Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Nehézkesen veszek agyonajnározott könyvet a kezembe, mert úgy érzem, velem van a baj, ha nem látom meg benne azt, amit mások. Az Eleanor és Parkot is ezért halogattam sokáig, ami lássuk be nevetséges.

Eleanor nem szép és nem is vékony, ócska göncöket hord és vörös a lobonca. Jó egy év után költözik vissza az édesanyjához, a testvéreihez, és a mostohaapjához, aki korábban kirúgta otthonról. Nincs semmije és senkije, már az első napján kigúnyolják a buszon. De a busz végül olyan hely lesz, ahol rátalál a nyugalom és a szerelem az ázsiai srác, Park személyében, akivel képregényeket olvasnak, és zenét hallgatnak. De a kapcsolatukat beárnyékolja Eleanor borzalmas családi környezete, amiből úgy tűnik, nincs kiút.

Értem én, mit esznek annyian az Eleanor és Parkon. Tényleg. Értem, hogy az tetszik az embereknek, hogy a szerelem valódinak érződik, nincs túllihegve, sem romantikus pátoszba csomagolva, hanem egyszerű, hétköznapi, mint amilyen a való élet. Én is imádom az ilyen cuki történeteket, ahol nem fontos a cselekmény, csak a bimbózó románc. De nekem ebből a könyvből egyszerűen hiányzott az a plusz, amitől rózsaszín ködben lebegek, és teljesen odáig vagyok.

Most kicsit ellentmondok a fentieknek, ami a valóságosságot illeti. Nekem az, ahogy összejöttek, totálisan hiteltelennek érződött. Eleanor és Park között nincs meg a külsőségek miatti vonzalom (bár Park relatíve helyes, Eleanor viszont egyáltalán nem szép, nem csak azt gondolja magáról, mint a YA főhősnők zöme). Ez persze sosem gond, inkább plusz pont a szerzőnek, hiszen a belső a lényeg, de ők igazából már azelőtt elkezdenek járni, hogy valamennyire is megismernék egymást. Park képregényekkel tölti a buszút idejét, és rajtakapja Eleanort, ahogy suttyomban beleolvas a füzetekbe, aztán a csajnak, akit amúgy nem bír, akivel nem is beszél, csak úgy lazán kölcsönadja a képregényeit minden egyes nap. Lehet, hogy ebből a szempontból a 80-as években nagyobb bizalommal fordultak társaikhoz az emberek, de nekem ez hihetetlen. Azt elfogadtam volna, ha szép lassan elkezdenek beszélgetni, és beszélgetnek és beszélgetnek, és abból szökken szárba barátság, de csak minimálisan sikerül ezt  a folyamatot mutatni, utána már a vonzalom kész tény.

Miután ezen túltettem magam, szerettem a kapcsolatukat, ahogy szép lassan megtapasztalták a dolgokat, az első érintést, az első csókot, az első szeretleket, az első még többet. Különösen szerettem az éles szemszögváltásokat, mikor ugyanazon jelenetben Rowell hirtelen nézőpontot cserél, és mindkettejük érzéseit megismerhetjük. Mondjuk Park nekem túlságosan feminim beállítottságú, így annyira nem tudtam érte rajongani, de azért lányosan megpendült bennem valami az ilyen romantikus momentumok közben.

Valamiért Eleanor sem volt éppen a szívem csücske, pedig a bizonytalansága idegesíthetett volna, de nem így történt. Ez a másik gondom a könyvvel, hogy a karakterek túl távol állnak tőlem, egyikhez sem tudtam kötődni. Egyértelműen Eleanor hányattatott sorsa, a sajnálatfaktor lenne az a tényező, ami erős kapcsot képez az olvasó és a karakter között, de engem nem csigázott fel különösebben. Eleanor anyját dühvel telve szántam, a testvéreket meg csak sajnáltam, és a könyv eszembe jutatta, hány ilyen korcs család létezik a világban. Nem vagyok érzéketlen, és szörnyű volt ilyesmiről olvasni, de csak kívülről, olyan tárgyilagosan vizslattam az egészet. Park családját viszont kedveltem, bár nem értem, a sminkelős rész minek kellett bele (oké, kihegyezte Park női oldalát, csak kicsit fura volt, hogy emiatt balhéztak az apjával). 

Az sem túl jó pont, hogy cselekmény zéró, de tényleg, teljesen a romantikán van a hangsúly, és mindössze egyetlen kulcsfontosságú kérdés van a könyvben, hogy ki firkálja össze Eleanor tankönyveit, aminek kitalálása kispiskóta. Nem zavart volna a történetnélküliség, ha teljesen magával tud ragadni a páros, de mivel ez nem történt meg, így kissé nehezményeztem, hogy ennyivel kellett megelégednem. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy rendkívül olvastatja magát a könyv, és nem is unatkoztam közben, csak jó lett volna, ha történik is benne valami. A végére pörgött fel némileg, és szerintem sokkal jobb lehetett volna, ha végig ilyen. Sokakkal ellentétben én elégedett voltam a lezárással, tetszett benne ez a nyitottság, hogy az olvasó kezébe adja a továbbgondolás lehetőségét.

Bevallom, néha elfelejtettem, hogy a történet a 80-as években játszódik, és csak akkor ugrott be, mikor Rowell bedobott egy-egy popkult utalást (köztük a világ legjobb filmjének címét, ó, je), na meg persze, mikor előkerültek a kazetták és a magnó. Ez az egyetlen tárgy erős nosztalgiahullámot indított el bennem, és kvázi sajnálom a mai srácokat, hogy ilyen dolgokból kimaradtak. Emlékszem, milyen boldog voltam, mikor valaki csinált nekem válogatáskazettát, az a világot jelentette gyerekkoromban.

Összességében nem volt ez rossz olvasmány, csak nem érte el azt a szintet, amit a híre alapján vártam tőle. Tegyetek vele nyugodtan próbát a gyenge zsörtölődésem ellenére.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Eleanor & Park

Kiadó: Scolar

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 334

Fordította: Simonyi Ágnes

Olvass tovább!

V. E. Schwab: Vicious

Amikor anno megtudtam, hogy Victoria Schwab szerencsét próbál a felnőtt irodalomban, egyszerre tartottam a hírtől és örültem meg neki. Szárnypróbálgatása, a Vicious már az első pár oldal után belopta magát a szívembe. Pedig annyira más minden téren, mint az Archívum-sorozat.

Victor és Eli szobatársak voltak az egyetemen. Eli az egyik órájára az EO-k (különleges képességű emberek) létrejöttének folyamatát kutatta pusztán elméleti szinten, ám Victor elkezdte adni alá a lovat, hogy mi lenne, ha a gyakorlatban is igazolnák. És megtették. Azóta eltelt tíz év; Victor és Eli ellenségek. Most Victor kiszabadul a börtönből, ahová Eli juttatta, és minden vágya, hogy bosszút álljon. Tervének végrehajtásában a cellatársa és egy 13 éves kislány lesz segítségére.

Fangirl üzemmód ON: Úristen, én annyiranagyondeszörnyen imádtam ezt a könyvet! Mindenkinek olvasnia kell, aki imádja a szupererőket! Fangirl üzemmód OFF.

A témaválasztással sikerült belenyúlni a tutiba. Gyengéim a különleges képességek. Már sokszor gondolkoztam azon, milyen erőm lenne, ha választhatnék. Milyen praktikus lenne, ha tudnék teleportálni, és nem kéne buszoznom, hanem egy szempillantás ott teremhetek bárhol, ahol akarok. Ha eljuthatnák a világ nevezetes pontjaira ingyen és bérmentve. Másrészt milyen klassz lenne, ha a tűzgyújtás képességével rendelkeznék, sosem fáznék többé. Vagy ha megszabadulhatnék a fájdalomtól, ahogy Victor teszi, és megszabadíthatnék tőle másokat is.

