Nicola Yoon: Minden, minden

A regényt a filmadaptáció apropóján olvastam el, és mert oly sok jót mondanak róla.

Fülszöveg: Nagyon ​ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem.

Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve.

Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.

A Minden, minden egy kellemesen egyszerű stílusban megírt könyvecske, amit feldobnak az illusztrációk, a chatbeszélgetések, az orvosi fecnik. Gyorsan lehet vele haladni, és a szerző olyan gondolatokat fejteget benne, ami sok embert megfoghat. A téma pedig ütős: a lány mindenre allergiás, és sosem teheti ki a lábát a házból, ami nagy szívás, ha szerelmes lesz az ember.

Minden adott volt ahhoz, hogy kedvenc lehessen. De nem lett az.

Fogalmam sincs, mikor idegesített fel utoljára egy történet ennyire.

Igen,  csak ennyire:

Kezdjük azzal, hogy el akarnak itt nekem adni egy hatalmas love storyt, amitől a józan ész megy a kukába, de nem sikerült. Icikepicikét sem. Tegyük félre most azt az apróságot, hogy mikor is fordulna elő valaha is olyan, hogy a helyes szomszéd fiú beleszeret a lányba, aki sosem hagyhatja el a házat. Ettől függetlenül sem értettem/tapasztaltam/tűnt fel, hogy ezek mégis mitől/mikor/hogyan/miért szerettek egymásba. Nem jöttek át az érzelmek, csak a regény egy pontján bumm, csöpögni kezdtek a nyálas dumák, leszáll rájuk a szerelem rózsaszín köde, meg is fojtja őket, más nem is számít. Ha nekem ebből semmi nem jött át, akkor hogyan azonosulhatnék velük? Hogyan érthetném meg a tetteiket, vágyaikat?

A válasz: sehogy.

Már itt billegett a történet, de ami a végső összeomlást okozta, az a vége. Ami egyébként teljesen kiszámítható, annyira adja magát, hogy ez lesz, még úgy is, hogy az ember tiltakozik, hogy neeeeeeeeeeeee, mert ez szörnyen béna (és hihetetlen, hiteltelen, logikátlan, mit számít?!). És de. Csakazértis. De nem is konkrétan a befejezéssel van gondom, hiába nem tetszik önmagában, hanem azzal, hogy utólagosan minősíti a karakterek viselkedését, és más megvilágításba helyezi, hogy az olvasó bólogathasson: ez így van jól. De hé, nem tudjuk, hogy ez fog történni! Madeleine nem tudja, hogy ez fog történni!

– Az elméleted szerint az ember a poggyász?
– Igen.
– Folytasd!
– Van, aki idő előtt lepottyan a szalagról. Van, aki olyan súlyosan megsérül a fejére zuhanó többi poggyásztól, hogy többé nem képes funkcionálni. Van, aki elvész, vagy elfelejtik, és örökkön-örökké körbe-körbe jár.
– És akiért jönnek?
– Arra csodálatos élet vár egy szekrény mélyén.

Szóval Madeleine, mivel beteg, folyamatosan az anyjára és az ápolójára van szorulva. Érzékeltem, hogy a szerző igyekszik megmagyarázni, hogy higgyük el, a karakterek teljesen racionálisan viselkednek. De kérem szépen, ha te ápoló vagy, és tudod, hogy a beteged milyen súlyos betegségben szenved, akkor megengeded, hogy találkozzon a szomszéd fiúval? Ez még hagyján, történnek más dolgok is…

Aztán Madeleine. Ez egy akkora önző egy … Van egy mondat a könyvben: "Lehet, hogy a felnőtté válás azt jelenti, csalódást okozunk a szeretteinknek." Ez a mondat ugyan nem Madeleine szájából hangzik el, de úgy éreztem, az egész regényre vonatkozik. Azt tukmálja az olvasó agyába, hogy ha szerelmesek leszünk, akkor nyugodtan tojjunk a családtagjaink fejére, ne foglalkozzunk az érzéseikkel, csak a sajátjainkkal, LEGYÜNK ÖNZŐK! És ez a történet lényegében semmi másról nem szól, csak hogy Madeleine magán kívül nem törődik mással, és a végén megkapom a jóváhagyást, hogy igen, Madeleine minden döntése helyes, jár a nagy taps. Ma is tanultam valamit: az önzőség kifizetődik! Akkor már értem, miért ilyenek az emberek, és miért ilyen elcseszett a világ! Yoon továbbá az alapvető életösztönről sem hallott. Persze itt is megmagyarázza, hogy Madeleine miért teszi, amiket tesz, de nagyon nem hiteles. Írjon akkor meg egy depressziós karaktert, akinek halálvágyon kívül nincs már más az életében. Ja, de akkor nem lehetne szerelmi szál, mert ütné a kettőt.

Az élet ajándék. Ne felejts el élni!

És a legeslegvége is megér egy misét. SPOILER Madeleine lényegében tök egyedül marad. Sosem járt még a világban, nem élt emberek között, az immunrendszere olyan szinten le van épülve, hogy talán még normális sem lesz soha, de atyaég, micsoda hepiend, a szerelmével lehet! Mit számít, hogy zéró tapasztalat, zéró munkalehetőség, zéró jövőkép! Mit számít, hogy van egy anyja, aki súlyos mentális beteg! Az anyja, akivel szoros kapcsolata volt eddig, most maga a sátán, tehát Madeleine teljes joggal leköpheti, és úgy tehet, mintha nem is létezne. De örüljünk, mert legalább volt a könyvben szexjelenet, hiszen tök logikus, hogy aki egész életében a négy fal között élt, és szociálisan teljesen visszamaradott, azonnal szexelni akar! És a szexért már megérte szó nélkül lelépni otthonról és ellopni az anyja pénzét (ó, bocs, igényelt magának hitelkártyát, mert az aztán fedezet nélkül tök reális)! SPOILER VÉGE

Bónusz: a könyv- és filmspoilerek. Most komolyan? Jó lenne erről már leszokni. Mi a jó abban, hogy valaki másnak elrontjuk a szórakozását, aki még nem élvezte az adott médiumot?

Pontosan ilyen szerelmi történeteket kell hirdetni fiataloknak és nem fiataloknak. Ahol semmi más nem számít, csak a szerelem (ami egy hónap után kipukkad, mint egy lufi, mindenképpen megéri érte eldobni az egyéb emberi kapcsolatokat). Nem baj. Ezt a könyvet is úgy néz ki, hogy a nagy többség imádja, és legalább filmben is terjesztik az igét.

Értékelés: 1/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Everything, Everything

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 336

Fordította: Szabó Luca

Olvass tovább!

Tammara Webber: Egyszeregy (+Exkluzív interjú)

Már sokadik eset, amikor egy külföldön és itthon is imádott könyv végére érek, és napokig töröm a fejem azon, hogy mit szeretnek rajta az emberek. És képtelen vagyok megfejteni. Az Easy is ilyen könyv.

Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. De elsősorban az a bajom, hogy képtelen vagyok egyetlen érvet felsorakoztatni egy pro-kontra listán e könyv mellett. Mert ha legalább gyönyörű lenne a fogalmazás, vagy megnyerő a stílus vagy valami, akkor érteném, de stilisztikai és dramaturgiai vonalon sem nyújt semmi kiemelkedőt. Így hát maradt az, hogy én vagyok a fura lány, akinek már megint nem tetszik.

Tényleg kezdem azt érezni, hogy a New Adult irodalmat nem nekem találták ki. Eddigi olvasmányaimból egyet tudok kiemelni, ami tetszett, Cora Carmack Szakítópróba sorozatát, ott is elsősorban a humor fogott meg. Azt hiszem, az agyonsztárolt A soha határa végképp kimarad az életemből, különben még tovább elmélkednék az emberi diverzitás szeszélyességén.

Nézzük az Easy sztoriját! Jacqueline egy egyetemi buli után egyedül megy vissza a kocsijához, amikor az egyik ismerőse a kocsiba lökve majdnem megerőszakolja. Azért csak majdnem, mert felbukkan a szexisten Lucas, aki megmenti a lányt. De Jacqueline nem akar feljelentést tenni, csak élni tovább az életét, és folytatni a szenvedést a pasija, Kennedy miatt, aki azért dobta, hogy szexuális vágyait majd ne a jövőben élje ki, mert az rossz fényt vetne leendő befolyásos pozíciójára. Az egész majdnem nemi erőszaknak annyi haszna van, hogy Jacqueline elkezd bukni a rosszfiús Lucasra, és elhatározza, hogy összejön vele.

Ennek a könyvnek a nemi erőszak a központi témája, némi feminista felhanggal. Az üzenete jó: a nemi erőszak sosem a nő hibája. A szerző igyekszik bemutatni dolgokat, mint, hogy a potenciális áldozat nem cselekszik helyesen, az elkövető nem áll le soha, a jövőre nézve érdemes önvédelmi tanfolyamra járni, és persze ott van az a pont, mikor a trauma után az áldozat újra képes megbízni egy férfiban.

De ez olyan komolytalanul van tálalva, hogy számomra elvette az egész könyv szándékolt tanítását. Egyrészt semmilyen pszichológiai hatása nincs az átélteknek, pedig önmagában a szándék olyan trauma, ami nyomot hagy az emberben. Félelmet és szorongást kelt, ÁLLANDÓAN, nem csak akkor, ha alkalomadtán feltűnik az erőszaktevő. A könyv mondanivalója egy ponton visszafelé sül el, mert nekem teljesen úgy jött le az egész, hogy Lucas a saját személyes példája miatt érti meg azt, amin Jacqueline keresztülmegy, amúgy meg minden pasi félvállról veszi a nemi erőszak súlyosságát. De hogy ez másoknak miért nem tűnik fel? Az rejtély.

Ja, hogy esetleg azért, mert kapunk egy szexi, tetkós, piercinges rosszfiút, perverz vágyaink megtestesülését, akitől azt kívánjuk, hogy a könyökével az ajtóhoz szegezzen minket, miközben kitör belőle, hogy bassza meg, és visz is az ágyba? Ha ilyen perspektívából nézzük, akkor nem csoda, hogy mindenki imádja ezt a könyvet. Csak értitek, még mindig ott van az a tény, hogy egy nemi erőszak majdnem áldozatáról beszélünk, és ilyen esetben nekem ez a túlzott szexcentrikusság nagyon nem gyere be, mert nem tartom hitelesnek.

Nézzük csak a főhős, Jacqueline válaszain keresztül, hogy mi bajom van ezzel a történettel.

Interjú Jacqueline-nal:

– Szia, Jackie! Az Easyben történtekről szeretnék beszélgetni veled, hogy az olvasók még inkább betekintést nyerhessenek azokba az eseményekbe, amiken keresztülmentél.

– A nevem Jacqueline!

– Jaj, ne haragudj. Miért változtattad meg a nevedet?

– Az az igazság, hogy nulla személyiségem van, és hagytam, hogy a csodálatos pasim, Kennedy formálja az akaratomat. Ő azt mondta, hogy Jackie vagyok, hát Jackie lettem. Mikor dobott, úgy véltem, érett felnőtt módjára megszabadulok a tőle kapott becenévtől, nem számít, hogy az elmúlt három évben így hívott mindenki. Ha én úgy döntök, nem hallgatok rá, akkor nem hallgatok rá! És hadd tegyem hozzá, az Easy egyik fő fordulatának megértéséhez szükséges volt, hogy személyes példával álljak elő, hátha buták az olvasók, és máshogy nem fogják fel.

– Hát jól van, Jackie izé Jacqueline. Szóval egy halloweeni buli volt mindennek a kezdete. Te éppen a kocsidhoz tartottál, és a táskádban kotorásztál a kulcsaid után, mikor felbukkant Buck. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy megpróbált megerőszakolni.

– Igen, így történt. Teljesen kétségbeestem. De szerencsém volt, mert ott termett Lucas, aki megmentett, és péppé verte Buckot. Erre én köszönetképpen őt is nemierőszaktevőnek bélyegeztem, majd miután hazavitt, még annyit sem mondtam neki, hogy köszi.

– És lehurrogtad, amikor a rendőrséget akarta hívni.

– Nos, igen.

– Miért? Az érzelmi sokk? Megbénultál?

–  Te meg mi a frászról beszélsz?  Szerinted mit gondoltak volna rólam a csoporttársaim, a barátaim? Éppen buliztak, még nem is fogyaszthattak volna alkoholt, és totál megszívták volna, ha kijönnek a zsaruk. És akkor mi lett volna velem? Kiközösítenek a köreikből, azt nem éltem volna túl!

– Így is kiközösítettek, miután szakítottál Kennedyvel. Nem mellesleg milyen barátok azok, akik emiatt elfordulnak tőled?

– Ööö… *fellapozza az értelmező szótárat, és kikeresi belőle a barátság szócikket*

– Tehát hagytad, hogy Buck megússza a dolgot. Az eszedbe sem jutott, hogy esetleg megpróbálkozik vele még egyszer, vagy másvalaki lesz az áldozat.

– Természetesen, hiszen a nemi erőszak nem nagy ügy. Biztos csak rossz napja volt, megesik az ilyen.

– Amit átéltél, elég traumatikus élmény.

– Á, baromság. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe néha-néha, főleg, amikor megláttam Lucast meg Buckot, de igazából másnapra túl is tettem magam rajta. Még csak tünetek sem jelentkeztek, nem undorodtam a pasiktól vagy az érintéstől. Éppen ellenkezőleg, inkább csak fokozta a libidómat!

– Azaz élted tovább az életed, mintha mi sem történt volna?

– Aha, buliztam és vedeltem tovább, ahogy eddig. Még mindenféle pasival is táncoltam. Ráadásul ekkortájt ismerkedtem meg Lucasszal, a buta egyetemistával meg Landonnal, az okos korrepetítorral. Mindkettejük iránt heves szexuális érdeklődést mutattam, mi több, azon agyaltam, melyikkel kéne összejönnöm.

– Te aztán gyorsan felejtesz! Az incidens előtt két héttel szakítottál a gimis barátoddal, Kennedyvel. Elég hamar túltetted magad rajta.

– Dehogyis! A nemi erőszak eszembe sem jutott, annyira csak a szakításunk rémes tényével foglalkoztam. Két hétig nem mertem bejárni közgázra, mert nem akartam összefutni vele. Ennyi idő alatt egyébként úgy lemaradtam az anyaggal, hogy hetekig tartott pótolnom, és különtanárra volt szükségem.

– Így ismerkedtél meg Landonnal.

– Jaja. Igaz, egyetlen tárgyilagos e-mailje miatt egy felfuvalkodott hólyagnak tartottam, de aztán pár tök felületes, többnyire tanulással kapcsolatos e-mail alapján vonzódni kezdtem hozzá. Persze halványlila gőzöm sem volt róla, hogy néz ki, de olyan jófej volt a feladatlapok küldözgetése közben, hogy attól elaléltam.

– De közben egy másik vasat is tartottál a tűzben: Lucast.

– Hát ha egyszer annyira, de annyira szexi volt! Elkezdtünk smsezni, és a kommunikációnk olyan magasröptű volt, hogy egy-két szóból állt. Érted, szavak nélkül is megértjük egymást, mi ez, ha nem szerelem? Így hát megdumáltam a barátnőimmel, hogy én most elcsábítom, és lefekszem vele. Mert mint mondtam, a nemi erőszak gondolata jót tett a libidómnak. Emlékszem, még a nevét sem tudtam, mikor táncoltam vele, de erre gondoltam: „A srác keze nem tágított a testemtől, hirtelen olyan vágyat gerjesztett bennem, amilyet nem csak az utóbbi négy-öt hétben, de már nagyon régóta nem éreztem.”

– Szóval csak a szex, szex, szex. Rosszabbak ezek az egyetemisták, mint a hormontúltengésben szenvedő kamaszfiúk. Vagy csak ezen az egyetemen?

