William Golding: A Legyek Ura

Sokat hallottam erről a klasszikusról, és mivel bizonyos vonatkozásban hasonlóságot mutat a Battle Royale-lal és Az Éhezők Viadalával, kíváncsi voltam, mit tud felmutatni.

A történet dióhéjban annyi, hogy egy csoport gyerek lezuhan egy lakatlan szigeten. Magukra maradnak kicsik és nagyobbak, és felnőttek nélkül kell boldogulniuk. Az idő múlásával bebizonyítják, hogy a gyermeki természet sem olyan ártatlan, mint hittük, és ugyanazokat a hibákat követik el, mint a felnőttek.

Szeretem a lakatlan szigeten játszódó történeteket; végigkísérni a főhősöket, ahogy küzdenek a túlélésért, hogy próbálják nem feladni a reményt. De nekem ez valahol kimaradt ebből a regényből, és nem csak ez, hanem sok minden más is.

Alapvetően Golding azt akarja bemutatni, hogy a gyerekek semmivel sem különbek a felnőtteknél, és ha összezárják őket egy szigetre, és nincs, aki irányítsa őket, megvadulnak. Itt elvileg értelmes, tanult angol gyerekekről van szó, őket süllyeszti vissza egyfajta törzsi létezés primitív szintjére. Kegyetlenül megfosztja őket a gyermeki ártatlanságuktól, a tisztaságuktól. Ez egy tökéletes pszichológiai kísérlet lehetne. Vajon tényleg ez történne, ha fognánk egy csoportot, és izolálnánk őket a társadalomtól? Naiv vagyok, és szeretném hinni, hogy nem.

A történet elején tüstént megtörténik a társadalom alapjának lefektetése, hiszen hatalom nélkül nincs rend. A hatalom a józan vezéregyéniség Ralph kezébe kerül, és szimbóluma a kagyló lesz. Amíg a kagyló ép és használatban van, a hatalom létező fogalom, de amint a társadalmi berendezkedés megdől, a kagyló is összetörik.  Kezdetben még minden rendben van, a gyerekek optimisták, és jól érzik magukat. Naivitásuk abban nyilvánul meg, hogy a repülőszerencsétlenséget klassz dolognak fogják fel, a sziget pedig a saját játszóterük, a szabadság színtere, ahol felnőttek irányítása nélkül bármit megtehetnek.

Ebben az önfeledt mókában Ralph társa Jack, akivel azonnal jóbarátok lesznek. Jack később teljesen kifordul magából, és totális antihőssé válik. Ez az átváltozás hirtelen, egyik pillanatról a másikra megy végbe. Érződik, hogy Jacknek nem tetszik, hogy Ralph az a személy, akire mindenki felnéz, és, hogy ő osztogatja a parancsokat, hiába testesül meg a demokrácia azzal, hogy a szócső, a kagyló kézről kézre járhat. Ezt tartom a regény gyengeségének. Egy olyan feladatra vállalkozik, amit nem tud teljesíteni; nem adja át ezeket a lelki folyamatokat, amiken a szereplők átesnek, és ami a végkifejlethez vezet.

Ralph és Jack között Röfi áll. Röfi tipikusan az a személyiség, aki intelligenciája miatt kitűnik a tömegből, de testi defektusai olyan mértékben hátráltatják, hogy az összes szereplő számára antipatikus. Ő az, aki tudja, mit kell tenni, de sosem volt, és sosem lesz vezéregyéniség, inkább olyan, aki a háttérben osztja az észt, biztonságos távolságból, de mikor kereszttűzbe kerül, azonnal meghátrál.

Ez a kapcsolati háromszög formálódik a cselekmény előrehaladtával. Először Ralph és Jack kötődnek egymáshoz, és Röfi rekesztődik ki, majd a háromszög átgördül, és a Ralph-Röfi páros lesz a talapzaton, a csúcsra pedig Jack kerül, így állnak szemben egymással. Megindul a hatalmi játszma, ami végül Jack malmára hajtja a vizet, dühödt tébolyultságában saját népet toboroz magának, aminek az ura lehet.

A karakterek viselkedésének mozgatórugója a félelem − a félelem, ami a képzeletük szüleménye, és a fantázia szülöttét kiterjesztik a valóságba is. Jack ez használja ki, a félelmének áldoz a Legyek Ura megteremtésével. Megadja magát a félelemnek, és megfosztja magát a józan észtől. Egyfajta ösztönállati szintre süllyed vissza, ahol csak a vaddisznók megölése számít, semmi más.

Ralph a félelem ellenére is folyamatosan a megmenekülésen dolgozik – ebben Röfinek is nagy szerepe van –, bár idővel kezdi elfelejteni, hogy miért is kell megrakni a tüzet, aminek a füstjével jelet adhatnak. De mégsem társul be a többiekhez, pedig lehet, úgy egyszerűbb lenne.

