Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai

Már nagyon régen kinéztem ezt a könyvet goodreadsen. Ugyan a vámpíros téma már lerágott csont, és annyira nem is epedezem érte, de ez a könyv nagyon jó értékeléseket kapott. Julie Kagawa Vastündérek sorozatába már belekóstoltam, szóval nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Fülszöveg:  Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?

Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…

Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.

Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.

Kerek perec kijelentem: nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, és a pozitív fogadtatása is fejvakarós tény számomra. A halhatatlanság szabályai semmi olyat nem tud felmutatni, amit korábban nem láttunk már, és az igazság az, hogy még be is csapja az olvasóit. Ez egy posztapokaliptikus történet, ahol vannak vámpírok, emberek meg zombik (csak nem zombiknak hívják őket), a vámpírok jelenléte a sztori folyamán főhősünket leszámítva nem sok. És még azok is jóformán mind gonoszak, csak a hópihe főhősnő nem.

Kicsit furcsa ennek a könyvnek a felépítése. Az elején elég hosszan bemutatja Allison emberként töltött életét, és aztán az ember- és a vámpírlét közti átmenetet, amivel el is megy a könyvnek kb. a fele. Valahol értem, hogy ezt miért kellett aprólékosan felvezetni, hiszen szükséges megalapozni, hogy Allison nem lesz az a csúnya, gonosz vámpír, aki simán kiszívja az emberekből az életet. Ha a trilógia egészét veszem, akkor elenyésző mennyiségről beszélünk, de mivel annak egyetlen harmadáról van szó, valahogy nem klappol ez a megoldás.

Emiatt nem is marad sok idő azokra az eseményekre, amik azután történnek, hogy Allison csatlakozik az embercsoporthoz (és ez a fülszövegben is benne van, abszolút spoiler, olyan későn esedékes). A szerelmi szál (vagy mondjuk csak inkább vonzalomnak), így nem sok hatást ér el nálam, a fiú főhős pedig annyira fájdalmasan jófiúnak lett megírva, hogy borzasztóan untatott. Allison mentorának, Kaninnak a szála sokkal érdekesebbnek bizonyult volna, erre a szerző hagyta annyiban az egészet, hogy majd a következő kötetben kerülhessen rá sor. Ahhoz képest meg a mendegélés az emberekkel eléggé unalmas volt.

Allison elképesztően idegesített. Tipikusan az a csaj, aki badass karakter LENNE, de inkább egy kis beképzelt némber, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, megy a feje után, mindenkinek beszólogat… nem, nagyon nem menő. Mivel az ő fejében kellett végig lennem, és ez inkább kínzás volt, mint jó élmény, a regény élvezeti színvonalát is jelentősen lezüllesztette. Ráadásul végig az van szajkózva a könyvben, hogy a vámpírok sosem maradnak emberiek, minél előbb el kell engedni a múltat, és úgy szomjaznak a vérre, hogy simán megölhetnek másokat, ha pedig nem fogyasztanak eleget, megőrülnek, és semmi sem állíthatja meg őket a vérengzéstől… ehhez képest Allison, a hópihe, simán ellavírozott. Kezdőként. Az sem tetszett, hogy mennyire nem tudta a szerző átadni Allison öngyűlöletét. Sőt, nem is volt neki. Allison a regény elején úgy van beállítva, hogy mélységesen gyűlöli a vámpírokat. Nem hajlandó nekik vért adni, inkább guberál. Az, hogy a vámpírságot választja, az élethez ragaszkodásnak tudható be − ha az ember a halálán van, és mindenáron élni akar, abban a momentumban bármi megfelel neki. Viszont ezt a döntést utólag meg lehet bánni, amikor ráeszmél, hogy mit tett: azzá vált, amit legtisztább szívéből gyűlöl. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet fogadni, mélységes önmarcangoláshoz vezet. De Allisonnál? Ugyan, semmi lelki következménye nincs, lazán elfogadja a szabályokat meg azt, hogy akkor neki innentől vért kell innia emberekből, és kész. Nagyon hiteltelennek éreztem én ezt.

Egyéb következetlenségek is felmerülnek: például a csoport találkozik Allisonnal egy olyan világban, ahol vámpírok és veszettek vannak, ahol nincsen étel, ezek meg: "gyere, most már a csoport része vagy, ami a miénk, az a tiéd is!" És ezt az írónő kétszer is gyönyörűen eljátszotta.

A történetben egy csomó lehetőség rejlik: egyrészt ott van a veszettek kérdése, a vámpírok terméketlensége, az egész vámpírhierarchia a városokon belül, és Allison mentora. Az első kötetben lezáródik egy cselekményszál, szóval önmagában simán is élvezhető a történet, mert mondjuk úgy, Allison új kalandra indul, aminek konfliktusa természetesen felvetődik ebben a történetben.

Összességében egynek elment, de legfőképpen az idegesítő főhős miatt a továbbiakban nem hinném, hogy kíváncsi leszek a folytatásra (pedig Kanint bírtam!).

Értékelés: 5/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  The Immortal Rules

Sorozat: Éden-trilógia #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 458

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: There's Someone Inside Your House

Én nagyon szeretem Stephanie Perkinst, tényleg. De az utóbbi két könyve után kezdem levonni a konzekvenciát, hogy egy olyan irányba halad, ami nekem nem fekszik, és ennek a hírnek nem örülök.

Az Osborne Gimi diákjait valaki sorra gyilkolássza. Makami a nyáron összejött Ollie-val, bár beszélni nem beszéltek, csak smároltak meg még szexre is sor került, ám a suli kezdetével valahogy úgy alakult a szitu, hogy egyikük sem vesz tudomást a másikról. Pedig Makaminak még mindig bejön a magának való Ollie, aki körül rengeteg pletyka kering. Míg hullanak a tinik, Makami és Ollie újra közel kerülnek egymáshoz, viszont Makaminak van egy szörnyű titka, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna.

A There's Someone Inside Your House-ról azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre, döbbenet.

A történet ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne (mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még mindeközben pasizásra is van idő.

Már az elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd, de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.

Mellékesen embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm, hogy ez a könyv nem lesz túl jó.

A karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben akkor is nevetséges az egész.)

Nem egészen értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad, blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent, röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.

Az írás szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll, hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a férfi főszereplőre terelje a gyanút.

De hogy jót is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.

Összességében azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek, Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.  Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak kidobott idő.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 289

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: Isla and the Happily Ever After

Az Anna és a francia csók nagy kedvencem volt azzal az édesaranyos bájjal, amit hordozott, és Lola és a szomszéd srác kalandjai is tetszettek, bár közel sem annyira. A közvélemény szerint Isla és Josh történetének minősége visszatért a gyökereihez, és erről magam is meg akartam győződni.

Isla elsős kora óta bele van zúgva Joshba. Ám a srác teljesen elérhetetlen volt számára, elsősorban a saját félénksége miatt, no meg később ott volt Rashmi, a fiú barátnője. Most, hogy Josh összes barátja leérettségizett, a fiú egyedül maradt, és a végzős évük előtti nyáron összehozza őket a véletlen. Szerelem bimbózik Isla és Josh között, de Isla elkezd kételkedni Josh érzéseiben, és a kapcsolatuknak ki kell állniuk a próbákat, hogy elérjék az örökkön-örökkét.

Gőzöm sincs, ki mit szívott, mikor azt állította, hogy az Isla and the Happily Ever After Annáék szintjén mozog. Ez egy orbitális nagy tévedés! A sorozat legrosszabb része! Mintha nem is Stephanie Perkins írta volna.

Vagyis de. Az eleje Perkins már megszeretett munkásságának vonásait viseli magán. Értékeltem, hogy nem ismétli önmagát; azzal kezdődik a történet, hogy Isla és Josh összejönnek. Bár ez a megoldás nem tetszett annyira, mert jobban szeretem, ha sok az előjáték, de Perkins mesterien tud a szerelembe eső párosok cukiságáról írni. Végigvigyorogtam a könyv elejét, és egyszerre volt nagyon jó érzés, és nagyon rossz, mert velem ilyen cuki dolgok nem történnek, és ez olyan szomorú.

Aztán a könyv elromlott. De nagyon.

Lolánál ezt írtam: "Állítólag a harmadik könyv jobbra sikerült, bár nekem az is megfelel, ha legalább ezt a szintet hozza. Csak Isla legyen szerethetőbb főhős, mint Lola."

Ezt jól benéztem.

Isla karaktere nekem homály, hihetetlen szélsőségek között ingadozik. Egy csendes, félénk, könyvmoly, stréber lánynak van beállítva, ugyanakkor abszolút nyíltsággal beszél a szexről, és műveli azt (neki nem nagy ügy, mert részben francia), mégis totál kiakad azon, hogy a pasijának előtte a több éves kapcsolatában volt nemi élete, és emiatt hisztizik. Nem tud barátkozni, mert olyan félénk, Josh-sal mégis pillanatok alatt megtalálja a közös hangot − és most nem a nyitóképről beszélünk −, de egyébként gyönyörűszép és nőiesen öltözik csini ruhákba meg magas sarkú cipőbe. Sehogy sem állt össze nekem ez a kép. És az egész csaj idegölő. Fizikailag fájt olvasni, miket művelt le a könyvben. Utáltam.

Josh sem olyan volt, mint az Anna és a francia csókban. Túl puhány, túl nyálas lett a karaktere, egyedül a rajz iránti szenvedélye fogott meg igazán. A képregény memoirját meg abszolút nem értettem. Egy szenátor fia, és komolyan gondolja, hogy egy olyan képregényt publikál, ami minimálisan is rossz fényt vethet rájuk? No meg a barátai sem hiszem, hogy sokáig a barátai lesznek, ha az életük minden részét nyilvánosság elé tárja. Ötletnek jópofa meg minden, de szerintem Perkins nem gondolta ezt át eléggé, főleg, hogy Josh szájából elhangzik: ő döntött úgy, hogy a családi helyzete jelentette elvárásoknak megfelelően viselkedik, nem mások kedvére akar tenni.

Sajnos lehetett számítani rá, hogy a történet erős lejtmenetbe kezd a korai szerelmi szál után, de azt nem gondoltam volna, hogy Perkins ilyen fájdalmas klisékkel hozakodik elő. A sztori pont olyan irreális és elrugaszkodott, amit ki nem állhatok, és eleve nem olvasok, az egész műdrámákon és a főhős oktalan hisztizésén alapul. Nevetséges, ahogy Isla − aki ismétlem, jellemben teljesen másnak van feltüntetve − keveri a trágyát, miközben megy a hatalmas nagy szerelmi dráma, és patakokban ömlik a nyál (az állandó szeretlekezéstől már viszketett a tenyerem). A vicc csattanója: egyhónapos kapcsolatról van szó! Nem is érdemelt az egész annyit, több időt töltöttek sírás-rívással, mint maga a kapcsolat tartott.

Ami még nagyon zavart, az a szexuális túlfűtöttség. Persze nincs semmi durvulás, de az, ami van, egyáltalán nem illik ebbe a sorozatba. Ez az első szerelem, az első kapcsolat bájáról szól, nem pedig arról, hogy alig pár hetes ismeretség után megy az ungabunga, és részemről sokkal jobban élveztem, amikor Anna és St. Clair először együtt aludtak, az egy irtó édes jelenet volt.

A könyv végén felbukkannak a régi szereplők, jó volt őket viszontlátni, de azon a fronton is történt egy wtf momentum, nem tudom, miért kell ennyire erőltetni ezt a tündérmese aspektust.

Összességében erős kezdés után zuhanórepülés, a végén meg tömör nyál. Mi történt veled Stephanie Perkins?

Értékelés: 2,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Anna and the French Kiss #3

Kiadó: Dutton

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám:352

Olvass tovább!

Veronica Roth: Árnyak és jelek

Annak idején szerettem A beavatott-trilógiát – igen, még az ominózus végkifejlet miatt leszólt harmadik részt is –, így értelemszerűen érdekelt Veronica Roth következő műve is. A sztoriban benne volt a potenciál, az viszont már más kérdés, hogy mennyire sikerült kiaknázni azt.

Fülszöveg: Egy rejtélyes áram által átjárt galaxisban mindenki különleges adománnyal születik.
CYRA a shotet nép fölött uralkodó kegyetlen zsarnok húga, akit áramadománya fájdalommal és hatalommal ruház fel. A bátyja a képességeit kihasználva az ellenségei kínzására kényszeríti a lányt, ám Cyra nem csupán fegyver a testvére kezében: szívós, fürge és eszesebb, mint ahogy azt a zsarnok sejtené.
AKOS egy földműves és egy orákulum nagylelkű fia Thuvhe fagyott bolygójáról, akinek hűsége a családja iránt nem ismer határokat, és akit különleges áramadománya védelmez. Miután Akost és fivérét ellenséges shotet katonák ejtik foglyul, kétségbeesetten küzd azért, hogy a testvérét kimenekítse – kerüljön bármibe.
Akos Cyra világába kerül, és az országaik és családjaik közti viszály leküzdhetetlennek tűnik. Vajon segítenek-e egymásnak túlélni, vagy elpusztítják egymást?

A beavatott nem volt éppen egy magasröptű mű, de a maga idejében kitűnt disztópiák tucatjai közül a furcsa csoportrendszerével. Összességében kellemes pillanatokat okozott, így nehezemre esik elhinni, hogy egy ilyen regény következik Veronica Roth életművében.

Lerántom a ragtapaszt: az Árnyak és jelek rossz. Nincs mit szépíteni rajta; olyan, mintha egy nagyratörő elsőkönyves író hozta volna össze, az ő minden lelkesedésével és hibájával. Tényleg nem értem, hogy tudott Roth egy ilyen könyvet kiadni a keze alól. Bőven lett volna még dolgozni rajta. Egész pontosan kidolgozni.

A világfelépítés katasztrófa. Roth ad hoc szerűen dobálja be az elemeket, de elfelejti őket összegyúrni, hogy érezhető legyen, ezek az általa megteremtett világ részei. Lényegében transzcendens jelleggel mutatnak a saját világukon kívül, lebegnek valahol az éterben. Első blikkre az olvasónak nem kell töviről hegyire vágnia a törvényszerűségeket, de idővel jó lenne átlátni az összefüggéseket. Itt viszont azt éreztem, hogy Roth versenyfutott önmagával, hogy minél több menő, újszerű sci-fi elem legyen, de nem akkor lesz valami sci-fi, ha telezsúfoljuk, és nem magyarázunk el normálisan semmit.

Már az elején fennakadtam azon, hogy egyszer évszakokban, aztán meg években mérik a korukat, és akkor nekem kell kitalálnom, hogy mégis hány évszak van egy évben (de ha tovább gondolom, akkor hány napos egy év?). És ez még csak az első oldal volt, jóformán minden oldalra jutottak ilyenek.

Ilyen kaliberű műfaji eltévelyedést sem tapasztaltam eddig: a regény nagy részében úgy éreztem, fantasyt olvasok. Ehhez is kell aztán tehetség! Persze időnként sikerült felfognom, hogy nem így van, a történet sci-fi szeretne lenni, például, amikor űrhajóval repültek, de hangulatában képtelen volt elszakadni a fantasytől. Erre rájátszottak a „különleges” nevek, amik olyanok, mintha fantasykezdeménybe próbálgatták volna, és még rengeteg apróság. Olyanok, mint hogy kövekkel meg bogarakkal világítanak, a harci fegyverük a kés, arénában puszta kézzel harcolnak, állandóan gyógynövényekkel foglalkoznak, házilag készítenek főzeteket, tollfű ruhákban mászkálnak, és sorolhatnám a végtelenségig.  

Aztán ezeket az áramadományokat meg kötelező sorsokat is totális homály fedi. Az már egyéni szocproblem, micsoda szerencsétlen elnevezés ez. Folyamatosan az elektromos áramra asszociáltam róla, és persze köze nem volt hozzá. Talán áramlatnak kellett volna fordítani vagy folyamnak, de ez az áramozás engem folyamatosan kizökkentett. Akkor Roth még behozott egy olyat, hogy az áramadomány mindig az emberből ered, és Cyráé azért olyan fájdalmas, mert úgy véli, neki szenvednie kell. De ez az állítás is csak úgy lóg a levegőben, amolyan nesze nektek felkiáltással.

Az alapsztori abszolút ötletes, a történet izgalmasnak ígérkezik. De tipikusan bűzlik róla, hogy Roth nagyon egyedire, nagyon újszerűre akarta írni. Épp az ellenkezőjét érte el: zsúfolt, élvezhetetlen katyvasz, ami ráadásul bődületesen unalmas is. Hülyén éreztem magam, hogy mit összeszenvedek vele – az ilyen könyveket most már zokszó nélkül leteszem. De ott lebegett előttem A beavatott, és reménykedtem, hátha…

Mindhiába. Történik ez meg az, de nem sikerült bevonzania a történetnek, egy pillanatra sem tudtam élvezni az eseményeket, vagy szurkolni a szereplőkért. Néha felcsillant egy-egy halovány szikra, hogy talán most fordul a kocka, csak még egy kis idő… de nem. És meg kell osztanom a szomorú igazságot: semmi eredeti nincs a könyvben. Olyan népszerű YA-k szerelemgyereke, mint a Ne érints (Cyra képessége, nyavalygása, a körítés), a Vörös királynő (frázisok ismételgetése, harc az arénában) vagy a Sötét elmék (felvezetés). Ja és mennyire meglepő, hogy mindhárom könyvben szuperképességekről van szó, amit itt oly divatosan áramadománynak neveznek?