– Fogalmam sincs, de az tuti, hogy mi csak azzal foglalkozunk, ki kivel fekszik össze. Az összes barátnőmmel ez a közös témám. Kennedy is azért dobott, hogy másokkal szexelhessen, Lucas sem fogadott éppen cölibátust, hiszen több nap alatt összesen talán egy órát ha beszéltünk, mégis tök hamar kikötöttünk az ágyban, még ha azt a határt nem is léptük át. Lucasszal kapcsolatban így éreztem: „Riadtan jöttem rá, mit jelez zsigeri reakcióm: féltékenységet. Egy srác miatt, akit alig ismerek, akivel több nyálat váltottam, mint szót.” 

– Amikor visszagondolsz a történtekre, eszedbe jut, hogy mit éreztél, miken gondolkodtál?

– Nem, a fölösleges részletek leírásának megjegyzésével voltam elfoglalva. Mit éreztem, mit gondoltam? Kit érdekel? Az sokkal fontosabb, hogy hova akasztotta Lucas az ujját, meg hogy nem a bal, hanem a jobb kezével simított végig a hasamon, és a kisujja körmével hogyan karcolgatta a bőrömet, miközben az ujján lévő szőrszál is hozzáért a lapockámhoz. Ezt igyekeztem annyira megjegyezni, hogy egy ilyen cselekvésleírásban legalább hat vessző legyen, ha felidézem. 

–  Amikor ahhoz a ponthoz érkeztünk, hogy először váltotok e-mailt Landonnal, azonnal nyilvánvaló az ő kiléte. Miért tartott neked olyan sokáig rájönni?

– Jaj már, ezek szerint te baromi okos vagy.

– Oké, de nem rökönyödtél meg rajta? Nem borultál ki? Nem gondoltad azt, hogy ha egy könyvben találkoznál egy ilyen fordulattal, mennyire übergáz lenne?

– Á, szerintem zseniális. Persze méltatlankodtam rajta, de még azon sem akadtam fenn, mikor kvázi közölte, hogy ő nem tudta, hogy a személye nem ismert tény számomra.

– Ebbe nem akarok részletesen belemenni, de nekem ez a magyarázat nagyon sántít, ne haragudj.

– Akkor veled van a baj, szerintem abszolút nem volt creepy.

– Lucasszal meg smseztetek.

– Ja. Tudod, a telefonálás olyan bonyesz. Meg mivel úgyis két szóban meg tudtuk egymással beszélni a dolgainkat, nem tudtunk volna mit mondani beszédben.

– Nem zavar, hogy úgy zúgtál bele a srácba, hogy semmit sem tudtál róla? De egyáltalán semmit? A történet végére ugyan megismerted a gyerekkorának tragikus történetét, de ennél semmi több nem volt. És fordítva is fennáll ugyanez.

– Ez tök butaság. Olyan szexi volt meg a tetkói is szexik voltak, nekem ez bőven elég. Ő meg tudott rólam annyit, hogy nagybőgőzök.

– Térjünk vissza kicsit Buckra. Miután futni hagytad, nem állt le.

– Nem hát. És még azután sem tettem semmi komolyabb lépést, mikor másodszor is megkörnyékezett a lépcsőházban. Tulajdonképpen a szobatársam ötlete volt, hogy iratkozzunk be önvédelmi tanfolyamra. Én először nem vágtam, minek.

– Nagy szerencsédre Lucas volt a tanfolyam egyik oktatója.

– A tíz munkája, a tanulás meg a rajzolás mellett még erre is volt ideje. Tuti kölcsönkérte Hermione időnyerőjét.

– Szerintem a könyv végén a zsaruk is kölcsönkérték, azért jelentek meg két perc alatt.

*Jackie izé Jacqueline furán mereszti a szemét*

– Tehát mi a tanulság, ha nemi erőszakot akarnak elkövetni egy nőn?

– Pasizzunk, szexeljünk, bulizzunk. Az élet nem állhat meg!

– Köszönöm ezt a tanulságos interjút.

Értékelés: 1/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Easy

Sorozat: A szív körvonalai #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 334

Fordította: Komáromy Rudolf

Olvass tovább!

Lynne Matson: Nil

Gyönyörű borító, izgalmas koncepció, és én már megint bedőltem nekik. Amikor a fülszövegnél elérkeztem a következő részhez, már gyanítanom kellett volna, hogy nem kéne ehhez a könyvhöz nyúlni. Sőt, még bottal sem piszkálni. „Elveszetten és egyedül, Charley nyomát sem látja másoknak, mígnem találkozik Thaddel, a tinimenekültek csoportjának vezetőjével. Hamarosan Charley megtudja, hogy nehezebb elhagyni a szigetet, mint hitte… szerelmesnek lenni szintén.”

Charley-t, aki a nevét ey-nal írja, és nem szeret egyedül lenni, egyik nap délben a boltba menet bekebelezi egy forró, csillogó levegőáramlat, és Nil szigetén köt ki. Tizenkét napnyi szóló tengődés után összetalálkozik Thaddel és egy másik sráccal, majd Nil City jóravaló polgára lesz. Nil különleges hely, az ottlét olyan, mint egy hosszú vakáció egy álomszigeten, ahol minden móka és kacagás, és ahol Charley megtapasztalhatja az első szerelem édes ízét, mert hát az sokkal fontosabb, mint a túlélés. Szerintem tutira nem látta a Számkivetett című filmet Tom Hanksszel. És ez már csak azért is idevágó, mert abban is volt röplabda.

Szavakba sem tudom önteni, hogy ez a könyv milyen borzalmas volt. Pedig annyira ütősen hangzik a sztori, hogy az ember azonnal olvasni akarja, mert valami lehengerlően izgiset vár, amin tövig rágja a körmét. Figyuzzátok ezt a világfelépítést: Nil egy misztikus sziget, ahová a tinédzserek csak úgy random odakerülnek a levegőkapukon keresztül. Ezután 365 napjuk marad, hogy éljenek; ha nem jutnak át a kapun, meghalnak. A bejövő kapukon emberek mellett állatok és más teremtmények is érkeznek. A kivezető kapukról fogalmuk sincs, hogy a kijáratot jelentik-e vagy sem, de mivel más esélyük nincs, vadásznak rájuk egy meglévő szisztéma szerint. A nehézséget az okozza, hogy nem tudják, hol bukkannak fel a feltételezett szabadságot jelentő átjárók, csak azt, hogy mikor. A szerencsésebbek átjutnak, mások meg nem. A szigetlakók csak a reménybe kapaszkodhatnak, hogy egyszer eljön az ő idejük, és, hogy a barátaik épségben hazatértek.

Ez mind szép és jó így hangzásra, csak annyi a bibi, hogy e könyv brutálsekélyes embereknek készült, mindennemű realitást nélkülözve. Maga a szerző vetette papírra a saját történetében, hogy ez az egész az America’s Next Top Model szigetverziója. Van egy olyan érzésem, hogy ő ezt egyfajta poénnak írta bele, de sajnos tényleg így van. Mint említettem, a sziget gyönyörűséges és az egész ottani élet álomnyaralásnak tűnik elektronikai cikkek nélkül, tele van csinos lányokkal és nyálcsorgatóan jóképű pasikkal. Mindenki izmos és szexi, ez alapkövetelmény, bele lehet programozva a levegőkapuk működésébe. Az már más kérdés, hogy hal- és gyümölcsdiétán mégis hogyan és mitől nőnek azok az izmok, inkább alultápláltnak kéne lenniük, de itt még az is megy, hogy kenyeret süssenek és szappant gyártsanak (miből?). És valami fából még ruhát is varrnak.

Egy wellness szállodához tudnám hasonlítani szegény, hányatott sorsú tinik életmódját. A kellemes ellátás mellett szabadidejükben szörfölnek, futnak, röplabdáznak, maximum amiatt aggódnak, hogy lejár az idejük meg valaki megdézsmálja a bőséges készleteket. Bulit is szoktak rendezni, és ezekre  a lányok ki is sminkelik magukat szépen, mert még sminkszereket is tudnak előállítani, annyi zseni kötött ki ezen a helyen. Meg hát a smink az nagyon fontos, anélkül nem lehet élni. Ha én csak úgy váratlanul egy szigetre kerülnék, tuti bepánikolnék, és minden nap agyonstresszelném magam. Nem tök nyugisan relaxálnék, és nyaralásnak fognám fel az egészet, ahogy a karakterek teszik. Biztosan velem van a baj.

Mindemellett a könyv feszültség hiányában unalmas, tele felesleges jelenetekkel. Halnak meg benne teljesen jelentéktelen emberek, akikkel nem tudtam mit kezdeni, lévén a két főszereplőn kívül mindegyik papírmasé figura. Próbál lenni egy gonoszféle karakter, de hiányzott belőle a puskapor. Aztán még ott vannak Ramia jóslatai, de minek?

Menet közben rájöttem, hogy a Nil gyönyörűen Az útvesztő koppintása, csak az író lecserélte az elemeket. Az alábbi lista alapján nem mondhatni, hogy csak képzelem a hasonlóságot.  (Enyhén spoileres Az útvesztőre!)

1, Nem tudják, hogy kerülnek a szigetre (útvesztőbe).

2, A szigeten vannak mások, akik ugyanúgy érkeztek, mind meztelenül (amnéziásan).

3, A kapukon jönnek be és ki, nem tudják, hova vezet, nem tudják, kijutnak-e (doboz/láthatatlan rés).

4, Változik a kapuk helye (a labirintus).

5, Mindenféle veszélyes lények vannak a szigeten (Siratók).

6, Jelzések vannak a falakon.

7, Charley elkezd logikát látni a kapuk felbukkanásában (Thomas dettó).

8, Számokkal logikázik, térképeket rajzol, és ezeket a térképet egymásra rakva jön rá valami fontosra. (Thomas dettó).

9, A napkitörések szigethez kötése

A karakterek is megérnek egy misét. Főhősnőnk, Charley természetesen dögös, csodálatos, és mindent ő talál ki, ő ismeri ki a szigetet. Folyamatosan azon agonizál, hogy Thadnek hány napja van, ezen kívül nem sok minden rengeti meg a világát. A szerző elkövette azt a hibát, hogy a karaktereket alig ismerjük meg. Helyette mindegyiknek adott egy jellemzőt, amit agyonismétel. Charley állandóan Sprite-ra vágyik, és orrba-szájba a röplabdán agyal. Mert ugye egy kitudjaholvan szigeten, a halál árnyékában az embernek csak azon jár az esze, hogy mit sportol a suliban.

Férfi főhősüknél szintén ugyanez a helyzet, ő snowboard mániás, és csak azzal foglalkozik. Meg Nillel. Már pár oldal után elkezdtem kételkedni a mentális egészségében, mert a szigetről E/3-ban beszél, mintha ember lenne, és egyfolytában, ami el sem tudom mondani, mennyire felborzolta az idegeimet. Nil így, Nil úgy, Nil ezt teszi, Nil azt teszi. Nil Thad agyára ment, Thad pedig az enyémre. A röplabda, snowboard rajongáshoz visszakanyarodva még annyit, hogy az egyik mellékszereplő is legjobban a fociszezont hiányolja, mert majorette. Nem a családjuk, a barátaik, a normális életük hiányzik, hanem a sportok!

A könyv a romantikát helyezi előtérbe, csakhogy egy drágalátos instalove-val van dolgunk, ami teljesen a külsőségeken alapul. Mivel váltott nézőpont van, ez elég kegyetlen, főleg, hogy Charley és Thad hangja szinte teljesen ugyanolyan, és mindig egyszerre találják egymást szexinek, vagy egyszerre akarnak smárolni. A kapcsolatuk fénysebességgel alakul ki.

A szerelemnél a legfontosabb, hogy a srác címlapra való, és mindig úgy néz ki, mint aki egy fotósorozathoz áll modellt. A csaj meg hosszú combú, és olyan gyönyörű, hogy a napra lehet nézni, de rá nem (de ő azért magát tök átlagosnak jellemzi, és komoly pasija se volt soha). Amikor először találkoznak, Charley-nak nem az jár az eszében, hogy 12 nap éhezés után végre először keresztezik az útját emberek, és nem hal meg, hanem hogy jaj, de jó, milyen szexi a srác. El is képzeltem, hogy mi lett volna, ha Katniss Everdeen bekerül az arénába, és nekiáll azon tanakodni, hogy vajon Peeta vagy Cato a szexibb. Aztán meg nekiállt volna őket összehasonlítani Gale-lel.

Egy nap ismeretség után Thadnek csak Charley jár a fejében, állandóan vele tölti az idejét, a lány körül forog a világ. De ami még jobb, hogy öntudatlanra akar verni (!) egy másik srácot, mert Charley-n legelteti a szemét. És bárcsak mondhatnám, hogy sarkítok azzal az egy nappal, de nem.

Instalove ide vagy oda, a beszélgetéseik nem aranyosak, hanem bénák és szemforgatósak. Amikor Charley bekerül a közösségbe büdösen, koszosan, Thad megkérdezi, hogy szeretne-e lefürödni, mert hát éppenséggel nem árt ilyesmit csinálni, ha az ember piszkos. Erre Charley azt hiszi, hogy Thad vele akar együtt fürödni. Ezek a túlfűtött hormonok, amelyek ilyen gondolkodásra késztetik ezt a szegény ártatlan lyányt! Aztán meg azon problémázik, hogy Thad ki akarja a szutykos ruháját mosni, mert az tök ciki egy szexis sráctól. Ezt követően már-már orgazmusa támad attól, hogy Thad felajánlja, megfésüli a haját, mert Charley még a masszázsnál is jobban szereti, ha a haját fésülik. Legerotikusabb ábrándja pedig az, hogy egy szexi fiú teszi mindezt. Most abba ne menjünk bele, hogy egynapi ismeretség után (vagy leginkább valaha) milyen fiú vetemedik ilyesmire, még szerintem egy teljesen feminim beállítottságú sem. De ha tévedek, bocsánat a hajfésülésre vágyó srácoktól!

A gerlepárral kapcsolatban két kedvenc részem volt. Az egyik a következő dialógus, ami arról szól, hogy Charley hogyan írja a nevét. Annyira nyálas, hogy szivárványokat és unikornisokat hánytam. 

„– Mondd, mire végződik… ie vagy ey?

– Ey – feleltem.

Nevetett. 
– Ahogy kell.

– Ez meg mit jelentsen?

Thad bevéste az y-t, és ráfújt a nevemre. Anélkül, hogy megfordult volna, azt mondta:

– Mert nem illik a nevedhez, hogy hazugsággal (=lie/szójáték) végződjön. Te vagy a legvalóságosabb lány, akivel valaha találkoztam Nilen és Nilen kívül.”

Hozzátenném, hogy ez a párbeszéd is egy nap ismeretség után zajlik le. A legvalóságosabb lány, akivel valaha találkozott!

A másik kedvenc részem, mikor Charley szexelni akar, mert hirtelen érzi, hogy eljött az ideje a nagy napnak. Amikor Thad visszautasítja, értetlenkedik egy sort, hogy miért. Na vajon, miért, emberek? Végül is, ha terhes lesz, nem nagy ügy, elvégre se orvos, se semmi nincs a szigeten, plusz el se tudná vinni a gyereket haza. Meg úgy alapból kicsit fiatal anyukának, főleg, ha ennyi agykapacitással rendelkezik. Ezt Thad is levezeti neki, de Charley továbbra is szorgalmazza a dolgot. Őt csak az érdekli, hogy neki Thad legyen az első, a többi nem izgatja. Éljen a felelősségteljes gyerekvállalás! Van egy olyan érzésem, hogy a Kék lagúnát sem látta.