A könyv metaforaként is felfogható: a sziget az emberi elme, és a kitalált szörny a sok aggodalom és rémkép, amikkel nap mint nap mérgezzük magunkat. Ha megadjuk magunkat neki, mi is kifordulunk magunkból, és a legrosszabb formánkat nyújtjuk.

A Legyek Urának nagyobb volt a füstje, mint a lángja – ez most pont ideillő –, mert mindenhol olyan véleményekkel szembesültem, hogy mekkora brutalitást mutat be. Fogalmam sincs, kik rukkoltak elő ilyen elrugaszkodott állítással, mert ez a könyv minden, csak nem brutális. Azt hittem, hogy a fél csoport gyereket legyilkolják, csak úgy mókából, de ez közel sem így történik. Az első szándékos gyilkosság malacjáték, de a felvezetése miatt abszolút nem üt, számítani lehet rá. A hatása sokkal jobban hatott rám: ahogy mindenki elhiteti magával, hogy semmi sem történt, ott sem voltak, az a tipikus elfojtás, ami szükséges ahhoz, hogy az ember képes legyen tovább élni.

Az biztos, hogy nagyobb fajsúlyossággal kellett volna ábrázolni a lelki folyamatokat, például a néha túlírt leírások és az ismétlések helyett. A szerző nagyon a szánkba akarta rágni, hogy a megmenekülés kulcsa a füst, ezt csak ezerszer mondják el az egész könyvben, ami elég unalmas. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész cselekmény Ralph és Jack céljait kántálja: legyen tűz, öljünk disznót, legyen tűz, öljünk disznót.

A vég is elég kiszámítható: az ösztönszintre csupaszodott gyerekekkel való szembesülés ideje. A konkrét befejezés elég fura, mintha csak úgy a jelenet közepén vége és kész.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 1/5

Eredeti cím:  Lord of The Flies

Kiadó: Európa

Megjelenés éve: 2009

Oldalszám: 244

Fordította:  Déry Tibor

Olvass tovább!

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Daniel Keyes műve, a Virágot Algernonnak először 1959-ben jelent meg novellaként. A szerző 1966-ban a rövid terjedelmű írást regénnyé bővítette. A történet főhőse a 32 éves Charlie Gordon, aki csökkent értelmű és a legnagyobb vágya, hogy okos legyen. A tanulásban mutatott elszántsága lenyűgözi az orvosokat, ezért őt választják ki egy kísérleti műtétre, amit eddig még sosem végeztek el emberen. Az operáció következtében sikeresen megnövelik Charlie intelligencia szintjét. Ez a könyv azt mutatja be, hogy a szellemi fogyatékosság rabságából kiszabadulva Charlie hogyan tapasztalja meg a világot.

A szellemi fogyatékosságot nem illetjük pozitív jelzőkkel. Épp ellenkezőleg, sajnálat, szánalom és hasonló fogalmak jutnak az eszünkbe róla. Mégis merész kijelentést teszek: a könyv idilli képpel indít, Charlie, aki felnőtt ember, de gondolkozásilag csupán egy gyerek szintjén áll, boldog. Nincsenek irreális vágyai, aggodalmai, a bánat, a féltékenység, a düh és egyéb gyarló emberi érzelmek nem temetik maguk alá, csak létezik és él a maga kis boldogság buborékjában. A fogyatékossága ellenére emberek veszik körül, vannak barátai, akik között jól érzi magát. Egyetlen dolog után vágyakozik az életben, szeretne okosabb lenni, és ez a motiváció olyan erősen ég benne, hogy képességeit meghaladva mindent megtesz azért, hogy a célját elérje.

A szerző remek elgondolással választja ki a legegyszerűbb eszközt arra, hogy a legteljesebb mértékben azonosulhassunk Charlie-val. A főhős előmeneteli jelentéseket készít az egész kísérlet során, és az olvasó naplószerűen élheti bele magát a történésekbe. Ahogy Charlie okosodik, úgy változik az írásmód jellege, egy gyerek helyesírási hibákkal tarkított ákombákomjai alakulnak összetett mondatok szakszavakkal tűzdelt tengerévé.