A fordulatoknak szánt valamik gond nélkül kikövetkeztethetőek. Felteszek egy találós kérdést( és nem, ez nem spoiler, mert az első fejezetekből kiderül): ha adott egy fiú és egy lány, de egyikük sem hasonlít a családtagjaira szemernyire sem, és a fiú úgy beszéli a shotet nyelvet, hogy előtte életében nem hallotta, vajon mit jelent mindez? Na vajon mit? Utoljára a Hó, mint hamu tudott ekkora gigantikus fordulattal meglepni, amikor az első két fejezetben kitaláltam a csattanót. (Itt egyébként csak egy részlet derül ki, a maradék a folytatásra marad.)

A könyv hemzseg a logikai hibáktól. Például vannak orákulumok, akik látják a jövőt, de ez az ellenállóknak vagy Cyrának meg sem fordul a fejében, Rothnak is csak akkor, amikor a története megkívánja. A másik, ami felett nem tudtam napirendre térni, az a Ryzek és Eijeh kapcsolat. Ryzek képessége, hogy emlékeket tud cserélni, nagyon tetszett, de Roth abszolút logikátlanul használja. Ha Ryzek átadja a rossz emlékeit Eijehnek, aki ettől felveszi Ryzek szokásait és „gonosz” lesz, akkor Ryzek a pozitív emlékektől miért nem lesz jó? Főleg, ha az évek során folyamatosan ezt csinálta? Még Cyrával is, és ő sem lett olyan, mint Ryzek? Hát ezt nem tudjuk.

A szöveg is gyenge. Magáról a sci-fi eszközökről alig van leírás, de mindenki által ismert teljesen jelentéktelen részletekről rengeteg. Az egész regény egyébként ilyen cselekvő leírásokat tartalmaz leginkább, aminek a következménye, hogy egyetlen magvas, idézhető gondolatot sem tud felmutatni. Viszont van egy félig jó hír is. Roth megfogadta a tanácsokat, hogy ő bizony nem tud megírni egy regényt két nézőpontban E/1-ben, így a narráció E/1-ben és E/3-ban váltakozik. Ezzel meg az a baj, hogy nagyon szerencsétlen megoldás, mert mit kell itt feleslegesen bonyolítani, legyen mindegyik E/3, és kész. Ráadásul a nézőpontok eloszlása sem egyenletes, Akos-szal kezdünk, majd egy csomó időre Cyra fejében ragadunk, az Akos-szal történtek egy részét meg képzeljük el. (És akkor még ott van a felcserélt fejezetcímek problémája is.)

A karakterek semlegesek maradtak. Cyra gondolkodását egyáltalán nem tudtam követni. Ráadásul a regény nagy hányadát nyavalygással töltötte, hogy így fáj, meg úgy fáj, ami roppant mód idegesített. Értem, hogy része a karakternek, de most komolyan, tegye fel az a kezét, aki szereti más nyavalygását olvasni! Cyra ezen a fronton egy az egyben olyan, mint Juliette a Ne érintsben, a hasonlóságok pedig folytatódnak, amikor megjelenik Akos, aki meg tudja érinteni. Pluszban még állandón ismételgeti (már a hajamat tudtam volna tépni), hogy ő Ryzek korbácsa. Azért Cyra minden kínja ellenére totál logikusan rengeteget tanul és képzett harcos. Annyira reális, de tényleg. Akos sem jobb, kábé olyan érdekes, mint egy darab farönk, pontosan ugyanannyi érzelemmel – mintha nem is a történet szereplője lenne, hanem valami báb. Tudom, hogy unalmas már, hogy újra és újra A beavatottal jövök, de abban az egyik legjobb indirekt YA szerelmi szál van, amit disztópiában valaha olvastam, így csak pislogni tudok, amit itt Roth leművelt. Szemernyi kémia sincs Cyra és Akos között, bár két ilyen semleges karakternél ez talán nem meglepő.

A kidolgozatlan karakterekkel való barátkozás problémáját a sok idióta név (ami szintén inkább fantasys, mint sci-fis) fokozta. Egy csomószor azt sem tudtam, kiről van szó, ráadásul hasonlítanak a nevek: Cyra, Cisi, Sifa, Ori stb. És az elnevezések is röhejesek voltak. Az ográt folyamatosan ogrének olvastam, és mindig elcsodálkoztam: mit keres itt Shrek?

De ami a legviccesebb, az a magyar vonatkozás. Akos teljes neve Akos Kereseth, amit nekem sikerült mindig „a kos keresett”-nek olvasnom. Sajna a regény végére sem jöttem rá, kit keresett a kos. A shotet (ilye hülye népnevet) simán sót ett lett nálam kiolvasva, de egyébként lehetséges, hogy a sötét szóból származik. Akkor ott volt még Vas is, amit nem így kell nyilván kiejteni, de nem tudtam elvonatkoztatni tőle. És hogy lássátok, mindez nem humbug, a következő szó az ékes bizonyíték.

Sivbarat: az a személy, aki xy számára a legkedvesebb barát. Egyébként direkt olvasgattam, hogy külföldön hogyan vélekednek a névhasználatról, ők is nevetségesnek találták-e, és bizony, találtam olyan illetőket, akik igen. 

A poszt születése közben Veronica Roth közzétett egy tumblr bejegyzést, amiben megerősíti, hogy a kifejezések valóban magyar ihletésűek (hurrá, nem csak beképzeltem az egészet!). A kézirat születésekor Romániában élt, és olyan magyar szavakat vett alapul, amiknek a hangzását tetszetősnek találta, elsősorban a k-két, a hosszú ó-két és a nyers h-két. A helyiek úgy tartják a magyar nyelvről, hogy: „A magyar a mennyország nyelve, mert egy örökkévalóságig tart megtanulni.” Akos neve pedig tényleg az Ákosból származik.

Ha már szóba hoztam a külföldi kritikákat, megemlítem, hogy az Árnyak és jelek megjelenése előtt nagy botrány volt amiatt, hogy a regény rasszista. Ezekre a vádakra is választ ad a szerző a tumblr bejegyzésében. Ha engem kérdeztek, egy kicsit felfújták a dolgot, és direkt magyaráztak bele olyat, ami nincs ott. Arról nem beszélve, ha rasszista, akkor azzal párhuzamosan miért van benne meleg páros? Ami a krónikus fájdalom üzenetét illeti, na azzal már vannak problémák, és nem egészen tiszta számomra, hogy Roth mit szándékozott kihozni belőle.

Összességében az Árnyak és jelek egy be nem váltott ígéret, ami talán jobban kidolgozva működhetett volna, de jelen formájában nem. És azt hiszem, a folytatásra sem vagyok kíváncsi. 

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Carve The Mark

Sorozat: Árnyak és jelek #1

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Kleinheincz Csilla

Olvass tovább!

Louise Gornall: Under Rose-Tainted Skies

Amikor szembejött velem ez az agorafóbia témájú könyv, azonnal landolt a várólistámon. A téma nagyon érdekes: vajon milyen érzés lehet, ha az ember nem mer elmenni otthonról?

Norah agorafóbiában és kényszerbetegségben szenved, szorong és pánikrohamokkal küzd. Az elmúlt négy évben csak akkor hagyta el az otthonát, amikor a terapeutájához ment. A szomszédba új srác költözik, Luke, aki felkelti Norah figyelmét.

Ennél hosszabban le sem lehet írni a cselekményt, a történet összvissz ennyi. Na de akkor mi tölti ki a lapokat?

Norah mindent elárasztó gondolatcunamija.

Újra és újra megemlítem, hogy nagyon érdekelnek a mentális betegségek, és ezt a könyvet is azért választottam, hogy az agorafóbiáról olvashassak. Bevallom, én is eléggé otthonülő típus vagyok, és csak akkor lépek ki az utcára, ha bemegyek busszal a városba, vagy muszáj. Faluban lakom, és hülyét kapok attól, hogy minden jöttmentnek, akit nem ismerek, köszönni kell. Lehet, hogy ez másoknak nem nagy dolog, de engem feszélyez, ilyen vagyok, ez van. Nemrég volt szerencsém John Corey Whaley könyvéhez, ami jól körbejárta a betegséget, de elmulasztotta felvázolni az előzményeket és a következményeket. Előtte pedig Marisa Reichardt Underwater c. könyvét olvastam a témában, ami szintén döcögött bizonyos pontokon, de összességében e három történet közül az volt a legjobban kidolgozott. Az Under Rose-Tainted Sky-jal viszont nem tudok mit kezdeni.

