Sorozatok 2014/2015

„Pár” héttel ezelőtt még azon morfondíroztam, hogyan alakítom a sorozatos menetrendemet a 2014/15-ös szezonra, most meg döbbenten konstatálom, hogy 23 epizóddal arrébb járunk. Vajon én mit csináltam menet közben? Hova lett az ősz, a tél, a tavasz?

A szezon tartogatott nem várt meglepetéseket és óriási csalódásokat is. Ennek függvényében bekeményítettem, és elhatároztam, hogy az elromlott sorozatok nyűglődését nem vagyok köteles elviselni. Némelyiknél teljesen úgy voltam, hogy akartam szeretni, vártam, hogy jobb lesz, és élvezni fogom 100%-ig, ehelyett minden héten kínkeservesen átszenvedtem magam az új részen, és amikor kijött a következő, nekiálltam nyavalyogni valahogy így: jaj ne már, végre letudtam az új részt, akkor miért van megint új? Azt hiszem, ennek így nincs értelme, elpocsékolt idő, amit másra is fordíthatok, vagy invesztálhatok egy olyan sorozatba, amihez még nem jutottam el. Pedig nem vagyok az a csak azért is végignézem az egészet típus, amikor már nagyon vállalhatatlan valami, akkor végeztünk (lásd Pretty Little Liars, The Vampire Diaries), de éppen itt az ideje, hogy húzzak egy hamarabbi kaszahatárt. Hiszen az a lényeg, hogy kikapcsolódjak, nem?

Na de nézzük, hogyan teljesítettek az idei sorozataim. Nem is néztem olyan sokat egyébként, mégis jóval többnek érződött a muszáj érzés miatt.

Supernatural:

Amennyire sikerült újra megtalálni a helyes irányt a 8. évadban, a 10. évadra annyira sikerült elveszíteni azt. A probléma ott kezdődött, hogy a démon szálat nem merték tovább húzni, bár kvázi örülhetek, hogy nem oldották fel rögtön az első részben. Pedig baromi jó évad lehetett volna ebből, Sam-Cas vs Dean-Crowley páros epic szembenállása. Helyette viszont unalomba fulladó részek spiritusz nélküli főszállal, ráadásul Crowley anyja a legidegesítőbb karakter (és színésznő), akit a föld valaha a hátán hordott. A nagyszerű musical epizód után azt hittem, magára talál a sorozat, a Cluedos rész konkrétan a régi időket idézte, de most, hogy visszagondolok, nem is rémlik, mi történt az évadban… Valószínűleg azért, mert nem sok, és a heti ügyeket sem sikerült emlékezetes köntösbe csomagolni. Ha nem lenne Dean meg Cas, akkor talán elbúcsúznánk egymástól. Azért elnézegettem így hétről hétre, nem utáltam meg semmi, csak hiányzik belőle a lendület. Viszont a fináléra megint összeszedték magukat az írók, és húztak egy olyat, ami azt sugallja, hogy új főellenséggel nézünk szembe, úgyhogy bizakodó vagyok a jövőre nézve. Ehhez hasonló húzás már volt régebben, de sokkal szívesebben nézem ezt, mint a tesók értelmetlen drámáját arról, hogy ha egyikük meg fog halni, a másik nem hagyja. Nem is értem, minek erőltetik ezt a vonalat, amikor egyikük sem fog meghalni, így eleve csak bosszantó az egész.

Arrow:

A készítők elmondhatják magukról, hogy történelmet írtak, mert ahhoz, hogy így elcsesszenek egy sorozatot, külön tehetség kell. Az Arrow az egyik kedvenc sorozatom volt tavaly, alig vártam az új részeket. Erre már ott elrontották, hogy összehozták Olivert és Felicityt a harmadik évad első részében, és egyúttal szét is szakították. Jó, gondoltam, majd akkor évad végére lesz ebből valami, addig meg szomorúan néznek egymásra, ez a beteljesülés elodázásának velejárója. Helyette viszont a sorozat legjobb karakteréből egy hisztis libát csináltak, akit még a Kanári előtti Laurel is megirigyelhetne. Olicityt úgy megutáltam, hogy rosszul vagyok, ha rájuk nézek, ergo az egymásra találásukon csak megrándítottam a vállam, az a szexjelenet meg kínos volt, semmint romantikus. Emlékszem, anno a Smallville is a Lana-Clark picsogás miatt lett nálam nézhetetlen.

Ami még problémás, hogy ez már nem képregényes akciósorozat, hanem lelkizős traccsparti, ahol mindenki elrinyálta búját-baját a játékidő felében, vagy hisztizett (hahó, Lance, hogy essen rád a plafon!), a negyedében meg a teljes értékelhetetlen flashback szál zajlott, ahol Oliver jobbra-balra rohangált, és amúgy semmi értelme nem volt. Értem, hogy ez az évad az identitáskeresést hivatott magába foglalni, de a kivitelezés pocsék lett és az összes karakter idegesítővé vált.
Már az első részeknél érződött, hogy nem stimmel a dolog, de még reménykedtem, hogy lesz ez jobb is. Hát nem lett. Valljuk be, ez az egész évad lejtmenet volt, ami meg sem állt a szakadékig. Az egyetlen értékelhető epizódot a crossover hozta.

Ra’s al Ghul  nevetséges főellenség volt, akivel a kardforgatások is nevetségesnek néztek ki. Engem még az is bosszantott, hogy az összes állandó szereplő szuperhőssé vált Lance-n és Felicityn kívül. Túlzsúfolt az egész, sokkal jobban élveztem, mikor Oliver magányos hősként akciózott Diggle és Felicity asszisztálásával. A befejezés meg hahaha, Olicity forever, szerintem kitart majd az évadkezdetig. A borzalmas évadot megkoronázta a borzalmas évadfinálé (szerintem az mindent elárul, hogy az egyetlen értékelhető momentum Barry cameoja volt a rész elején). Részemről kasza, és gratulálok a készítőknek, hogy földbe döngölték az egykor kedvenc sorozatomat. Mindössze egyetlen évad alatt. Bár igazából nem is kellett egy teljes évad, az első 5-10 rész is elég volt. 

Reign:

Ezt elsősorban azért néztem, mert volt egy hangulata, ami berántott. Pedig nem is vagyok oda a kosztümös témáért, de talán pont ezért tetszett, hiszen megvan benne a The CW sorozataira jellemző könnyedség, és a környezet új színt vitt a teljesen más stílusú sorozataim közé. A második évad viszont úgy elromlott, hogy csak na. Az új románc kibontakozása aranyosnak tűnt, és örültem neki –  főleg, hogy a Mary-Bash shipem hamar elsüllyedt, és Francist sosem csipáztam –, aztán az egész átment sírásba és nyavalygásba, és hirtelen felindulásból pár résszel évad vége előtt elkaszáltam mondván, hogy én ezt már nem bírom tovább idegekkel, és még valakiben kárt teszek.

The Originals:

Ezt nem tudatosan kaszáltam, csak eljutottam arra a pontra, hogy jegelem, és valamikor tömbösítve lenyomom. De mivel egyáltalán nem hiányzott, sőt… Ezen a blogon már említettem, hogy nem lenne rossz ez a sorozat, de engem halálra idegesít az az olcsó megoldás, hogy mindenki más testébe ugrál, és nekem ezt élveznem kéne. Claire Holt ugye otthagyta a sorozatot, és a karaktere is elment máshová, de mikor visszahozták, és betuszkolták egy másik testbe, aki abszolút nem tudta hozni a karaktert, elszakadt nálam a cérna. A Haley-Elijah páros miatt is szerettem, aranyosak voltak a félpillantásaik, de ez a kötelező dráma meg Elijah karakteridegensége teljesen elvette a kedvemet. Szerintem jobb is így, ki tudja azóta, mit művelt Plec a sorozattal. A TVD-s értesüléseim alapján nem lepődnék meg semmin.

