Andy Weir: Artemis

Mint sokaknak, nekem is nagy kedvencem volt néhány éve A marsi, így kíváncsian vártam Andy Weir új könyvét. Hát jó nagyot koppantam…

Fülszöveg: Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

Ebben a könyvben annyi minden volt rossz, hogy szét kell szednem pontokba, mik azok, amiktől fogtam a fejem. Úgy éreztem, mintha a szerkesztő meg a kiadó is nagy ívben tett volna arra, hogy a végeredmény mennyire nem korrekt, mert olyan amatőr dolgok vannak benne, amin simán lehetett volna javítani.

Karakterek: Az hagyján, hogy lövésem sincs, hogy a karakterek hogy néznek ki, az égvilágon semmit nem tudni róluk, és nagyrészük  megnyilvánulásai simán felcserélhetőek lennének, de egyik karakter idegesítőbb, mint a másik. Egyedül Svobodát kedveltem.

De ami még ennél is "jobb": a főhős, Jazz. Úristen, hogy mennyire az agyamra ment az a nőszemély. Aki egyébként NEM NŐ. Viccesnek találtam, hogy a köszönetnyilvánításban még meg is van emberkéknek köszönve a segítség a hitelességet illetően.

El is gondolkoztam rajta, hogy vajon minek kellett a főszereplőnek nőnek lennie, ha Weir semennyire sem tud női karaktert írni. Hát azért, hogy ne süthessék rá, hogy Mark Watney 2.0 (nyugi, így is Mark Watney 2.0).

A regény elején meg voltam róla győződve, hogy Jazz transzvesztita, mert úgy viselkedik, mint egy férfi, úgy gondolkodik, mint egy férfi, úgy beszél, mint egy férfi (meg mint egy alpári kocsis, erre gyanítom a fordítás is rápakolt), úgy áll a szexhez, mint egy férfi, és bármit csinál, úgy csinálja, mint egy férfi. Szóval képzelhetitek a megrökönyödésemet, amikor olvasom, hogy "kislánykoromban". Ja jó. Lehet Weir szerint az elég, hogy beleírja a regénybe, hogy kb. háromszor elsírta magát (de akkor sem az érzelmeit, csak magát a szót, hogy zokogott), és attól a karaktere nő lesz, de nem lesz az.

Tökös nő akart lenni, de ha egy nő tökös, attól még nem lesz férfi, csak férfias nő. Jazz férfi lett és kész.

Minek kellettek a szexuális vonatkozások? A KONDOM? Rettentő kínos volt. Mert nem az jött le, hogy Jazz fiatal nő, akinek joga van szabadon élvezni a szexet, hanem egy lotyó, aki mindennap fűvel-fával összefekszik (és ezt persze mindenki meg is jegyzi neki, még a tulajdon apja is).

Azon is vonogattam a szemöldököm, hogy a regény nagy részében azt kellett olvasnom, hogy Jazz ilyen okos, Jazz olyan okos, én viszont nem láttam mást, csak egy link, nagypofájú, antipatikus nőt.

Stílus, nézőpont: Említettem már, hogy Jazz Mark Watney 2.0? Csak az a baj, hogy ami A marsiban működött, itt inkább roppant idegesítő volt. Watney E/1-es narrációja azért állta meg a helyét, azért ütöttek a poénjai, mert a helyzete lehetővé tette, kellett a túléléséhez a Marson, ahol tök egyedül volt.  Itt semmi ilyesmiről nincs szó, és inkább kellemetlen.

A kiszólásokról nem is beszélve. Szörnyen kizökkentőek voltak. (És azok a megjegyzések: egy FÉRFIÉ.)

És akkor beszéljünk a választott E/1-ről, ami minden szempontból elvérzett. A kedvencem az a rész volt, amikor az E/1-es regény közepén kapunk egy olyan jelenetet, ahol a főhős ott sincs. Ritka amatőr megoldás. Ja merthogy a regényt E/3-ban kellett volna megírni? És akkor nem lett volna annyira hiteltelen az, amit most fogok felróni írói hibaként?

Mondok egy példát. Én magyar vagyok, ami azt jelenti, hogy a viselkedésemet, a szokásaimat, a környezetemet NEM HASONLÍTGATOM a japánokéhoz, még akkor sem, ha már jártam ott 20 évvel ezelőtt. Gondolom, érthető MIÉRT. De ezek szerint Weirnek meg a szerkesztőjének nem volt az, így folyamatosan kaptunk ilyen erőltetett összehasonlításokat, hogy a Földön így, a Holdon úgy… AMATŐR.

Történet: Az eleje kegyetlen unalmas megfűszerezve a sok technikai blablával, ami engem nem érdekelt. Olyan fél távtól indult be, és a végére, mikor élet-halál kérdés forgott kockán, kifejezetten jó lett, de egyszerűen nem tudta ellensúlyozni a fent említett bénázásokat.

Összességében lehetett volna ez egy jó könyv, ha mindenki, aki rajta dolgozott, komolyabban vette volna, így viszont a rosszul megválasztott karakterrel és az idegesítő stílussal sikerült kicsinálni az amúgy ígéretes alapanyagot.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Artemis

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 318

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Gayle Forman: Engedj el

Gayle Formantől eddig csak ötcsillagos könyveket olvastam, szóval nem volt kérdés, hogy erre is benevezek.

Fülszöveg: Mindazoknak a nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó mellett, és nem loholnak haza vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a meghajszolt dolgozó anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.

Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a család és a foglalkozás állandó elvárásaitól, és a felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.

Ha nem Gayle Forman nevéhez fűződik a könyv, valószínűleg soha nem olvasom el, vagy maximum húsz év múlva, amikor öreg leszek, és talán nekiállnak foglalkoztatni a negyvenévesek gondjai. De Gayle Forman realista fikciói mindig varázslatosak, mindig elbűvölnek, így az első felnőtteknek szóló könyvétől sem vártam mást.

És megkaptam.

A férjem szokta mondani, hogy a sebhelyek olyanok, mint a tetoválások, csak jobb sztorikkal.