Norah sok(k) volt. Túlságosan. Általában lenyűgöz, mennyire máshogy járnak egy mentális betegséggel küszködő karakter gondolatai, de még soha, egyszer sem éreztem azt, hogy az illető halálba idegesít a furcsa gondolkozásmódjával. Most megtörtént. Norah szorong, ez rendben van, de nem kellett volna ezt ilyen mértékben, aprólékosan, szó szerint visszaadni. Még a legkisebb akármin is parázik, a gondolatai csak úgy áramlanak, és az egész regény nem más, mint a belső nyavalygása. Nem az a gond, hogy parázik, hanem hogy ez annyira tömény, hogy rátelepszik az emberre, megüli a gyomrát, keserű ízt okoz a szájában – félre kellett tennem napokra a könyvet, annyira zavart. Ráadásul Nora úgy viseli a betegségét, mint valami jelvényt. Végig úgy éreztem, mintha menet közben megállna, elővenné a pompomjait és nekiállna őket lengetni, miközben azt skandálja: „mentális beteg, mentális beteg”. Csinál valamit, és közben kinyilatkoztatja, hogy ő mentális beteg, mert azt csinálja, amit nem kéne, de ha valamit csinálsz, akkor az esetek nagy részében nem vagy tudatában annak, hogy csinálod.

Annyira hihetetlen és irreális a betegség ábrázolása, ami azért érdekes, mert állítólag maga a szerző is ezektől a tünetektől szenved.  Norah-t azért sem tudtam sajnálni, mert a bajainak kiváltó oka az, hogy nem akart fizika dolgozatot írni. Ezért lett pánikbeteg, és ezért nem jár el otthonról. Hogy is van az az angol kifejezés? Ja, white people’s problem. Úgy jön le a könyvből, hogy Norah egyik nap még jól volt, a következő nap pedig úgy kapta el a mentális betegséget, mint más az influenzát. Nem évek során alakult ki. Nem volt valami traumatikus esemény az életében. Amúgy meg szép is, meg vékony is, nem bántották a suliban, voltak barátai. Én meg nem kapok magyarázatot arra, honnan jönnek Norah-nak az olyan abszolút elborult gondolatai, hogy ha iszol a pohárból, akkor széttörik a szádban, és lenyeled az üvegdarabokat. Mert az ilyesmi krónikus eset, és biztos nem hétfőről keddre alakul ki.

De persze azon kívül, hogy terapeutához jár, Norah és az anyja nem tesz ellene semmit. Nem szed gyógyszert, nem sportol, jógázik, meditál, akármi, hanem otthon ücsörög. Ez mindenkinek oké, és közben a pánikrohamok és a folyamatos stressz lassan emészti a testét. Mert igen, hosszútávon még mindig szervi károsodást okoz ám, de nem baj. Meg se próbáljunk tenni ellene. Sőt, anyu simán otthon hagyja a lányát egyedül, mikor az ilyen gondolatokkal 0-24-es felügyeletet érdemel. Norah úgy vezeti le a feszültséget, hogy vagdossa magát és addig kaparja a bőrét, míg vért nem fakaszt. Elhiszitek, hogy a terapeutája az öncsonkítás témáját négy év után hozza csak szóba, addig hagyják hogy csinálja? (És észrevették ám.)

Aztán megjön Luke. Persze nem szalad ki Norah virágszirmokat hullatva egyből az utcára, de miatta bizony mindjárt fogékony a változásra. Mondanom sem kell, hogy olyan srác, mint Luke, nem létezik. Elhiszi valaki, hogy a helyes fiú, aki után a suli legklisésebb, legmenőbb csaja ácsingózik, majd pont az otthonülő penészvirágot akarja, akihez hozzá sem érhet, mert a lány halálosan retteg a baktériumoktól? Jó, ez nem a valóság, de sajnos a romantika inkább kínos, semmint édesaranyosbájos. Semmi kémiát nem éreztem Norah és Luke között.

A végén a fordulat, ami cselekvésre sarkallja Norah-t, valami hihetetlen béna, és a megoldás? Jaj. Norah beszedi a Xanaxot, és akkor minden hűdeszupijó lesz. Na most az a testi tüneteket blokkolja maximum, az abszurd gondolatokat nem, ergo nem értem, honnan jön a megváltás? És tényleg, eddig miért is nem szedte a gyógyszert? (Van ám rá egymondatos magyarázat.) Mert azt nem láttam egyébként a könyvben, hogy a terapeutájával való munka bármilyen eredményt is fel tudott mutatni eddig. A lényeg, hogy nincs konkrét lezárás, csak kapunk egy bepillantást abba, hogy Norah elindul a gyógyulás útján, és ki tudja, egyszer majd jobban lehet. Visszatérve a gyógyszerre: az nem gyógyít semmit, csak elfedi a tüneteket. Tehát Norah helyzete mennyiben változik ezáltal?

Egyébként a könyv a nehéz téma ellenére próbál szellemes lenni Norah „humoros” személyiségével és túlzó hasonlataival, de nekem ez az egyveleg ebben a formában nem jött be, idegesített.

Összességében nagy csalódást okozott a könyv, sokkal többet vártam. Ha olvasni akartok a témában, ajánlom az Underwatert, amiben szintén ott a fiú, és emiatt meseszerű, de sokkal hitelesebben adja vissza a betegséget, és értelmes kiváltó okot is szolgáltat.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Clarion Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

Jay Asher: What Light

Jay Asher nem sieti el az írást. 2007-es sikerkönyve, a Tizenhárom okom volt után mindössze egyetlen társszerzőként jegyzett regényt mondhat magáénak. Kilenc év után elég sok elvárás gyülemlett fel, aminek meg kellett felelnie.

Sierra és a családja fenyőfákat termeszt Oregonban. Minden évben egy hónapra Kaliforniába helyezik át a székhelyüket, hogy az ottaniaknak a legszebb karácsonyfájuk lehessen. Sierra decembere ilyen mióta az eszét tudja, magára kell hagynia a barátait, de cserébe az ottani legjobb barátnőjével, Heatherrel töltheti az időt, miközben besegít az üzletbe. Idén találkozik Calebbel, akit a múltja miatt megbélyegeznek az emberek, ám a lány nem foglalkozik az előítéletekkel. Barátkozni kezd a fiúval tudván, hogy a kapcsolatuk úgyis fix időtartamra szól. Amikor komolyodni kezdenek a lány érzelmei, nehezebbé válik a helyzet, hiszen szakítania kell Calebbel. Vajon a szerelem kiállja a próbát?

Szerettem volna némi karácsonyi várakozást csempészni a hangulatomba, ezért választottam ezt a könyvet. Ez minimálisan sikerült, hiába próbálkoztam. 

Ha hasonlítanom kéne valamihez a What Lightot, A fiúknak, akiket szerettem ugrik be, de ugyanakkor mégis nagy köztük a különbség. Ebben a regényben hiánycikk mindaz a báj, a valódiság, ami Jenny Han művét vastagon átitatja. Asher egy hétköznapi, romantikus, egyszerű történetet akart átadni, de az egész olyan semmitmondó lett, lélektelen, és ami nagyobb probléma, hogy képtelen volt megmaradni a realitás talaján. Olyan, mintha egy teljesen más dimenzióban játszódna, ahol vattacukor mezőn legelésző unikornisok feje felett szivárvány görbül a bárányfelhők között. Ez sok regényre igaz, de az lenne a lényeg, hogy én ezt olvasóként természetesnek vegyem, és élvezzem – itt nem sikerült.

Eleve nem érdemes azon elmélkedni, mennyire hihetetlennek hat az egész karácsonyfa business, így nem is teszem. Azon is inkább csak vállat lehet vonni, hogy abszolút instalove-val van dolgunk, és sosem derül ki, hogy Sierra és Caleb mégis mit esznek egymáson, amitől ez a szerelem  örök életre szól. De a szülők is ilyen Disney karakterek, épp ugyanúgy szerettek egymásba, mint Sierra és Caleb, és folyamatosan azon lamentálnak, hogy Sierra nehogy beleszeressen a srácba, mert össze fog törni a szíve, és jaj, akkor mi lesz.