Revenge:

Ezzel szerencsém volt, az ABC nem rendelte be, mondjuk amúgy sem néztem volna tovább. Teljesen kifulladt ez a sztori, voltaképpen csak Emily és Nolan miatt maradt nézős meg az évad közepe fele az Emily-Ben ship okán. Anno még az egyik barátom unszolt, hogy kezdjem el; voltak jobb pillanatok és rosszak. Az egyik első sorozatom, amit szinte real time nézek, és hát, fura na, egy korszak vége. Főleg, ha belegondolok, hogy ez az egyetlen, ami mellett ki is tartottam az elmúlt 4 évben, a többi, amit akkor kezdtem el, mikor lett végre rendes kábeles netem a szutyok mobilnet helyett, mind lemorzsolódott. (Van egy-két sorozat, ami még beleesik az intervallumba, csak azokat később néztem darálva, és mikor utolértem a sugárzást, akkor nőtte ki magát heti sorozattá). Itt és itt írtam róla.

Forever:

Ezt sosem terveztem, hogy nézni fogom, mert nyomozós, és utálom a nyomozósokat. De aztán, mikor téli szünetre vonultak a sorozataim, és rám jött a nem tudom, mit nézzek érzés, akkor a természetfeletti plusz miatt úgy döntöttem, adok egy esélyt az első résznek. És nem bántam meg, éppen ellenkezőleg: fájó, hogy az amerikai nézőkhöz nem jutott el a Forever annyira, hogy megmutatkozzon a nézettségben. Ioan Gruffudd az egész sorozatot elvitte a hátán, olyan eleganciát kölcsönzött neki, hogy az átitatta az egészet, és ettől valahogy minden epizód kellemes pillanatokat nyújtott. Szépen adagolták az átívelő szálat és a flashbackeket is szerettem. Annyi öröm van az ürömben, hogy a főszálat lezárták, és nem erőltették az erős cliffhangert, így nem maradt akkora hiányérzetem.

The Flash:

Eleinte úgy voltam a Flash-sel, hogy Grant Gustint imádom, olyan aranyos, a többi karaktert is bírom (1-2 kivétellel, igen Iris, téged rühellek), kellemes popcorn sorozat. Aztán amikor elkezdték adagolni az információkat féltáv után, elkezdtem tátogni, mint egy bamba hal, hogy mi van, mi van. Egyre jobb és jobb részeket szállítottak, a gyengébb heti ügyekért is simán kárpótolt a főszál. Végül olyan ütős évadzárót hoztak össze, hogy azóta sem tudom becsukni a szám, és így utólag hüledezek milyen egy szépen felépített, átgondolt sztorit tettek le az asztalra. Minden elismerésem a készítőké, csak így tovább! (A kedvemért kinyírhatnátok Irist is, köszi.) Az Arrow-val ellentétben itt az a szerencse, hogy a szereplőgárda simán feldobja a gyengébb részeket is. Egyedül a Barry-Iris kapcsolat ment az idegeimre, olyan, mintha ezekben a képregényes sorozatokban nem tudnának normális felesleges dráma nélküli szerelmi szálat kibontakoztatni. Remélem, a második évad is hasonló színvonalat képvisel, és nem jut az elődje sorsára.

Jane The Virgin:

Ez nálam mindenképpen az év sorozata a The Flash mellett. Minden rész sziporkázott, én meg csak nevettem és vigyorogtam és jól éreztem magam 40 percre. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen szappanoperás sorozat lopja be magát a szívembe, de így történt. Nem is tudok olyat mondani, ami nem tetszene benne, ez így tökéletes. Jó, talán kár azért, hogy a szerelmi háromszöges huzavona már ilyen hamar elkezdődött oda-vissza, de a feljebb említett sorozatokkal ellentétben itt valahogy nem volt idegesítő, a humor simán ellensúlyozta. Gondolkozom is azon, hogy nyáron újra kéne nézni, bár erre nem sok esélyt látok.

Person of Interest:

Nem tudta megugrani a fantasztikus 3. évadot, túl nagyot markoltak a készítők, és nem tudtak vele mit kezdeni. De még bőven a marha jó kategórián belül van, értem ez alatt persze a főszálat, mert engem elsősorban azok a részek fognak meg. A heti ügyeket és a mellékszálakat elnézegetem, de a főszál nélkül sima mezei nyomozós sorozat lenne egy kis ínyencséggel. Az évad közepén nagyon jó részeket produkáltak, és a finálét is hatásosra csinálták, a kedvencem a 4×11 volt, ami egyszerűen zseniális ötletet valósít meg. Kerestem hozzá videót, nézzétek meg. Az egyszerűsített dialógus haláli! 

A nézettség gyenge volt, de szerencsére megúszta, viszont az 5. évad csak midseasonben kerül adásba, ami rosszat sejtet, de reméljük a legjobbakat.

Chasing Life:

Ez ugye azon sorozatok táborába tartozik, amik nyáron kezdődnek, és egy hosszabb kihagyás után a második etapra tavasszal kerül a sor. A Chasing Life-ot annak ellenére nagyon szeretem, hogy a rák az alaptémája. A megfelelően tálalt dráma, a remekül megalkotott karakterek, a hozzájuk tökéletesen passzoló színészek együtt szuper atmoszférát teremtenek. Vannak szomorúbb részek, és a betegség rányomja a bélyegét a sorozatra, mégis sikerül aranyos pillanatokat kicsikarni, kellemes perceket okozni. Szeretem ebben a sorozatban a dialógusokat, a popkult utalásokat, Aprilt, a családját és a barátnőjét, és LEÓT! Leo akkora egy arc, Scott Michael Foster pedig iszonyat karizmatikus színész, akinek a puszta mimikája olyan, hogy ránézel, és jobb kedved lesz, de komolyan. Szóval úgy kb. minden jelenetet imádtam, amiben benne volt, bár nekem jobban tetszett a minden mindegy, élek, ahogy akarok énje, mint a keresem az élet értelmét énje, de nyilván utóbbira is szükség volt, hiszen az élet nem áll meg, sőt, neki éppen most kezdődik. Nagyon örültem, hogy megkapta a második évados berendelést a Chasing Life, és igyekszem kiélvezni minden pillanatát, mert ha a nézettség nem javul, akkor ez lesz az utolsó évad.

Agent Carter:

A pilot után még olyan nem rossz álláspontra helyezkedtem, aztán részről részre egyre jobban megszerettem a sorozatot. Peggy és Jarvis között fantasztikusan működött a bromance, és Jarvis jópofa karaktere sok színt csempészett a történések sűrűjébe. Az különösen tetszett, hogy a készítők kihasználták a limitált minisorozat adta kereteket, azaz egy összefüggő történetet meséltek el nekünk 8 epizódban, ahol folyamatosan rakosgathattuk össze a darabokat és a végén minden a helyére került. Rezgett a léc, hogy lesz-e második évad, úgyhogy fellélegeztem, mikor jött a hír, hogy berendelték a folytatást.

iZombie:

Még mindig megállja a helyét az, amit a pilotkritikában írtam, a főszereplő karakterét kedvelem, most már úgy-ahogy a főnökét is, de valami plusz hiányzik nekem ebből a sorozatból. A többi nyomozóshoz képest itt a főszál nekem édeskevésnek tűnik, mindennek ellenére elnézegettem hétről hétre. Leginkább Liv szeszélyes viselkedése hozott jó perceket. Amikor számba vettem, hogy néznem kéne-e tovább, rájöttem, hogy nincs benne semmi, amiért érdemes lenne, de azért úgy döntöttem, hogy az évad végét még kivárom. Csakhogy mióta meghoztam a döntést, képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy megnézzem az új részt, így azt hiszem, az iZombie sorsa megpecsételődött.