Ez a nő tud írni! Annyira, hogy kocsányon lógó szemekkel olvastam, ahogy olyan hétköznapi problémákról írt, hogy elkapták a tetűt az óvodában a gyerekek vagy hogyan készülnek a hálaadás-napi vacsorára. Ezek olyan pillanatok, amik minden családos ember életében jelen vannak, és nincs mit szépíteni rajtuk: unalmasak. De Gayle Forman olyan köntösbe öltözteti, hogy ugyan továbbra is unalmasnak állítja be őket, de valahogy mégis úgy adja át az olvasónak, hogy azt lekösse.

Az Engedj el igazából egy ragtapasz, ami lerántja a mézesmázos fantáziáról a valóságot, amit általában a fikciók szeretnek az agyunkba plántálni, hogy a családos élet micsoda öröm és boldogság. Nem, nem az. Pontosan ezért döbbenet számomra, hogy a közfelfogás szerint ez egy nő útja, sőt, egyenesen az életcélja. Engem kvázi mindenki kiröhög, mikor közlöm, hogy nem, nem ez, és jönnek azzal, hogy majd meggondolom magam, nem, nem fogom, és én kajak nem értem, miért csapnak az emberek ekkora hűhót az egész téma körül. Ez nem úgy van, mint a könyvekben, filmekben, hogy aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk, sőt… És ez a könyv eleinte azt mutatja be, hogy milyen egy kizsákmányolt anyának lenni, akinek még akkor is másokat kell kiszolgálnia, amikor egy szívrohamot pihenne ki.

Persze Gayle Forman drasztikusan ábrázolja Maribeth összeomlását azzal, hogy a karakter fogja magát és egyszerűen otthagyja a családját egy szó nélkül − az ilyen rossz anyának neveznénk, és nem lehet csak úgy megtenni. 

Olyan ritka az életben, hogy a dolgok pontosan úgy alakulnak, amilyennek megálmodjuk őket.

De aztán kiderül, hogy ez a könyv sokkal többről szól: a haláltól, magánytól való rettegéstől, az elhagyás lehetőségétől, az eltávolodó kapcsolatok veszélyéről. Mert az élet ilyen, ahol változnak a dolgok, amibe nincs beleszólásunk, csak történnek maguktól. Gayle Forman nagyon szépen vonja párhuzamba a mindenféle elhagyást, ami szóba kerül a regényben, és használja fel arra, hogy a főszereplője tovább tudjon lépni az életben. Tetszett, hogy úgy istenigazából nem történik semmi egetrengető, inkább csak lehetőségeket lebegtet be, és közben megismerjük Maribeth múltját a számára két legfontosabb emberrel, a férjével, Jasonnel és a legjobb barátnőjével, Elisabeth-tel.

Természetesen a regény érzelmekkel gazdagon, fantasztikus stílusban megírt, ami az írónál alap. A sztori egyébként engem Rainbow Rowell Landline c. könyvére emlékeztet, az is hasonlóan taglalja a házasság utáni időszakot, hogy egyáltalán megéri-e a sok áldozathozatal. Szóval akinek tetszett a kettő közül valamelyik, annak a másikat is érdemes elolvasni.

Én imádtam, pedig tényleg, annyira nem az én világom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Leave Me

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 356

Fordította: Sóvágó Katalin

Olvass tovább!

Rainbow Rowell: Landline

Rainbow Rowell a kedvenceim közé verekedte magát. A Landline c. könyve karácsonykor játszódik, így adta, hogy akkortájt álljak neki, ezáltal is közelebb érezve magamhoz a történetet.

Georgie karácsony előtt bejelenti a férjének, Nealnek, hogy sztornózzák az omahai utat, és ne töltsék a karácsonyt a férfi szüleinél. Megvalósulni látszik az álma: a legjobb barátjával, Seth-tel közös sorozatának koncepciója felkeltette az érdeklődést, és az elkövetkező napokban meg kell írniuk az első néhány epizódot. Neal úgy dönt, hogy Georgie nélkül utazik a gyerekeikkel, így Georgie magára marad, és a távollét során egyre inkább a hatalmába keríti a tudat, hogy mennyire megromlott a házassága. Neal nem veszi fel a telefont, és az üzenetekre sem válaszol. Georgie egyre inkább kétségbeesik, annyira, hogy már a munkája sem érdekli. Ráadásul rájön, hogy az édesanyja házában mágikus a vezetékes telefon: képes rajta beszélni az egyetemista Neallel.

Ez éppenséggel nem az a könyv, ami varázslatos karácsonyi hangulatba fog ringatni. Nem is érdemes karácsony előtt olvasni, mert a borongós hangulata rányomja a bélyegét az ember kedvére. Elüt a megszokott Rowell könyvektől, ez nem egy boldog történet, nincs rózsaszín hepiend. Azt mutatja be, ami a szerelmes könyvekben a vége felirat után következik: a házasság nem fenékig tejföl, és azt a kérdést boncolgatja, hogy a szerelem elég-e a boldogsághoz.

Noha a témában való jártasságom a nulla felé konvergál, engem mégis bevonzott a könyv, és nagy lelkesedéssel faltam a sorokat. Felcserélődnek a megszokott szerepek: itt Georgie a sikeres, a munkamániás, ő hajszolja az álmát, miközben Neal mindent feladott a szerelemért, és ő az, aki a gyerekeket neveli, akiket az anyjuk alig lát. Bár Neal sosem panaszkodott, ettől az élethelyzettől lassan kihűlt a kapcsolat, de Georgie sosem fog lemondani a munkájáról, amire mindig vágyott. A kettejük közti folyamatos konfliktus további okozója Seth, aki láthatatlan árnyként lebeg a fejük felett: Georgie minden idejét a legjobb barátjával tölti majdnem 20 éve, a munkájában nem tud létezni nélküle.

Ez a szerelmi háromszög – ami teljes mértékben idézőjeles, mert Georgie és Seth között barátságnál több sosem történik – végig kérdőjeleket támaszt. Georgie-nak azzal, hogy beszélhet a múltbeli Neallel, lehetősége van megváltoztatni a jövőt. A történet kimenetelét illetően három lehetőség lebeg az olvasó szeme előtt: 1, Georgie és Neal szétmennek, és Georgie összejön Seth-tel, mert valójában mindig őt szerette 2, Georgie és Neal sosem jönnek össze, és a gyerekeik sem születnek meg (bár lássuk be, ez az opció kizárt, hiszen nem tenné semmissé a gyerekeit), és így jön össze Seth-tel 3, Georgie és Neal házasok maradnak.

