Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti
megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól
− állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban
a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.
Fülszöveg: 1983-ban minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta
állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a
világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs
szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet
lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a
legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.
Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a
szemünk előtt volt?
Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a
fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni.
Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd
hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik
Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem,
vagy a felnövéssel járó felelősség.
De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez
jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan
bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal
nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?
Az érdekesen hangzó
történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden
tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és
csodaszépek ezek a minimalista munkái.
Minden adott volt
ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem
a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy
közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a
cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem
horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van
valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy
lángra kapjon.
Bárcsak ne lett
volna az a szikra…
A regény első fele
nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy
keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon
ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges
feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből,
interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák
nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta
is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.
Aztán ahogy
haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem
képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog
történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem
nincs elég agyi kapacitásom.
Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan
élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam,
holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az
egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül
megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem
feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus
között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a
végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az
ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes
szexjelenet kerül be, de hogy minek?
A bedobott ötletek
kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar
beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak
felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit.
Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr,
Robin stb.).
Még a főszereplő is
üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a
flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név
maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az
ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen,
ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre
rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen
semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.
Lehet, hogy ennek a
regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői
koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és
elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ.
Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és
feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha
a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már
csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a
dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat
idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.
Összességében azt
gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés
kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége,
ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett
korszakalkotó műnek.
Értékelés: 3/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Agave
Megjelenés
éve: 2017
Oldalszám:
272
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése