Ransom Riggs: Vándorsólyom kiasszony különleges gyermekei

A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei tipikusan az a könyv, amit olvasni akartam meg nem is, azaz egymillió éve ült már a várólistámon, de mindig hátrébb csúszott. Most a belőle készült film apropóján került terítékre, hiszen azt gondolná az ember, hogy okkal küldik vászonra.

Jacob nagypapája különleges gyerekekről szóló történetekkel bombázta unokáját kiskorától kezdve, ám ahogy a fiúcska cseperedett, egyre inkább megkérdőjelezte azok hitelességét. Jacob most már szentül meg van győződve arról, hogy a nagyapjának túlságosan élénk a fantáziája. Ám amikor meghal a nagyapja, Jacobban kétségek merülnek fel, és elindul egy messzi szigetre, hogy megfejtsen egy utolsó rejtélyes üzenetet, és lerántsa a leplet arról, hogy mi az igazság.

A nagy szám ebben a könyvben az, hogy a cselekmény a fényképek köré íródott, nem pedig a fényképek készültek hozzá. Van még új a nap alatt. De! Sokkal többet vesz el az élményből, amennyit hozzátesz. Az elején még passzoltak a sztoriba a mindenféle bizarr fotók, aztán már érezhetően egyre nyögvenyelősebben sikerült a cselekménybe passzírozni – arról sem szabad elfeledkezni, hogy semmivel sem lett több, élvezhetőbb vagy jobb az illusztrációktól a történet. Elég fura volt, mikor menet közben minden szereplő előkapta a fényképalbumot, mikor mesélhetnékje támadt vagy eszébe jutott valami, és nekiállt képeket mutogatni. Ez egy dolog; ami jobban zavart, hogy a szerző egyáltalán nem volt következetes. Egyszer a képek tényleges fényképek a történetből, máskor viszont a főhős mesél valamiről, és a kép sima illusztráció. Tehát nem dobtam hátast az ötlet kivitelezésétől, de az tény, hogy egy igényes kiadványról beszélünk, amit jó a kezünkben forgatni.

De képek ide vagy oda, az alaptörténettel nagyobb gondjaim akadtak. Abszolút nem lett logikusan átgondolva. Aki semmit sem akar tudni a rejtély alapjáról, amit egyébként a film leírása elspoilerez, a következő bekezdést ugorja át.

Az időhurok ötlet szintjén klassz volt, könyvben eddig úgy rémlik egyszer találkoztam ilyesmivel, Lauren Oliver Mielőtt elmegyekjében. Filmekben, sorozatokban gyakrabban fordul elő, nagyon imádom az ismétlődő napokat (három-négy hete pont hozott is a 12 monkeys egy ilyen epizódot, tökre tetszett).  Megvalósítás szintjén viszont nem sikerült állni a sarat. Az időhurok olyan kérdéseket vet fel, amiket a szerző nagyon gyatrán amolyan „mert csak” magyarázatokkal válaszolt meg.

1, A gyerekek attól, hogy gyereknek néznek ki, és ugyanazt a napot élik át évtizedeken keresztül, nem maradnak gyerekek. Erre valami olyan béna magyarázat van, hogy ők annak tartják magukat, mintha ez így működne. Mivel nekik minden ismétlődő nap egy újabb nap az életükben, és nem felejtik el az előzőt, hiába ugyanaz volt, a gyűjtött tapasztalatok és élmények, a tanultak formálják őket. Tehát így ennek semmi értelme sincs és „vicces” volt, ahogy mindenki gyereknek kezeli őket, és egyenrangúnak tartják magukat a 16 éves főhőssel, akire rástartolt a nagyapja korú csaj. (Kicsit sem volt bizarr, á nem.)

2, Lehet szépíteni mindenféle koholt érveléssel meg mágikus nyugtató atmoszférával, de évtizedek alatt simán mindenki beleőrülne, ha minden egyes nap ugyanolyan lenne. Pont.

