Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2016. január 31.

Népszerű(tlen) vélemény

Több blogon is láttam ezt népszerű népszerűtlen taget, és mivel nagyon megtetszett, elhatároztam, hogy én is kitöltöm.

1. Egy népszerű könyv vagy sorozat, amit te nem szerettél.
Marie Lu: Legenda. Már az angol megjelenéskor kipécéztem magamnak, akkora hype-ja volt, no meg disztópia is. Nem tetszett sem a stílus, sem a világ, még csak fordulatos sem volt, a karakterek olyan távol álltak tőlem, mint ide Japán, az instalove-ról meg ne is beszéljünk. Azóta is próbálok rájönni, mások mit esznek rajta.
Ez egyébként elég gyakori jelenség, sokszor tűnődöm is azon, hogy én vagyok-e rosszul bekötve vagy az univerzum szórakozik velem. De már tanultam a hibámból, nem veszek meg mások ajnározására alapozva semmit.

2016. január 22.

Martine Leavitt: Calvin

A Goodreadsen kalandozva bukkantam rá erre a könyvre, és amint elolvastam a fülszöveget, azonnal el is kezdtem olvasni. KÁZMÉR ÉS HUBA, ÉRTITEK?

A 17 éves Calvin aznap született, amikor Bill Watterson az utolsó Kázmér és Huba képregényt publikálta. Az okos srácnak a házijait kéne megcsinálni, de nincs hozzá affinitása. Gyerekkorában volt egy Hobbes nevű plüsstigrise, mely halálát lelte a mosógépben. Most a tigris színre lép, Calvin a hangját hallja a fejében. A suliban heves kitörés uralkodik el rajta, és kórházban köt ki. Kiderül, hogy skizofréniája van, ez az oka Hobbes jelenlétének. A kórteremben váratlanul felbukkan Susie, aki régebben Calvin legjobb barátja volt, de most már nem beszélnek, és ketten együtt elindulnak, hogy átszeljék az Erie-tavat, amin túl Calvin elképzelése szerint Bill Watterson várja majd egy új képregénnyel, aminek a 17 éves Calvin a főszereplője.

A Kázmér és Huba konkrétan a kedvenc képregényem. Mióta az eszemet tudom, jót kuncogtam a három képkockás sorokon, gyerekkoromban ezeket kivágtam újságokból, és gyűjtöttem (még meg is vannak). Mindig sajnáltam, hogy rendes képregényfüzetben nem jelent meg, mert nagyobb terjedelemben olvasni maga lett volna a mennyország akkoriban. Martine Leavitt fogta ezt az alapanyagot, és összedolgozta a mentális betegség témával. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből a mixből.

„Így történt Bill. Az egyik percben egy srác voltam, aki használja az eszét, a következő percben meg átalakultam egy sráccá, akit az esze használ.”

Az egész könyv tulajdonképpen egy Bill Wattersonnak címzett levél, amiben utólag meséli el Calvin töviről hegyire a kalandját attól kezdve, hogy először jelentkeztek rajta a skizofrénia tünetei. Calvin azt a tévképzetet veszi a fejébe, hogy kapcsolatban áll a Kázmér és Huba alkotójával, szerinte minden jel erre utal. Ha Watterson rajzol egy új képregényt, amiben a 17 éves Calvin normális gyerek, és nem hallucinálja Hobbest, akkor nem lesz beteg többé.

Az elejétől kezdve volt egy aprócska gondom a könyvvel: a két főszereplő, Calvin és Susie egyáltalán nem érződött végzősnek, sokkal inkább 14-15 évesnek, és ettől nem sikerült elvonatkoztatnom. Ezen túllépve viszont a szerző jól alkalmazta a hallucinációban rejlő eszköztárat: a történet során az olvasó végig kétkedik, hogy Susie valóságos-e vagy sem, az események megtörténnek-e vagy sem. Bár teljesen más a kettő, de kissé emlékeztetett Neal Shusterman Deep Challenger című könyvére.

Rövidsége ellenére a könyv nem bővelkedik túlzott izgalmakban, inkább az elmélkedésen, a gondolatokon van a hangsúly, akadtak figyelemfelkeltő példák:

„Nem tök jó, hogy a világ különösebb ok nélkül gyönyörű? Mintha a szépségnek saját titkos oka volna. Nincs szüksége emberi szemre, ami észreveszi. Csak tündökölni akar és hihetetlennek lenni.”

Másrészt próbálja bemutatni a skizofréniát, megértetni az olvasóval, hogy ezen a betegségen túl is van élet, meg lehet vele birkózni, és a környezetünkben élő emberek alkalmazkodnak hozzá. A tavon való átkelés lényegében az út, amelynek során Calvin tényként fogadja el, hogy a skizofrénia immáron a részévé vált. Mivel egy 182 oldalas könyvről beszélünk, nem kell nagy esettanulmányt várni, inkább csak belekap a dologba, és próbálja pozitív színben feltüntetni, hogy ettől a betegségtől csak nehezedik az élet, de nem dől össze a világ.