 A Vicious több szempontból sem szokványos. Egyrészt manapság kötelező eleme minden történetnek médiumtól függetlenül, hogy tartalmazzon szerelmi szálat, itt viszont nincs, még egy halovány írmagja sem. A másik különcség, ami még ennél is fontosabb, hogy a két főszereplő, Victor és Eli is antihősök, a különbség köztük annyi, hogy az egyik jobban, mint a másik. Ennek érzékeltetését Schwab rendkívül precízen oldja meg.

A történet két szálon fut, a jelenben és a múltban. A két idősíkon antihős párosunk tagjai eltérő szerepekben tetszelegnek, és a történet előrehaladtával hull le róluk a lepel, hogy talán mégsem pontosan olyanok, amilyennek kezdeti megnyilvánulásaik alapján véltük őket. Az egyetemen még Victor egyfajta szociopataként mutatkozik meg, magába forduló, embertársai nem izgatják, hűvösen figyeli a körülötte pörgő világot. Vele ellentétben Eli népszerű, a társasági élet középpontja, és komoly párkapcsolata van. Victor azért barátkozik vele, mert a felszín alatt lát valami rejtett sötétséget, amivel talán Eli sincs tisztában.

A jelenben Schwab elhiteti velünk, hogy ezek a leosztott szerepek továbbra is fennállnak, Victor a gonosz, Eli a hős, ám ahogy egyre jobban feltárulnak a múlt kiváltotta ok-okozati összefüggések és a jelenben történő események mozgatórugói, úgy gyúl fel az olvasó feje felett a képregényes buborékban az égő. Mert talán tévedés történt. Ha választani kell két rossz között, hogy melyik a „jó”, akkor nem biztos, hogy Eli lesz a helyes válasz. És tényleg, számos tett jelzi azt, hogy mindez igaz lehet; az, ahogy Victor befogadja az út szélén az esőben csámborgó kislányt, ahogy engedi neki, hogy megtartsa a kutyát.

Schwab remekül dolgozta össze a múltat és a jelent, a sztori a gyakori váltások ellenére is gördülékenyen lendül előre, és áll össze kerek egésszé. Noha akadnak kiszámítható momentumok (például elég nyilvánvaló, hogy Eli megvilágosodását milyen történés motiválja), egy remekül és izgalmasan megírt könyv a végtermék. Nagyon szerettem azokat a részeket, amikor Victor és Eli az EO képességek létrehozásával kísérletezett, libabőrös atmoszférát teremtett, és egy az egyben azt a feelinget hordozta, amit Az egyenesen át címú film. A szerző azt is brilliánsan érzékelteti, ahogy egy legjobb barátság irigységből a darabjaira hullik, és a barátokból ősellenségek lesznek.

Az elbeszélő módot és a történetet áthatja egyfajta meseszerűség. Ilyen elem például a két karakter mindent vagy semmit szembenállása, a bosszúhoz való mániákus ragaszkodás, Eli durva Isten komplexusa, ami a kiválasztottak közé sorolja, és ürügyet szolgáltat a cselekedeteire, és ezt az érzetet növeli még Mitch átka, ami plusz adaléka a történetnek, bár nem kerül különösebb kifejtésre.

Érdekes a karakterek leosztása, hiszen két szembenálló team van (Amerika Kapitány és Vasember, haha), és az a helyzet állt fenn, hogy a Victor csapatában megforduló karaktereket kedveltem, míg az Eli-éban játszókat nem.

A történet hatásos befejezést kapott, és míg a kiszabott célok megvalósultak, maradtak olyan kérdések, amikre szívesen választ kapnék, például, hogy mit kezdenek a kislánnyal. És bár a kötet önállóként is megállja a helyét, és minden igényt kielégít, szerencsére már készül a folytatás, és bizakodom, hogy minél előbb megjelenhet.

Ajánlom ezt a könyvet minden Archívum rajongónak, és azoknak, akik szeretik a szuperhősöket, mert ez egy kiváló olvasmány a témában.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Sorozat: Vicious #1

Kiadó: Tor

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 364

Olvass tovább!