Georgie és Neal kapcsolata visszaemlékezésekben bontakozik ki. Megtudjuk, hogyan ismerkedtek meg, hogyan alakult ki a kapcsolatuk, hogyan teltek a házasságuk első évei. A kezdetek sikerültek a legjobban, olyan Rainbow szagú beszélgetéseket tartalmaz, amiket nagyon szeretek, és mosolyogva olvasom. Az egyetlen gondom az volt, hogy Neal-t abszolút nem tudtam megkedvelni, és azt sem értem, Georgie mit evett rajta. Na meg azt sem értem, Neal miért volt ennyire antiszoc, amikor semmi különösebb oka nem volt rá. Az nem baj, ha valaki zárkózott, de Neal több volt ennél, ráadásul Seth személyisége mellett egyáltalán nem rúghatott labdába.

Tetszett, ahogy Rowell körbejárta a témát, és teljesen olyan érzésem volt, mintha a személyes tapasztalatait osztotta volna meg a világgal ilyen formában. Az nyilvánvaló, hogy Georgie és Neal egykor nagyon szerették egymást, de az évek múlásával a problémák elhalványították az egymás iránti érzéseiket, és a rutin áldozatává váltak. Georgie tisztában van azzal, hogy önző és a saját boldogságát helyezi előtérbe, de neki szüksége van Nealre bármi áron, hiába tudja, hogy a férfi boldogtalan. Azzal, hogy beszélni tud a huszonéves Neallel, tükröt kap arról, hogy kiből kivé vált a férje, és hogy ő fosztotta meg attól, aki egykor volt.

Érdekes volt, ahogy próbálta megérteni vele, hogy a szerelem nem lehet elég, és ezt Neal is tudta jól, de így is hajlandó volt megpróbálni, kockáztatni azért, akit szeret, még ha fel is kell áldoznia magából egy darabot. Lényegében a könyv lecsupaszítja a szerelmet, lehámozza a sallangot, megfosztja attól az illúziótól, amit a romantikus történetek aggatnak rá, hogy innentől kezdve minden tökéletes lesz. Mert nem lesz az, és a szerelem kockázatvállalás, és nem épülhet csak erre egy kapcsolat, mert az attól függ, hogy mindkét fél mit tesz bele.

A könyv vége nem hozza el a megváltást, csak egy ígéretet a jövőre nézve, az előbb írtakon alapulva, hogy az, ami van, az elég lesz-e a jövőben. Majdnem minden nyitva marad, a történet inkább a filozofálgatásra koncentrál, semmint hogy épkézláb válaszokkal szolgáljon.

Amit még ki kell emelnem, az Georgie munkája. Sorozatjunkie-ként izgalmas volt arról olvasni, ahogy az írószobában ötletelgetnek. Viszont Georgie viselkedése ezen a téren nem tetszett, mert a személyes drámája közepette nem jut el a tudatáig, hogy Seth éppen ugyanolyan részese ennek az álomnak, és vele is kiszúr.

Rainbow Rowell rajongóknak kötelező olvasmány, és ajánlom mindenkinek, aki a szerelem realistább oldalával szeretne megismerkedni.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: St. Martin's Press

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Olvass tovább!

Gregg Hurwitz: Orphan X - Az Árva

A Fumax nemrég megjelent akciókrimije olyannak tűnt leírás alapján, ami kellemes kikapcsolódás lesz.

Fülszöveg: A ​Seholember. Városi legenda. Egy férfi, akinek a nevét csak suttogva emlegetik. Azt beszélik, ha felkeresi valaki, aki reménytelen helyzetbe került, és méltó a segítségére, ő mindent elkövet, hogy megvédje és megmentse.

Ő azonban nem csupán legenda.

Evan Smoaknak megvan hozzá a képessége és a forrásai is, hogy segítsen azokon, akiken senki más nem segít. Rendkívül veszélyes múltja van. Még gyerekként választották ki, hogy a szigorúan titkos Árva program részeként tökéletes, hivatalosan nem létező ügynökké – más szóval gyilkossá – neveljék és képezzék ki. Ő volt X Árva. Evan egy idő után szakított az ügynökséggel, és az ott tanultakat arra használta fel, hogy minden hidat felégessen maga után.

Azzal kezdeném, hogy 10% után én ezt a könyvet majdnem letettem. És ezzel fel is hívnám a figyelmet, hogy ha hasonló érzések birtokába kerültök: ne tegyétek le! Annyira semmilyen módon indít a történet, és pluszban még beleesik az író abba a hibába, hogy felesleges leírásokba bonyolódik (bocs minden szakitól, de engem a legkevésbé sem érdekelnek a különböző fegyvertípusok). Szóval kellett egy kis idő, míg beindult a sztori, de onnantól konkrétan a letehetetlen kategória.

Jó pont, hogy Hurwitz semmit sem rág az olvasó szájába. Először találkozunk Evannel, megismerjük hogyan él, hogyan biztosítja be magát, hogyan segít az embereknek, de fogalmunk sincs, hogy miért teszi, vagy hogyan jutott idáig. Az események és a flashbackek sorozatán át kapjuk meg a mozaikokat, és idővel egyre jobban összeáll, majd élesedik a kép, és én még mindig ezt a történetvezetési stílust kedvelem a legjobban, ahol én rakhatom össze a kirakóst.

Hurwitz nagyon jó a megtévesztésben is. Végig játszik az olvasóval és a saját karakterével is. Van itt két ember, akikről nem lehet eldönteni, hogy melyikük mond igazat, melyikük a csapda része, aki bepalizza Evant, és bármennyire is jár alaposan utána a dolgoknak, akkor sem derül ki, mi van. Amikor már végre megnyugodnánk, hogy akkor oké, most tudjuk, mi az igazság, kiderül, hogy mégsem az, amit gondoltunk. Sajnos a fülszöveg frankón lelövi a regény közepén lévő csavart (nyugi, azt a részt kivettem belőle), pedig még azon is jól meglepődhettem volna.