Z Nation:

Korábban már említettem, hogy zombis korszakomat élem, ezért is néztem bele a Syfy sorozatába, ami annyira más, mint amiket követni szoktam, hogy azonnal megnyert magának. Mert ez az a sorozat, amit rohadtul nem kell komolyan venni, mert a sorozat sem veszi önmagát komolyan. Az olyan szar, hogy az már jó kategória élharcosa, 40 percnyi agyzsibbasztós kikapcsolódás zombizúzással és jó poénokkal megfűszerezve, és néha csak pont ennyi kell. Aki élvezni tudja a trasht, annak kellemes kis szezon lett ez, várom a második évadot is.

The 100:

Szerintem kicsit túl van hypeolva, de tény, hogy a második évad második fele összeszedett és tökös lett. Kezdődött azzal, hogy kiírták az egyik állandó főszereplőt, ráadásul valaki olyat, aki fontos volt egy bizonyos szempontból. Én ezt annyira nem hittem el, hogy kb. 2 résszel később fogtam fel, azt hittem, kiderül, hogy megjátszották, és mégsem halt meg stb., és hát nem így lett. A népek közötti ellenállást és szövetséget nagyon jól oldották meg, és a finálé olyan döbbenetes volt, hogy utána nem győztem megemészteni, hogy egy ilyet meghúztak. Szépen kinőtte magát abból a béna tinisorozatból, ami még az első évadban volt.

Daredevil:

Annak ellenére, hogy képregényes, nem érdekelt annyira, aztán mégis belenéztem, és milyen jól tettem. Annyira más, mint az országos csatornákon futó képregényes sorozatok. Sokkal lassabb a tempója, elidőzik a jeleneteken, a szálak fokozatosan érnek össze, és ez még a verekedős jeleneteken is meglátszik a különbség, amik nem voltak olyan hektikusan megcsinálva és szétvagdosva, mint az Arrowban. Az 1×02-ben egy kemény hatperces vágás nélküli bunyót láthattunk, amitől teljesen oda meg vissza voltam. Nagyon bejött ez a komor hangulat és a lassú történetvezetés, a karaktereket is nagyon szerettem, Matt telitalálat lett (a hangját de szerettem hallgatni), és itt is kerek sztorit kaptunk. És még az is bekövetkezett, amiről szó sem volt: lesz második évad, hurrá!

Ezeken kívül belenéztem a The Messengersbe, amit 3 rész után dobtam. Az alapvető problémám az volt, hogy 1, sci-fire számítottam, bedőltem a szándékos elterelésnek 2, a vallási téma is jó lehetne, de a karakterek, a történetvezetés, semmi az égvilágon nem fogott meg. Tavaly hasonlóan jártam a Star-Crosseddal, azt is annyira akartam szeretni, hogy végignéztem, csak nem tudom minek.

Azokat sem folytattam, amikről írtam a blogon, annak ellenére, hogy akartam nekik adni még egy esélyt. A Gothamből még egy részt megnéztem, de halálra untam magam, és nem erőltettem, a Constantine pedig olyan szinten taszított, hogy rá sem bírtam magam venni egy újabb részre.

A következő szezon kínálata nem túl kecsegtető, de azért néhány mindenképp bepróbálandó lesz. A Supergirl pilotot már meglestem, és az egészen tetszett, Flashre hajaz, csak lányban, a főszereplő baromira aranyos. 

Nektek hogy alakult a sorozatos évetek?

Olvass tovább!

Revenge: vége a 4. évadnak. És a sorozatnak is.

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A Revenge végig hullámzó minőséget mutatott, sokan kiszálltak belőle útközben, egyre több lett benne a szappan, de az az igazság, hogy nem bántam meg, hogy a végéig, egészen a kaszás érkezéséig kitartottam mellette.

A sorozat készítői a 4. évadban minden eddiginél jobban törekedtek arra, hogy hűek legyenek a sorozat címéhez. Mindenki bosszút állt mindenkin, szegény néző meg csak kapkodhatta a fejét jobbra-balra azt találgatva, hogy vajon ki lesz a következő megtorló.

Ez az összevisszaság mindent elárul az évadról, aminek voltak jobb és rosszabb pillanatai is. A szezon közepére éreztem némi javulást, mikor az érthetetlen Victoria – David-kapcsolatról lehullt a lepel, de aztán az egyik állandó szereplő távozását megbosszulandó hadjárat egy idő múlva fárasztóvá vált. Csupán abból a szempontból volt érdekes a fordított megközelítés, hogy Emilynek kellett visszaverni a támadásokat.

Látszott, hogy a készítők jobb híján random ötletekkel zsúfolták tele az évadot. A fő szempont az volt, hogy az egyik karakter bosszúját – ami mindig hamar kifulladt – kövesse egy másik, miközben magánéleti fronton pluszba kitöltötték valamivel a játékidőt.

A tovább mögött spoileresen megemlékezem a sorozatzáróról.

Olvass tovább!

Ha maradnék (film)

Ismét egy film, amivel kapcsolatban szkeptikus voltam. El nem tudtam képzelni, hogy Gayle Forman csodálatos könyvének szavak keltette érzéseit mégis hogyan lehet filmvászonra önteni. A tanulság: ne legyek mindig pesszimista!

Mia és a családja a hószünet napján együtt akarják tölteni az ajándék időt. A kocsiúton szerencsétlenség éri őket, balesetet szenvednek. Az édesanya a helyszínen meghal, Miát, az öccsét és az apukájukat életveszélyes állapotban szállítják a kórházba. Rövidesen az apa is életét veszti, a gyerekek árván maradnak. Mia testen kívüli élmény részese lesz: mindent lát, ami a kórházban történik, a szüleit, az öccsét, a szerető rokonokat, akik értük aggódnak. A lánynak döntenie kell. Megéri-e életben maradni, ha elveszített mindent? Megéri-e küzdeni, és folytatni tovább?

Emlékszem, mikor a könyvet olvastam, teljesen odavoltam, annyira megrendített érzelmileg, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim. De csak majdnem, aztán a második résznél törött el a mécses (ott azt hiszem bepótoltam az első könyvnél jellemző szárazságot). Meg sem tudom mondani, hogy miért tetszett a könyv, vagy pontosan mi tetszett benne, és ez azért van, mert nem a részletek számítanak, hanem az egész: ez a sorozat egy ÉRZÉS. Ezt tényleg csak akkor lehet megérteni, ha az ember elolvassa. A Ha maradnék egy csodálatos duológia, a stílusa megragadja az ember lelkét, és addig szorongatja, míg nem bírod szusszal. Azt tudom, hogy imádtam benne a zenét, ami a két karakter révén átszövi az egész történetet.