A központi konfliktust Caleb helyzete adja. Nyolcadikos korában késsel ment a húga után, és bár sosem bántotta volna a lányt, hirtelen dühkitörése örökre megbélyegezte. Szerintem Asher baromi rosszul nyúlt a témához (nem mintha a Tizenhárom okom voltban nem ezt csinálta volna). A regény a megbocsátás üzenetét akarja közvetíteni. Caleb elkövetett egy hibát, és a szent főhősnő nem törődik ezzel, mert hisz a változásban, és ő térít meg mindenkit, mert „olyan jól ismeri” Calebet. Igen, két hét alatt mindenképp. Nem a szándékkal van a gond, hanem konkrétan ezzel a késes háttértörténettel. Azt hittem, hogy ez csak egy felfújt pletyka lesz, de nem, ami viszont engem is a Caleb ellenesek mellé állított. Mármint az nincs rendben, ahogy az emberek kiközösítik, és úgy kezelik, mintha megölt volna valakit. Meg hogy évekkel később is csak ezzel foglalkoznak. De Asher ne akarja már bemagyarázni nekem, hogy normális, amit Caleb csinált! Mert nagyon nem az! Aki így bekattan, az, ha nem foglalkoznak a problémával, bármikor bekattanhat még egyszer. Nem számít, ha szégyelli a dolgot, az érzelmek hevében nem az ész fogja vezérelni a tetteit. Pszichológus a minimum ebben az esetben. Igazából csak azt nem értem, miért kellett belekeverni egy kést ebbe a szituációba? Lehetett volna annyi, hogy Caleb öklével verte a falat, amivel csak magának okozott fájdalmat, és az egész mindjárt sokkal hihetőbbnek tűnik. De így? Meg Sierrának ez a hozzáállása, hogy nem baj, csak egy botlás volt, nem nagy ügy? Mindezt kompenzálandó, Caleb a jelenben egy szentnek van feltüntetve, aki a pincérkedésből származó borravalóján fenyőfákat vesz a rászorulóknak. Ez is annyira reális, hogy csak na.

Egyébként rengeteg apró, bosszantó részlet volt a könyvben. Általában nem szőrszálhasogatok, de itt jojóztak a szemem előtt ezek a részletek, a teljesség igénye nélkül összeszedtem párat, ami így utólag eszemben van.

– A gimnazista srácok láncfűrésszel rohangálnak. 18 év alatt, komolyan? Egyébként egy csomó gimis srác dolgozik a favásáron, de hogy mégis mit csinálnak egész nap, és mekkora ez a vásár, hogy ennyi ember kell oda, az jó kérdés. Vagy Sierráék látják el az egész államot?

– Sierra sms-t kap, ami olyan borzasztó dolog, hogy anyukát kiűzte az ágyból, nem tudott egy pittyegéstől aludni. Ezután a szülők megjegyzik, hogy de hát ez nem is baj, mert megengedték a lányuknak, hogy tarthatja a kapcsolatot az otthoni barátaival. Ezt csak én nem értem? Mert ha még egész nap a telefonon lógna, de itt két, egyszeri sms-ről van szó. Meg mi az, hogy engedélyt kell kérnie egy 16 éves lánynak, hogy üzenhessen az otthoni barátainak, akikkel nem tud találkozni?

– Amikor Sierra elmeséli Heathernek, hogy találkozott egy korukbeli sráccal, akinek gödröcskéi vannak, Heather rögtön vágja, kiről van szó. Hát jó.

– Veszteséges az üzlet, fennáll annak a veszélye, hogy jövőre nem térnek vissza, erre Sierra mit csinál? Először kedvezményt ad Calebnek, hogy imponáljon neki, majd Caleb volt legjobb barátjával ugyanígy jár el.

– Apuka jó ideje tiltja a dolgozóknak, hogy a lányával kavarjanak, mert fél, hogy a lánya örök szerelemre gyúl, és össze fog törni a kicsi szíve. Még mindig egy 16 éves lányról beszélünk, vajon hány éves korában kezdődött a tiltás? 5?

– Családnak nem telik karácsonyfára, de sütik készítésére és osztogatására igen. Asher sem tudja, milyen a nélkülözés, amikor nem futja karácsonyfára. Én már tapasztaltam, és nagyon nem ilyen.

Sierra jelleme is megér egy misét:
– Nem akar romantikus viszonyba kezdeni senkivel, de amint meglátja Calebet, azonnal megváltozik a véleménye.

– Amikor Andrew, a srác, akit Sierra kikosarazott, azt akarja mondani Sierrára, hogy buta, amiért Calebbel kezd a késes sztori miatt, Sierra megfenyegeti, hogy azonnal kirúgatja az apjával. Ez aztán az érett viselkedés. És még Andrew a gonosz a könyvben…

– Nem megy el a legjobb barátnője fontos előadására, hogy a pasival lehessen, akit alig ismer.

A vége annyiban nyitott, hogy sosem tudjuk meg, Sierra és Caleb kapcsolata kiállja-e a próbát, csak belebegteti a reményt, hogy biza a 16 évesen két hét alatt köttetett szerelmek örökre szólnak.

Összességében csalódás volt ez a regény, nem működött úgy, ahogy kellett volna, és semmiképpen sem válhat YA irodalmi mérföldkővé, mint a Tizenhárom okom volt. Inkább a fiatalabb korosztály tudja megtalálni benne a lehetőséget, max. 14 éves korig tartom alkalmasnak arra, hogy elássa a funkcióját.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 251

Olvass tovább!

Ann Aguirre: Helyőrség, Horda

A Razorland-trilógia első részét hibái ellenére szerettem, így, amikor a végére értem, azonnal belevágtam a folytatásba.

Pikk, Fakó, Kósza és Teagan a vándorlás során átélt hányattatások után megkönnyebbülhetnek, elérték a menedéket, Megváltást. Ám ez az új, békés élet nincs Pikk ínyére. Furcsa módon a kolóniában nem hagyják, hogy a munkáját végezze, nem veszik figyelembe a véleményét, gyereknek kezelik. Iskolába kell járnia, amit feleslegesnek tart, hiszen neki a korcs helyzettel kell foglalkoznia. A lánynak a tehetetlenségérzet mellett a magánnyal is meg kell birkóznia. Szívszerelme, Fakó, hónapok óta kerüli, Teagannel is hébe-hóba találkozik. Egyedül az tartja benne a lelket, hogy éjjelente kiszökik Kószával edzeni, hogy formában tartsa magát.

A Helyőrség legérdekesebb része az új társadalmi berendezkedés és a szereplők viszonya hozzá, végigkövetni, hogyan illeszkednek be egy olyan közösségbe, ami teljesen más szabályok szerint működik, mint amik eddig meghatározták az életüket és a cselekedeteiket. Ann Aguirre vallási megközelítéssel teremtette meg Megváltást, ahol az emberek a hitben, Isten jó szándékában keresik a feloldozást a bűneikért, amit elődeik elkövettek. Valahol furcsa belegondolni, hogy egy modern ember önként választja azt, hogy feladja az önállóságát, és alárendeli magát egy a fejében formált elképzelésnek abban bízva, hogy az majd mindent megold. Vegyük csak a nőket. Hosszú időbe telt, míg kivívták a függetlenségüket a férfiakkal szemben, Megváltás első lakói viszont belementek abba, hogy ismét alacsonyrendűnek tüntessék fel magukat az erősebb nemmel szemben. Mert attól aztán huss, eltűnnek a korcsok, az élet kivirágzik és minden csodálatos lesz. A vallási fanatizmus számomra felfoghatatlan fogalom. Így hát ebben a könyvben Megváltás hierarchiája is megemészthetetlen.

Pikk, aki az enklávé védelmére tette fel az életét, belecsöppen ebbe a világba, és képtelen arra, hogy alkalmazkodjon. Rajta kívül Kószának sem tetszik ez a tétlenség, míg látszólag Teagan és Fakó örülnek az ittlétnek.  A nőknek az a dolga, hogy a házimunkát végezzék, mossák a szennyest az urukra, főzzenek, varrjanak, engedelmeskedjenek. Még nadrágot sem viselhetnek, ha a szoknyájukat feljebb húzzák, az szégyenletes tevékenység, tisztára, mint a középkorban. Ez már csak azért is kissé érthetetlen, mert a folyamatos veszélynek kitéve a nők önként választották azt, hogy meggyengítik magukat, és a homokba dugják a fejüket. Vajon a férfiak miért hagyták ezt? Tudom, a hit erősebb, mint a józan ész.

Ami még kiábrándítóbb Megváltás helyzetével kapcsolatban, ahogy a lakók beleringatták magukat ebbe az álomvilágba, amibe az életük beszűkült. Pikk jelenléte rávilágít arra, hogy az emberek mennyire nem veszik komolyan a helyzetüket, a biztonság illúziójának áldozatául estek. Azt már megállapítottuk, hogy a nők milyen gyengék, de az érem másik oldala, hogy mellette a férfiak is puhányok. Nem harcosok, nem képzik magukat, nem úgy állnak hozzá az egészhez, hogy az életük forog kockán, ahogy Pikk teszi.