A történet eleje amúgy még egész jó volt, hiába narráció a nagyja, és addig még élveztem is, míg Jacob kutatott és a válaszokat kereste. De onnantól, hogy rájött az árvák rejtélyére, a lufi kipukkadt, és nem tudok mást mondani, mint hogy az egész sztori gagyi hangulatot árasztott. Ha már hangulat, horrort nem is, de kellemesen kapirgáló feszültséget vártam, de semmi ilyet nem éreztem, pedig a szerző nem fukarkodott a leírásokkal az undorító részeknél.

Volt benne potenciál, de az alapvető problémákon túllépve sem tudott a szerző élni vele. A karakterek sem emlékezetesek, Jacob sokkal fiatalabbnak érződik az összes szereplővel egyetemben a maga tizenhat événél. Egyiküknek sincs kidolgozott személyisége, nem tudják elnyerni az olvasó rokonszenvét, és érdekes karakterek hiányában nem is értem, miért csodálkozom, hogy végig érdektelen volt az egész. Pedig különleges képességekkel rendelkeznek, ami az egyik legkedvencebb történetelemem! Még Jacobbal sem sikerült egy hullámhosszra pendülnöm, E/1-es narráció ide vagy oda, és ezen nem segített a mesélő jelleg sem.

Egyszer el lehet olvasni, a rendhagyó formátuma miatt talán érdemes tenni egy próbát, hogy elmondhassuk, ezt is kipipáltuk.

Értékelés: 3/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Miss Peregrine’s Home for Peculiar Children

Sorozat: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei #1

Kiadó: Kossuth

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 352

Fordította: Gálvölgyi Judit

Olvass tovább!

12 monkeys 1. évad

A Syfy gondolt egyet, és az 1995-ben Bruce Willisszel, Brad Pittel és Madeleine Stowe-val elkészült klasszist sorozattá adaptálta. Én személy szerint nagyon vártam a 12 monkeyst, hiszen benne volt a pakliban, hogy valami fantasztikus sül ki a dologból, ráadásul menthetetlen időutazás fan vagyok.

James Cole visszautazik 2013-ba, majd 2015-be, hogy megakadályozza egy vírus elterjedését, ami világméretű pusztulást hoz: az emberiség nagy része kipusztul. Meggyőzi Dr. Cassandra Raillyt, hogy segítsen neki a nyomozásban, ugyanis a járványügyis orvos által rögzített hangfelvétel alapján választották ki Cole-t erre a jelentős szerepre. Ők ketten mindent megtesznek azért, hogy megelőzzék az apokalipszist, és a jövő sose következhessen be. A kérdés, hogy sikerül-e vagy eleve elrendeltetett? Elválik-e a sorozat az elődjétől?

Az originál filmet is nagyon szerettem anno. Csak azért nem néztem rongyosra, mert a frász kerülget a zenéjétől. (A sorozat intrójában elhangzó zene meg sem közelíti.) Tudom, béna kifogás. Azt viszont meg kell hagyni, hatásos, hiszen olyan szinte beleivódik az emberbe, hogy azonnal tudja, hogy miről van szó, és egyúttal a főhős zavart elmeállapotára reflektál.

Ez az, ami adott egy csipetnyi fűszerezést a filmnek, se a főhős, se a néző nem tudja egy idő után, mi a valóság, létezik-e a vírus, a jövő nem csak egy borult elme szüleménye. Ez azért emelem ki, mert ez a rész teljesen kimarad a sorozatból; minden adott ahhoz, hogy tudjuk az időutazás tényleg létezik, a vírus el fog szabadulni, és ezt meg kell akadályozni.

Ennek megfelelően a történet két szálon játszódik, 2015-ben és 2043-ban, a főhős e két évszám között ugrál. Mindegyik jelennek megvannak a maga problémái. 2015-ben Cole és Cassie nyomoznak, lassan csipegetik az infókat a vírusról, míg 2043-ban a szereplőknek technikai problémákkal, fosztogatókkal, egyéb közösségekkel kell megbirkózniuk. A jövő a vakbuzgó hit reprezentációja, a hit olyan szinten eluralkodott a múlt megváltoztatásán ügyködő embereken, hogy bármit képesek megtenni azért, hogy a küldetésük sikerrel járjon. Még ölnek is, hiszen ha megváltozik a múlt, úgyis mindegy kinek a halálra szárad a kezükön.