A promóciós anyagokból szerzett előismereteim révén minimális elvárásokkal kezdtem bele a filmbe. Nem voltam megelégedve a castinggal, nem így képzeltem el a szereplőket, és Chloe Grace Moretztől feláll a szőr a hátamon. Persze nálam a casting miatti morgolódás nem úgy csapódik le, hogy akkor most elvből utálni fogom, amit látok, mert van, amikor én is értem, mit láttak a készítők egy-egy színészben. Itt is ez történt. Azt kell, mondjam Mia és Adam is telitalálat lett, amennyire nem jött át a „sármjuk” az előzetes anyagokon, mozgóképen annál inkább. Adamnél is húztam a számat, hogy ne mááár, Adam nem is ilyen, de a színész hangja meg a gesztusai nagyon megragadtak, ő tényleg Adam volt, ezt nekem is be kell látnom. Még így is, hogy a külsejével nem vagyok kibékülve. A színészek külön-külön és együtt is működtek; Adam és Mia irtó aranyosak voltak, és élvezet volt figyelni a fejlődő kapcsolatukat.

Mondtam mennyire imádtam a zenét leírva is? A zene, a zene annyira jó volt, noha sem a klasszikus, sem az Adam féle nem az én műfajom, de annyira élveztem, hogy kimászott a lapokról, és hallhattam őket. Imádtam minden egyes jelenetet, ahol Mia csellózott. Azt hiszem tényleg ez is az egyik oka, hogy imádom ezt a sorozatot, hogy a zene ennyire fontos szerepet képez benne. Hihetetlen, hogy egy dal vagy maga a zenélés folyamata mennyi színt tud csempészni az életbe.

Nem tudom hogyan, de sikerült végigbőgnöm a film második felét. Noha nem vagyok teljesen elégedett, inkább maradjunk annyiban, hogy ez a verzió is nagyon tetszett. Ugyanis a film inkább Mia és Adam kapcsolatáról szól, aminek a zene iránti közös szeretet az alapja. Ez hozza őket össze, és ez is választja szét; mindkettejüknek a zene az élete, de a különböző zenéjük különböző utak felé sodorja őket. Ez a film egy tinirománcot mutat be, ahol azzal a dilemmával szembesülnek, hogy a zenéjük fontosabb-e vagy a szerelmük.

Úgy érzem, eltolódott a fókusz. Mia családja háttérbe szorul, pedig ennek a történetnek nem az a lényege, hogy megtalálja-e a boldog jövőt Mia Adammel. Hanem az, hogy a családja nélkül, akiket nagyon szeretett, van-e értelme még létezni. Annyira Adam van a központban, hogy a családi pillanatok elenyészőek, és engem ez zavart attól függetlenül, hogy így is teljesen a film hatása alá kerültem. Az új megközelítéshez illeszkedik a film vége is, amiből nyilvánvaló, hogy nem lesz második rész. Így viszont az egész inkább egy drámával fűszerezett romantikus történetnek tűnik, szóval nem árt külön kezelni a filmet meg a könyvet.

Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz ez a film, úgyhogy örülök, hogy pozitívan csalódtam. Bátran ajánlom nektek is.

Értékelés: 5/5 
Eredeti cím: If I Stay

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 107 perc

Olvass tovább!

Colleen Hoover: Szívcsapás

Colleen Hooverről sok jót hallottam. Leginkább azt, hogy milyen érzelmi katarzisba taszítja az olvasót, és fantasztikusan viszi papírra a drámát. A Szívcsapást már a Goodreadsen kinéztem magamnak évekkel ezelőtt, mikor még szó sem volt magyar kiadásról.

Layken az édesanyjával és a kisöccsével, Kellel Texasból Michiganbe költözik az apukája pár hónappal ezelőtt bekövetkezett szívrohama után. Az egész olyannyira váratlanul érte, és mélységesen sújtotta a lányt, hogy még mindig a feldolgozási fázisban van. Ám a fájdalom enyhül abban a szent percben, amikor behajt az új házuk feljárójára, és kiszáll a kocsiból. Ugyanis azonnal megismerkedik élete szerelmével, a szomszéd srác Willel. De az élet gonosz dög: kiderül, hogy a 21 éves Will éppen abban az iskolában tanít, ahol Layken megkezdi a végzős évét. Fuccs a sírig tartó lávnak!

A könyvvel kapcsolatos érzéseim egy csomó nem tudommal függnek össze. Nem tudom, min alapul Layken és Will földöntúli szerelme. Nem tudom, Eddie miért lett Layken legjobb barátnője. Nem tudom, miért van oda minden szereplő Laykenért. Nem tudom, miért imádják mások ezt a könyvet.

Azt mondják, Colleen Hoover stílusa megnyitja a könnycsatornákat. Jó pár olyan könyvet olvastam már, ahol a csigatempójú cselekményt az író olyan hangulatban prezentálja, hogy minden érzelmet kifacsar belőlem. Itt is valami ilyesmit vártam, de ez az egész olyan felületes és egysíkú volt, hogy csak a vállamat vonogattam. Nem jöttek át az érzelmek. Olvastam róluk, de a szavak nem voltak képesek arra, hogy hassanak rám. Layken sír. Layken hisztizik szenved. Én meg kábé: és akkor? Haladjunk. Az írásmód fájón pongyola, alig akadnak benne hasonlatok.

A könyv szájhúzogatóan hatásvadász nyakig öntve halmozott drámával, ráadásul teljesen irreális. Nem is emlékszem, mikor olvastam ennyire hatásvadász elemekkel operáló könyvet. Egész végig azon kattogtam, hogy lehet így megkínozni a főszereplőt. Erről ki szeret olvasni? És nem, nincsenek ennyire hasonló sorsok, és kész.

Kezdjük Layken és Will „szerelmével”. Az első napon megismerkednek, és onnantól kezdve kész, ők szerelmesek egymásba. Nem vonzódnak egymáshoz, nem kedvelik egymást, semmi ilyesmi, hanem ez egy mély érzéseken alapuló kapcsolat. Ez szerelem, emberek! Eltelik három nap, és kiderül, hogy Will tanár, és ez olyan hatalmas drámai elem, hogy Layken utána semmi mást nem csinál, csak hisztizik szenved. Igaz még e három nap során is csak egy randi mennyiségű időt töltöttek együtt, a többi napon nem is találkoztak. Önmagában elég problémás, ha ilyen „stabil” alapra építkezik egy könyv, és én ezek után próbáljam meg komolyan venni?

Aztán azt is furcsállottam, hogy oké, Layken és Will kisöccse összebarátkoznak, de akkor állandóan együtt is vannak, Will viszi őket iskolába. De így kábé rögtön. Az anyuka ezen kicsit sem akad ki, hogy egy kvázi vadidegen ilyen nagy szerepet vállal a fia életében. Mert ha mondjuk még eltelt volna 1-2 hónap, és már jobban megismerik egymást, oké, de így…

Willről egyébként azt kell tudni, hogy a szülei meghaltak 19 éves korában, és feladta az álmait azért, hogy felnevelhesse a kisöccsét. De még ez is tisztára filmbeillően van leírva, egy futballmeccs közepén a labdát bámulva eszmélt rá, és azonnal otthagyta a meccset, hogy az öccséhez szaladhasson. Mert az öccsének a bátyjára volt szüksége, nem arra, hogy tető legyen a feje felett, vagy kaja a szájában, ugyebár. Ez a vérkötelék mindent összetartó ereje, a testvéri szeretet csodája! (Én meg fájón fogtam a fejem.)