Sajnos a könyv vége csalódást keltő. Teljesen másra számítottam, valami többre, valami mélyebbre, és úgy érzem, hogy talán a szerző is úgy vélte, hogy mindenki másra gondol majd, és a megoldás a meglepetés erejével üt. De a befejezés fényében az odavezető út irreálisnak és totál hihetetlennek tűnik, és a karakterek józansága is erősen megkérdőjelezhető (Calvin még oké, de Susie? 17 évesen?). Hiába akar itt valami köteléket lefektetni Susie és Calvin között, annyira erőtlen és megalapozatlan, hogy csak értetlenséget szül.

Kázmér és Huba rajongóknak feltétlenül ajánlott, mert összességében jó olvasmány, és a végétől eltekintve kellemes perceket okozott.

Értékelés: 4/5
Borító: 3/5

Kiadó: Farrar, Straus and Giroux
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 182

2016. január 21.

Kevin Hearne: Üldöztetve

Olvasnivaló után kutakodtam a Goodreadsen, és szembejött velem ez a könyv. A fülszöveg elolvasása után mérlegeltem, kell-e ez nekem vagy sem. Mostanában próbálok kilépni a komfortzónámból, és végül a pozitív vélemények meggyőztek, hogy elolvasom.

A 21 évesnek kinéző Atticus valójában 2100 éves, és az utolsó druida a földön. Egy ezoterikus boltot vezet, szabadidejében az ír farkaskutyájával jár vadászni vagy sokoldalú társalgást folytat a közelben lakó öregasszonnyal. Évszázadokkal ezelőtt összetűzésbe került a kelta istennel, Aenghus Óggal, akinek eltulajdonította a kardját, Fragarachot, és most eljött az idő, hogy pont kerüljön az ügy végére. Aenghus Óg embereket küld a kardért, és hogy vessenek véget Atticus életének, de a druida nem adja magát egykönnyen. Segítőtársa hű kutyája, Oberon, és számíthat vérfarkas ill. vámpír ügyvédeire, leendő tanítványára, és a benne lakozó boszorkányra, no meg paktumot köt Morrigannel, a halálistennővel.

Amikor felütöttem a könyvet az első oldalon, elég volt pár mondat, hogy tudjam, ezt a könyvet nekem találták ki. Atticus narrációja pont az a fajta, amit kifejezetten szeretek, és akármilyen történetet el tud adni: megbújik benne a humor, és élvezetesen laza. Olyan lazaság ez, ami különösebb lelki válság nélkül lendíti át a főhőst a holtpontokon, segít megoldani a problémákat, nincs dráma. Elsősorban ezért tetszett az Üldöztetve. Azt elismerem, hogy Atticus több mint 2000 éves létére inkább viselkedik a külsejének megfelelően, néha rettentő éretlen, de ezerszer inkább előnyben részesítem az éretlen embereket, mint a karót nyelteket.

A humorforrás nagy részét Atticus és a kutyája, Oberon traccspartija adja – gondolatban tudnak beszélgetni egymással. Ez egy nagyon jó ötlet volt az író részéről, hiszen ki nem tudna szeretni egy ilyen kutyát, akinek ilyen meglátásai vannak? Azt nem állítom, hogy hangosan röhögős a könyv, de mindenképpen végigmosolygós.

Mit kérsz reggelire?
„Kolbászt.”
Mindig ezt mondod.
„Mert mindig finom.”

Tetszett a képesség kavalkád, amit a druida lét hozott magával: a tetoválásokon át felszívódó energia, amit Atticus a földből nyer, a kötések, amiket az erejével csinál, a képessége, hogy limitált számú állatalakot tud ölteni.

A történet maga igazából nem túl komplex, az Atticus-Anghus Óg nézeteltérésen alapszik, és Fragarach, a kard körül forog. Ami közben kitölti, az a gazdag világ, amit az író úgy ömleszt az olvasóra, hogy csak kapkodja a fejét. Fogott egy csomó mitológiai elemet, beledobta egy kalapba, összerázta, és kijelentette: nesze. A mindenféle lény, a sok istenség cunamija azt érezteti, hogy a törvényeknek nem is kell kőbe vésettnek lenniük, mert itt bármi lehetséges.

Úgy éreztem, hogy ez már túl sok, főleg, hogy a szerző időnként a dialógusokat is öncélúan az infódömpingre használja fel. Tudjátok, mikor a két karakter igazából nem azért beszélget valamiről, mert beszélgetni akarnak, hanem beszélgetniük kell, hogy kiszóljanak az olvasóhoz. Az istenek, a múltbeli történések záporozása és részben Atticus jelleme miatt az egész felületessé válik, csak átrohanunk rajta, nem mélyedünk el benne, és ettől olyan olvasmánnyá válik, amin jót szórakozunk, míg tart, utána viszont se perc alatt elfelejtjük, nem képes nyomot hagyni. Nem cél, hogy epikus fantasy legyen, ami persze nem baj, de a narrációban fellelhető lazaság szétterjed a történeten is, így az eseményeknek nincs súlya, csak megtörténnek, és tudomásul vesszük.

Összességében megvan minden ebben a könyvben, ami kellemes kikapcsolódássá teszi, de ennél többet nem nyújt. Természetesen ugrok majd a folytatásra, ahogy elnéztem jó pár kötet van vissza, egyelőre a magyarul megjelent részeket céloztam be.

Értékelés: 4/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Hounded
Sorozat: A Vasdruida krónikái #1
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 286
Fordította: Acsai Roland

2016. január 17.