Igazából kínszenvedés volt, mire a végére értem. Az is megfordult a fejemben, hogy félbehagyom a fenébe, de addigra már annyit jegyzeteltem, hogy nem akartam kukába dobni az egészet. Máskülönben nem írhattam volna ilyen szépeket erről a könyvről, nem? És elhiszitek, hogy ez is sorozat?

Értékelés: 1/5

Borító: 5/5

Sorozat: Nil #1

Kiadó: Henry Holt

Megjelenés éve: 2014

Oldal: 384

Olvass tovább!

A vihar magja

Kár, hogy nem készülnek gyakrabban katasztrófafilmek. Van valami perverz öröm abban, hogy végignézzük, ahogy egy város, egy ország, egy bolygó kipusztul, és hullanak az emberek, mint a legyek. És mégis, ha olyan lebilincselő alkotásokat láthatunk a témában, mint A vihar magja, inkább ne piszkálgassuk a döglött zsánert.

Először is tegyük tisztába a jelzőt. Úgy tűnik, nem egyértelmű. A katasztrófa nem azt jelenti, hogy a film annyira rossz, hogy már katasztrofális. Hanem egy katasztrófa körül összpontosul. És most felgyulladt a fejem felett lebegő képregénybuborékban a lámpa: katasztrofális katasztrófafilm, ez volt a cél? A néző ahelyett, hogy a szereplők sorsával azonosulna, inkább megtapasztalhatja a szenvedést egyazon időben. Ha effajta nézőre való kivetítés volt a cél, akkor csillagos ötös jár a kivitelezésre, mert sikerült létrehozni ezt a tömör gyönyört.

Egészen elgondolkodtató kérdés, hogy mitől függően kapcsol be filmnézés közben a mentális szűrőnk, és mikor nem. Vannak rém buta filmek, amiknél valahogy mégis überelni tudja a látvány, a feszültség, az izgalom a sok hülyeséget, máskor viszont csak a fejemet csapkodom, és a bénábbnál bénább jeleneteket és karaktereket analizálom és szidom, jobb esetben röhögök, mert csak így vagyok képes végignézni.

Hol is kezdjem? Ja, megvan. Tehát főszereplő városkánkban vihar készülődik: szupertornádó van kialakulóban, de viharvadászainkat leszámítva egyetlen meteorológus sem képes mindezt előrejelezni. Mármint értitek, egy bazinagy tornádóról van szó, mégis a ciklonok áramlását a filmben szereplő zsenin kívül senki sem tudja meghatározni. Bár lehet nem kéne meglepődnöm ezen, mert mifelénk úgy működik az időjárás, hogy ha azt állítják, esik az eső, akkor süt a nap és fordítva. Adják vissza a diplomájukat!

De ami még ennél is rosszabb, hogy ez a tornádó egy olyan városban csap le, ahol szellemi fogyatékosok laknak. Már nem emlékszem, mi volt a település neve, de simán átnevezhetnék Retardáltvárosnak. Vannak itten nékünk ostoba Youtube celebjeink, akik szerint a tornádó király, és mindenáron olyan videót akarnak készíteni, amiben látszik a tornádó velük egy képen. Mert a sokmilliós eléréstől híresek lesznek, és csak ezen kattog az agyuk, olyan apróság eszükbe nem jut, hogy felkapja őket a tornádó, és meghalnak. Normális emberek sírva-nyüszítve menekülnek, de ők végigröhögik a filmet, hogy ez mekkora poén. Csak úgy mondom, hogy a velük kapcsolatos poén sem poén, mert annyira idegesítik az embert már a film elején előrevetítve az ostobaságukat, hogy azért imádkozik, pusztuljanak minél előbb.

Aztán a tornádónk az itten egy nesztelenül lopakodó kísértettornádó, mert senki sem veszi észre, ha elkezd szakadni az eső, vagy megrebbennek a fák levelei a széltől, mindenkinek csak akkor tűnik fel a tornádó, mikor kettő méterre van előttük. Én a helyükben már rég kirúgattam volna a város orvosát, hogy elfelejtett mindenkinek szemüveget felírni a távollátására. A végzős ballagáson elkezd esni az eső, erre a reakció: akkor gyorsan zavarjuk le az ünnepséget. Kit érdekel, hogy vihar van! Akkor kezdenek el bevonulni az iskolaépületbe, mikor már úgy szakad, mintha dézsából öntenék, és az orkán erejű szél kitépi a kezükből az érettségi bizonyítványt (ezért érdemes volt gürizni négy éven át). Ezt persze nem mutatják, csak én mondom, de ha repültek a sapkák, repültek a papírok is. Aztán mikor leesik nekik, hogy hoppá, tornádó szemelte ki az iskolát, akkor nem ám lemennének az alagsorba vagy valami, megállnak a folyosón, és a szekrényeknek támaszkodnak, legalább jól fejbe tudja őket vágni a leszakadó ajtó. Persze a tornádó pont azon a folyosón csap le, ahol álldogálnak, és amikor elpályázik, az igazgatóhelyettes naivan megkérdi: van sérült? Végül is csak kirepültek onnan a diákok meg leszakadt a fél tető, de biztosan mindenki sértetlenül átvészelte. Aztán a film folyamán valaki egyszer csak kitalálja, hogy a már félig letarolt iskola, aminek alagsora még mindig nincs (de ki tudja, lehet ám, hogy van, csak hülyék oda lemenni), a legbiztonságosabb, tereljenek oda mindenkit. Csodálkoztam, hogy nem a szabadtéri piacra gondoltak, majdnem ugyanannyi érv szól biztonsági szempontból amellett.

Az ügyeletes idegesítő tinifiú elmegy a neki tetsző csajszival egy gyárba forgatni, és a csaj halál komolyan nem érti milyen zajt hall két másodperccel azelőtt, hogy lecsap a tornádó. Ha lett volna a karaktereknek eszük (úristen, mit beszélek itt hülyeségeket, eszük?!), hívták volna a Winchester fivéreket, hogy rendezzék le a szellemtornádót, és akkor legalább lett volna valami jó is ebben a filmben. Térerő az persze akkor nincs, mikor figyelmeztetni kell apuka lázadó szeme fényét, hogy tűzzön el biztonságos helyre. Később viszont, mikor a tornádó lakónegyedeket döngölt a földbe, a térerő valami varázslatos módon visszatér, biztosan feltámadtak hamvaikból a telefontornyok.

Okos dokumentaristánk úgy gondolja, hogy egy földbe akasztott autót nem tud felkapni a szél, mikor egész épületeket ragad magával. Ők biztosan ismerik e különleges fizika törvényeit, mert a tornádó ellebegteti a több tonnás repülőket az égbe (legalább spórolnak egy csomó kerozint, örülhetnek a zöldek!), ellenben a kereszthuzatban megbújó embereket nem passzírozza a betonhoz, és nem is röpteti ki sok G erővel. Lehet, ez egy kedves kísértettornádó? Casper tesója?

A film legfontosabb tanítása: mindig a felvétel az első. Jól példázza ezt a roggyant Youtube sztárok esete, de itt van még pluszban a készülő dokumentumfilm egyik operatőre. Hiszen nyilvánvaló, hogy a kamera fontosabb, mint az életünk, ezért amikor beszippantja a felgyulladt tornádó (nem túlzás ez egy kicsit?) a kamerát, vessük utána magunkat, hátha beszippant minket is. De legalább hősi halált haltunk a felvételért, amit nem mentettünk meg!

Maga a történetmesélés szubjektíven történik, a karakterek kameráinak lencséjén keresztül. Ezt az operatőri megoldást én személy szerint utálom, olyan élvezhetetlen házimozivá teszi az egészet, bár ebben szerencsére nincsenek idegtépő rángatások, mint mondjuk a Cloverfieldben.

A sztori minőségéhez képest a látvány egészen rendben van. Nyilván nem csúcsminőségű a CGI, de nem is az a nézhetetlen gagyi ZS-kategóriás filmekre jellemző fajta. Konkrétan a pusztítás volt az egyetlen értékelhető ebben a kreációban.