A konfliktust Will helyzete generálja: nem akarja elveszíteni az állását, mert etetnie kell az öccsét, így hát hiába szerelmes Laykenbe, fuccs a lávnak. Szóval Layken és ő szenvednek Layken hisztizik, mert erkölcsi okokból nem teljesülhet be a vágyuk. (Mondjuk Layken fejében egyszer sem fordult meg, hogy átiratkozik egy másik suliba. Jó, tudom, akkor nem lett volna könyv!) Általában nem vagyok oda az ilyen külső tényező miatt nem jöhetünk össze megoldásokért, de ez alól kivételt képez a tanár-diák viszony, ahol nyilvánvalóak az okok. Tehát ezt a fajta tiltott vágyakozást imádom. Itt viszont ezt sem sikerült jól ábrázolni, ami mondjuk egyáltalán nem lep meg. Layken és Will szerelme az idő múlásával sem jött át a lapokról. Voltaképpen fogalmam sincs, hogy az egész könyvben mi miatt ment a hiszti.

Azt hittem, hogy akkor ez a könyv ennyiből áll, hogy a főszereplőink kerülgetik egymást, lesznek aranyos jeleneteik (hol?), közben drámáznak egy sort, majd a végén összejönnek. De aztán kapunk egy FORDULATOT, amire számítani lehet, de az író eltereli a figyelmet egy lehetséges verzió felé. Persze nem az következik be, amire utalgat, hanem olyasmi, ami meg sem fordul a fejünkben. A FORDULATNÁL a könyv úgy kicsapta nálam a biztosítékot, hogy a falat kapartam. Nem hittem el, hogy ezt most komolyan beleírta a szerző, még irreálisabb mélységbe taszítva a történetet. Eleve mennyi az esélye a bekövetkezett párhuzamnak? Valahol példát akart állítani Laykennek Willen át, de szerintem az egész kérdés teljesen el volt bagatellizálva. De tudom, az amerikai tiniregényekben nem számítanak olyan apróságok, mint a pénz vagy a felelősség. És az a vicc, hogy igazából a főszereplő fájdalma nem közvetítődött, csak annyit szűrtem le, hogy most már nem csak Will miatt, hanem a FORDULAT utáni tények miatt is hisztizik egy sort, és kész.

Nem csak érzelmi mélysége nincs a könyvnek, de a karakterekről sem tudunk semmit. Eddie (aki szintén hátrányos helyzetű) leszólítja Laykent, és hoppá, máris legjobb barátnők. Már az első megnyilvánulása alapján kikövetkeztettem, hogy Javier lesz a rosszfiú Layken életében. Nick Laykenre nyomul, mert csak, és állandóan a Chuck Norrisos vicceivel traktálja. A viccek a könyv újabb mélypontját jelentették. Nem értettem őket, abszolút nem.

A könyvben megjelenik a slam poetry, de mivel nem merülünk el a témát illetően különösebb mélységekbe, ezért nem tudtam vele mit kezdeni. A vége felé a költéseket már csak átfutottam (az Avett Brothers dalszövegekkel hasonlóképpen jártam el), se nem szépek, se nem rímelők nem voltak. Az ezzel kapcsolatos vége jelenet meg tipikusan a nagyon fáj kategóriába tartozik. Beleborzongok, ha visszagondolok rá. 

Nem tudom, hogy ezek után merjek-e valaha újra az írónőtől olvasni. Állítólag a Reménytelen ennél jobb, de majd még meglátom. A Szívcsapás folytatását kihagyom, ez már biztos. 

Értékelés: 3/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Slammed

Sorozat: Slammed #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 294

Fordította: Barthó Eszter

Olvass tovább!

2014 legjobb sorozatai

Bele sem merek gondolni, hány órát töltöttem sorozatokkal 2014-ben, bár biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebbet, mint tavaly. Mondjuk így elég nehéz összeszedni tízet, amit nagyon szerettem. Igazából csalok, nincs is ennyi.

Az idei szezonban nem sok újonc ragadta meg az érdeklődésem, és szépen lassan minden olyan széria sorra került már, ami tényleg, igazán érdekelt. Emiatt is néztem jóval kevesebbet, mint az előző években. A lista nem csak idei sorozatokat tartalmaz, hanem azokat, amiket én néztem idén.

10. The Originals

Ez csak azért kerül fel, mert valaminek fel kell. :D Persze a TO sem rossz, de számomra már nem hozza azt a szintet, amit az első évad első felében, holott a második évad jobbnak érződik, mint az első évad második fele. Akadtak ütős wtf momentumok, de nekem azt hiszem az alappal vannak problémáim: mindenki meghal, feltámad, egyik testből a másikba vándorol, komolyan erre kell építeni egy sorozatot? Klaus árnyalása viszont nagyon tetszik, Elijah-é már kevésbé.  

9. Arrow

A második évadot imádtam, főleg az Olicity pillanatokért. Miután csúcsra járatták a fináléban, a lehető legrémesebb módon tették semmissé egy tollvonással, és ezzel be is tettek a sorozatnak. Főleg, hogy idén itt sincs semmi irány, nem tudom, hova tartunk, csak Ray Palmer karaktere és Felicity beszólásai színesítik a sorozatot. (Ja meg Stephen Amell még mindig jól néz ki.)

 

8. Supernatural
Még mindig szeretem, bár az évad első négy része elég semmilyenre sikeredett, hiányzott belőle a tűz. Főleg annak tükrében, hogy nyáron ledaráltam az első öt évadot, és mintha nem is ugyanaz lenne a két sorozat. Valahogy lelassult, nincs meg az az izgalmas feszültség, ami évekkel ezelőtt jellemezte. Ha nem azok lennének a karakterek, akik, szerintem már halálra untam volna magam. De a 200. résztől valami megváltozott, és azóta jobb epizódok készültek, noha még mindig nem látom az irányt, ahová tartunk. (Amúgy csak nekem tűnik úgy, vagy mostanában tényleg ez a jellemző a The CW-s sorozatoknál? Régebben volt egy évadon áthúzódó probléma, most meg mintha több kisebb lenne.)

7. Chasing Life
Erről valahogy mindig a Csillagainkban a hibára asszociálok.Néha túl optimistának és butának érzem a főszereplőt, Aprilt (vagy a készítők a nézőket), ám jó látni, hogy nem adja fel, és küzd. A sorozatot egyértelműen a karakterek adják el. April egy kedvelhető főhős, a szerelmi háromszögben baromi jó kémia van, imádom a barátnőjét és a családját. Pedig igyekeznek a készítők mindent beleszuszakolni a cselekménybe, amit csak lehet: biszexuális húg, eltitkolt féltestvér, anya-nagybácsi szerelmi viszony. Ezt mégis el tudják adni a karakterek, és nem érzem idegesítőnek. Jó kis feelgood dráma ez. A karácsony májusban például tök aranyos ötlet volt.


6. Invasion
Ebből anno még tévében láttam pár epizódot, és már akkor is tetszett, elvégre ufók vannak benne. Nem mellesleg Eddie Cibrian a főszereplő, aki durván 15 éve nagy szerelmem volt. Azt nyújtotta a sorozat, amit elvártam tőle, szépen adagolta a rejtély faktort részről részre. Annak ellenére, hogy elkaszálták, és a sztori végül nem futott ki sehová, abszolút kellemes kikapcsolódást nyújtott. Még anyu is cseszegetett, hogy mikor nézzük már a következő részt, pedig ritka, hogy ráfüggjön valamire.