Supernatural – 11×20: Te jó isten!

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A címbéli kifejezés lehetett az általános reakció a Supernatural múlt heti részének tétemelő fordulata után. A releváció metába ágyazása egyúttal mintha némi bocsánatkérést is sugallt volna a nézőknek, amiért hosszú éveket kellett várni erre a pillanatra.

A meta jelleg, az önreflexió mindig megszínesíti a sztorit, és kiváló eszköz a sorozat története és az írói munka közötti párhuzam levonására. Az sem mellékes, hogy megadatik a lehetőség olyan mosolycsalogató utalásokra, mint az Eric Kripkére vetett fricska:

– I started a new series of books: Revolution! But I don’t think it’s going anywhere.
– Revolution, Supernatural, maybe titles aren’t your thing.”

És hogy milyen egetrengető momentumok történtek? Előkerült Dean Samtől kapott kabalanyaklánca, amit évadokkal korábban hajított el az egyik szálloda kukájába; és visszatért Chuck Shurley, aki Carver Edlund álnéven a nem túl sikeres Supernatural-könyveket jegyzi, mellékállásban meg az Úr prófétája.

Arról, hogy ezek miért bírnak kiemelt jelentőséggel, a tovább mögött essék szó. Spoilerekkel dúsítva.

Olvass tovább!

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Azt hallottam, hogy Jandy Nelson különleges hangvételű történeteivel elkápráztatja az olvasóit, és arra vágytam, hogy én is egy legyek közülük.

Jude és Noah ikrek, akik nem is lehetnének különbözőbbek. Más a külsejük, a személyiségük, az érdeklődési körük. A fiúkhoz vonzódásban és a hirtelen fellobbanó egészségtelen féltékenységükben viszont megegyeznek. Kettejük története 13 éves korukban olyan fordulatot vett, aminek következtében 16 évesen alig állnak szóba egymással. Teljesen levetkőzték önnön valójukat, mintha szerepet cseréltek volna. Az extrovertált Jude lett a magába forduló, fiúsan öltözködő lány, míg a korábban különc, művészi hajlamú Noah a könnyedén szocializálódó mintasrác. Vajon mi történt, ami miatt ilyen távolra sodródtak az ikrek egymástól?

Jandy Nelson olyan témához nyúlt, amit hajlamosak a történetekben elég sztereotip módon feldolgozni. Én speciel nem szeretem, ha nem adják meg az esélyt az ikreknek, ha egy entitásként ábrázolják őket, mintha ugyanaz az ember két példányban jött volna a világra.  Az égvilágon semmi sem indukálja, hogy az ikreknek hasonlítaniuk kell egymásra különböző személyiségjegyeikben, és a szerző mindent megtett, hogy ellentmondjon a skatulyázásnak. Persze eleinte megvan Jude és Noah között a szoros kötelék, amit csak ikrek élvezhetnek, de a konfliktusok táptalajául szolgáló ellentét alapján akármelyik egymással rivalizáló testvérpárról is szólhatna ez a sztori.

 

A gyarló emberi érzelmek állnak a Neked adom a napot középpontjában: a féltékenység, az önzőség, a hazugság, az árulás. Valahol megdöbbentő volt számomra, és végig szörnyülködtem olvasás közben, hogyan bánik Jude és Noah egymással pusztán azért, mert nem tudnak osztozni az édesanyjuk szeretetén. A saját butaságuk végül odáig fajul, hogy nem csak egymással, hanem saját magukkal is kiszúrnak; évekig tartó önsanyargatásba taszítják magukat, csak mert nem beszélik meg a problémáikat. Mindketten vezekelnek valamiért, amiről nem tehetnek, csak a körülmények szerencsétlen áldozatai. Szántam őket, hogy ideig jutottak, hogy némán nyalogatták a saját sebeiket, ahelyett, hogy támaszt nyújtottak volna egymásnak.

A könyv szerkesztése kreatív, és nekem újszerű volt. A történetet Noah és Jude szemszögéből követhetjük végig, aminek érdekességét az adja, hogy Noah 13 éves korában, a múltban meséli az eseményeket, míg Jude 16 évesen a jelenben. Egyszerre kapjuk az előzményeket és a következményeket; kirakósként adódnak össze a részletek, mígnem a végére láthatóvá válik a teljes kép, és mindent megértünk. Folyamatosan piszkálja az embert az a furcsa ellentét, ahogy a két idősíkon a karakterek viselkedését megtapasztaljuk, ahogy a múlt és a jelen ütközteti a megváltozott személyiségeket.

Noah nézőpontját az első betűtől az utolsóig imádtam. Művész beállítottsága visszaköszön a narrációjában, gondolatainak mindegyike tömör gyönyör, imádom, mikor ilyen földtől elrugaszkodottan él meg mindent egy karakter. Olvastam véleményeket, és sokan panaszkodtak arra, hogy minden mondatára jut egy metafora, de szerintem ez így volt tökéletes. Nagyon tetszettek a drámaian beillesztett önarcképek, amik egyetlen mondatban összefoglaltak érzelmileg egy-egy jelenetet. Példák:

“Utolsó benyomás a Csendes-óceán fölött léggömbjével nyugat felé sodródó fiúról”

“Az időben eszeveszetten visszafelé evező fiú”

„A fiú, aki figyelte a fiút, aki hipnotizálta a világot”

„Ikrek: a fényszóró és az árnyszóró”

„A fiúban rejtőző fiúban rejtőző fiú”

(Sajnos a fordító mindent megtett, hogy tönkretegye a szerző lenyűgöző hangját. Már az első oldalon érződött, hogy ki követte el a magyarítást, és eddigi élményeim alapján tudtam, hogy sok jóra nem számíthatok. Bocsánat, hogy nem értem, miért nem zavar senkit az, amit a fordító leművel, és miért nem tudja senki átfutni, és kijavítani, hogy például a távcső ne legyen kukker, mert a 100 éves papákon kívül senki nem használja ezt a szót (persze a kukker még oké, mert arról még tudtam is, hogy mi, ellentétben például a kiszaszerollal és társaival). Értem én, hogy választékosan fogalmaz, de a probléma forrása, hogy régiesen is, és szerintem röhej, hogy értelmező szótárban kell keresgetnem a szavak jelentését, mikor tíz évet ráverek a célközönségre. De ha az a cél, hogy a szöveg olyan legyen, ahogy tinédzserek nem beszélnek a 21. században, és meg akarjuk velük utáltatni az olvasást, akkor erre nagy az esély. A szleng meg egyenesen katasztrófa. Az biztos, hogy többet egyetlen könyvet sem olvasok el, ami a fordítóhoz kötődik.)

Noah elbűvölt, Jude-ot viszont egyáltalán nem szerettem. A 13 éves énjét főleg nem, amit Jude-dal tett, az valami egészen hihetetlen és felfoghatatlan. A 16 éves énje egy fokkal elviselhetőbb, de mikor az ő részeinél tartottam, alig vártam, hogy nézőpontot váltsunk. Vele kapcsolatban inkább az érdekes, ahogy a bűntudata hipochondria és babonák formájában manifesztálódik, és még szellemekkel is beszélget. A babonák például jópofák voltak, és megszínesítették a történetet.

Jude és Noah is romantikázik, amit én soknak éreztem, főleg, hogy Noah szerelmi szála messze elnyomta Jude-ét, ami inkább instalove jelleget öltött. Nem igazán jött nekem át ez a nagy lelki társas dolog Oscarral, vagy hogy egyáltalán miért vonzódtak ennyire egymáshoz azon kívül, hogy jól néznek ki. Bőven elég lett volna, ha csak Jude és Guillermo tanár-diák kapcsolata bontakozik ki a történetben, és hozzájárulnak egymás személyiségfejlődéséhez, illetve a múlttal való megbékéléshez. Noah homoszexualitása, az ebből fakadó dilemmák viszont megkapó részei a regénynek; a Briannel kialakuló kapcsolata nagyon szépen van felépítve, noha a coming out minden esetben elég idillien kivitelezett. Én legalábbis biztosan nem úgy reagálnám le az apa helyében, hogy „ja jó, ez mindent megmagyaráz”, mert minimum az ember zavarban érzi magát, ha ilyen dolgok kiderülnek.