Tehát Pikk a makrancosságával felborzolja a kedélyeket a kolóniában, a nők kígyót-békát kiáltanak rá. Érdekes aspektusa a regények, hogy míg a férfiak egy része befogadja őt, addig a nők kényelmes megoldásként a saját szemhunyásuk helyett Pikket átkozzák a történtekért azzal érvelve, hogy Istent kiakasztotta a lázadás, amit Pikk a női feladatkörök ellen folytat. Persze a férfiak közül is vannak olyanok, akik örömmel nézik le a nőket. Ismét előkerül a nemi erőszak, ami Pikkel kapcsolatban is felvetődik, így akarják neki bizonyítani, hogy hol a helye, és hogy többre nem való, sosem lehet egyenrangú egy férfival. Ezeknek a férfiaknak és a nőknek a viselkedése megmutatja, hogy mennyire a hitükre támaszkodnak, mennyire elvesztették a fókuszt. A korcs csorda a puszta létüket fenyegeti, és ők még mindig Istentől és a tiszteletére szánt társadalmi berendezkedéstől várják a megváltást, nem a két kezük munkájától.

A gyerekeket is olyan környezetben nevelik, ahol az elméleti tudás a fontos. Elkényeztetik őket, nem készítik fel semmire, támadás esetén a kolónia képtelen lenne arra, hogy megvédje magát, mert senkit sem képeznek ki. Pedig az lenne a logikus, nem? A félrenevelés kiütközik abban is, ahogy a gyerekek Pikket kezelik, csúfolják és kinézik maguk közül azért, mert nem tud a babérjain ülni, és szerinte az iskolapad koptatása csak elvesztegetett idő.

A történet úgy kezdődik, hogy a szereplők már alaposan benne járnak az új életükben, ugyanis több hónap telt el. Felvont szemöldökkel fogadtam a tényt, hogy Pikk és Fakó nincsenek együtt, sőt a megérkezésük óta nem is beszéltek egymással, mert a fiú kerüli Pikk társaságát. Ez már intő jele volt annak, hogy Fakótól mennyire karakteridegen viselkedést várhatunk ebben a könyvben, de akkor még nem gondoltam, hogy ennyire. A szerelmi háromszögnek folytatódnia kell, nemde? Ellenben Kósza mindig ott van Pikknek, és már megint többet képzel bele az edzésbe, mint amit, látszik, hogy lányokkal nem volt még dolga. Fakó ezért olyan távolságtartó, ahelyett, hogy kerek perec kérdőre vonná Pikket, feltételezésekbe bocsátkozik őt és Kószát illetően. Merthogy Pikk delíriumos állapotban nem reagált a szerelmi vallomására, és ezt Fakó nemnek vette. Ez nem erőltetett ok egy kicsit?

Örülhetnénk, amikor Pikk és Fakó ismét összejönnek, de a szerelmi háromszögek betegsége, hogy úgyis tudjuk, hogy kitartanak a harmadik részre, szóval Fakóval kellett kezdeni valamit. Ez a srác nyomokban sem hasonlított arra, akit a Menedékben megismertünk. Az enklávéban a legerősebb vadász volt, a fiú, aki egyedül elvergődött a föld alá, miután az apja meghalt. Most viszont megtört, egyedül van, Pikk sem elég neki. Kósza figyelmezteti is Pikket, hogy hiába választja Fakót, nem passzol hozzá, mert össze fogja törni. Sokat levon a könyv élvezeti értékéből a szerelmi háromszög erőltetése. Fakó durcija idegőrlő, és bosszantott az is, hogy Pikk állítólag semmit sem akar Kószától, de mikor a fiú megkéri, hogy csókolja meg, ő megteszi, utána pedig bűntudata van, hogy már megint bátorítja.

Pikk ebben a részben halálra idegesített a belső monológjaival. Egyrészt a szerelmi háromszög miatti nyűglődéssel, másrészt azzal, hogy mennyire sajnálnom kellett volna, hogy szegénynek semmi sem kell csinálnia, csak gyereknek lennie, és ez mennyire rossz. Nem ám örülne, hogy egy kicsit fellélegezhetne a kötelességek alól. Az viszont tetszett, ahogy rájött, mit jelent az, ha vannak emberek, akiknek sokat jelent, akik szeretik, és bármit megtennének érte, és támogatják, hogy menjen szembe azzal, amiben az egész falu hisz. A Helyőrségben Pikk szert tesz egy családra.

A belső monológ más miatt is idegesített, és ezért pontozom le a könyvet is. Az író stílusa csapnivaló. Már az előző részben is problémás volt a gyakori ismétlés, de ez az egész könyv egy ismétlésfolyam. Részletesen felidézi az első részt. Nem csak képbe helyezi az olvasót, hanem minden apró részletet megoszt, ami abba a könyvben történt. Nem túlzok! Olyan, mintha elolvastam volna a Menedék kivonatát, és így felesleges volt az idő, amit beleöltem. Az elején szó szerint jeleneteket ragad ki a Menedékből. Ráadásul mindent, ami Pikkel történik, folyamatosan az enklávébeli életéhez hasonlít. Olyasmiket, amikről olvastunk már, és magunk is le tudjuk szűrni a különbséget Pikk új élményei alapján, de ő külön magyarázza nekünk. És az a baj, hogy a leglényegtelenebb dolgokkal is párhuzamot von. Egy ponton még azt is megtudjuk, hogy a levegő is mennyire különbözött. Most komolyan?

„Az enklávéban éjjel-nappal dohos és állott volt a levegő, a felszínen viszont rengeteg kellemes illattal ismerkedtem meg. A vadonban mindennek tiszta és friss szaga van, mint a hajnali esőnek.”

Ismétlés ismétlés hátán. Féltávnál már elkezdtem kiírni egy-két példát, csak hogy megmutathassam, mire gondolok.

„Az erdő valósággal bűzlött a korcsoktól – a rothatdó hulláknak van ilyen bukéja, a fertőzött gennyező sebeknek.”

1 oldallal később:

„A tűz fölött nyársra húzott szarvast pörköltek, az égett hús bűze és a korcsok testszaga az egész tisztást betöltötte.”

„Erre a munkára a kolónia valamennyi épkézláb lakója is kevés lett volna, mégsem küldhették velünk az összes őrt, hiszen valakinek az asszonyokra és gyerekekre is vigyázni kellett.” 

„A vetés felügyelete emberpróbáló munkának bizonyult, amihez kétszer-háromszor nagyobb létszámú őrgárda is kevés lett volna.”

„Nekem sose volt vezetéknevem, odalent az ilyesmi nem számított. Kevesen voltunk, és a neveinket a leghétköznapibb tárgyakról kaptuk, amikből sose volt hiány. A szavak őre kölyökkorunktól azt sulykolta belénk, hogy a névadó életünk legfontosabb eseménye, és amelyik tárgyra a vérünk első cseppje hullik, az varázserejű talizmánná válik.
Ma már tudom, hogy az egész mesét ő találta ki, a kártyalapomat mégis megőriztem, biztos, ami biztos. Edmund szerint – neki az ideérkezésünk utáni első napokban mutattam meg a talizmánomat – egy régi kártyapakliból való; múzeumi ritkaság. Az enklávéban azzal fenyegettek minket, hogy ha elveszítjük, a halálnál is rosszabb dolgok történnek velünk.”

„Ezekben a napokban sokat babráltam a vérfoltos kártyalappal a zsebemben; amíg ez megvan, semmi baj nem történhet velem. Az enklávéban legalábbis így hittük. Hogy mit hiszek most? Fogas kérdés. Talán babona volt ez is, mint minden más; kollektív önbecsapás.
Ha odalent valamiben igazán erősen hittünk, az a névadó amulettünk volt. Mintha abba volna zárva a lelkünk, és aki elveszti az amulettjét, az menthetetlenül elkárhozik.
Elkárhozik – a Megváltásban megismert vallási fogalmakkal valahogy így tudnám leírni az enkláve „törvényét”. Csakhogy Kószának és a megváltásbelieknek sosem volt az enyémhez hasonló amulettjük. Vagyis ezeknek az embereknek... nincsen halhatatlan lelkük? Vagy ha mégis van, őket semmi sem védi a kárhozattól? Mégiscsak ostobaság az egész amulett-dolog. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a szavak őre találta ki az egészet.”

„Zachben megvolt az a fajta naiv ártatlanság, amit én régen elvesztettem.”

4 oldallal később:
 „Zach olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek; az ő lelkébe még senki se taposott bele.”

A szerző a stílusával önmagának lőtt öngólt. Pikk egyfolytában azt szajkózza, hogy az iskolában mennyire kinézik a diákok és a tanár is úgy kezeli, mint egy idiótát, mert egy csomó kifejezést nem ismer. Mégis a belső monológjában olyan szavakat használt, amiket EGY MAI TIZENÖTÉVES NEM! Pár példa a teljesség igénye nélkül: stilisztika, lokálpatrióta, komplexitás, monopólium, nüánsz, tendencia, konstruktív, autonómia, prominens, privilégium, inkompetencia, szofisztikált, impulzív, kapitulál.