Én ezt a gyöngyszemet nem ajánlom senkinek, maximum a vihar szerelmeseinek, akik vannak olyan erősek lelkileg, hogy nem hajszolja öngyilkosságba őket ez a rettenet.

Értékelés: 1/5

Eredeti cím: Into the Storm

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 89 perc

Olvass tovább!

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Kíváncsi vagyok, mikor érkezik el a dicső pillanat, mikor a hardcore fanatikus tinédzserek ráunnak Leiner Laura könyveire. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg, ezért is írja futószalagszerűen ezeket a regényeknek csúfolt valamiket. Mi lesz majd akkor, ha a tinik rájönnek, mire pocsékolták az idejüket?

Elnézést a nem pozitív leadért, de ha egyszer rosszul vagyok az egész Leiner Laura jelenségtől, nem tudok mit tenni. Nem értem, hogy az oktatásnak miért kell meghunyászkodnia, és az ő könyveit kötelező vagy ajánlott olvasmánnyá tennie, mert olvassák a tinik – azon gondolatmenet elvén, hogy a semminél még az is jobb, ha ezeket a produktumokat fogyasszák.

Nem, nem jobb. Régen lenézték azokat, akik képregényeket bújtak. Akkor, ha most tömegesen minden tini képregényekért fog rajongani (például a Marvel hatásból kiindulva), akkor azokat is kötelező olvasmánnyá teszik?

Laura az égvilágon semmilyen értéket nem közvetít a könyveivel. Próbál az olvasóiba sulykolni pár személyes gondolatot – ezt sem a karakter személyén keresztül, hanem a szerző szól ki az olvasójához –, mégis önellentmondásba kerül saját magával, lásd Facebook használat. Folyamatosan annak helytelenségét szajkózza, a karakterei viszont a Facebookon élik az életüket. Hogy is van ez? Laura rájött a tökéletesen eladható regény receptjére: minek ide értékközvetítés vagy burkolt tan, menjünk az igénytelenségre és a netfüggőségre, és a tévében futó IQ csökkentő tévéműsorok szöveges változatával traktáljuk a tiniket, hogy keressünk egy zsák pénz. (Persze fogalmam sincs, mennyit keres, de biztosan nem olyan szerény összeget, mint a nem agyonsztárolt hazai szerzők.)

És a tinik beveszik, és sokadszorra is bejön nekik a bevált recept, nem számít, hogy mindegyik könyve UGYANOLYAN. Ugyanolyan felszínes karakterekkel, ugyanolyan semmitmondó történettel, ugyanolyan „humorral”. És ez elsőre, a Szent Johanna Gimiben tényleg újszerűen hatott, tényleg vicces volt, tényleg faltam a sorokat. Ott még félre tudtam tenni ezt a sekélyességet, és elvonatkoztatni attól, hogy mennyire nem realista, mert a poénok megfogtak és elszórakoztattak… aztán 10 könyvvel később mindez önismétlővé, unalmassá és fárasztó vált.

Mert ha lecsupaszítjuk az egészet, akkor mi marad, ami élvezhetővé tehetné a Leiner könyveket? A humor. Csakhogy a humorban is újítani kell, nem maradhat a végtelenségig ugyanolyan, mert ha az marad, egy idő után már nem vicces lesz, hanem olyan igazi facepalm-effektust vált ki. És a Bábel után az Akkor szakítsunk is így járt. Humort már egyáltalán nem tartalmazott, nem vigyorogtam rajta, nevetés egyszer sem szakadt fel belőlem, leginkább csak fogtam a fejemet, és kérdeztem magamtól, hogy mi ez a rettenet.

A történet rém egyszerű: Lia és Norbi szakítottak karácsonykor, és Lia, aki szétbőgte a fejét, és totál befordult, megtudja, hogy Norbit abszolút nem viselte meg a kapcsolatuk elvesztése, így hát úgy dönt, nem mutatja meg neki, hogy ő viszont teljes letargiába süllyedt. Tervet forral, hogy Szánkó szilveszteri bulijában az új pasijával jelenik meg, ám a partira nem olyan könnyű eljutni, és Liával, Norbival, a barátaikkal; Esztivel és Csabival, illetve Lia bátyjával; Szilkóval számos kalamajka történik a buli felé menet.

Őszintén szólva már az rosszul hangzott, hogy az egész könyv egy este alatt játszódik, ez előrevetítette, hogy az egész idióta párbeszédekből áll majd, és igazam is lett. Ha négy év alatt nem sikerült az SZJG-ben karakterfejlődést bemutatni több ezer oldalszám intervallumában, akkor el lehet képzelni, hogy egy este alatt mennyire lehet mindezt kivitelezni. Oké, vannak benne visszatekintések, ami jobban kidomborítja egy-két karakter „jellemét”, de ezt leszámítva szokásosan random egymásra van dobálva pár viccesnek szánt jelenet, amiket poénosnak vélt beszólásokkal tűzdeltek meg.

Kezdjük a nevekkel. Annyira fantasztikus lenne, ha mellőznénk ezeket a nevetséges trendibendi neveket, amiktől feláll a szőr a hátamon. Mégis ki a jó halált hívnak Szánkónak vagy Szilkónak? És senkit nem zavart, hogy mennyire hasonló a két név csengése? Vagy a trendibendi nevek hiányában nem lesz elég menő a könyv, és nem cuppannak rá a trendibendiségre nyáladzó kislányok?

Laura nem tud új karaktereket alkotni, így hát megkaptuk Reni 3.0-t és Cortez 3.0-t is. Megkaptuk az idegesítően felbukkanó karaktert Ákos személyében, és a fölöslegesen jelenlévőt, aki Miklós volt. Emlékszünk a Bábelben a punkra, akinek a nevét sem tudták, de állandóan együtt „buliztak”? Szilkó hasonló stílust képviselt, mint Kolos vagy Arnold, bár sokat róla sem tudtunk meg azon kívül, hogy filozófiát hallgat, és lélegzése minden pillanatában Nietzschét olvas – igen, még szilveszterkor is. Felesleges mondanom, de azért tessék: egyik karakter sem került hozzám, hiszen egyiket sem ismertem meg közelebbről, mindegyik üresfejű papírmasé figura. Ráadásul nem tudom, miért menő főhősnek berakni egy ostoba tyúkot, akinek tényleg azon kell gondolkodnia, hogy a Vörösmarty téren milyen szobor áll. 17 évesen ennyire hülyének lenni inkább szégyenteljes, és egyáltalán nem vicces. De legalább majd a buta lányok jót vihorásznak azon, hogy ez milyen poén. Ha-ha. Pár sorral feljebb írtam, hogy Reni 3.0 és Cortez 3.0 a szerelmi párosunk – egyszerre emlékeztnek az SZJG álompárjára, ugyanakkor külön-külön Norbi megfeleltethető Corteznek, Lia viszont teljesen más jellem, távolról sem közelíti meg Reni szerénységét, inkább a Bábeles Zsófira hajazott.

A kiindulópont ígéretesnek tűnt: Lia be akarja bizonyítani a volt barátjának, hogy őt sem viselte meg a szakítást, és a féltékennyé tevési hadjárata szülhetett volna vicces szituációkat. Csakhogy főhősünk egy olyan nőszemély, akit csak gyűlölni lehet. Buta, sekélyes, a viselkedése egy óvodáséval vetekszik. És ezt megkoronázza, mikor végül lehull a lepel a szakítás okáról, amit tűkön ülve várnánk, hogy aztán kapjunk egy jó nagy büdös pontyot az arcunkba. Ez az ok? Így zajlik egy szakítás? És addig nem is valós, míg a Facebookon ki nem lesz írva?