A pilot nagyon tetszett, de a folytatásban nem tudta azt a minőséget felmutatni, holott megmaradt szórakoztató szinten (lehet csak az időutazás öröme miatt, passz). A történet előrehaladtával úgy éreztem egy-egy résznek nem volt sok funkciója, csak annyi, hogy azt hiszik, most mindennek vége lesz, aztán mégsem, csak szereznek egy új infót (akár a jövőben, akár a múltban), ami új irányba tereli a dolgokat.

Mindeközben szépen építik és mutatják be Cole és a legjobb barátja Ramse kapcsolatát, aminek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, de sokkal több áll mögötte, mint ami. Ehhez egy elég szép wtf feeling párosul, és utólag belegondolva baromira bejött ez a szembeállítás, mert nem számítottam rá. Viszont az egy tollvonással húzott motiváció olyan gyenge lábakon áll, hogy még egy szél is elfújná. Sajnos olyan szinten életszerűtlen és nevetséges az egész, és annyira nem tudom bevenni a sürgető indítékot, és a mindent felrúgunk elvet, amit Ramse vall, hogy nem, és kész. Ennél jobbal kellett volna szolgálnia az íróknak, hiába tetszett, ahová elfajult a dolog. Végig csak arra tudtam gondolni, hogy a remek célt akkor is aláásta a gyatra kivitelezés.

A másik, ami még eléggé zavart, hogy amikor ugyanazt a szereplőt 20-30 évnyi különbséggel látjuk, akkor könyörgöm már ne nézzen ki tök ugyanúgy! Öregítő maszk és fiatalabb színész, az erre a megoldás, de ez így annyira nem. És akkor képesek beleadni karakterek szájába, hogy Cole pontosan ugyanúgy néz ki, mint 30 éve (mert Cole-nak csak pár nap/hét telt el), de a másik karakter, akinek viszont ténylegesen eltelt 20 év, szintén úgy néz ki, mint 20 éve. Erre miért nem lehetett ügyelni? A fináléban egymondatos magyarázatot kaptunk erre, aminek szerintem nem sok értelme van, de legyen ez az én véleményem. Végül is kvázi örülhetünk, hogy van magyarázat a sorozat törvényei szerint.

Amennyire lejjebb esett a színvonal az elején, annyira magára talált azt utolsó részekre, amikor minden epizód után már szívesen néztem volna a következőt. Rendesen összekapták magukat. (Kivéve a hevenyészett, háttérben lopakodó szerelmi szálat, ami eléggé a semmiből jött.)

A filmből még áthozták a visszamaradott emlékezős részt Cole gyerekkorából, ami végigkíséri az egész filmet, hogy aztán a végén lecsapódjon. Itt igazából nem sok haszna volt, inkább csak tisztelgésként szolgált, hiszen ott az adta a végén a csattanót, itt meg inkább el akarta hitetni velünk azt, amit nem akarunk elhinni a jövő megmásíthatatlanságával kapcsolatban.

A finálét ütősen rakták össze, a vége cliffhanger igazi atyaúristen, most meg mi lesz itt bomba volt, ami után nehéz elhinni, hogy mennyit kell várni a második évadra. A folytatásra, ami teljesen tiszta lappal nyit, hiszen bezárult a kör, letudtuk a film eseményeit, és a cselekmény már túl is lépett azon az ismeretlenbe. Itt vannak mindjárt a 12 majom tagjai: a kék emberek egyetlen hatalmas, villogó kérdőjel.

Ha nem is voltam mindig maradéktalanul elégedett, összességében jó volt ez, na!

Értékelés: 4/5

Olvass tovább!

Megan Crewe: Earth & Sky

Időutazás és földönkívüliek összegyúrva egy regénybe? Megint karácsony van? Kábé így éreztem a fülszöveg elolvasása után. A végére viszont inkább virgácsgyanús élménynek könyveltem el a végeredményt.