Nemcsak az előmeneteli jelentések szövegének evolúcióján, hanem Charlie viselkedésének szélsőséges voltán is érezhető, hogy az operáció sikeres volt. Visszatükröződik a lapokról, hogy Charlie boldogság buborékja hirtelen kipukkadt, helyét átvette a megkérdőjelezés, a bizalmatlanság, az árulás érzése. Se Charlie, se mi nem tudjuk ezeknek a bonyolult érzéseknek az okát, kellően lassú adagokban, elnyújtva kapjuk visszaemlékezések formájában hányattatott gyerekkorának és felnőtt életének történéseit. Ezek a felbukkanó emlékképek a korábbi elképzeléseket apró darabokra törik, és mély gondolkodásra késztetnek.
Időnként túl gyors a váltás. Legelőször vissza is kellett lapoznom, mert nem hittem a szememnek, és azt hittem, félreolvastam valamit, de nem bennem volt a hiba. Keyes az általam idillinek tartott képet egy szempillantás alatt kifordítja, és teljesen más perspektívába helyezi, ami engem kicsit zavarba hozott. Charlie-nak sosem voltak barátai, olyan emberek vették körül, akik szerettek gúnyt űzni abból, hogy semmit nem ért, és szerettek a fogyatékosságából viccet csinálni. Igazából tudom jól, hogy Charlie szemén keresztül láttam addig is a dolgokat, és ha ő úgy élte meg a helyzetet, akkor én, az olvasó szintén, de ezt a váltást picit ügyesebben is meg lehetett volna oldani.

A gyerekkori naivitás bemutatása, majd a szeszélyes tinédzser karaktere jól kidolgozott, de a szerelmi szál vagy annak inkább valamilyen utánzata teljesen felesleges, elég bosszantó a huzavona Alice-szel, a tanárnővel. Valahogy azt sem vette be a gyomrom, hogy a tanárnő hirtelen gyengéd érzelmeket kezd el táplálni a korábbi tanítványa iránt, akit a műtét előtti állapotában ismert meg. Bár úgy jön le, hogy Charlie külsőleg meg lehet áldva minden földi jóval, mert a nőkkel folytatott interakciói egészen sikeresek. Persze úgy viselkedik, mint egy kamasz fiú, de én több zavartságot várnék egy olyan felnőtt férfitól, aki korábban még azt sem tudta, hogy születik a gyerek. Kár volt ezzel belerondítani az amúgy tökéletes összképbe.

A cselekményt leginkább egy matematikai görbeként tudnám leírni, akkor éri el a csúcsát, mikor Charlie-t, akinek intelligenciája messze meghaladja az átlagost, teljesen elborítják a negatív érzelmek és rájön, hogy egyedül maradt. Elgondolkodtató, hogy míg a főhős haragszik mindenre és mindenkire, mert úgy érzi, hogy csak kihasználják, addig az orvosok és a korábbi barátai nagyképűnek, arrogánsnak és önteltnek tartják. Ezzel rávilágít Keyes egy olyan pszichológiai jelenségre, ami annyira jellemző az emberi viselkedésre. Soha nem tudjuk, mit gondol a másik, de nem beszéljük meg, hanem az elképzeléseinkre támaszkodunk, és inkább szándékosan félreértjük egymást. Charlie csak azért akart okos lenni, hogy az emberek jobban szeressék. Ennek a célkitűzésnek az indíttatása is mélyen eltemetve gyökerezik a férfi belsejében, és amikor végre előbukkan a felszínre, az a regény legsokkolóbb pillanata. Megtudni, hogy a saját családja felelős tulajdonképpen az egészért, az hihetetlen megdöbbentő élmény. Keyes nagyszerűen mutatja be, hogy a család hogy alakít ki olyan beidegződéseket a gyerekben, ami a tudat alatt a felnőtt elmére is hatással van. A legszebb az egészben, hogy az anya olyan ostoba, hogy tisztában sincs a hozzáállásának a következményeivel, és ez az egész megrendítő, főleg, ha jobban belegondolunk, hány ilyen ember vállal gyereket a világon.

A levezetésben már a felnőtt ember racionális döntéseinek meghozatalát láthatjuk. Keyes nem titkolja, hogy a cselekmény hova fut ki, teljesen egyértelmű, és mivel számítunk rá, pont ettől olyan szívbemarkoló. A depresszió, a magány nyomasztó terhe és Algernon, az egér utolsó pillanatai tőrt döfnek a szívünkbe Charlie történetének vége előtt. Szándékosan játszik az író az érzelmeinkkel, és ez az érzelmi élet-haláltusa az, ami igazán felemelővé teszi ezt a könyvet. Nemcsak olvassuk, hanem át is éljük.

Becsuktam a könyvet, és sokáig gondolkoztam rajta, ez a legfőbb erénye, gondolkodásra késztet, és nem hagyja békén az olvasót. Az jár a fejemben, hogy vajon megérte? Bár a végkimenetel szempontjából lényegében ez a kérdés teljesen felesleges. Mégis, Charlie szellemi fogyatékos az elején. És kit érdekel? Boldog. Nem ez a lényeg, boldognak lenni? Mit érünk azzal, ha okosak vagyunk, de nincs senkink a világon, és nem szeret bennünket senki, nem tudunk bízni az emberekben, mert mindig megkérdőjelezzük a tetteiket?

Értékelés: 5/5
Borító: 3/5

Eredeti cím: Flowers for Algernon
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2005
Oldalszám: 319
Fordította: Szepessy György

Olvass tovább!