A párkapcsolatok szembeállítása rettenetes: egyrészt van nekünk Lia és Norbi veszekedésektől terhes kapcsolata, és ellentétes pólusként Eszti és Csabi álompárosa. Lia és Norbi állandóan civakodnak, egymás fejét húzzák, nem tudnak megegyezni semmiben, és szerintük az igaz szerelem azon alapszik, hogy tudják egymás Facebook jelszavát, és a másik nevében írogatnak. Sokkolva olvastam ezeket a sorokat, remélem ezen felbuzdulva jó pár tini azonosul ennek helyességével, csak mert Laura azt mondja. Ez nagyon nem normális dolog! Miért kéne a párunknak megadni a személyes profilunkhoz kötődő belépési engedélyt, és ugyan már, miért lenne vicces, ha a másik a nevünkben trollkodik? És hogy ezt tanárok, szülők, ismerősök mind látják? Komoly probléma, hogy ez a gondolatsor megszülethetett. Arról már hadd ne beszéljek, hogy egy örökös vitákon alapuló kapcsolatot hogy lehet egészségesnek és boldognak beállítani, mert nagyon nem az. Eszti és Csabi viszont olyan idilli páros, hogy kézzel készített ajándékokat adnak egymásnak, soha nincs nézeteltérésük, és együtt eszik a sült krumplit (nekem meg hánynom kell). Megint csak teljesen szélsőséges helyzet áll fenn, és nem kell hozzá sok spiritusz, hogy kilogikázzuk, mi lesz itt ebből.

Lia csodálatosan undorító jelleme ebben a helyzetben mutatkozik meg a legjobban: egy apró botlás miatt elítéli a barátnőjét, Esztit, és beállítja, hogy ő, szegény Liácska volt végig a kiszolgáltatott áldozat, és konkrétan a barátság is megszakad ezzel. Érthetetlenül álltam az egész megnyilvánulás előtt, hiszen a könyv azzal indított, hogy Lia és Eszti legjobb barátnők, Lia neki sírja el búját-baját, aztán sikerül teljesen kifacsarni az egészet. Lia nem normális, az már biztos, főleg, hogy Eszti vétke még csak nem is ellene irányult. Igazából ezzel az egész kapcsolati szembeállítással azt a tanulságot akarja mondani a könyv, hogy nem a látszat a lényeg, és nem attól lesz egy kapcsolat tökéletes, ahogy a kívülállóknak megmutatkozik. De kérem szépen, ez mi volt? Ezt nem így kell!

A cselekmény mozgatórugója a buli, amire sosem sikerül odaérni, mert mindig közbejön valami. Ez is hangzatos, de egy idő után kifejezetten erőltetett, és a visszatérő „poénfaktorok” rém unalmasak. Ezredszerre Ákos felbukkanása és megszivatása egyáltalán nem volt vicces – elsőre sem –, és a Youtube sminktutorialtól is frászt kaptam.  Ezt a jelenséget a korábbi Leiner könyvekben is tapasztaltam, és jó lenne, ha ezzel egy szerkesztő kezdene valamit, mert az agyoncsépelt és agyonismételt poén az nem poén.

Történet? Hol? Megérem egyszer, hogy lesz Laura valamelyik könyvében történet? Mert ha legalább a karakterfejlődés lendítené előre a történetet, de ahhoz kellenének épkézláb karakterek, akiknek van agyuk. A konfliktusok teljesen random történnek, és a „történetvezetés” is nevetséges, ahogy az egyik dolgot teljesen kifordítja, és mást csinál belőle. De ehhez iszonyatos nagy tehetséggel rendelkezik, emlékszünk csak Reni nyakatekert jövőképére vagy Arnold személyének csúfos degradálására?

Már ott kiakadtam, hogy a könyv azzal nyitott és ecsetelte oldalakon át, hogy Lia hogyan Facebookozik, annyira nagyon izgalmas, komolyan mondom. Aztán meg Norbi semmi mást nem csinál, amikor együtt töltia szilvesztert a barátaival, hogy folyamatosan a telefonját nyomkodja. Ja, tudom, hogy a mai tinik ezt csinálják, de ez akkor is parasztság a másikkal szemben, de legalább ők megerősítésként azt olvassák, hogy ez milyen menő. Meg úgy általában is olyan viselkedést állít be helyesnek, hogy dinnye méretű tágult a szemem. Mekiben kajával dobálózni, moziban végigpofázni a filmet, amiért mások pénzt adnak ki azért, hogy nyugodtan megnézhessék, tényleg annyira menő! De legalább bővült a szókincs, itt mindenki dögözi a másikat…

Egy valami tetszett a könyvben: Channing Tatum emlegetése. Mondjuk vicces ez sem volt, mert Laura a Twitteren is állandóan ilyeneket ír, csak George Clooneyval.

Ha nem olvastatok Laurától, és elmúltatok 14 évesek, a Szent Johanna Gimit vegyétek a kezetekbe, ezt felesleges. Ha 14 év alattiak vagytok, elképzelhető, hogy tetszeni fog. Én még fontolóra veszem, hogy elolvasom-e az új sorozatát, mert elmúlt már minden reményem, hogy a csökkenő színvonal tendenciája megfordul. 

Értékelés: 1,5/5

Borító: 4/5 

Kiadó: Gabo

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Suzanne Young: The Treatment

Suzanne Young The Program című könyvét tavaly egyszerűen imádtam, így izgatottan várakoztam és várakoztam, míg megérkezett a folytatás. Sajnos a megjelenés idején meg úgy az év első felében teljesen el voltam havazva olvasásilag, így várnia kellett a Treatmentnek. Talán jobb is így, mert annyira fel voltam spanolva miatta akkoriban, hogy biztosan még jobban lesújtott volna a csalódás.

Azzal kezdeném, hogy én azt hittem, ez a sorozat trilógia, úgyhogy jól meglepődtem, mikor az utolsó oldalakat olvastam, azok eléggé egyértelműsítették, hogy a történet véget ér. Nagy dilemma elé állított: fél óráig töprengtem azon, kiben vagy miben tegyek kárt, hogy levezessem a feszültséget, de mire eldöntöttem volna, már csitult a dühöm némelyest. Végül is nem mondhatom, hogy ez a rész nem váltott ki belőlem érzelmeket, még ha teljesen másként is éltem meg emocionálisan, mint az előzőt.

Itt és most felavatom a VILÁG LEGROSSZABB SOROZATZÁRÓ KÖTET DÍJ NYERTESÉT! Pedig volt már szerencsém egy-két rettenetes műhöz életemben, amik mondjuk egy addig imádott sorozatot tettek tönkre, de hogy egy fantasztikus, szomorkás, érzelemdús, ÖTCSILLAGOS könyv után hogy lehet egy ilyen izét írni? Ezt tényleg díjazni kell. Pedig én annyira, de annyira imádtam az első részt! Az a depresszív, szívszorító hangulata, ami körbelengte, olyan jól esett tavaly a lelkemnek, és az ötlet is mekkora volt már! Azt hiszem így járunk, ha túl nagy fába vágjuk a fejszénket. Vagyis ezt kéne mondanom, de itt nem a kerettörténettel voltak problémák. Hanem mondjuk alapból azzal, hogy ebben nem létezett történet.

De azért lássuk csak, mi lett összehányva történet címszó alatt. Ebben a világban a tinédzserek öngyilkosságot követnek el. A Program úgy próbálja megelőzni mindezt, hogy a veszélyeztetett embereknél, akik érzelmileg labilisak, kitörlik azokat a negatív emlékeket, amik depresszióba taszíthatnák őket. Szóval Sloane és James az előző részben úgy döntöttek, együtt lesznek, és elmenekülnek a Program elől. Az emlékeik még mindig hiányoznak, de a lényeg, hogy ők ott vannak egymásnak. De vajon elég mindez? Elszakadhatnak-e a múlttól örökre vagy az a háttérben leselkedik, hogy ismét lecsapjon? Az öngyilkosság gondolata vajon ismét megfordul a fejükben? Karnyújtásnyira van a lehetőség, hogy visszaszerezzék a hiányzó memóriadarabkákat, hiszen Sloane-nál van az egyetlen bogyó, ami ezt lehetővé teszi. A folytatás ott veszi fel a vonalat, hogy a főszereplő páros egy kocsiban ücsörög, és hoppá, csak úgy, rátalál az ellenállás két tagja, és rögtön el is szállásolják őket egy menedékhelyen. Majd elmennek bulizni!