A bíróság épülete előtt Skylar meglát egy cuki srácot, és teljes erővel csapódik bele az érzés: valami nem stimmel. Rosszul lesz, egy robbanás képeit vizionálja. A lány amúgy is rohamokkal küzd, mióta az eszét tudja, de ezt igyekszik leplezni a külvilág előtt. Elnyomja magában a helytelenség érzését, de másnap a sulija előtt ismét összetalálkozik a rejtélyes sráccal, és kilogikázza, hogy talán ő tudja, mi történik vele. Kiderül, hogy a tag időutazó ufó, aki az idő eseményeinek megváltoztatásának szentelte az életét egy magasztos cél, a Föld megvédése érdekében. És nem mellesleg neki hála Skylar nem robbant fel a bíróságon, mert eltüntette a bombát.

Amennyire jól hangzott a fülszöveg, annyira nem állt össze ez a könyv. Semmi sem stimmel, se a karakterek, se a világfelépítés, se a történetvezetés, egy darab pozitívumot nem tudok kiemelni, ami menthetné a menthetőt. De még érzelmi reakciót sem váltott ki belőlem (ezért sem értékelem egypontosra, mert azok a falhoz vágós könyvek), csak vállrándítva olvastam, hátha megvilágosodok, és egyszer majd tetszeni fog. Vagy esetleg beindul, merthogy még bődületesen unalmas is volt.

A világfelépítés annyira kreatív, hogy totálisan követhetetlen. Egy ideig igyekeztem felvenni a fonalat, és értelmet lelni a szerző által kreált időutazás törvényeiben, de egyszerűen nem ment. Az is elég problémás, hogy néha úgy éreztem, nem a törvények határozzák meg a karakterek cselekedeteit, hanem azok igazodnak a karakterekhez. Az egész egy nagy homályos folt, tele lyukakkal, úgyhogy a végén már feladtam, hogy megértsem, biztos nem rendelkezem elég agykapacitással. Elvégre nem lehetek olyan szép és okos, mint főhősnőnk, de erről majd később.

A kiindulópont, hogy a földönkívüliek egyfajta időtérrel burkolták be a Földet, aminek révén képesek utazni az időben, és a Föld lakosainak életében megváltoztatni ezt-azt. Újraírják az időt, bizonyos eseményeket megváltoztatnak egy kísérlet részeként. Azonnal fel is merül a kérdés, hogy ez a kísérlet mi célból történik? Mit nyernek vele? Azt hinnénk, valami nagyszabású terv része, de a válasz mindössze annyi, hogy jókedvükből teszik. És most nem vicceltem. A saját bolygójuk, Kemya katasztrofális állapotban van, de ahelyett, hogy az ottani gondok megoldásával foglalkoznának, inkább szórakoznak a Földdel. És nem, nem azért, mert invázióra készülnek, és le akarnak telepedni. Nem akarnak.

Páran az ufók közül rájöttek, hogy ez így nagyon nem oké, és alakítottak egy renegát csoportot, hogy megszüntessék ezt az időteret, és a földlakók sanyarú sorsának véget vessenek. A csoport vezetője, Jeanan elrejtett a Földön különböző idősíkokban darabokban egy fegyvert, ami az akcióhoz szükséges. De a vezető egy másik időben van, és csak az első darabhoz vezető nyom van meg, abból kiindulva kell rájönni a többi nyomra, és felhajtani a fegyver többi részét.

Itt jön a képbe főhősünk, Skylar, aki képes érzékelni ezeket az időváltoztatásokat, de csak azokat, amiket a születése óta eltelt időben végeztek. Ezért a csoport egyik tagjának, Winnek a segítségére lehet a nyomok felkutatásában. Ehhez képest simán visszautaznak az időben egy asztalterítő szerkezet segítségével évszázadokat, ami kicsit régebben történt, mint ahogy a lány megszületett, elvégre nem vámpír. Ez azért lehetséges, mert a vezető Skylar ideje alatt kezdett el visszautazgatni a múltban, ergo így a szabálynak mindjárt más a fekvése.

Skylar rohamai a különböző változtatásokkal állnak összefüggésben. Mivel sose értette, hogy miért történnek a rohamok, csak azt érzékeli, hogy új dolgokhoz kötődnek, tartózkodik ezektől. Emiatt csak szépirodalmat olvas, nem követi a filmes trendet vagy a híreket a neten. És, hogy miért van ez a képessége, ami senki másnak? Hát mert Mary Sue a bátyja eltűnése után megfogadta, hogy nyitott szemmel néz a világra!

Na én most mindezt felidézve sem értek már megint semmit, pedig még vannak apró finomítások. Például létezik egy harmincperces buborék szabály, mely szerint több időutazó nem jelenhet meg harminc percen belül a múltban, egy térben, mert az paradoxon. Ezért az új időutazó mindig kilökődik. Mondjuk magas, hogy akkor eleve hogy tud odautazni, de mindegy.

Ami viszont a legnagyobb fejtörést okozza számomra, hogy elmennek az asztalterítővel a múltba, az ő közbeavatkozásuknak hála megváltozik a jövő, mégis, mikor visszatérnek, minden ugyanolyan. Ott a pillangóhatás elve: azzal, hogy a pillangó a Föld egyik felén meglebbenti a szárnyát, a másikon akár tornádót okozhat. Itt meg semmi. Win leszögezi, hogy itt nem működik a kőbe vésett jövő, hogy egy másik múltban már minden megtörtént. A jövő nem elrendeltetett, mint a Terminátorban.

Viszont a gonosz földönkívüliek, akik a renegát csoport tagjait keresik, olyan spéci felszereléssel rendelkeznek, hogy akár a legapróbb változtatásokból is be tudják mérni, hogy Skylar és Win merre járnak. Például abból, hogy Skylarnek nekiment valaki, és a pasira borult a kávé. Ők ezt a jelet befogták, és emiatt utána képesek megtalálni Skylart. Na most, ha a könyv elején Skylarnek fel kellett volna robbannia, de Win megakadályozta ezt, akkor ezek után, Skylar bármit csinál, az nem módosulás az idő eredeti szövetében? Akkor miért csak a kiöntött kávé az?

A fejvakargatás után térjünk rá a történetre… ami nincs is? Adott egy használható alap, ami izgalmasan hangzik, aztán lesz belőle egy dögunalmas ismétlésfolyam. Nem kapiskálom, miért lett ebből sorozat, mivel ez a rész sem pörgött, és simán meg lehetett volna oldani egy könyvben is. De nem, ez is sorozat. Fogalmam sincs, mi fog még benne történni.

A cselekmény voltaképpen ott van a fülszövegben, ami alapján ugye kiválasztottam a könyvet. És éppenséggel egy kicsit durcás leszek, mikor már egy csomó oldalon túl vagyok, és még sehol sem tartunk a fülszövegben írtakhoz képest. És még az is unalmas. De ezt mondtam már, nem? Csak átveszem a szerző stílusát, mert ő is repetitíven rágta számba a dolgokat. Ennek legékesebb példája, mikor kvázi ugyanaz a dialógus zajlik le Skylar és Win között pár lap különbséggel. És akkor ott van még Skylar bátyjának folyamatos emlegetése, ami számomra teljesen hiteltelen.

Végig azon gondolkoztam, hogy tele van a könyv felesleges leírásokkal, gondolatokkal, és ha feszesebbre vennénk a tempót, ebből sokkal jobb kisülhetne. Egy csomó  tölteléket ki lehetett volna húzni. A leggázabb viszont, hogy még a jelenetek is pontosan ugyanúgy ismétlődnek. Skylar és Win utaznak az időben a múltba. Win mindannyiszor elmondja, hogy kicsi az esélye, hogy az üldözőik megtalálják őket. Skylar megtalálja a következő nyomot. Mindig pont jókor vannak jó helyen, abban a pillanatban, mikor a vezető elrejtette a nyomot, tehát Skylar találkozik a vezetővel. Meg akarja tudni tőle, hogy hol a fegyver, és akkor nem kell a kereséssel szórakozni. De mindig közbejön valami, és az a valami természetesen az üldözőpáros, persze, hogy rájuk bukkantak. És ezt a szerző háromszor, ismétlem, háromszor játssza el egymás után. A harmadik alkalommal annyi a különbség, hogy a vezető közli, hogy nem akarja átadmi a fegyvert, mert akkor végre vége lehetne a könyvek, játsszanak csak tovább kincskeresősdit.