A cselekmény egyetlen baja az, hogy a kapcsolati hálóban hihetetlenül sok a véletlen, mindenki találkozik mindenkivel és ismer mindenkit, és ez még úgy is van tálalva, hogy mire megtörténik a nagy feltárás, az olvasó már rég összekötötte a kapcsolódási pontokat. Illetve van még egy szerkesztési apróság, ami zavart: rémesen hosszúak a fejezetek, és alig van jelzésileg jelenetekre tagolva, összetorlódik az egész, mintha legalábbis Noah csapongó gondolataira reflektálna az egész szöveg.

Az tény, hogy ha nincs ilyen líraian megírva a történet, feleennyire sem élveztem volna. Szóval engem mindenképpen a különleges stílus, és az általa keltett érzelmek ejtettek rabul, és állítom, hogy emiatt emelkedik ki magasan a hasonló realista történetek garmadájából. Úgyhogy ajánlom a Neked adom a napot mindenkinek, aki valami másra, valami kivételes olvasmányra vágyik.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I’ll Give You the Sun

Kiadó: Libri

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 424

Fordította: Komáromy Rudolf

Pár héttel ezelőtt készítettem egy könyvborítót, nem specifikusan ehhez a könyvhöz, hanem csak úgy. Beugrott ez az elképzelés, ahol egy aranyló nap áll a középpontban, amit a lány meg akar ragadni. De mivel úgy érzem, passzol a Neked adom a napothoz, megmutatom nektek is, talán még kicsit tetszik is.

Olvass tovább!

2016. májusi megjelenések

Májusban sem fogok unatkozni, az biztos, már csak egy időnyerőt kell szereznem Hermionétól.

Chris Howard: Night Speed

Megjelenés: május 3.

Kiadó: Katherine Tegen Books

Csak az elég fiatalok élhetik túl a pulzusrengető tetrát, a veszélyes és függőséget okozó új drogot, ami 9 percre emberfeletti erővel és sebességgel hajtja meg az embert. Alana Westet kiképezték a drog használatára, hogy olyan fiatal bűnözőket üldözzön, aki használják a drogot, olyan bűnözőket, mint a nyaktörők, akik majdnem megölték a kisöccsét.

A tetrán Alana megállíthatatlan. A löket robbanó maszattá változtatja, miközben átszeli New Yorkot, és küzd, hogy elkapja a nyaktörőket, mielőtt még több embert ölnek és sebesítenek meg. De ketyeg az óra a 18. születésnapjáig, amikor is Alana túl idős lesz a lökethez, amikor már egyetlen dózis is halálosnak bizonyul.

Az ellátója, Tucker segítségével Alana beépül egy elit nyaktörő bandába, hogy véget vessen a drogellátmányuknak. De amikor Alana a törvény rossz oldalán ragad, rájön, hogy a nyaktörők nem egészen azok, amiknek látszanak, főleg Ethan, a művészsrác, akinek a végtelen barna szeme mintha látná a lányban az igazságot. Alanának el kell döntenie, hogy kihez hűséges, mielőtt a löket hatása elmúlik. Örökre.

Mostanában rákattantam a Limitless c. sorozatra, amit finoman szóval is imádok, és ez a könyv arra emlékeztet, úgyhogy kíváncsi lettem rá.

Kiera Cass: The Crown (The Selection #5)

Megjelenés: május 3.

