Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól − állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.

Fülszöveg: 1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.

Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?

Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.

De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Az érdekesen hangzó történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és csodaszépek ezek a minimalista munkái.

Minden adott volt ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy lángra kapjon.

Bárcsak ne lett volna az a szikra…

A regény első fele nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből, interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.

Aztán ahogy haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem nincs elég agyi kapacitásom.

Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam, holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes szexjelenet kerül be, de hogy minek?

A bedobott ötletek kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit. Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr, Robin stb.).

Még a főszereplő is üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen, ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ. Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.

Összességében azt gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége, ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett korszakalkotó műnek.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 272