Nick Cutter: Mélység

Ritkán olvasok horrort. Nem azért, mert nem műfajom, hanem mert nem akad utamba olyan, aminek az alaptörténete megszólít. Nick Cutter könyvével most viszont ez történt.

A világon eluralkodott a Kór. Az emberek elkezdenek felejteni, először csak jelentéktelen dolgokat, majd fontosakat, aztán már a létezés legalapvetőbb mechanizmusaira sem emlékeznek. A mélyben tudósok felfedeztek egy különös anyagot, az ambróziát, ami meggyógyítja a betegségeket, köztük a Kórt is. Ám a lenn tartózkodókkal elveszítették a felszíniek a kapcsolatot, köztük a főhős, Luke bátyjával is, így hát egy kisebb felderítőcsapatot küldenek, hogy kiderítsék, mi történt.

Már elképzeltem lelki szemeim előtt, ahogy a levegőt kapkodom, miközben filmszerűen zajlanak az események. A Mélység fülszövege annyira izgalmasan hangzott! Bárcsak a történetről is elmondhatnám ugyanezt, de hiába próbálom megerőszakolni magam, keresni benne valamit, ami az ötleten kívül tetszett, semmit sem találok. Persze ezt az elején még nem tudtam. Rákészültem, hogy milyen szuper, feszültséggel teli könyv lesz, de csalódnom kellett. A könyvvel kapcsolatos érzéseim egy grafikán ábrázolva a közönyös tartományból indulnak. Majd megesik egy biztató kitörés (ez a leereszkedés rész). Majd olyan mély zuhanásba kezdett, hogy elérte a Mariana-árkot.

Az egész sztori beleférne maximum 70 oldalba, és még akkor sem feltétlen rágnánk le a körmünket. Halálosan komolyan mondom. A többi része mind sallang: túlburjánzanak a leírások, az álom/hallucinációjelenetek, a flashbackek. Nem elég erős az alapötlet, hogy elvigye a hátán a regényt, nincs kidolgozva, nincs lendület, nincs megteremtve a feszültség. Kihagyott ziccerre jó példa a fülszövegben is felbukkanó Kór, ami hangsúlyos szerepet nem kap a történet során, néha említésre kerül, és ennyi. A szerző még arra sem vette a fáradtságot, hogy összekösse a főszereplő múltjával. A Kór léte semmivel sem ad többet, mintha abszolút nem lett volna belepakolva (és ezt még a karakterei szájába is rakja, hogy bizonyítsa az igazam).

Végig olyan érzésem volt, hogy ezt már olvastam valahol, ja igen, egész pontosan azért, mert Michael Crichton A gömb című könyvében olvastam (persze nem csak onnan merített a szerző, érződtek benne más hasonló témájú filmek is, amiket láttam). Ez nem lett volna baj, de isten, annyira rémesen van megírva!

Tehát a stílus. Oké, a semmi szét van húzva egy 400 oldalasnál több hosszúságú könyvre, az egy dolog. De még a semmit is meg lehet úgy írni, hogy azt lehessen élvezni, én viszont oldalról oldalra akadtam ki egyre jobban. Eleinte azt mondtam volna, hogy a könyv nagy részét kitevő flashback szál úgy, ahogy van felesleges, de a végkifejlet birtokában csökkentsük ezt a számot 90%-ban feleslegesre. Semmit nem tesznek hozzá a sztorihoz. Nem érik el, hogy közelebb kerüljenek hozzám a karakterek. Ami azt illeti, Luke túl normálisnak tűnik ennyi trauma után. Sajnos flashback fronton sikerül még beletuszkolni egy szemforgatós fordulatot a végére, aminek az első felére simán rá lehet jönni, csak talán az elszenvedő fél személye a meglepetés. De bennem csak az a kérdés motoszkált: ez most mivel mozdította előre a cselekményt?

A túlcsorduló leírások egy idő múlva elérték, hogy a szememmel átugorjam a sorokat. Több oldalas magyarázással sikerül kivitelezni azt, amit max. két mondattal el lehetne rendezni. Az álomjelenetek is rétestésztaként nyúlnak el, és a funkciójuk annyi, amit a következő bekezdésben tárgyalok.

A horror lényege, hogy iszonyatot és izgalmat keltsen az olvasóban, de én halálra untam magam. Nem sikerült nyomasztóvá tenni a jeleneteket. Undorítónak undorítóak, ez tény, de korántsem kellemesen, hanem hatásvadászón, mintha az író dicsekedne, bibibi, én ilyen csudirészletesen tudok gusztustalanságokat ecsetelni. Hát ez szuper, ha közben belepusztulok az unalomba, és nem érdekel, mi lesz a karakterekkel.

Nem segített az sem, hogy a szerző a saját célkitűzésének ás alá azzal, hogy folyamatosan kizökkenti az olvasót a sűrűn előforduló hasonlataival. Igényelem én a hasonlatokat, de nem ilyen mértékben, és nem így. Olyan helyeken alkalmazza, ahova nem illik, olyan példákat használ, amiknek sokszor értelmük sincs. Példa:

„A teste nem engedelmeskedett, az izmai bénák voltak, akár egy széttört edényszárító.”

És még elemezzünk is egy kicsit egy másik példát:

„Sűrű vérköteg lőtt ki a {karakter} szájából, újévi bulis, skarlátvörös szerpentinként göngyölődve.”