Kiadó: HarperTeen
Húsz év telt el Az Igazi eseményei óta; America és Maxon lánya az első hercegnő, aki megrendezi a Párválasztóját. Eadlyn hercegnő nem gondolta, hogy valódi társra lel a Párválasztó 35 kérője között, nem hogy még igaz szerelemre is. De néha a szív képes arra, hogy meglepjen, és most Eadlynnek nehéz döntést kell hoznia, és ami a legfontosabb, olyat, amire sosem számított.

A Párválasztó utolsó kötetét már a hivatalos megjelenés előtt volt szerencsém olvasni, a kissé keserű szájízű véleményemet itt olvashatjátok.

Morgan Matson: The Unexpected Everything

Megjelenés: május 3.

Kiadó: Simon & Schuster Books for Young Readers

Andie mindent eltervezett.

Amikor egy politikus lánya vagy, aki lényegében saját magát nevelte fel, megtanulod, hogy mindent el lehet tervezni. Különösen a jövőd.

Fontos gyakornokság? Pipa.

Nagyszerű barátok? Pipa.

Fiúk? Pipa (ha három hétnél kevesebb időről beszélünk).

Volt ez így a botrány előtt. Azelőtt, hogy egy házba kerül az apjával. Azelőtt, hogy egy csomó kutyát kell sétáltatnia. Azelőtt, hogy Clark és az a pár hónap megváltoztatja az életét.

Mert az a helyzet, hogy ha minden el van tervezve, sosem bukkansz a váratlanra.

És abban mi a poén?

Szégyenszemre Morgan Matsontől egyetlen könyvet olvastam eddig, ami egy szolid olvasmány volt (és az is levont az értékéből, hogy pont előtte futottam bele egy nagyon hasonlóba, ami jobban volt megírva). Pedig az összes könyve a várólistámon van már ezer éve, mert úgy érzem, ő olyan nekem való realista könyveket ír. Idén kb. tízszer megfogadtam, hogy elkezdem a Since You’ve Been Gone-t, és még mindig elbuktam. De idén, ha törik, ha szakad, mindenképpen beiktatom valamelyik könyvét.

Amy Tintera: Ruined (Ruined #1)

Megjelenés: május 3.

Kiadó: HarperTeen

Emelina Floresnek nincs semmije. Az otthonát Ruinában semmissé tette a háború. Nem bír Ruined társai erejével. A legrosszabb, hogy tanúja volt szülei brutális meggyilkolásának, és tétlenül nézte végig a húga, Olivia elrablását.

De mivel Emnek nincs semmije, nincs is mit veszítenie. A bosszú vak vágya által vezetve, Em veszélyes utazásra indul az ellenséges királyságba, Lerába. Valahol Lera határain belül Em reméli, hogy rátalál Oliviára. De hogy rátalálhasson, Emnek be kell szivárognia a királyi családba.

Egy nagyszerűen kivitelezett terv részeként Em hozzámegy Casimir herceghez, aki a következő Lera trónja elfoglalásának sorában. Ha bárki is rájön Lerában, hogy Em nem Casimir igazi jegyese, Emet rögtök kivégzik. De csak így mentheti meg Em a királyságát, és azt, ami a családjából maradt.

Em elszánt a sikerre, de minél közelebb kerül a herceghez, annál jobban megkérdőjelezi a küldetését. Em dühvel teli szíve lágyulni kezd. De a saját és a családja élete a tét, és a szerelem lehet Em leghalálosabb hibája.

A sztoriban nincs semmi új, és elég klisés már a fülszöveg is, de Amy Tintera Reboot sorozatát szerettem (oké, a második részt már nem annyira), úgyhogy ez is kap egy esélyt. (Csak könyörgöm, a szereplők ne smároljanak már annyit!)

Dan Wells: Over Your Dead Body (John Cleaver #5)

Megjelenés: május 3.

Kiadó: Tor Books

Fülszöveg nincs, mert még nem olvastam az egyik kedvenc sorozatom előző részét, és ebben egyébként kivételes módon magyarul vagyok érdekelt, hiszen a Fumax elég gyorsan hozza a folytatásokat. Szuper lesz, ez szerintem nem lehet kérdés.

Olvass tovább!