5. In The Flesh
Jaj, hát ez a sorozat abszolút szívem csücske. Ha csak első blikkre nézzük, szimpla zombis sorozatnak néz ki. De egyrészt fogja a már rég lerágott csontként létező témát, és teljesen új megközelítésben tárgyalja azt: a zombiság betegség, amiből meg lehet gyógyulni. De ez mind a felszín, és a rétegekben rejlik a lényeg. Az In The Flesh olyan társadalomkritika, amit bármilyen közegbe interpretálhatunk, csak kicseréljük a zombi szót egy másik embercsoportra. Erről lesz majd egy hosszas kivesézés… egyszer. Nézzétek meg, mert lenyűgöző a fényképezése, az atmoszférája (nem feledni, ez egy brit sorozat), és hihetetlen élményt nyújt. Ez a második évad jobban bejött, mint az első.


4. The Carrie Diaries
Ez az a sorozat, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy megnézem, de már nagyon nem volt mit, és azt hallottam, jó kis feelgood cucc. És tényleg az. Csak az első évadot daráltam le, a másodikat ínségesebb időkre tartogatom. Majd valamikor kritika is kerül ki róla, ha eljutok a posztolásig. A TCD annyira cuki és aranyos, hogy imádtam minden percét. A szerelmi szálon olvadoztam, a drámai témák nem estek át a ló túloldalára, mindemellett viszont jópofa és vicces is. AnnaSophia Robb bűbájos Carrie, és köze nincs az egésznek a Szex és New Yorkhoz (hálistennek).

3. Person of Interest
Ez a sorozat eleinte abszolút nem érdekelt, amíg meg nem hallottam azt a szót, hogy sci-fi. Persze igazából nem volt az, mert ez is tulajdonképpen egy nyomozós sorozat, ahol a mesterséges intelligencia adja a pluszt, ám mégis bejött, pedig darálva nézem minden évben. Aztán nyáron, mikor letoltam a harmadik évadot, oda meg vissza voltam a gyönyörtől. A PoI akkora szintet lépett, hogy minden részt ámulattal néztem. A heti ügyek elsorvadtak, a HR szálat lerendezték és a surveillance mélységei kerültek előtérbe. Még az új szereplőket is megszerettem idővel, pedig az elején a frász kerülgetett tőlük. Aztán a 4. évadban visszakerültünk a nyomozáshoz és az átívelő szál mérsékléséhez, ám még így is imádtam minden egyes eddigi részt. Azt szeretem a legjobban ebben a sorozatban, hogy elgondolkodtató: azt tükrözi, hogy egyre inkább e jövő felé tartunk, és ez valahogy senkit sem zavar igazán.


2. The Flash
Ezen a blogon már számtalanszor elcsöpögtem, hogy mennyire imádom Barry Allent és a megformálóját, Grant Gustint. Maradjunk annyiban, hogy ez mit sem változott. Az év egyik szórakoztató sorozata hétről hétre, és nem mellesleg szuperhősös. Mondtam már, hogy imádom a szuperhősöket? Engem az sem zavar, ha ilyen marad, csak így tovább. A sorozatról itt és itt írtam.

1. Jane The Virgin
Emlékszem, mikor olvastam a berendelt sorozatok premisszáját, megütköztem a The CW csatorna merészségén. Szűz lányt véletlenül mesterségesen megtermékenyítenek? És mindez egy telenovellán alapszik? Atyaég, gondoltam, mi sülhet ki ebből. Messze nem hittem akkor, hogy az év legnagyobb meglepetése lesz. Olyannyira meglepetés, hogy a csatorna sorozatai közül az első, mely Golden Globe-jelölést kapott. A mostani repertoárban a Jane The Virgin annyira különc, hogy már ezzel levett a lábamról. A humora furcsa és túlzó, arra a műfajra reflektál egyfajta öniróniával, amiből építkezik, és hát mondanom sem kell, zseniális. Minden egyes részen folynak a könnyeim a nevetéstől. Jane apja, Rogelio De La Vega pedig az év karaktere.

Kihagyott ziccer:
Extant: Az első 2-3 részt imádtam, aztán teljes lejtmenetbe kezdett. Halle Berry pedig borzalmas színésznő, korábban csak szinkronnal láttam filmekben, és nem tudtam, hogy eredetiben ilyen idegesítő.

Legnagyobb csalódás:
Hart of Dixie: Az első két évadban a kedvenc sorozatom volt. A harmadik évadra viszont olyan szinten átesett a ló túloldalára, hogy amit jópofának és viccesnek tartottam, tök gagyi lett, és el is kaszáltam. Ráadásul az arcomat kapartam, ahányszor Joel megjelent a képernyőn. Azért még gondolkodom rajta, hogy visszaszállok valamikor, főleg, ha a 4. az utolsó évad.

Olvass tovább!

2014 legjobb filmjei

Jó volt filmes szempontból ez az év. Több tetszetős alkotás is készült, várt adaptációk és remake-k, amiktől féltem, hogy rosszul sülnek el, ám nem így lett. Ezekből tízet összeszedtem egy listára. Egy-két szemrevaló film hiányozhat, azokig még sajnos nem jutottam el, majd jövőre.

10. 22 Jump Street
Agyatlan Channing Tatum-Jonah Hill film, ami annyira szar, hogy szar, de valamiért mégis jó. De lehet csak azért, mert CHANNING TATUM, emberek! Szóval ne vegyétek komolyan ezt a 10. helyet, valamit ide kellett raknom.

9.  Sráckor
A film, ami semmiről sem szól, és mégis mindenről. Az a vicc, hogy annak ellenére, hogy nagy hatással volt rám ez a semmi, az életben meg nem nézném még egyszer. De ti azért nézzétek, legalább egyszer!

8. A könyvtolvaj
Nem szeretem a háború idején játszódó filmeket, de néha kivételt teszek, és megnézek egyet-egyet. Ezt mindenképpen érdemes. 

7. Transformers: A kihalás kora 

Tudom, hogy divat savazni a Transformers-filmeket, de őszintén szólva nem érdekel. Én a negyedik részt is imádtam, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ugyanazt a sztorit nyomták le a torkomon, csak kicserélték a neveket. Az új szereplőgárda sokkal jobban bejött, mint a régi, a vicces egysorosokon jót nevettem, imádom az effekteket, a hangokat, a CGI-t, a látványt, a zúzást, amit egy ilyen guilty pleasure filmtől elvárok. A zene pedig csúcs, az Imagine Dragons Battlecry c. számára felhúzott téma fantasztikus. És a dínóbotok, hajaj!

6. Mr. Banks megmentése
Nem gondoltam volna, hogy ez tetszeni fog, mégis így lett. A film tud valamit, mert Emma Thompsont speciel ki nem állhatom. 

5. A beavatott
YA adaptáció a jobb fajtából. Teljesen könyvhű lett, vizuálisan rendben volt, kellően pörgött. Mondjuk Négyes castingját még mindig nem emésztettem meg, de ez legyen a legkisebb bajom.

4. Godzilla
Jaj, imádom Godzillát, és a remake-je nagyon faja lett. Erről is lesz majd poszt egyszer. 

3. Így neveld a sárkányod 2
A mese, amin bőgtem egy jót. Szerintem simán überelte az első részt annak ellenére, hogy az egyik fordulattal nagyon nem vagyok kibékülve (utálom már azt a klisét, de nagyon). Fogatlan még mindig annyira cukicukicuki, hogy elolvadok rajta.

 2. Csillagainkban a hiba
A film, ami egyszerre volt vicces és szomorú, romantikus és drámai. Ansel Elgort fantasztikusan hozta az imádott Augustus Waterst.

1. A holnap határa

Az év sci-fije Tom Cruise-zal, akit szeretek, olyan témára épülve, ami a kedvencem. Sülhetett ki ebből a párosításból rossz? Persze, hogy nem. A végét mondjuk azóta sem értem, de nem baj.

Legnagyobb csalódás: 
Vámpírakadémia: Aki a könyvet adaptálta, szerintem nem értette, hogy a könyv miről szólt. Feláll a hátamon a szőr, ha rágondolok. Szerencse, hogy nem gyalázzák tovább. 
A galaxis őrzői: Huh, nagyon vártam, nagy pofáraesés volt. Se nem vicces, se nem jó. Ellenben Chris Pratt tetszett, szóval kíváncsian várom, mit alakít a Jurassic Park 4-ben. 

Legrosszabb film:

A vihar magja: Hogy miért? Tessék elolvasni itt.

Legelborultabb film:

Időhurok: Azóta is emésztem, hogy lehetett ilyen elborult sztorit kiagyalni. Ez már nem kreativitás, ez egyszerűen beteg, és kész. Ráadásul leesett a csavar a grandiózus finálé előtt, és végig fogtam a fejem, hogy wtf, ez meg mi a szent isten. 

Olvass tovább!

Sráckor

A Sráckorral a filmművészet újabb mérföldkövéhez érkezett. Amikor azt hinnénk, már mindent láttunk, jön egy rendező, aki ráébreszt minket arra, hogy ez koránt sincs így. Ezt a monumentális alkotást mindenkinek látnia kell!

Richard Linklater nagy fába vágta a fejszéjét 2002-ben. Elhatározta, hogy készít egy olyan filmet, ami valós időben mutatja be ahogy a karaktereken nyomot hagy az idő. Semmi nem garantálta, hogy nem fuccsol be végül az elképzelés. De eltelt 12 év, és megcsinálta.

A filmben Mason felcseperedését követhetjük. Amikor először találkozunk vele, mindössze hat éves, és amikor elbúcsúzunk tőle, a főiskolát kezdi. Megdöbbentő élmény a saját szemünkkel látni, ahogy kisfiúból fiatal férfivá érik. Meghatározó pillanatképek színesítik az idő múlását, például amikor megjelenik az új Harry Potter könyv, vagy arról beszélgetnek, mennyire nem szeretik a Twilightot.  A színészek valós idejű öregedése hitelességet kölcsönöz a filmnek, ami tulajdonképpen nem is film.

A Sráckor egyfajta tükörkép, maga az élet. Semmiről sem szól, és mégis mindenről. A mindennapos, szürke életünket eleveníti fel előttünk egy kissrác szemszögén keresztül, ami távol áll a forgatókönyvekbe írt megkonstruált valóságtól. Mert az életben nincs dramaturgia, nincsenek éles fordulópontok és irányvonalak. Az életben csak telnek a végtelen hosszúságú, egyforma napok, nincs kezdet és nincs cél, csak haladunk előre apró léptékkel. És ez fel sem tűnik. Csak néha ráeszmélünk, hogy idősebbek lettünk.

A forgatás részben improvizáción alapult. Nem volt kész szövegkönyv, amit a szereplők szájába adtak, hanem a felvételek elkészülése előtt ötletbörzéztek. A beszélgetések olyanok, mint a hétköznapokban: természetesek, jellegtelenek, semmiségekről szólnak.

Fantasztikus látni, ahogy a szereplők nőnek, és változnak, ahogy előrehaladunk a történetben. Máshogy néznek ki, átalakul a frizurájuk, híznak-fogynak. Olyan, mintha egy rég nem látott családot látogatnánk meg. Nem vagyunk tisztában az életük egészével, mert nem vettünk részt a mindennapjaikban, csak bizonyos szegmenseit látjuk. Mason anyja férjeket fogyaszt, továbbképzi magát, tanár lesz, és a végén mégis úgy érzi, hogy kiüresedett az élete. Mason apja egy megbízhatatlan alak, akinek az évek folyamán benő a feje lágya, és megkomolyodik. Ahogy változunk és tanulunk, mások lesznek a prioritások az életben.

És mi a tanulság a végén? Az, hogy nem mi ragadjuk meg a percet, hanem az ragad meg minket. Bármi is adatik nekünk, az életünket éljük tovább napról napra.   

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: Boyhood

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 165 perc

Olvass tovább!

Revenge – 4×10: a félévadfinálé

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

David Clarke-nak lenni nem könnyű, valamilyen formában mindig bosszúkhoz kötődik a sorsa. Emily letudta a maga kis hadjáratát az elmúlt évben, hát Victoria gondolt egyet, és kitalálta, hogy őt használva vesz revansot a sok rosszért, amit a Grayson család elszenvedett.

Még így 10 rész elteltével is némileg felfoghatatlan számomra, hogy az írók hogyan gondolhatták ezt komolyan. Mint ahogy azt sem értem, miért kezelik úgy a karaktereket, mintha a velük történtek nem 20 éve, hanem tegnap zajlottak volna. Az évad első részeiben az izzadtságszagú családi találkozó halogatásán volt a hangsúly, majd lehullt a lepel az Aput övező titokról.

A félévadfináléban pedig egy meglepő (?) esemény is történt, amiről spoileresen a tovább mögött ejtenék pár szót.

Olvass tovább!

Csillagainkban a hiba

Tavaly ódákat zengtem John Green Csillagainkban a hiba című könyvéről, aminek minden egyes szavát ittam magamba. Amikor megtudtam, hogy film lesz belőle, elszörnyedtem – ebből mégis hogy fognak egy élvezhető filmet összerakni, mikor a dialógusok nyújtják az egész könyv ízét? Ott volt elrettentő példaként az Amíg élek, aminek az adaptációja – és most finoman fogalmazok – nem a legjobbra sikeredett. 

Most, hogy végre sikerült megnéznem a filmváltozatot, kiengedhetem a mélyről a levegőt, akkora megkönnyebbülés öntött el. Mert ez a film egyszerűen fantasztikus lett. Az hagyján, hogy ültem a vászon előtt bambán úgy, mint akire valaki ráragasztott pillanatragasztóval egy vigyort (a végét leszámítva persze), de a film után azt éreztem, hogy legszívesebben most azonnal megnézném még egyszer. Ez a reakció nálam olyan ritka, mint a fehér holló, szóval csak ennyire bűvölt el.

Amikor a könyvről próbáltam valami véleményfélét kicsiholni magamból – nem volt olyan könnyű, nehéz volt szavakba önteni a megfoghatatlant – akkor azt állapítottam meg, hogy a történet esszenciáját a párbeszédek adják. Főként a Hazel és Gus közti beszélgetések, ami a lényeg, és ebbe társulnak be időnként a többi karakterek. Az számít, hogy a főhősök, akiket távolról megérint a halál szele, nem agonizálnak a sorsukon, hanem igyekeznek kihozni a helyzetükből a lehető legtöbbet. Tehát viccelődnek a saját nyomorukon, mert csak így lehet elviselni az életet, és elraktározni mélyre a rettegést. 