Szituáció: A karakter éppen élete utolsó perceit járja. Ehhez tartozik egy ilyen totálisan nem odaillő szerpentines hasonlat. 1, minek? 2, senkit nem zavar, hogy HALDOKLIK, az újévi szerpentin pedig pozitív jelentéssel bíró? Nem nagy kicsit a kontraszt?

Rátett minderre egy lapáttal, hogy a magyar fordítás sincs a topon. A fordítónak nem sikerült egy húron pendülnie az idiómákkal, így voltak pillanatok, amikor nem tudtam, mit is akart az adott karakter mondani. Sok helyen kilóg a lóláb (kid=öcsi? Atyaég, ennél még a kölyök is jobb, még akkor is, ha magyarul ezt nem használja senki), és a kutya M-kézéstől az arcomat kapartam.

Ja, és ha már itt tartunk, visszakanyarodom kicsit a szerzőhöz: ezek a hangeffektus átiratok (Pl.: HáTÁMP, Hjákk-jákk,SHRÁÁÁKKK, TTTRRÁÁÁÁCSIIIIKKK stb.) borzalmas ötletnek bizonyultak (komolyan senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt nem kéne?). Fogalmam sincs, eredetiben milyenek lehetnek, de a fordításban engem nem ijesztgettek, hanem halálra röhögtem magam rajtuk. És annyiszor írom már ezt a halálra így, halálra úgy dolgot, hogy csoda, hogy nem én pusztultam előbb a karaktereknél.

Isten látja lelkem, én bizakodó maradtam. Hittem, hogy az agyonírás után bedob valami akkorismegérte befejezést a szerző. Hát nem. Banális. Annyira nagyon banális. De még ez a banális is működhetett volna, ha feszes, filmszerű a cselekmény, nincs agyonrizsázva.

Összességében ezt a könyvet eladta a fülszövegben megfogalmazott ígéret, aminek a történet minimálisan sem tudott megfelelni. És ez azért fájó, mert annyira jó lehetett volna. De a végén a kulcsszó az marad, hogy volna.

Értékelés: 2/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: The Deep
Kiadó: Agave
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 432
Fordította: Tillinger Zsófia

2016. január 16.

2016. januári megjelenések

Ja, tényleg, 2016-ot írunk. Új év, új könyvek!

Alexandra Bracken: Passenger (Passenger #1)
Megjelenés: január 5.
Kiadó: Disney-Hyperion
Egyetlen megsemmisítő éjjel, a hegedűtehetség Etta Spencer mindent elveszít, amit ismer és szeret. Egy veszélyes ügyet hajszoló idegen révén Etta egy ismeretlen világba kerül, és egyetlen dologban biztos: nem csak mérföldekkel, hanem évekkel távolabbra utazott az otthonától. Semmit sem tud az örökségéről, ami egy olyan családtól származik, aminek a létezéséről nem is hallott – eddig.

Nicholas Carter elégedett a tengeren töltött életével, szabadon a kolóniákban élő hatalommal bíró családtól, az Ironwoodoktól, és a szolgaságtól. De a hajóra egy szokatlan utas érkezik, amivel együtt jár a múlt, ami elől nem menekülhet, és a család, mely nem engedi el őt olyan könnyen. Az Ironwoodok egy meg nem nevezett értékű lopott tárgyat keresnek, valamit, amit szerintük csak Nicholas utasa, Etta képes megtalálni. Hogy megvédje a lányt, biztosítania kell, hogy a lány visszahozza nekik, nem számít, hogy akarja-e vagy sem.

Etta és Nicholas együtt századokon és kontinenseken átívelő utazásba kezdenek; nyomok után kutatnak, amit egy olyan utazó hagyott hátra, aki bármit megtenne azért, hogy az Ironwoodok ne kaparinthassák meg a tárgyat. De ahogy közelebb kerülnek a kutatásuk során az igazsághoz, az Ironwoodok halálos játszmájához, veszélyes erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nem csak Nicholastól, de a hazavezető úttól is… örökre.

Most mondjátok, hogy nem hangzik szuperül ez a fülszöveg! Ráadásul időutazás, ami a szívem csücske. Arról nem beszélve, hogy Bracken debütáló sorozatáról is csak jót hallottam, és már régóta el szeretném olvasni azt is.

Karen Marie Moning: Feverborn (Fever #8)
Megjelenés: január 19.
Kiadó: Delacorte Press
Bocs, emberek, de nem vagyok hajlandó fülszöveget olvasni ennél a sorozatnál. Le vagyok maradva három könyvvel, mert itt bizony meg fogom várni, hogy kijöjjön az egész. Hogy mire számítsak az összekutyulás után, még nem tudom, a Dani nézőpontos részeket nem szerettem, viszont számomra Mac sztorija lezárult. Apropó, kéne is már újrázni a sorozatot (pedig az első két vagy három részt már háromszor olvastam).



2016. január 10.

Top 10: 2015 legjobb könyvei

Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok nagyszerű olvasmánnyal találkoztam tavaly. Olyannyira, hogy törnöm kellett rajta a fejemet, mik kerüljenek be a top 10-be, míg egy évvel korábban alig tudtam összeszedni ezt a számot.