Sajnos az írói stílus meg a szerelmi háromszög redukálta a szórakozási faktort, pedig maga a történet, a megváltozott helyszet, Pikk ismerkedési fázisa, a korcsokkal kapcsolatos új fordulatok mind-mind tetszettek. Az egész könyvet feszültség jellemzi, tudjuk, hogy az idill átmeneti, és a korcsok valamire készülnek. A szerző sosem hagyna leülepedni a sztorit, a nyugodtabb pillanatokat mindig egy-egy akciójelenet dobja fel, szereplők hullanak el, és Pikk kolóniabeli helyzete is egyre nagyobb feszültségeket szül. Végig izgalmas a cselekmény, ha nem így lett volna, meg is őrültem volna a sok ismétléstől. Viszont  a világfelépítés továbbra is hézagos, kíváncsi vagyok meg fogunk-e többet tudni a korcsok, azaz mutánsok létrejöttéről, és arról, hogyan költözött le az emberiség egy része a föld alá, és hogy legfőképpen miért hazudtak nekik. Bár mivel az a szál már nem létezik, nem vagyok olyan biztos, hogy választ kapok-e arra, ami nem hagy nyugodni. A mutánsokról most már azt is tudjuk, hogy mik ők, eddig csak sejtéseink lehettek, és e két embercsoport összeütközése biztos vagyok benne, hogy sok meglepetést fog tartogatni a folytatásban.

Egy dologgal még mindig nem tudok mit kezdeni, a fantasy elemmel, amit a szerző behozott a Menedékben. Itt volt egy hasonló jelenet, de Pikk csak a képzelete szüleményének tudja be az egészet, míg a tűz táplálásával kapcsolatos intelem nagyon is valós volt. Vajon az csak egy kétségbeesett írói eszköz volt mégis, nem fantasy szál? Vagy az volt, csak most nem lett foglalkozva vele, majd legközelebb? Kíváncsi leszek.

Értékelés: 3/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Outpost

Sorozat: Razorland-trilógia 

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 334

Fordította: Gálla Nóra
 
A kritika írása óta túl vagyok a harmadik részen is, amiről nem fog külön írás születni, úgyhogy álljon itt egy összegzés:

Ez kínszenvedés volt. Annyira viccesnek tartom, hogy rajtam kívül senkinek sincs problémája azzal, milyen csapnivaló stílusban íródott ez a trilógia, és ez engem így a harmadik kötetre az őrületbe kergetett. Rendesen végig sem bírtam olvasni, muszáj volt átugranom részeket (főleg a csatajeleneteket), annyira unalmasak voltak.
Az is biztos, hogy a szerzőtől nem olvasok többet.

Egyszerűen nem tudtam belehelyezkedni Pikk nézőpontjába. Olyan, mint egy robot, végigdarálja a történéseket, amikhez semennyire sem tudok kötődni, mindent agyonmagyaráz, mintha az olvasó retardált lenne, olyan dolgokra emlékszik vissza, amiket mi is tudunk, mert százszor elmondta már, rengeteget ismétel, mindent összehasonlít mindennel, és ő még azt is világosan tudja, hogy mások mit éreznek egy-egy cselekedetük közben.

Például irtózatosan fontos, hogy Pikk megismerkedik egy új wc típussal. Nekünk tudnunk kell, hogy Soldier-tónál más a wc, mint a korábbi lakhelyein, enélkül az infó nélkül nem tudunk élni!
A romantikától az összes agysejtem elsorvadt, tocsogtam a nyálban.

Az írásmód ellenére a cselekmény még tetszett az előző kötetben, itt viszont? Nem elég, hogy halálra untam magam az egész könyv alatt, és a szemem forgattam, hogy mindenki egy 16 éves kislányt követ, ő egy sereg parancsnoka (muhahahaha, az év vicce, de most komolyan, ezt minek kell erőltetni? Annyira röhejes.), de még a történetvezetés is rossz volt. Megtudtuk, hogyan alakultak ki a mutánsok, aha. És akkor elrendeztük ennyivel, aha. A halálesetek egy fikarcnyit se érdekeltek, súlytalan és közömbös volt az egész könyv.
(Ja, a fantasy szál, ahogy sejtettem, nem volt fantasy szál…)

Akit nem idegesít halálba a szerző stílusa, és szereti a műfajt, annak érdemes bepróbálkozni vele, máskülönben meneküljetek messze.

Értékelés: 2/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Horde

Sorozat: Razorland-trilógia

Kiadó:Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 480

Fordította: Holló-Vaskó Péter

Olvass tovább!

Moira Young: Raging Star

Tartalmi összefoglalót kéne írnom, de már azt sem tudok, mert hogy írjak valamiről, amiben nem történik semmi, és még a fülszöveg sem segít, igen, csak ennyire siklott félre ez a sorozat. Ami biztos, hogy Saba hazudik mindenkinek, és azt hiszem ez a plot.

Kíváncsi voltam, mi lesz a vége, úgyhogy átrágtam magam a Raging Staron. Tisztában voltam egy-két dologgal, mert legutóbb annyira felcsesztem az agyam, hogy rám nem jellemző módon kutakodtam egy kicsit. És még így is sikerült kiakasztani a végén, szóval ha ideges akarok lenni, akkor lehet újraolvasom az egész sorozatot még egyszer (isten ments!).

Mivel Young a befejező részben sem nagyon tudta, hogy teremtsen feszültséget, ezért a második rész végén bevetett ismeretlen szemszöget végighúzta erre a könyvre, gondolta a vörös hering elég lesz arra, hogy fenntartsa a figyelmet. Hát nem nagyon sikerült, és engem már csak azért is bosszantott, mert Emmi is kapott egy külön szemszöget, ahol tisztában voltunk azzal, hogy a kislányról van szó.

Az izgisnek szánt szál tehát az, hogy van egy áruló Sabáék között, aki összedolgozik DeMalóval, valaki, aki közel áll hozzájuk, a nézőpontjából csak az egyértelműsíthető, hogy férfi az illető. Young azzal akarja az idegeinket húzni, hogy egy másik karakterre tereli a gyanút, mikor olyasvalakiről van szó, akire sose gondolnánk. Amikor kiderül a személye, az sokk, de akkor meg már csak vakargatjuk a fejünket, hogy mégis mi értelme ennek az egész sorozatnak, mert már képtelenség találni benne akármit is. Mert a motivációnak igazából nem sok értelme van, és nem értem ezt a kényszert, ami a karaktert hajtja. Vagyis azt értem, hogy a gyűlölet nagy hajtóerő, de pontosan mi is a gyűlölet forrása? Mert az sosem derül ki, sőt, az sem tisztázódik, hogy a karakterrel mi történt, amitől olyan lett, amilyen.

Legalább örülhetünk annak, hogy a szappanopera kibontakozhat tovább, megtaláljuk Tommo igazi apját, és ezzel a gyönyörű húzással meg is döntjük a hatalmat, mert csak ennyi kell, nem több, vége mindennek. Mert három köteten át nem sikerült észrevenni, hogy Tommo mennyire hasonlít az apjára, csak most. De van itt minden, hálás vetélés, nem várt, de örömteli terhesség, amiben lélek és vér tovább élhet, és a legjobb a Suzanne Collins féle haláleset, ami nem sokkoló, nem megrázó, hanem az egész sorozatot értelmetlenné teszi. De tényleg. Annyira nagyon. Úgy éreztem, mintha képen töröltek volna.

Itt már egyébként érdekelt volna a világfelépítés, ami abból a szempontból érdekes, hogy DeMalo saját maga is elhitte a demagóg szövegeit, viszont bocsánat, amiért nem tudom elfogadni, hogy így sikerült elrendezni az egészet, miután olvastam a nagy semmit.

Amennyire szerettem Saba és Jack kapcsolatát a Blood Red Roadban, mostanra annyi kémia maradt köztük, mint két döglött béka között, az egészet tönkretette Saba hazudozása, Jack is úgy változtatja a véleményét, mint egy napraforgó, és persze sosem tudjuk meg, hogy a szívkő miért melegedett fel Saba szíve vágya közelében. Mesés elem, mit akarok én magyarázatot, de ha érteném, miért vonatkozott két pasira is…

A karakterek kapcsolatai amúgy nem tudom, mit árulnak el a szerzőről, de nagyon durván nyomja. SPOILER
– A 18 éves Sabába szerelmes a 14 éves Tommo, akinek DeMalo az apja, aki matek alapján min. 30 éves. Saba lefeküdt DeMalóval, és teherbe is esett tőle, aki Tommo testvére lett volna, ha Saba nem vetél el.

– A 18 éves Lugh összejön a 27 éves Mollyval, és gyereket csinál neki.