A végére fokozódik az akció, nem győztem kapkodni a fejem, olyan mozgalmassá válik a regény, ráadásul szépen bepakol a szerző pár jelentős fordulatot a végére, ami kiváló csali arra, hogy mindenképpen a kezünkbe akarjuk kaparintani a folytatást.

A pörgő események mellett kiválóan megismerjük Evant, a személyiségének legfontosabb jellemzőit, a motivációját. A flashbackekben teljesen alapozó dolgok derülnek ki erről az Árva-programról, amiben rengeteg a potenciál a jövőre nézve. Inkább Evan pallérozását és az "apjával", Jackkel való viszonyát láthatjuk, ahogy a férfi olyan erkölcsi mércével ruházza fel, ami a személyiségének alapköve lesz, emiatt viszont nem a programba való. Érdekes színfoltja a regénynek, ahogy ellentétbe kerül Evannek a két különböző nővel való kapcsolata: az egyik a normálist képviseli, a másik pedig a munkájából fakadó nem mindennapit. A karakter kedvelhetőségét tovább növeli, ahogy felértékelődik a magányos farkas státusza, ahogy közelebbi ismeretségbe kerül a vele egy házban lakó Miával, és annak fiával, Peterrel, és ezt a változást a szerző kiválóan mutatja be indirekt módon.

Összességében ez egy remek, pörgős, fordulatos akcióregény, ami pár órára kiváló kikapcsolódást nyújt. Már nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Orphan X

Sorozat: Orphan X #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 372

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól − állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.

Fülszöveg: 1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.

Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?

Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.

De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Az érdekesen hangzó történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és csodaszépek ezek a minimalista munkái.

Minden adott volt ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy lángra kapjon.

Bárcsak ne lett volna az a szikra…

A regény első fele nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből, interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.

Aztán ahogy haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem nincs elég agyi kapacitásom.

Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam, holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes szexjelenet kerül be, de hogy minek?

A bedobott ötletek kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit. Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr, Robin stb.).

Még a főszereplő is üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen, ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ. Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.

Összességében azt gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége, ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett korszakalkotó műnek.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 272

Olvass tovább!

Anne Bishop: Vörös betűkkel

A molyon és goodreadsen is nagy népszerűségnek örvend Anne Bishop sorozatának első része. Felnőtt urban fantasyre bármikor vevő vagyok, és a Kate Daniels sorozat körüli hajcihő is valósnak bizonyult, így nagy várakozással álltam elébe.

A recenziós példányt köszönöm a Twister Media kiadónak!

Megrendelem!

 

Fülszöveg: Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.

Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

A Vörös betűkkel legnagyobb erőssége a világ, amiben játszódik. Egyelőre csak a felszínt kapargatjuk, és ez a kötet egy erős ígéret, hogy a benne rejlő potenciál hangsúlyosabban mutatkozik majd meg a folytatásban. De már ez is bőven elegendő ahhoz, hogy felszítsa a kíváncsiságot.

Ebben a világban az emberek a Mások elnyomása alatt élnek. Kapunk egy kis világleírást az elején, amiből megtudhatjuk, hogyan alakult ki ez a felállás, ezt nagyon érdekesnek találtam. Nincs habos-babos lávsztori, semmi romantikus fennköltség, az emberek kaja alapanyagok, nem több, nem fűzik a Másokat hozzájuk érzelmek. Ezt Bishop igyekszik demonstrálni a történetben ahogy csak tudja, hogy ne legyenek illúzióink.

Az egy picit túlzás, hogy Bishop beszélő nevekkel dolgozik (Wolfgard, Crowgard stb.), de tök jó, hogy ilyen széles repertoáron mozognak a különböző lények, és nekem az is külön bejött, hogy mindig kiemeli, mennyire nem szeretnek emberi formájukban meglenni. Általában az alakváltókkal foglalkozó történetekben a szereplők emberi alakban mozognak, és csak néha öltenek állati alakot, itt pont fordítva. Ezen a fronton is csak alapozás van még ebben a kötetben, egy átfogó képet fest fel a klánokról, arról, hogyan működnek együtt, melyikek erősebbek/gyengébbek.

A karakterekben szintén sok lehetőség rejlik, többen önmagukban is érdekes háttértörténettel rendelkeznek, amiket jó lenne jobban megismerni. Például remekül van végighúzva a regényen, hogy nem tudni pontosan, micsoda Tess, és az a vicc az egészben, hogy bár kiderül ez-az, de a végére sem leszünk semmivel sem okosabbak.

Meggie képességéről sem tudunk meg túl sokat, a visszaemlékezései nem konkrétumok, csak teaserek, és a könyv végén fellelhető információ birtokában még sok megválaszolatlan kérdés merül fel a lánnyal kapcsolatban. Jóformán misztikum övezi az egész vérpróféta létet (kik ők, honnan erednek és ehhez hasonló kérdések).

Ja igen! Számomra abszolút pozitívum, hogy nincs szerelmi szál, csak a vonzalom jelei mutatkoznak meg, de az is csak az egyik oldalról.

A Vörös betűkkel tipikusan az a sorozatkezdő kötet, ami elhúzza előttünk a mézesmadzagot, hogy mindenképpen igényt tartsunk a folytatásra.

Számos pozitív vonatkozása mellett alapvetően viszont volt két gondom a regénnyel.

1, Borzasztóan túlírt. 200 oldalt lecsapva egy pörgős, letehetetlen sztori kerekedett volna belőle, így viszont jelentősen belassította a sok felesleges jelenet. Nem hiszem el, hogy ennyit kellett rászánni arra, hogy Meggie hogyan szortírozza a postát meg eteti a lovakat. Ebből kifolyólag ismétlődés is felütötte a fejét, ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza Simonnál, Asiánál, de még a rendőröknél is.

2, Meggie förtelmesen Mary Sue karakter. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne baj, engem annyira nem szokott zavarni, de a történet rövid időt ölel fel − pár hetet −, és így nem tudott leülepedni e tény.