Valamivel többet is olvastam, mint tavaly, összesen 85 darab könyvet, ami miatt így is bűntudatom van, mert soknak érzem. Még mindig nem értem mások hogy tudnak 200-300 könyvet ledarálni évente olyan apróságok mellett, mint az élet, mikor azt veszem észre magamon, hogy zavar, hogy nem produktív dolgokkal töltöm az időt. Aminek különösen örülök, és büszkeséggel tölt el, hogy olvasmányaimnak több mint fele angol nyelvű volt. 23 új sorozatot kezdtem el, és 11-et fejeztem be (ebből 4 végigdarált). Szépirodalom terén a fogadkozásaim ellenére csúfos kudarcot vallottam: mindössze 1 darab könyv került sorra. Ezúttal is nagyrészt YA-t olvastam. Asszem sosem növök fel.

Következzen tehát a 10 legjobb – nem sorrendben, rangsorolni képtelen lennék.


Az év folyamán már áradoztam erről a könyvről itt a blogon, úgyhogy nem ismételném magam. A lényeg: szerethető szereplők, kreatív elemek, csodálatos történet és érzelmi hullámvasút. Ezen a könyvön konkrétan bőgtem.

  
Dan Wells: Szörnyeteg úr, Nem akarlak megölni
Választani sem tudnék a Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógia két folytatása között. Mindkettő fantasztikus, izgalmas, élvezetes volt egy borzasztó jól megírt főhőssel, fordulatokkal, és már alig várom a következő részt. Dan Wells többi könyve pedig a várólistámon ordítozik, hogy olvassam már őket.

Courtney Summers ezzel a sorozattal debütált nálam, de igazából az összes könyvének helye lenne a listán. Ami ezt a sorozatot illeti: a regény és a novella más szemszögből közelítette meg a zombiapokalipszist, mindkettőt imádtam.

Erről is áradoztam korábban: a gyönyörű borító, a szerethető főhősök, a kiváló történet és a képzelgés miatti színesség elegye instant kedvencem lett.

Most komolyan, lehet Mark Watney-t meg az istenkirály humorát nem szeretni???


Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!
Ó, az az ismerősség, amikor az embert nem köszöntik fel a szülinapján! Az ismerősség, hogy az ember nem akar felnőni, mert a felnőttek unalmasak és boldogtalanok! Annyira sajnáltam és együtt éreztem Leonarddal, és annyira jó volt, hogy nem kapott helyet a romantika, és azt mutatta be a könyv, hogy az akarat mire képes.


Ernest Cline: Ready Player One
A kockák Bibliája! Igazi nosztalgiahullám: 80-as évek (az volt a legjobb! Meg a 90-es), filmek, sorozatok, (no meg számítógépes játékok, de az engem nem érint) és annak a gondolatnak a túlnyújtása, hogy milyen lehetne belekerülni egy fikcióba, mindez disztópiába oltva.


Hannah Moskowitz: Teeth
A könyv, amit el kéne olvasnom még egyszer, hogy megértsem, mert elsőre nem ment. Ugyanis van egy elméletem arról, hogy az egész könyv egy ordas nagy metafora, nem az, ami állítólag a történet. De igazából lényegtelen, mert fantasztikus volt.


Stephanie Kuehm: Charm & Strange
Hasonlít a Teeth-hez, csak sokkal egyértelműbb, miről szól. Annyira remek a történetvezetés, ahogy a jelen és múlt idejű események váltakoznak, és összeállnak egy kerek, nyomasztó egésszé, miközben elhiteti az olvasóval, hogy paranormális történet.

Nagyon tetszett a költői képekkel operáló stílus, de ami igazán lenyűgözött, a precízen felépített és végére kihegyezett történetvezetés, még úgy is, hogy az elején tisztában voltam vele, hogy mi lesz.

Konklúzió: Idén a contemporary YA-k arattak nálam a mondanivalójukkal.

2016. január 9.

TOP 10: 2015 legjobb sorozatai

2015-ben is voltak sorozatok, micsoda ténymegállapítás, ugye? Lássuk, mik tetszettek.

Bizonyos szériáknak fix helye van a listán, de többségében újak kerültek fel. Értelemszerűen nem mindegyik 2015-ös sorozat, hanem én láttam az évben.


10. Supergirl
Tisztázzuk: a Supergirl nem jó sorozat. Néha kissé gagyi, a CGI elég szörnyű tud lenni az elvárt színvonalhoz képest. De! A főszereplő, Melissa Benoist annyira aranyos Kara szerepében, hogy az hihetetlen, és voltaképpen miatta nézem és szeretem a magam módján ezt a sorozatot.

9. Ascension
A Syfy minisorozatának pilotjától eldobtam az agyam, nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy egy sorozatepizód ekkora wtf élményt okozzon – visszasírom azokat az időket, mert hiányzik ez az érzés. Összességében a három rész is tetszett, és sajnálom, hogy végül nem kapta meg a berendelést, mert megvolt benne a potenciál.


8. Supernatural
Itt írtam róla, hogy az előző évadhoz képest jelentősen javult a színvonal, és újra vannak olyan epizódok, amiken tényleg jól szórakozom. Remélem, ez így marad a későbbiekben is. Amúgy meg Dean Winchester for president!

7. Chasing Life
Még mindig nem tettem túl magam azon, hogy elkaszálták a kedvenc drámámat *elmorzsolegykönnycseppet*. Csak ismételni tudom magam: annyira élő és szerethető ez a sorozat, hogy hiányozni fog a belőle áradó feelgoodság. Mondjuk bekövetkezett egy törés az évad második felében, amikor elkövették az elkövethetetlent, azaz a sorozat legaljasabb húzását, ami okoktól függetlenül baklövés volt, és pont. Újra is kéne nézni valamikor, mert Leo egy isten.


6. Outlander
Én lepődtem meg a legjobban, mennyire bejött ez a sorozat, igaz, hasonlóan éreztem a könyv végén is. Nem az én műfajom, a történetvezetés lomha, minden, csak nem akciódús, és mégis. A fülbemászó zene, a fantasztikus fényképezés és az atmoszféra elegye berántott az első részben, és nem eresztett. Nem lehet elmenni a nagyszerű színészek mellett sem, Sam Heughan életre keltette Jamie-t, de egyébként a többiekre sem lehet panasz. A két főszereplő között izzott a levegő, és számomra a naturalista elemek is újdonságnak hatottak, ami a durván sokkoló utolsó részben csúcsosodott ki.

5. Jessica Jones
Ez a legfrissebb élmény, olyannyira, hogy még folyamatban van, de már a végénél járok. Eleinte annyira nem érdekelt, mivel képregény laikusként gőzöm sincs, ki Jessica Jones, de a Daredevilből kiindulva adott volt részemről a bizalom. És az a helyzet, hogy talán még jobban is tetszik a Daredevilnél, ott Fisk engem nagyon idegesített végig, de itt David Tennant valami zseniálisan hozza a szociopata Kilgrave-t, minden jelenetben magára vonja a reflektorfényt. Azt is kijelenthetjük, hogy a Marvel Netflix sorozatai simán lepipálják a moziverzumukat, és ehhez nem kell CGI, akció, elég a kellemesen sötét tónusú légkör, a pazar operatőri munka, és a lassú, mégis kiváló történetvezetés. (Oké, elismerem, itt volt egy-két üresjárat, kevesebb részben is működhetett volna, a Simpson szál totális időhúzás, mégsem unatkoztam egy percet sem.) Ja és ne felejtsük el az intrót meg a zenét!


4. Emily Owens M.D.
Évek óta ajánlgatták nekem ezt a sorozatot, de mindig legyintettem rá, hogy kórházas, nem nekem való. Szokás szerint nem volt mit néznem, és a Jane The Virgin kapcsán jött elő, hogy az Emily Owensben is szuper a narráció, és a JVT narrációja konkrétan a legjobb része. Szóval adtam neki egy esélyt, és imádtam! Annyira feelgood és aranyos ez is, hogy abba se tudtam hagyni, és pár nap alatt ledaráltam az egésszel. A romantika olyan ahhwww volt, csak a cliffhangerrel nem voltam kibékülve (fú, de utálom az ilyet). Nem is értem, miért nem készül több ilyen alánarrálós film, de most tényleg. Karácsony körül néztem ezredszerre a Nicsak, ki beszél most-ot, és akkora móka volt.

3. The Flash
Csak a szokásos, de igazából legyen holtverseny a második helyezettel, mert tavaly óta mindketten stabilan a kedvencek élmezőnyében vannak. És már csak azért is, mert a Flash az, ami részről részre egyre jobb, és nem gondoltam volna, hogy a tavalyi remekül átgondolt sztori után még képesek növelni a tétet. (Csak nehogy úgy járjon, mint az Arrow!) Imádom ezt az új Wells-t, Zoom konkrétan ijesztő főellenség, és iszonyatosan kíváncsi vagyok, mi sül ki az egészből. És még mindig van hab a tortán: behoztak egy új karaktert Patty személyében, aki bearanyozza az amúgy is nagyon kedvelt karakterekkel teli szériát. Nagy szívfájdalmam, hogy az idei crossover borzasztó volt. Az Arrow készítői nem nagyon látják be azt, ami miatt már tavaly is panaszkodtam, hogy túl nagy a szereplőgárda, amivel önmagában nem lenne gond, ha nem egyszerre használnák őket. Na most fogták azt az amúgy is sok embert, és összerakták Villámékkal, amitől még zsúfoltabb lett az egész, pluszba még felvezették az újabb spin-off szereplőit, akiknek eredettörténete olyan izgalmas volt, hogy úgy döntöttem nézni sem fogom.


2. Jane The Virgin
Az idei egyetlen szívproblémám, hogy megkezdődött a szerelmi háromszöges huzavona, a hol így, hol úgy, amit fogalmam sincs hova akarnak kifuttatni. Közben volt egy meglepő nagy időugrás, amire nem számítottam, de tök jól megoldották. Különösen tetszik a karakterek változása, például Petráé, akit nem bírtam, de most, ahogy barátkozni próbált Jane-nel, szimpatikus lett. Még mindig sírva röhögős, még mindig remek fordulatokat tud felmutatni a krimiszál, még mindig remek ötleteket vonultatnak fel (lásd az alászinkronizálás a félévadfináléban).

1. Hannibal
Úgy látszik, a tőlem távoli zsánerekbe tett kalandozásom meghozta a gyümölcsét. A Hannibal gyomorforgató, nyomasztó, rátelepszik az emberre, nem nekem való (néha oda sem bírtam nézni). Csakis a pozitív kritikák miatt vágtam bele, és ó, mit kaptam! Ez a sorozat a témája ellenére olyan művészi, olyan gyönyörű, színes, megkomponált (már a pilot nyitójeleneténél ámultam és bámultam), és fantasztikus szimbolikával bír. Mindehhez társulnak a nagyszerű színészek, Hannibal és Will beszélgetései odaszögezik az embert, a sakkjátszmájuk, a gondolkodásuk lebilincselő. A harmadik évad még várat magára, kissé tartok a negatív vélemények miatt, amik az induláskor ostorozták.Természetesen ez is egy fájó kasza.

Legnagyobb csalódás:
Zoo: A koncepció zseniális, de a megvalósítás olyan, mint egy James Patterson könyv (amiből egyet olvastam, egy életre elég volt). Öt részig jutottam belőle, aztán kasza, a pilot még tetszett, de utána nem haladt a sztori semerre.

The Whispers: Ufók, akik gyerekeket kontrollálnak! Micsoda egysoros! Hiába játszott benne a kedvencem a Revenge-ből meg Milo Ventimiglia, akit bírtam régen, annyira nem tudott lekötni, annyira nem történt benne semmi, hogy csak az első öt részt láttam, azt is pörgetve. Zavart, hogy a gyerekeket totál idiótának állította be a sorozat.

Wayward Pines: Végignéztem. De minek. Az ötödik részig még úgy, ahogy jó is volt, szeretem a rejtélyeskedést. Aztán megkaptuk a válaszokat, és ez volt a szög a sorozat koporsójába. Semmi értelme nem volt ilyen hamar ellőni. Arról nem beszélve, mekkora baromság a koncepció, de ez már a könyv sara. Megnéztem a fennmaradó részeket, egyiket jobban untam, mint a másikat, a végével abszolút nem voltam kibékülve, a második évadhoz pedig közöm nem lesz, főleg, ha az irritáló gyerek avanzsál főszereplővé.

2016. január 1.

TOP 5+1: 2015 legjobb filmjei

          ,      4 comments   
Komoly gondok vannak a filmgyártás területén. Ahogy elnéztem a 2016-os kínálatot, van vagy három film, amire azt tudom mondani, hogy megnézném moziban. Szánalmas. Minden remake, reboot vagy folytatás, és ezek sem tudják hozni a színvonalat.

Bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam összeállítani egy top 10-es listát, mert nem láttam az idei filmek közül annyi jót, amivel ki tudnám tölteni. Pedig nem állíthatom, hogy idén is tétlenkedtem filmek terén, a traktnak köszönhetően számra pontosan tudom, hogy mennyit néztem. Le merjem írni? Lemerem, és tudjátok, ebben az a vicc, hogy tavaly vagy előtte sokkal, de sokkal több lecsúszott.

Szóval a bűvös szám: 129.

Inkább bele sem merek gondolni, mennyi volt az a sokkal több. Tényleg nem. Azt sem értem, ez hogy jött össze, mert tuti nem néztem minden harmadik nap filmet.

Nyilván volt egy csomó újranézés, és persze az idei engem érdeklő megjelenések nagy része is megvolt. Kivéve azok, amik év végére kerültek moziba, és én nem mentem el rájuk (mint Az Éhezők Viadala utolsó felvonása vagy a Star Wars 7, bár mivel sosem voltam SW fan, ezért kétlem, hogy nagyban befolyásolná a listámat). Ha már itt tartunk, a Csillagok között, amit idén állt csak módomban megnézni, tuti helyett kapott volna a 2014-es lista élmezőnyében.

Tehát lássuk a listát:


6. Kingsman: A titkos szolgálat
Arra aztán nem számítottam, hogy mennyire be fog jönni ez a film, és egyúttal rá is döbbentem, mennyire hiányoznak az ilyen kaliberű akcióvígjátékok a palettáról, és régen mennyire létező fogalomnak bizonyultak. Colin Firth elvitte a hátán az egészet, és a hiánya érződött is azokban a jelenetekben, mikor nem szerepelt. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a folytatás, bár nem hiszem, hogy működhet Firth nélkül.

5. Mad Max – A harag útja
Mint minden hosszú idő után feltámasztott film remake-jét, ezt is kellő óvatossággal fogadtam. Noha az egész lényegében akciószekvenciákból áll, azok nagyszerűen vannak kivitelezve, és az egészen látszik a természetesség (kivéve az éjszakai jeleneteknél). Mindehhez pedig lehengerlő zene társul, mondanom sem kell, már rongyossá hallgattam a soundtracket.


4. Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
A könyvvel bepróbálkoztam, de nem túlzottan jött be a stílusa. Egyelőre parkolópályára került, ugyanis a film annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, később megpróbálkozok vele újra. A filmre a pozitív kritikák vettek rá, és abszolút megérdemli a dicséreteket. Sőt, még azt is kijelenthetem, hogy vetélytársa akadt a Csillagainkban a hibának, bár bizonyos tekintetben mégsem lehet összehasonlítani a kettőt. Először is itt nincs romantika, és végre üdítő volt egy igazi baráti kapcsolat létrejöttének végigkövetése, másrészt ez a film főként az öniróniára épít, és azt roppant szórakoztató módon teszi. Még ki kell emelnem az operatőri munkát, az egyedik kameraállások rendhagyó vizuális élménnyé teszik az önmagában is nagyszerű történetet.

3. Mentőexpedíció
Gyönyörű képi világ, űrben játszódó sci-fi és egy remek könyvalapanyag – minden adott volt egy remek filmhez, amit Ridley Scott meg is valósított. Bár a túlságos könyvhűség számomra rontott az élvezhetőségén, de másodszorra, mikor már megkopnak az emlékeim, biztosan eltűnnek az ellenérzéseim.


2. Mission: Impossible – Titkos nemzet
Tudjátok, mi a vicces? Hogy én ennek a mozisorozatnak az első három részét egyáltalán nem szeretem. De aztán a negyedik részre valami megváltozott, és az ott lefektetett szemléletváltást hozta magával a folytatás, ami egy korrekt, izgalmas akciófilm, ami manapság nagyon hiányzik a műsorkínálatból. Ha továbbra is ilyen részek érkeznek, tőlem sose érjen véget, csak kár, hogy Tom Cruise közben megöregszik.

1. Agymenők
A lista tetején mi más álljon, mint egy animációs mese, de ó, ez annyival több annál! Fantasztikus ötlet, aprólékos, lenyűgöző kivitelezés, csak ámuldoztam, hogy tud valaki ilyet kitalálni, és ilyen körültekintéssel megvalósítani. Az utóbbi évek legjobb animációs filmje az Agymenők.

Sajnos ez az év hordozott magával ígéreteket, amik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, sőt.

Legnagyobb csalódás:
Jurassic World: Életem felét azzal töltöttem, hogy erre a folytatásra vártam. Emlékszem, még 2001-ben a 3. résznél csápoltam a moziban. Aztán évek teltek el, újra és újra felröppentek a hírek egy esetleges folytatásról, aztán sok idő múlva lett egy fix 2014-es dátum, amit végül idénre toltak. Elmentem megnézni a filmet, és döbbenten bámultam a vásznat, és nem akartam hinni a szememnek. És nem jó értelemben. Egy csomóan imádják a JW-t, de akik igazi JP rajongók, mint én, azok nem értem, hogy állhatnak be a sorba. Mert ez nem folytatás volt, hanem az eredeti film modern, 21. századi, kütyükkel meg CGI-vel telecseszett interpretációja. Az első két rész sztoriját összegyúrták, és jelenetről jelenetre (alkalmanként snittről snittre) lemásolták az egészet. Ez miért új film, csak én nem értem? (Ahogy hallom az új Star Wars filmmel is ugyanez a probléma). És akkor azokról a baromságokról ne is beszéljünk, hogy kiengedik a dinót, meg a vége, az egy vicc, de amin a hajamat téptem, hogy a csudálatos frizurájú nőcike magas sarkúban végigfutkossa a filmet. Másodszorra is csak felidegesített az egész.

Bosszúállók: Ultron kora: Az első részt ötször láttam, és a mai napig remekül szórakozom rajta, még az egyszerű poénokon is nevetek. Erre is annyira rákészültem, hogy újranéztem előtte az összes Marvel filmet, de hogy minek? Borzasztó volt az egész. Nulla humor, a CGI szörnyű, az egész agyonvagdosva, és annyira felpörgették az akciókat, hogy nem győztem a fejemet kapkodni, mintha tekertem volna. Amennyire jól indult anno a Marvel-univerzum, annyira csökken a színvonal, egyelőre Amerika Kapitány az egyetlen, aki még nem okozott csalódást. (Az idei szólóhős film, A Hangya konkrétan sikeresen megcélozta az óvodás szintet.)

Terminator Genysis: Na ez még úgy, ahogy nézhető is volt, de amúgy itt is játszik az elemek átvétele a régi filmből. De ami kicsapta a biztosítékot, az új elgondolás. Ezt tényleg nagy poénnak gondolta valaki? Az, hogy végül is az egész Terminátor-univerzumot gyalázták meg, kit érdekel.

Tomorrowland: Ezt nagyon vártam, bár nem tudtam túl sokat róla, de amit igen, az alapján elkönyveltem, hogy ez biza szuper lesz. Hát nem, nem volt az, csak az alapötlet.

Legrosszabb film:
Törésvonal: Ettől nem vártam sokat, katasztrófafilm, elrontani nem lehet, de sajnos mégis. Dögunalom (ez nem paradoxon?), és akkora orbitális baromságok voltak benne, hogy az már nekem is fájt. Kb. olyan A vihar magja magasságokban szárnyalt. Tehát elég alacsonyan.

Fantasztikus négyes: Ilyen, amikor a kreatív nézetkülönbségek a filmen csapódnak le. Van egy Előtte, kb. az első háromnegyedóra, mikor látszik, hogy ez egy film akar lenni, ami tart valamerre (és nem is volt rossz), és van az Utána, mikor valaki belekontárkodott, és végül sikerült produkálni egy katyvaszt, ahol a jelenetek összefüggéstelenek, a néző nem érti, mit miért csinálnak a szereplők, és a főgonosz motivációja egy vicc. Komolyan, én még ilyet szerintem nem is láttam.

Jupiter felemelkedése: Ugh, ez nem sok szót érdemel. Izgalmas sci-finek tűnt, de valami borzadály volt az egész, a szerelmi szál igazi wtf momentum, az egész történet meg meh. És még Tatum is hülyén nézett ki.