A könyvben Hazel és Gus beszélgetéseit, eszmefuttatásait egyszerűen imádtam. Már nem egyszer láttuk, hogy az átültetni való szöveg, aminek alapanyagnak kéne lennie, elveszik a forgatókönyvben. Példaként most hirtelen a Csontváros jut eszembe, ahol Jace személyiségét a vicces beszólásai határozták meg, de a filmből az jött le, hogy az írók elfelejtették olvasni a könyvet. Biztosan túl vastag volt. Szerencsére a Csillagainkban a hibára mindez nem vonatkozik, mert átemelték a könyv lényegét, a mosolyra fakasztó dialógusokat, amik olyan élővé tették a könyvet, és olyan aranyossá a filmet.

A Csillagainkban a hiba simán az év romantikus filmje. Ami kifejezetten bizarr, hiszen a rák a központi téma, abból adódnak az élethelyzetek és a párbeszédek, de valahogy az egész a háttérben lebeg csak, és mi, nézők is olyanok vagyunk, mint Gus, az élet napos oldalával foglalkozunk, amíg csak lehet. Így hiába tudjuk jól, hogy a kaszás ott várakozik a háttérben, egyszerűen csak nem törődünk vele, és vigyorogva nézzük ennek a két fiatalnak a történetét, és szurkolunk nekik, hogy jöjjenek össze.

Bizonyos szempontból talán jobb is a film, mint a könyv. Egyrészt levetkőzte azokat a tulajdonságokat, amik egy picit zavartak, mint például az idő rövidsége, és a szerelem instant jellege. Nincs okom rá, de hosszabbnak érzékeltem az időt, nem csak hirtelen egyik napról a másikra bekövetkező események sorozatának, ami olyan gyorsan pörgött le, mint egy filmtekercs. Azok a rövid snittek, mikor az operatőr érzékeltette, hogyan nyilvánul meg Hazel és Gus egymás iránti vonzalma, amikor még semmi sem történt közöttük, igazi pillangók a gyomorban érzés volt. Másrészt a forgatókönyv elhagyta a felesleges részeket, mint például Gus előző barátnőjét vagy Hazel barátnőjét, akiknek hiánya annyira nem tűnt fel, hogy el is gondolkoztam azon, hogy a könyvben minek vannak. 

Az egész film hihetetlenül vicces és annyira aranyos, hogy azt el nem tudom mondani. Nem hittem volna, hogy a terem ilyen gyakran zeng majd a nevetéstől, pedig emlékszem még, hogy a könyvön is telibe vigyorogtam magam. És tényleg, ahogy Hazel és Gus összejönnek, az annyira nagyon imádnivaló. A casting kifejezetten jól sikeredett, Shailene Wooley és Ansel Elgort között megvan az a bizonyos szikra, remekül kiegészítik egymást. 

Azt tudni kell, hogy Augustus Waters a Nr.1 könyves pasi számomra a YA irodalomban. Hadd idézzek önmagamtól: „Augustus Waters egy isten. De tényleg. Külsőleg és belsőleg is. Azonnal megnyert magának, olyan aranyos és egoista és kedves és az egyik legjobb realista YA karakter, akivel valaha találkoztam. Miért nem találkozom ilyen emberekkel az utcán, mint Ő?” És én ezt még mindig így gondolom, sőt! Megláttam pár hónappal ezelőtt a trailert Ansel Elgorttal, és arra gondoltam: jesszusom, ő itt tényleg Gus! Pedig én aztán nagyon finnyás vagyok a castinggal kapcsolatban, konkrétan mindig elégedetlenkedek. Általában egy idő után elfogadom a választott színészt a szerepre, mint történt ez például Az éhezők viadala esetében, ahol először kiakasztó volt Josh Hutcherson Peeta szerepére. De ma már számomra is ő Peeta. Szélsőséges esetben a rosszul választott színész miatt utálom meg a karaktert, akit korábban szerettem, így jártam a Twilight esetében, ahol a film előtt még kedveltem Edwardot, azóta meg már rosszul vagyok tőle (mondjuk az egész sorozatra is igaz ez az állítás). Ez persze elég ritka. És ami szintén ritka, hogy úgy érzem a filmben látható alak az én képzeletem képi síkra való kivetítése. És Ansel Elgort bizony nekem ízig-vérig Augustus.

Fantasztikusan hozta a srácot. De igazából nem is eljátszotta, hanem ő maga volt az. Vagy most értelmetlenségeket fecsegek? Nem azért gondolok rá így, mert helyes vagy ilyen külsőt képzeltem el, mert igazából nem. Hanem annak a karakternek a lényét adta vissza, akit én a könyvben annyira nagyon megszerettem. Egyszerre volt az a flegma és aranyos, kedves srác a könyvből. Tudjátok, melyik volt az egyik kedvenc jelenetem a filmből? Amikor elolvasta Hazel kedvenc könyvét, és azt lereagálta, miközben a háttérben Isaac tört-zúzott. Mert, hogy ezt én is pontosan így szoktam, amikor imádok egy könyvet, és lelkendezem rajta. Jó, nem ragozom ezt tovább, a lényeg: imádtam Ansel Elgortot Augustus Watersként és csak ismételni tudom önmagam. Miért nem létezik egy Augustus Waters a világban? MIÉRT?

A zeneválasztás kifejezetten bejött, a zenék nagyon passzoltak a jelenethez. Pedig nem az én stílusom, mégis annyira megfogtak a dalok, hogy még az albumot is letöltöttem, és időnként előveszem, hogy visszacsöppenjek a film által teremtett hangulatba. Mind a romantikusabb, mind a tinipopos, mind a líraibb dalok bejöttek, a kedvenceimet be is linkelem. Oké, a svéd rap az nem igazán! Külön meg kell említenem, hogy az is tetszett, mikor Hazel és Gus sms-ezett, és a szöveg megjelent abban a szép kanyargós betűtípusban a képen. A hangulatteremtés is csillagos ötös, főleg az Amszterdamban játszódó részek produkáltak egy különleges atmoszférát. Tényleg, az egész olyan, mint egy jópofa romantikus, nem nyálban tocsogó, hanem aranyos tinifilm szerethető szereplőkkel, addig, míg nem jön a fordulat.

Igazából arra számítottam, hogy sírni fogok, mert a könyvet is megkönnyeztem, bár voltaképpen csak a végét, a levél részt. Itt is akkor repedt meg a mécses – csak repedt, nem törött végül – és éreztem, hogy szaporábban kell pislognom. Talán pont azért, mert Gus mondta el a kis flegma hangján, és úgy kissé bohókás lett a szívettépő helyett, máskülönben lehet itattam volna az egereket. Az az utolsó mondat egyszerűen zseniális, Gus szájából meg főleg, hónapokig ez az idézet volt a háttérképem. 

"Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét."

Szeretnék egyszer ilyeneket mondani őszinte szívvel, meg úgy az egész életszemléletet kisajátítani magamnak. Mások érzékenyebbek voltak nálam, és valakinek a szaggatott zokogása feltört Hazel beszéde közben, amit mindenki síri csendben hallgatott. Szerintem a drámai rész is jóra sikeredett attól független, hogy a tinis, romantikus fele elnyomta. Pontosan ezért furcsa ez a kettősség, illetve az, hogy a rák ebben a történetben csak a statiszta szerepét tölti be. 

Én azt mondom, nézzétek meg. Ha szerettétek a könyvet, a filmet is imádni fogjátok! Ha nem szerettétek a könyvet, hát nem tudom. De hiszem, hogy aki kicsit is fogékony az ilyen aranyos, romantikus kapcsolatokra, annak tetszeni fog, már persze, ha félre tudja tenni a betegséggel szembeni ellenszenvét, és nem köt bele abba, hogy ez nem elsősorban a rákról szól. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!