Meggie-t mindenki szereti. És a mindenki alatt mindenkit értek, aki nem antagonista. Szeretik az Elementálisok, akik mindenkivel szemben szeszélyesen viselkednek. Erebus nagyapa, aki egy remete, és senkit nem enged közel magához, a vámpírok területére konkrétan tiltott a belépés, de Meggie-nek lehet. A farkasgyerek, aki két éve nem változott át emberré, mert egy traumatikus élményen ment keresztül, és azóta nem meri elhagyni a ketrecét, amiben lakik. Ki sem találjátok, hogy mi történik kb. két nappal azután, hogy megismeri Meggie-t…

De még ez is egy dolog, ami úgy ahogy elmenne a rövid idő ellenére is… ugyanakkor nem tudjuk meg, hogy MIÉRT. Mert Meggie-ről semmi sem derül ki azon kívül, hogy jól szortírozza a postát. Vagyis akár ez is lehet az ok, mert ahogy Erebus nagyapa megjegyzi: "jól szállítja ki a filmeket", és a Darryl nevű karakter is mond valami ilyesmit: "kedvelem, mert alaposan összekötözi a leveleket".

Hát ez… oké.

A végén pedig egyenesen úgy hivatkoznak Meggie-re, hogy a MI Meggie-nk. De úgy kb. mindenki. Jesszus.

Viszont Meggie személyének hozadéka egy olyan változás a végén, ami tetszett. A Mások a maguk módján elkezdenek egy kicsit törődni azokkal az emberekkel, akikkel kapcsolatban vannak az Udvarban. Kíváncsi vagyok ez a szál majd hogyan alakul a későbbiekben.

Összességében ez egy jó kezdés, és szerintem a folytatásban megmutathatja, mire képes valójában.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Written in Red

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 512

Fordította: Bozai Ágota

Olvass tovább!

Victoria Schwab: Our Dark Duet

Nagy imádatom volt a Monsters of Verity duológia első része irányában tavaly, így olyat tettem, amit ritkán szoktam: újraolvastam a This Savage Songot (másodszorra csak fokozódott az imádat). Enyhén voltam csak besózva, mikor nekiálltam a második kötetnek.

Hat hónap telt el. August Verityben vezeti az FTF csapatait, és rá sem lehet ismerni: levetkőzte a vágyát, hogy ember legyen, és csak az érdekli, hogy elvégezze a feladatát. Kate Prosperityben vadászik egy hacker csapat segítségével − a helyiek homokba dugják a fejüket a szörnyek elől. Egy alkalommal egy teljesen új, kiismerhetetlen szörny akad az útjába, ami szempillantás alatt szül erőszakot és teremt káoszt. Sloane nem halt meg, és a Kate által teremtett Malchaival, Alice-szel arról álmodoznak, hogyan ölik meg Kate-et, miközben Sloane teljesen át akarja venni Verity felett az uralmat.

Victoria Schwab azt írja a köszönetnyilvánításban, hogy ez a könyv majdnem megölte.

Engem is.

Jelen poszt írásakor alig telt el idő, hogy befejeztem a könyvet − teljesen a hatása alatt vagyok. Rágondolok, és elönt a libabőr, rám nehezedik egy láthatatlan súly, és kész, mindjárt végem van. Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire fantasztikus ez a sorozat.

Hasonlóan az előző részhez, az Our Dark Duet is lassan építkezik. Kate és August elég későn találkozik újra a várthoz képest, de a különálló szálaik abszolút megállják önmagukban a helyüket. Olvastam, olvastam és olvastam, és azon tűnődtem, hogy már a cselekmény sem érdekel, bármi is lesz, én imádom, és kész − ennyire jó az egész könyv hangulata. Továbbra is fenntartom, hogy mintha egy sötét tónusú anime lenne, és egyáltalán nincs YA feelingje, egy csöppet sem. Ez Kate és August kapcsolatában is megmutatkozik: a This Savage Song végén volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, itt már szerelmi szálat kapunk, de Schwab annyira jól lerendezte az egészet: a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt, és a végén ők ketten, hát ezt így megoldani, az a jelenet! Huh. Borzongás.

A sztori nem egészen olyan lett, mint vártam, mert az új szörny került középpontba. Mondhatni az egész könyv csak egy epizód az összkép tekintetében, és a szörny eszköz ahhoz, hogy a Sunaik meglássák a szélsőségek közé ékelődő szürke árnyalatokat. Ezzel kapcsolatban volt amit nem igazán értettem − vagy nem figyeltem, vagy szimplán kimaradt −, de igazából mindegy is, mert megint úgy belendült a sztori, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és nem győztem lenyelni a gombócot a torkomban, mert hullanak az emberek. Komolyan, a könyv első fele olyan, mint egy csendes nyári zápor, a második fele meg mint egy trópusi monszun, nagyon durva a kontraszt. Fantasztikus!

 A V. E. Schwab borító

Azt sem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen könyvnél fogok elmorzsolni egy könnycseppet, de August érzelmei annyira szívhez szólóak, annyira valósak, úgy benyúltam volna a könyvbe, és megölelgettem volna. Ráeszméltem, hogy ez a könyv Augustról szólt, de August valójában én vagyok, és minden ember, mert mindenkinek szörnyekkel kell megküzdenie az életben, és könnyebb elveszteni az emberségünket és beállni a szörnyek közé, mint megküzdeni a fájdalommal. Mert fáj, rohadtul fáj ragaszkodni az eszméinkhez, önmagunkhoz, de erőt kell meríteni belőle.

A várost eluraló szörnyek helyzetére nincs megoldás, ez mégsem okozott hiányérzetet, hiszen az alaptörténet egy metafora: bármit teszünk, a szörnyek mindig ott lesznek, és folyamatosan meg kell küzdeni velük. Küzdeni kell, ez a lényeg.

Schwab írásmódja csodálatos, briliáns, ahogy ellavírozik a történetében: megvan a kellő mennyiségű érzelmi töltet, de ez egyáltalán nem megy az akció rovására; kevés időt szán a kapcsolatokra, de ez mégis bőven elég, és olyan gyönyörű karakterfejlődést mutat be elsősorban Auguston, hogy csak irigyelni lehet ennek a nőnek a zsenialitását.

Kedvencem lett ez a sorozat, biztos, hogy újra fogom még olvasni. Mindenkinek nagyon-nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #2

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 510

Olvass tovább!

Charlie Jane Anders: All The Birds in the Sky

Továbbra is imádom a világvége sztorikat. Ha pluszban a feltét mágikus realizmus, amellett nem lehet csak úgy elmenni, főleg, hogy nem gyakran találkozni ezzel a kombinációval.

Patricia és Laurence felső tagozatban találkoznak; mindketten furcsák a maguk módján, és az iskolatársadalom berkein kívül állnak, így lesznek jó barátok. Laurence egy mesterséges intelligenciát épít titokban a szobájában, míg Patricia egy napon megérti a madarak beszédét. Egyikük gyerekkora sem könnyű, így elsodródnak egymástól, és csak tíz év múlva találkoznak.

Műfajilag különös elegy ez a regény: párhuzamosan fut egymás mellett a fantasy szürrealizmusa és a sci-fi naturalizmusa. A mágiát és a technológiát állítja szembe egymással, és ezzel lényegében napjaink egy fontos problémájára reflektál. Arra, hogy a technológia mennyire eluralkodik az életünkön, és a környezet rovására megy; kiszipolyozzuk, tönkretesszük, és a maradékot a technológiai szeméttel bőségesen ellátjuk.

Az első 30%-ban Patricia és Laurence gyerekkori hányattatásait követhetjük nyomon. E harmadban a regény YA-ként íródott, és azt a célt szolgálja, hogy megalapozza a karaktereket. Bár nem mindig értettem a viselkedésüket, mindkét karaktert megkedveltem. Elsősorban Laurence-n vonogattam a szemöldököm: amikor megbizonyosodik arról, hogy Patricia tényleg ért az állatok nyelvén, elzárkózik előle, nem áll szóba vele. Oké, magamból indulok ki, mert én totál belelkesülnék, és le sem lehetne lőni, hogy ez milyen szuper már. Ha jobban belegondolok, Laurence a tudomány embere, és számára a megmagyarázhatatlan természetfeletti elfogadhatatlan, ezért annyira mégsem csoda, hogy úgy viselkedik, ahogy… de akkor is.

Ebben a gyerekkori részben elég durva dolgok történnek mindkettejükkel, ami talán túlzás is, mert lényegében egyetlen valamire való felnőtt karakter sincs a könyvben. Mindkettejük szülei teljesen korlátoltak, és egyáltalán nem a gyerekeik érdekében cselekszenek. Másrészt viszont a háttérben érzékelhető egy morbid humor, ami enyhíti a sok negatívumot (Lásd a bérgyilkos karaktere. Nagyon fura).

A második részben 10 évvel később járunk, amikor is Patricia elsajátította a mágiát, Laurence pedig egy titkos projekten dolgozik, ami az emberiség kimenekítésére szolgál. A regény ezen pontján nem sok minden történik, itt is inkább a karakterek elmélyítése zajlik, illetve Patricia és Laurence kiújuló barátságának felfestése.

A könyv első fele nagyon tetszett, a hangulat, a mágikus vonás, hogy az egész történet ilyen furcsán elrugaszkodott. Aztán minden elromlott.

Nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen pocsékul strukturált regénnyel. Olyan érzésem volt, mintha a szerző elkezdte volna szépen írni, úgy, ahogy kell, aztán féltávnál rájött, hoppá, még sehol sem tart. Nem akarta ezt húzni-vonni vagy sorozattá bővíteni, így úgy döntött, hogy nagy időugrásokkal random, kohézió nélküli jeleneteket bedobál, és voilá.

A 23. és 24. fejezet között akkora orbitális váltás van, hogy vissza kellett lapoznom megnézni, hova lettek a kihagyott oldalak. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a 23. fejezetben Patricia és Laurence csak barátok, Laurence-nek barátnője van, akivel kapcsolatban a házasság gondolata is felmerült. A 24. fejezet viszont úgy kezdődik, hogy éppen szexelnek, és deklarálják egymás iránti szerelmüket. Ez mi???

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Végül is így a legkönnyebb egy kapcsolatot létrehozni, nem kell bemutatni sem, minek az, durr bele. Ugyanígy, addig a pillanatig egy szó sem volt apokalipszisről, aztán megtörténik a szex, és hirtelen  a világ véget akar érni.

A fülszöveg is rossz, mert a könyv harmadik részét ígéri az olvasónak, és ez persze izgalmasan hangzik, meg minden, de az előbbiek miatt az egész durván összehányt, kiaknázatlanul maradt terület. Háború sincs, csak két pár oldalban lerendezett összecsapás. Hihetetlen, hogy mennyire vázlatos az egész, és ezt ilyen formában hagyták megjelenni. (Láttátok az új Fantasztikus négyes filmet? Na kb. itt is ilyen a történetvezetés. Nem is értem.)

Összességében azért élveztem az olvasást, voltak benne aspektusok, amiket szerettem. Amit nem értek, hogy miért kellett ezt a szerelmi szálat erőltetni (pláne így), mikor a barátságnak nagyon szépen volt megágyazva, a lényeg elmismásolásához meg ennél többet nem tudok fűzni.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

Peter Clines: 14

A Fumax a Madarak a dobozban után ismét egy olyan könyvet ismertetett meg a magyar olvasókkal, amit bátran fogok ajánlani másoknak. Egy jó ötlet, egy kis misztikum, különös felfedezések, pulzusszámot szaporító kiruccanás – nem is kell ennél több egy roppant mód szórakoztató regényhez.

Fülszöveg: Lelakatolt ​​ajtók, szokatlan fények, mutáns csótányok.
Nate lakásával valami nincs rendben. De a gondolatait most más köti le. Utálja a munkáját, a bankszámlája lassan kimerül, és még barátnője sincs. Elképzelni sem tudja, mit vár az életétől. Új lakása nem éppen ideális, de legalább élhető, és megengedheti magának. A bérleti díj egészen alacsony, a házkezelő cég ügynöke szuperbarátságos, és a rendellenességek inkább csak idegesítőek, mint nyugtalanítóak.
Egészen addig, amíg a férfi nem találkozik Mandyvel, a szomszédjával, és fel nem fedezi a lány lakásának furcsaságait. És a másik szomszédjáét, Xela-ét . És Tim és Veek lakásáét is.
Merthogy a régi, Los Angeles-i téglaépület minden egyes bérlakása szolgál némi rejtéllyel. Olyan rejtélyekkel, amelyeknek a története több mint száz évvel korábbra nyúlik vissza. Némelyik furcsaság szembeötlő, míg másokat zárt ajtók rejtenek el a kíváncsi tekintetek elől. Viszont ha e különös rejtélyek összeadódnak, az akár a véget is jelentheti Nate és barátai számára.
Vagy az egész világ számára…

Ez egy kiváló fülszöveg. Éppen annyi infót adagol, hogy felcsigázza az érdeklődést, mégsem árulja el, hogy mi a fészkes fenéről szól a könyv. És miközben olvasod, ugyanez van.

Bevallom, az elején nehézkesen kötött le, amíg a főszereplő, Nate nézőpontján keresztül felfedeztük a házat, megismertük a karaktereket, és egyre-másra jöttek elő az újabb és újabb furcsaságok. Aztán éppen olyan kíváncsi lettem, mint Nate, a rejtélyek nem hagytak nyugtot. Olyan szinten titkolózott a történet, hogy egy csomó elmélet átfutott az agyamon. Akadtak időszakok, amikor a realitás talaján álltam, gyilkosokra, titkos társaságra stb., tippeltem, aztán a paranormális vonal került előtérbe, amit később a sci-fi váltott, aztán keveredtek itt már a műfajok összevissza. (Szerencsére nem olvastam címkéket, ti se tegyétek.) Na jó, a vámpírok kimaradtak a szórásból. Egy biztos: arra nem számítottam, ami kisült az egészből, tehát ez az a könyv, amiről az életben ki nem találod az első néhány fejezet alapján, hogy miről fog szólni.

Horror/thriller keveréket vártam, de valójában a 14 abszolút nem félelmetes. Van egy Scooby Doo analógia, ami – kissé túlhasználtan – végighúzódik a történeten. Ez az analógia konkrétan összefoglalja, hogyan éreztem magam a könyv olvasása közben. Éppen úgy, amikor gyerek voltam, és lelkesen bámultam Scooby Doo kalandjait: volt bennem egy kis izgatott borzongás, ami nem egyenlő a félelemmel. A mese rendelkezett egy ilyen kellemes alaphangulattal, amit a rejtélyeskedés és a nyomozás egyvelege adott, miközben ott lógott az első lehetőség, hogy szellemek a tettesek, de persze sosem így lett. Szóval félni maximum csak a nyúlszívűek fognak, a többiek meg a körmüket tövig lerágva értetlenkedni.

Cserébe viszont a rejtélyfaktor tényleg olajozottan működik. Olyan szinten belezuhantam a sztoriba, hogy fizikai fájdalmat okozott letenni. Valahogy úgy voltam vele, mint a főhős, Nate, aki az anyagi nehézségei ellenére képes a nyomozása miatt elhanyagolni a munkáját, és semmi másra nem tud gondolni, csak az épület titkainak megfejtésére, arra, hogy mi van a 14-es szobában (amikor kinyitották, hú, ott még a tarkómon is felállt a szőr!). Pontosan ilyen könyvekre vágyom nagyon mostanában, úgyhogy a Fumaxnak óriási pacsi, hogy részesülhettem benne. Egyébként is hajlamosak belenyúlni a tutiba, sorozatosan nagyszerű olvasmányokhoz van tőlük szerencsém, úgyhogy már eljutottam arra a pontra, hogy a nevük garancia a minőségre.

 Egy idő után elengedtem az ingert, hogy én ezt ki akarom következtetni, csak hagytam magam sodródni az árral. Így jutottam el abba az állapotba, hogy elvakított a sztori, és már a nyilvánvalót sem sikerült meglátnom. Van egy idegesítő karakter, akivel kapcsolatban töprengtem is, hogy miért ilyenre lett megírva, aztán levontam a következtetést, hogy kell egy ilyen személyiség, hogy színesebb legyen a karakterpaletta. Naná, hogy utána az abszolút nyilvánvaló nem esett le, pedig azonnal összekapcsolhattam volna a kettőt, amikor egy fontos információ napvilágra került.

Ami az infókat illeti: nagyon tetszett, hogy a szerző valós történelmi személyiségeket is beleszőtt a sztoriba, ettől még valahogy izgalmasabbá vált az egész. A végére meg még feljebb kapcsolt (jé, ez pont találó szó), és az utolsó fejezetekben sikerült a szerzőnek rendesen bedurvulni – hol volt az a történet elején tapasztalt nyugalomhoz képest. Még sajnálom is, hogy az a rész ilyen rövid lett. Nehéz a 14-ről rébuszokban beszélni, nem akarok lelőni semmit a teljes élmény érdekében.

Megemlítem még a szerelmi szálat is, ami marginális eleme a történetnek, de remekül el van találva: elsősorban tettekben nyilvánul meg, és a Scooby Doo analógia felhasználásával, szerintem nagyon aranyos, és nem éreztem úgy, hogy azért került bele, mert kötelező elem.

A 14-ről tényleg csak áradozni tudok, ajánlom mindenkinek ezt a szuper, letehetetlen könyvet!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: 14

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Habony Gábor

Olvass tovább!

W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete

Január 26-án érkezik a magyar mozikba az Egy kutya négy élete filmadaptációja. Ennek apropóján újraolvastam a regényt, és másodszorra is ugyanolyan keserédes, aranyos, imádnivaló élményt leltem benne. Figyelem, papírzsepiket előkészíteni! A Könyvmolyképző a premier kapcsán új, filmes borítóval is megjelenteti  a könyvet – szebb, mint az eredeti.

Fülszöveg: Minden ​​kutya a mennybe kerül… kivéve, ha elintézetlen feladatuk maradt itt, a Földön.

Lenyűgöző történetünk főszereplője, egy aranyos kutyus nem egy, de több életen keresztül próbál meg rájönni arra, hogy mi is az élete célja. A Kutyás történet más, mint a többi megszokott, cuki kis kutyusokról szóló megható regény. Az élet legalapvetőbb kérdésére keresi a választ: miért vagyunk itt? Hősünk, Béni maga is megdöbbenve tapasztalta, hogy lenyűgöző szépségű, aranyló szőrű kiskutyaként született újjá, miután végigélte egy korcs, kóbor kutya tragikusan rövid életét. Az új lehetőséget kihasználva eljut a nyolcéves kisfiú, Ethan ölelő karjába. Együtt számtalan lélegzetelállító kalandot élnek át, és közben Béni megtanulja, hogyan legyen jó kutya.