Főhősünk, Skylar erőteljes Mary Sue vonásokkal rendelkezik. Ő anya, apa tökéletes kislánya, a legjobb barátnő, és az ő közreműködése nélkül nem lehet megmenteni a Földet. Olyannyira nem, hogy az összes nyomot ő találja meg, amikor a csoport többi tagja még mindig csak az elsőt keresi. Win nem is tudom, minek van, egyszerűbb lett volna, ha odaadja az asztalterítő időutazó gépet Skylarnek, és kész.

Ami Skylar jellemét illeti, legalább annyira felfoghatatlan néha, mint a világfelépítés. Először is, meglátja a bíróságon Wint. Aztán másnap meglátja a sulinál, és ezt olyan nagy horderejű élménynek éli meg, hogy azonnal odamegy hozzá, és leszólítja. Felkapja a vizet, amiért a srácot nem különösebben érdekli (ő a világ atyaúristene, vagy mi?), aztán meggyanúsítja, hogy fel akarta robbantani az épületet, mert neki látomása volt (igen, ezt elköpjük egy vadidegennek). Ezután Skylar otthagyja Wint, és ráuszítja a rendőrséget. Vajon, miért? Mert a srác nem alélt el a megjelenése láttán?

Azért azt felfogtam ám, hogy a szerző azt szerette volna közvetíteni Skylar szeszélyességén keresztül, hogy ő megfontoltabb, mint az átlag YA csitrik. Nem csak úgy bedől a csinisrác első szavának, hanem kételkedik benne, nem rohan azonnal egy csettintésre. Csakhogy ez elég furcsán jött át. Ahhoz képest, hogy Skylar mennyire különleges, eléggé nem akaródzik neki megmenteni a Földet. Nem is tudom, hányszor játsszák el azt, hogy ha Skylar menni akar, akkor Win elengedi, és ez sokadszorra már meglehetősen idegtépő.

Skylarről még azt kell tudni, hogy a bátyja, Noam elszökött otthonról, amikor a lány öt éves volt, és az elmúlt több mint egy évtizedben nem hallottak róla. A lány magát hibáztatja emiatt, az egész élete még mindig e körül forog, és tudja, hogy ő látta a bátyján a szökésre utaló jeleket, mégsem tett semmit. Ezt annyira hiteltelennek tartom. Nyilván egy ötéves gyerek is érzékeli a változást meg a hiányt, és valamilyen nyomot biztos hagy benne, de szerintem ez egy idő után elfelejtődik, és az emlék szelídül. De hát tudjuk jól, ő olyan különleges, hogy már akkor vágta a dolgokat!

Ehhez képest, mikor felfogja, hogy különböző változtatásokat eszközöltek az életében, eszébe nem jut, hogy például megtudhatná, mi történt a bátyjával. Inkább az foglalkoztatja, hogy egy srác megcsókolta-e egy másik életben. Noam is annyira a szánkba van rágva, hogy tudtam, valami nem stimmel a szökés dologgal, szóval ez sem hozott túl nagy meghökkenést. Ezen a ponton azért fogtam a fejem, mert Skylarből kiveszik minden racionalitás, és sutba akarja vágni az egész Föld megmentése missziót Noam miatt. Vajon ha a Földnek lőttek, akkor Noam boldogan él tovább? Ez a lottóötös kérdés.

A férfi főhősünk, Win jellegtelen, és a könyvből hiányzik a szerelmi szál. Kémia abszolút nincs a két főszereplő között, és a romantika kimerül annyiban, hogy Win egyszer megcsókolja Skylart kíváncsiságból. Ebből persze megint oda lyukadunk ki, hogy Skylar besértődik, mert ő akar lenni a világ közepe. Mondjuk ezt a kíváncsiságot a későbbiek fényében nem egészen értem, de ez mintha már megszokott lenne ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Megan Crewe-tól korábban az Elszigetelve című könyvét olvastam, ami szintén tele volt hibás döntésekkel és megkérdőjelezhető karakterekkel, mégis a vírusos témát fogyaszthatóan tálalta. Itt a próbálkozás nagyon félresiklott. Aztán lehet, hogy maga a tömör zsenialitás ez a könyvecske, csak én vagyok túl kevés hozzá, sose lehet tudni.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Sorozat: Earth & Sky #1

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 304

Olvass tovább!