A könyv olvasása közben rájöttem, hogy teljesen másként értelmez a szerző egy élethalál szituációt, mint én. Mivel olyannyira ellentétes ez az én, és szerintem minden épeszű ember álláspontjával, ezért a Treatmentre vonatkozó szabályokat pontokba szedtem, hogy könnyen érthető legyen a könyv úgynevezett története.

Szabályok:
1, Ha üldöz a Program, és ki akarja törölni azokat az emlékeid, amik meghatároznak, akkor semmi mással ne foglalkozz, csak smárolj és szexelj! Ugyan már, nem kell azon aggódni, hogy bármikor megtalálnak, és visszavisznek, vagy, hogy menekülni kell, azt minek is. Elsődlegesek a testi élvezetek!

2, Ha üldöz a Program, és minden médiumban ott virít a fejed, akkor menj el bulizni, és ott piálj meg drogozz! Attól biztos nem akarsz öngyilkos lenni!

3, Ha üldöz a Program, és megfogadod, hogy megdöntöd a szervezetet, akkor ülj reggeltől napestig egy házban és a szerelmi életedről agonizálj! Hiszen ha James fájljában az olvasható, hogy azelőtt nem szeretett, az biztos úgy van! Gondolom a korábbi életét még viccből dobta el érted, és szökött el otthonról!

4, Ha üldöz a Program, és egész eddig Jamesszel smároltál, és állítólag nagyon szereted, akkor kerülj mindig intim helyzetbe a szerelmi háromszög másik tagjával, lehetőleg úgy, hogy James mindig lássa!

5, Ha üldöz a Program, és random felbukkannak emberek a menedékhelyeken, akkor ne akadj ki, az teljesen normális!

6, Ha üldöz a Program, az jó móka lesz, mert a pénz random terem, amiből lehet kaját, telefont, benzint venni!

Komolyan, az egész nem létező történet arról szól, hogy egyik menedékhelyről vándorolnak a másikra, közben Sloane és James állandóan smárol vagy majdnem szexel, csak úgy, a semmiből feltünedeznek emberek (mert van egy nagyon alattomos áruló, olyan izgi!), de ez senkit nem zavar. A főhős a szerelmi élete miatt rinyál meg üres fogadkozásokat tesz, azaz azon agyal, hogy ő majd jól megdönti a Program ártalmas ténykedését, és majd jól véget vet az egésznek, és majd jól elintézi, hogy mindenki happy lesz.  Ezután a felettébb tempós semmi után Sloane és a Program útjai megint találkoznak egy időre. Nagy vonalakban, ha úgy vesszük, az első könyvet ismétli – annak kifordított verziója.

Vajon a szerző nem látott egy ilyen témájú filmet sem? Az az érzésem, hogy kitalálta ezt a tök jó alapötletet, amit egy pontig le is vezetett magában, aztán mikor az akció részre került a sor, csúfondáros kudarcba fulladt. Egyáltalán nem kezeli jól azt az indulóbázist, amit felállított magának. A karakterek viselkedése irreális, és persze minden regénybe bele lehet kötni a valósághűség tekintetében, de itt az egész több mint puszta szőrszálhasogatás. Jelen körülmények között olyan dolgokra nem figyel, mint, hogy a pénz nem terem magától, a szereplők mégis mindig gyorskaját esznek, vagy kocsikáznak, amihez ugye benzin kell, ami pénzbe kerül. És ezek ugyebár tinédzserek, akik nem kapnak zsebpénzt a szüleiktől, mert a szüleik visszazsuppolnák őket a Programba. Aztán az ellenállás kérdése is elbagatellizált valami, csupán annyiból áll, hogy az egyik karakter állandóan a telefonon lóg (pénzkérdés megint), és vannak ilyen informátorai meg olyan informátorai, de sose derül ki, hogy ezek kik és hol vannak, vagy miért segítenek. Ha kell valami a történet szempontjából, akkor ezek a rejtélyes idegenek mindig lökik az infót. Végül is így kell egyszerűen előrelendíteni a cselekményt, nemdebár?

A legszebb az egészben, hogy az író se tudja, hogy mit akart közölni ebben a részben, vagy hova akart kilyukadni. Mert itt a könyv elején közli, hogy már a felnőtteket is érinti a járvány, viszont van egy csodabogyó (a könyv címe), ami megakadályozza, hogy a Program kitörölje a káros emlékeket. De akkor meg ugyanoda lyukadunk ki, ahova az elején, van egy csomó ember, aki öngyilkos lesz, és hiába van terápia, az sem segít. Saját magát kényszerítette ördögi csapdába, és hiába magyarázza ki a végén az egészet, hogy ez miért jobb, igazából semmi értelme. Azt kellett volna kideríteni, hogy mi okozza a járványt példának okáért. Én úgy gondoltam, hogy mondjuk a Program is benne van az egészben, hozzájárul a járvány terjedéséhez, ilyesmi, hogy piacot teremtsen magának és a kifogástalan módszerének, tehát mocskos anyagi érdekek vezérlik.  A Program itt viszont már teljesen ördögi szerepkörben tűnik fel, teljesen értelmetlen motivációval, hiszen az lenne a lényeg, hogy 100%-os a gyógyulási rátájuk, de máskülönben meg lobotomizálják azokat, akik visszaesnek. Igen, azok biztosan senkinek se fognak hiányozni, ha zombik lesznek. Akkor hogy lesznek 100%-osak? Á, hagyjuk.

Az előző rész depressziós hangulatát az égig magasztaltam, annyira rám telepedett, annyi érzést kiváltott belőlem, a folytatásban viszont ennek nyoma sem maradt. Olyan kérdésekkel szembesített minket az első rész, mint, hogy mi értelme az életünknek, ha nincs célja, és szépen közvetítette, hogy a tapasztalataink, az egyediségünk tesz minket azzá, akik vagyunk. Hol maradtak el ezek a gondolatok?

A főhőssel a könyv utolsó harmadában lezajló konfliktus teljesen felesleges, mivel az első könyv ismétlése lényegében, ráadásul a feljebb említettek miatt értelmetlen. Bár nem tudom, miért beszélek zöldségeket, hiszen az egész könyv felesleges. A lezárás meg a hangosan röhögök rajta kínomban, hogy ez meg mi a fészkes franc kategória. Hogy lehet így megoldani a Program hatalmának a kérdését? *NÉMISPOILER* Elmennek nyilatkozni a sajtónak, és mindenki happy, hurrá! *NÉMISPOILERVÉGE* Ez tényleg ilyen egyszerű lenne? Itt is csak az érződik, hogy a szerzőnek fogalma sem volt arról, hogy mit akart kihozni a sztoriból, és hát éppenséggel le kellett zárni. Vagy mégis trilógiát akart, de aztán rájött, hogy innen már nem tud mit kifacsarni magából. Szerencsére *szarkazmus* a végén kapunk egy iszonyatosan izgalmas epilógust is, ami amúgy nem érdekelt egyáltalán, mivel ki nem állhattam a karaktert, akiről szólt.

Szóval gratulálok Suzanne Youngnak, hogy egy ötcsillagos könyv után írt egy egycsillagosat, ez tényleg nem semmi teljesítmény. Ezúttal is szereztem egy új tapasztalatot. És azt is megtudtam, hogy lesz a világban játszódó kiegészítő regény – ez is csak azt az elképzelésemet támasztja alá, hogy ezt a történetet már nem tudta hová folytatni –, ami nem, nem novella, hanem egy rendes regény. Nos, én azt már biztosan nem fogom elolvasni, ezt a rettenetet pedig igyekszem elfelejteni, és majd úgy teszek, mintha csak az első rész létezne.

Értékelés: 1/5

Borító: 3/5

Sorozat: The Program #2

Kiadó: Simon Pulse

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám:352

Olvass tovább!