Hősünk kalandja azonban nem ér véget azzal, hogy egy szerető család kedvenc háziállata lett. Ismét újjászületik, és vaksin pislogó kölyökkutyaként megint csak azt szeretné kideríteni, hogy képes lesz-e valaha is rájönni a létezése értelmére.

Három és fél év telt el azóta, hogy először a kezembe foghattam a könyvet. Emlékszem, még a könyvtár polcain böngésztem, amikor kiszúrtam a zöld, kutyusos borítót, és amikor elolvastam a fülszöveget, képtelen voltam nem kikölcsönözni. Korábban még sosem olvastam olyan könyvet, amiben egy állat a narrátor, nem csoda, hogy fellángolt a kíváncsiságom.

A narráció a legnagyobb erőssége a könyvnek – persze nem az egyetlen –, és Cameron zseniálisan oldotta meg a kutyaszemszöget. Lényegében mindegy, mi történik, Béni narrálásában minden szó, minden tett magára ölti a cukiságot. Már az első mondatok olyanok, hogy mosoly öntötte el az arcom. Kutyaként Béni sok mindent nem ért, sok mindent másként értelmez, bájos naivitásán hihetetlen jókat lehet derülni, miközben pontosan ki tudjuk következtetni, mi zajlik az emberek között.

Béni az életeiben kóbor kutya lesz, szeretett öleb, rendőrkutya, hányattatott sorsú kutya. Létezése mindegyik formájában új tudásra tesz szert, és igyekszik jelentőségteljesen kitölteni az életét, de aztán mindig újjászületik, és rájön, hogy mégsem az a célja, amit korábban hitt. A legszeretetteljesebb az Ethan nevű kisfiúval töltött élete, míg a legérdekesebbek a rendőrkutyaként megélt évek. Utóbbit nagyon élveztem olvasni, hogy hogyan képzik a kutyákat, nevelik katonás rendre és utasítják bevetés közben. Ahogy Béni gazdái is cserélődnek, különböző élettörténeteket ismerünk meg: emberek nőnek fel, házasodnak, halnak meg, gyerekek születnek. Önmagában nem lett volna olyan érdekes egyik történet sem, tipikus családregény, ahol telnek-múlnak az évek, de így egyszerre volt humoros, érdekfeszítő és helyenként megrázó.

Olvasás közben a szám aktív mozgástevékenységet folytatott: hol felfelé, hol lefelé görbült. Mindenképpen érdemes kikészíteni a papírzsepit, mert garantáltak a kibuggyanó könyvek. (Amúgy érti valaki, hogy miért vagyunk hajlamosak az állatos történeteken jobban elpityeredni?) Először akkor szakadt meg a szívem, amikor egy kiteljesedett élet után az öreg Bénit eléri a vég. Ott meg kellett állnom, hogy egy nagy, nyugtató levegőt vegyek; az egy annyira érzelmes, megható pillanat volt, hogy elhomályosodott a szemem.

Óhatatlanul is a saját kutyáim jutottak eszembe. Annyira szerves részei az életemnek, hogy el sem tudom képzelni nélkülük. Az egyik most már 10 éves, és a fajtája 12-13 évig húzza, úgyhogy képzelhetitek, milyen gyakran jár ezen az agyam… Néha én is el szoktam tűnődni azon, milyen gondolatokat forgatnak a fejükben, vagy mit szólnak ahhoz, amikor már megint új becenevet kapnak. Még magamat is meglepem, amikor előállok valami hülye névvel, mostanában a Maki meg a Csirke a sláger (ne is kérdezzétek, én sem értem). De hé, hallgatnak rá!

A könyv utolsó része az, ami megérintette a lelkemet. A szerző zseniálisan foglalta keretbe ezt a négy életet, és az utolsó mondattal, „teljesítettem a küldetésem” tökéletesen lefedi a választ arra a kérdésre, amit a könyv és a kutya célul tűzött ki magának. Keserédes érzés volt az utolsó oldalakat olvasni, miközben potyogtak a könnyeim, hiszen a hosszú évek után minden jóra fordult, de semmi sem tart örökké, és Béni pont ott volt, ahol lennie kellett.

Ebből a szempontból egyáltalán nem tetszik, hogy a trailer elspoilerezi a regény végét, mert én olvasás közben nem láttam előre, hogy miben fog Béni sorsa kiteljesedni, és kellemes meglepetés volt. Én már nagyon várom, hogy nézhessem, biztos vagyok benne, hogy egy szívmelengető családi filmhez lesz szerencsénk.

Az újraolvasás másik oka, hogy most már illene rávetnem magam a folytatásra. Amiatt sajnálom a létét, hogy ez így volt kerek, egész, de ha kapok egy hasonló kaliberű történetet, akkor minden meg van bocsátva. A lényeg: zsepiket karnyújtásnyira bekészíteni, és sipirc olvasni ezt a fantasztikus könyvet! Gazdik előnyben!

(Robbant a hír, hogy az Ellie-t alakító németjuhász, Hercules állatkínzásnak esett áldozatul, amit a forgatásról kiszivárgott videó támaszt alá. A videóban jól látszik, hogy a kutya heves ellenkezésével nem törődve tuszkolják bele a sebes áramlatba, aminek a végén úgy érkezik meg, hogy akár vízbe is fulladhatna. Valaki a háttérben megjegyzi, hogy csak simán dobják bele. Az Amblin Entertainment indoklása szerint a kutya korábban minden probléma nélkül végrehajtotta a tőle elvártakat, csak a forgatás napján nem akart engedelmeskedni, így aznap nem is erőltették a folytatást. A nézők felháborodtak (az imdb-n röppennek az egy csillagok), a PETA bojkottálni akarja a filmet, a Universal vizsgálatot indított; a producer, a rendező és a kutya hangja elhatárolódnak az esettől, és meg vannak döbbenve. Én is.)

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: A Dog’s Purpose

Sorozat: Egy kutya négy élete #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 352

Fordította: Varga Csaba

Olvass tovább!