– A 27 éves Mollynak és a nem tudjuk mennyivel fiatalabb Jacknek, aki Saba pasija, volt egy gyereke. SPOILER VÉGE

Konklúzió: elvesztegetett idő volt ez a sorozat. De azért próbálok emlékezni arra, hogy szerettem az első részt.

Értékelés: 2/5

Borító: 3/5

Sorozat: Dust Lands #3

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 432

Olvass tovább!

Moira Young: Rebel Heart

Tudjátok, milyen érzés az, mikor van egy abszolút kedvenc könyvetek, aminek tűkön ülve akarjátok olvasni a folytatását? Bizonyára igen. És tudjátok, milyen az, mikor a folytatás arcon csapás? Remélem nem.

Saba kiszabadította az ikertestvérét, Lugh-t, és most Emmivel együtt elindultak, hogy új életet kezdhessenek. Ám elakadtak útközben, a helyzetük nem olyan rózsás, mint optimista elképzelésük alapján gondolták. Jack elment Mollyhoz, hogy elvigye neki a szomorú hírt, és a terv szerint majd találkozik Sabával. De semmi sem úgy alakul, ahogy kéne, ráadásul a Tontonok terrorizálják a népet, mert DeMalo egy új világ megteremtését álmodta meg.

A Rebel Heart egy jeges vízzel teli vödör, aminek tartalmát a nyakamba öntötték. Eleinte sokkot kaptam, ahogy történtek a dolgok, aztán már olyan ideges voltam, hogy komolyan féltem, kárt teszek valamiben. Mert ez a könyv… ez tönkretett mindent. Moira Young tönkretett mindent. Tönkretette azt a fantasztikus érzést, amit a Blood Red Road közben végigjártam. És most haragszom rá, és csak azt tudom hajtogatni, hogy miért. Miért kellett elvennie tőlem? Mert most már nem tudok úgy gondolni erre a sorozatra, ahogy azt az első rész után tettem. Már nem megy.

Szeretnék egy reális magyarázatot, hogy miért kellett ezt tenni. Miért kellett ebből sorozatot csinálni. Miért kellett egy szappanopera szintjére süllyeszteni. Én csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy az első rész után HAGYJÁTOK ABBA A SOROZATOT! Nem éri meg beadni a derekatokat a kíváncsiságotoknak. Nem érdemes folytatni, őszintén mondom, hogy nem. A Blood Red Road többé-kevésbé lezárt könyv, ennyi. Úgy kell tenni, mintha a többi része nem létezne. Ne akarjatok átesni ekkora csalódáson.

Lehetne azzal takarózni, hogy a Rebel Heart a középső könyv szindrómában szenved, de ez az állítás nem állja meg a helyét. Mert ez a könyv rossz, köze nincs az előző részéhez, se karakterileg, se történetileg, se cselekményileg.

A Blood Red Road baromi jól volt összerakva, a végéig izgultam, minden jelenet feszült pillanatokat tartogatott, ez a valami viszont ritka unalmas. Ha szerettétek Sabát azzal a címszóval, hogy végre egy badass főhős, aki bátor, erős, nem állíthatja meg semmi, ugyanakkor messze nem tökéletes. Épp ellenkezőleg, de a könyv végére óriási karakterfejlődésen megy keresztül. Na ezt sürgősen felejtsétek el, itt csak az alteregójával Rinyabával találkozhatunk, aki semmi mást nem csinál, csak siránkozik és hülyébbnél hülyébb döntéseket hoz, nyomaiban sem emlékeztet arra az erős harcosra, aki túlélte a ketrecharcokat.  Az egyik húzása konkrétan olyan pillanat, amitől garantáltan falhoz akarjátok vágni a könyvet. De erre még később visszatérek.

Az egész könyvben semmi nem történik. Saba szellemeket lát, találkozik egy sámánnal, és féltávnál még mindig nem tudjuk, hogy egyáltalán szól-e majd valamiről ez a könyv. Értem ám, hogy Sabának meg kell birkóznia azzal a sok mindennel, amin keresztülment, de valahogy nagyon rosszul van az egész kivitelezve, és az a baj, hogy nem egy átmeneti állapot ez, hanem mintha Saba nem is ugyanaz a személy lenne, aki a Blood Red Roadban volt. Az Emmivel való kapcsolatának fejlődése semmissé lett, a Lugh-Saba viszony pedig katasztrófa.

Lugh egy tapló, meg még képzeljetek ide ezerszer rondább jelzőket. Ki nem állhattam végig, mert úgy viselkedett Sabával, mint egy ronggyal, ok nélkül, amit kicsit a szívemre vettem azok után, hogy Saba min ment keresztül azért, hogy megmentse a srácot. Egész végig azon bosszankodtam, hogy ezért az emberért aztán érdemes volt mentőakciót indítani, érdemes volt másoknak meghalni. Annyira gyűlöltem Lugh-t, hogy azt kívántam, bárcsak hagyták volna elégni a máglyán… Ilyen heves gyűlöletet ritkán tud kiváltani belőlem egy pozitívnak hitt karakter. Lughnak sikerült.

Vörös fejjel röhögök így utólag azon a mondatomon a kritikámban, hogy:”…valahogy nem érződött az a tiniség, ami felbukkan a YA disztópiákban, amit például egy szerelmi háromszög hoz magával (itt szerencsére nincs).”  Hahahahahahaha. Még hogy nincs szerelmi háromszög, csak kérnem kellett. Aki szerette Saba és Jack kapcsolatát és a tényt, hogy nincs szerelmi háromszög, azt most gyorsan tegye a kezét a szeme elé, hogy ne lássa, amit írok. Jack jóformán nincs is a könyvben. Az elején kap E/3-ban egy nézőpontot, van egy nagyon rövid jelenete a könyv közepén, és felbukkan a végén. NEM BAJ! KAPUNK SZERELMI NÉGYSZÖGET! HURRRRÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Csak hogy megspékeljük kicsit, hogy az első kötet mennyire rendben volt, ez a kárpótlás.

Saba tipikus Mary Sue-vá avanzsálódik, de ha legalább csak érzékelhető vonzalom lenne a hímneműek részéről, még talán lenyelném. De Saba mindhárom pasival smárol a könyvben. Az egyik közülük Tommo, aki mindössze 14 éves gyerek. Most erre úgy mégis mi szükség volt, hogy bele kellett keverni? Mi célt szolgált? De még nem is ez a legdurvább. A cérna ott szakadt el, mikor megtörténik az, és akkor legszívesebben felgyújtottam volna a könyvet. Spoileresen a következő bejegyzésben muszáj írnom erről.

SPOILER Tehát Saba lefekszik DeMalóval. Értitek, DeMalóval, aki a főgonosz. Az egész jelenet a semmiből jön, random összefutnak, még csak átvezetés sincs két jelenet között. Saba utálja Jacket, mert azt hiszi, hogy elárulta, beszélnek két szót, DeMalo kedvesnek tűnik, és akkor Saba rámozdul (igen, jól olvastátok, Saba kezdeményez), és puff, nyomás az ágy. Úgy, hogy Saba élete első 18 évében férfit sem látott a rokonain kívül soha. Oké, kicsit modern gondolkozásom van, de ez az egész annyira a semmiből jött, hogy azóta sem tudom megemészteni. És akkor utána Jack fél mondattal elrendezi, hogy nem baj, ha megcsalta. Persze azt Saba nem mondja el, hogy kivel, hogy a következő kötetben mehessen majd emiatt a dráma, miután kiderül. Nem kell nagyon törni rajta a fejünket, hogy ki fog. És még mindig van hab a tortán! Lehet, hogy Saba terhes DeMalo gyerekével! SPOILER VÉGE

Vajon hogy sikerült ezt összehozni? Elfogyott az ihlet, és amikor Young bekapcsolta a tévét, éppen egy szappanopera ment a tévében? Mert mást nem tudok elképzelni.

A disztópia része a történetnek érdekes volt eddig, hogy a chaal nevű droggal átmossák az emberek agyát. Viszont DeMalonak más tervei voltak, nem engedelmeskedett az uralkodónak, ez látszott. Azt szerettem a karakterében, hogy semmi sem tudtunk róla, olyan kellemesen sejtelmesen volt belebegtetve a gonoszsága, az ereje. Itt viszont DeMalo Seth lett, a nyálgép, aki a tökéletes világot akarja megteremteni, az utópiát, amiben minden arra érdemes boldog. Annyira összeférhetetlen a bennem élő képpel, hogy ezzel sem tudok mit kezdeni.

Lényegében az egész könyvnek semmi értelme sincs, a szerelmi négyszög formálódását tekintve semerre sem halad a történet. Mit mondhatnék még? Nem értem meg, miért. Nem, nem és nem.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Dust Lands #2

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 424

Olvass tovább!