Daniel Keyes műve, a Virágot Algernonnak először 1959-ben jelent meg novellaként. A szerző 1966-ban a rövid terjedelmű írást regénnyé bővítette. A történet főhőse a 32 éves Charlie Gordon, aki csökkent értelmű és a legnagyobb vágya, hogy okos legyen. A tanulásban mutatott elszántsága lenyűgözi az orvosokat, ezért őt választják ki egy kísérleti műtétre, amit eddig még sosem végeztek el emberen. Az operáció következtében sikeresen megnövelik Charlie intelligencia szintjét. Ez a könyv azt mutatja be, hogy a szellemi fogyatékosság rabságából kiszabadulva Charlie hogyan tapasztalja meg a világot.
A szellemi fogyatékosságot nem illetjük pozitív jelzőkkel. Épp ellenkezőleg, sajnálat, szánalom és hasonló fogalmak jutnak az eszünkbe róla. Mégis merész kijelentést teszek: a könyv idilli képpel indít, Charlie, aki felnőtt ember, de gondolkozásilag csupán egy gyerek szintjén áll, boldog. Nincsenek irreális vágyai, aggodalmai, a bánat, a féltékenység, a düh és egyéb gyarló emberi érzelmek nem temetik maguk alá, csak létezik és él a maga kis boldogság buborékjában. A fogyatékossága ellenére emberek veszik körül, vannak barátai, akik között jól érzi magát. Egyetlen dolog után vágyakozik az életben, szeretne okosabb lenni, és ez a motiváció olyan erősen ég benne, hogy képességeit meghaladva mindent megtesz azért, hogy a célját elérje. A szerző remek elgondolással választja ki a legegyszerűbb eszközt arra, hogy a legteljesebb mértékben azonosulhassunk Charlie-val. A főhős előmeneteli jelentéseket készít az egész kísérlet során, és az olvasó naplószerűen élheti bele magát a történésekbe. Ahogy Charlie okosodik, úgy változik az írásmód jellege, egy gyerek helyesírási hibákkal tarkított ákombákomjai alakulnak összetett mondatok szakszavakkal tűzdelt tengerévé.
Nemcsak az előmeneteli jelentések szövegének evolúcióján, hanem Charlie viselkedésének szélsőséges voltán is érezhető, hogy az operáció sikeres volt. Visszatükröződik a lapokról, hogy Charlie boldogság buborékja hirtelen kipukkadt, helyét átvette a megkérdőjelezés, a bizalmatlanság, az árulás érzése. Se Charlie, se mi nem tudjuk ezeknek a bonyolult érzéseknek az okát, kellően lassú adagokban, elnyújtva kapjuk visszaemlékezések formájában hányattatott gyerekkorának és felnőtt életének történéseit. Ezek a felbukkanó emlékképek a korábbi elképzeléseket apró darabokra törik, és mély gondolkodásra késztetnek.
Időnként túl gyors a váltás. Legelőször vissza is kellett lapoznom, mert nem hittem a szememnek, és azt hittem, félreolvastam valamit, de nem bennem volt a hiba. Keyes az általam idillinek tartott képet egy szempillantás alatt kifordítja, és teljesen más perspektívába helyezi, ami engem kicsit zavarba hozott. Charlie-nak sosem voltak barátai, olyan emberek vették körül, akik szerettek gúnyt űzni abból, hogy semmit nem ért, és szerettek a fogyatékosságából viccet csinálni. Igazából tudom jól, hogy Charlie szemén keresztül láttam addig is a dolgokat, és ha ő úgy élte meg a helyzetet, akkor én, az olvasó szintén, de ezt a váltást picit ügyesebben is meg lehetett volna oldani.
A gyerekkori naivitás bemutatása, majd a szeszélyes tinédzser karaktere jól kidolgozott, de a szerelmi szál vagy annak inkább valamilyen utánzata teljesen felesleges, elég bosszantó a huzavona Alice-szel, a tanárnővel. Valahogy azt sem vette be a gyomrom, hogy a tanárnő hirtelen gyengéd érzelmeket kezd el táplálni a korábbi tanítványa iránt, akit a műtét előtti állapotában ismert meg. Bár úgy jön le, hogy Charlie külsőleg meg lehet áldva minden földi jóval, mert a nőkkel folytatott interakciói egészen sikeresek. Persze úgy viselkedik, mint egy kamasz fiú, de én több zavartságot várnék egy olyan felnőtt férfitól, aki korábban még azt sem tudta, hogy születik a gyerek. Kár volt ezzel belerondítani az amúgy tökéletes összképbe.
A cselekményt leginkább egy matematikai görbeként tudnám leírni, akkor éri el a csúcsát, mikor Charlie-t, akinek intelligenciája messze meghaladja az átlagost, teljesen elborítják a negatív érzelmek és rájön, hogy egyedül maradt. Elgondolkodtató, hogy míg a főhős haragszik mindenre és mindenkire, mert úgy érzi, hogy csak kihasználják, addig az orvosok és a korábbi barátai nagyképűnek, arrogánsnak és önteltnek tartják. Ezzel rávilágít Keyes egy olyan pszichológiai jelenségre, ami annyira jellemző az emberi viselkedésre. Soha nem tudjuk, mit gondol a másik, de nem beszéljük meg, hanem az elképzeléseinkre támaszkodunk, és inkább szándékosan félreértjük egymást. Charlie csak azért akart okos lenni, hogy az emberek jobban szeressék. Ennek a célkitűzésnek az indíttatása is mélyen eltemetve gyökerezik a férfi belsejében, és amikor végre előbukkan a felszínre, az a regény legsokkolóbb pillanata. Megtudni, hogy a saját családja felelős tulajdonképpen az egészért, az hihetetlen megdöbbentő élmény. Keyes nagyszerűen mutatja be, hogy a család hogy alakít ki olyan beidegződéseket a gyerekben, ami a tudat alatt a felnőtt elmére is hatással van. A legszebb az egészben, hogy az anya olyan ostoba, hogy tisztában sincs a hozzáállásának a következményeivel, és ez az egész megrendítő, főleg, ha jobban belegondolunk, hány ilyen ember vállal gyereket a világon.
A levezetésben már a felnőtt ember racionális döntéseinek meghozatalát láthatjuk. Keyes nem titkolja, hogy a cselekmény hova fut ki, teljesen egyértelmű, és mivel számítunk rá, pont ettől olyan szívbemarkoló. A depresszió, a magány nyomasztó terhe és Algernon, az egér utolsó pillanatai tőrt döfnek a szívünkbe Charlie történetének vége előtt. Szándékosan játszik az író az érzelmeinkkel, és ez az érzelmi élet-haláltusa az, ami igazán felemelővé teszi ezt a könyvet. Nemcsak olvassuk, hanem át is éljük.
Becsuktam a könyvet, és sokáig gondolkoztam rajta, ez a legfőbb erénye, gondolkodásra késztet, és nem hagyja békén az olvasót. Az jár a fejemben, hogy vajon megérte? Bár a végkimenetel szempontjából lényegében ez a kérdés teljesen felesleges. Mégis, Charlie szellemi fogyatékos az elején. És kit érdekel? Boldog. Nem ez a lényeg, boldognak lenni? Mit érünk azzal, ha okosak vagyunk, de nincs senkink a világon, és nem szeret bennünket senki, nem tudunk bízni az emberekben, mert mindig megkérdőjelezzük a tetteiket?
Értékelés: 5/5
Borító: 3/5
Eredeti cím: Flowers for Algernon
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2005
Oldalszám: 319
Fordította: Szepessy György
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése