Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek

A cím alapján nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy egy kemény témájú, nem habos-babos végű könyvhöz lesz szerencsém. Gyűjtöttem egy kis lelkierőt, és belevágtam.

Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől… Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja, ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. Rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.

E hosszú című könyv, most jól lehúzta az amúgy sem szikrázó életkedvemet. Néha nem tudom, minek olvasok ilyeneket. Na jó, pontosan tudom.

Igazából több oldalról meg lehet közelíteni a problémát: Daelynnek igaza van, Daelyn egy önző kis fruska. Mindkettőben van némi igazság, de mivel Daelyn szemén át látjuk a világot, rém egyszerű a válasz: Daelyn látásmódját az őt ért atrocitások eltorzították. Nincs ezen mit túlragozni. Akik átmentek már akármilyen lelki bántalmazáson, legyen az iskolai, családon belüli, azok kb. pavlovi kondicionálásnak esnek áldozatul, és ezen baromi nehéz változtatni.

Egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Daelyn nem tud megbízni az emberekben, hogy úgy érzi az élete mindig szar lesz, és sosem lesznek barátai. Főleg a szülőkkel kapcsolatos álláspontja az, aminek leginkább két oldala van. A történet egy pontján kiderül, hogy Daelyn kvázi csodagyerek, mert a szülők úgy tudták, hogy nem lehet utóduk, így nem meglepő, ha olyan dolgokra kényszerítették Daelynt, amiről úgy gondolták, hogy majd jót tesz neki. Annyira a saját elképzeléseik lebegtek a szemük előtt, hogy nem hallották meg a lányuk ellenkezését. Rossz szülők lennének? Nem, de mivel rossz élményei a szülei kizárólagos döntésének köszönhetők, Daelyn összetársította a kettőt. Persze ha a szülők is nyitottabbak lettek volna, akkor talán másképp alakultak volna a dolgok. (Tudom, miről beszélek: az én szüleim, amikor nem tudtak mit kezdeni egy problémámmal, akkor lerendezték annyival, hogy csak kitalálom, az nem is úgy történt, valójában felnagyítom a dolgokat, mert így egyszerűbb volt, mint istápolni a fokozatosan elapadó önbecsülésemet.)

– A szavak leperegnek rólad.
Tévedés. A szavak gyilkolnak.

Nem tudom, hogy ma Magyarországon ilyen mértékű méreteket ölt-e már a bullying (a tippem a gyengébb iskolákban egy igen lenne), de ha nincs fizikai bántalom, csak a folyamatos megjegyzések, ne mondja nekem senki, hogy azok csak úgy le tudnak pattanni az emberről, még ha próbálkozik is.

Daelyn nem akar élni, mert szar az élet? Igazából sosem értettem azokat, akik jönnek a közhelyekkel, hogy van értelme, meg egyszer majd jobb lesz, elmúlik a fájdalom blablabla. Nem akarok senkit sem öngyilkosságra buzdítani, de rühellem a közhelyeket, amik a témát övezik, és általában azok a szószólói, akiknek fogalmuk nincs, milyen, amikor tényleg már csak azt szeretnéd, hogy vége legyen. A regényben kapunk egy párhuzamot Daelyn és Santana kapcsán, ami egy kiváló szembeállítás arra, hogy Daelynt elgondolkoztassa. Ugyanakkor a történet ragaszkodik a valósághűséghez, nincsen a szerelem meggyógyítja a betegséget című röhejes klisé vagy a mindent elfelejtő csók. Ez már csak azért is hiteltelenné tette volna a sztorit, mert Santana felbukkanása Daelyn életében erőltetettnek hat, eléggé érződik a karakteren, hogy az író rángatja, nem pedig magától cselekszik. Avagy nem is ismerjük meg Santanát eléggé ahhoz, hogy értsük, miért tapad egy olyan lányra, aki nem beszél, állandóan lepattintja, és még jól sem néz ki (bár gyanítom Daelyn közel sem olyan ronda, mint amilyennek önmagát látja). Az nem elég ok, hogy magányos, mert ezer másik diákot is kipécézhetett volna magának a suliból.

A különböző halálnemek részletes kifejtése eléggé hangulatgyilkos, pláne, hogy Daelynnek több öngyilkossági kísérlete is volt. Kissé kidolgozatlan a regény, mert például jó lett volna belelátni abba, hogy a korábbiaknál mik voltak a körülmények, mikor szakadt el a cérnaszál, és hogyan érezte magát utánuk. A karakterizálás sem túl erős, szóval megcsiszolgatva még jobb lehetett volna a történet, bár így is megállja a helyét.

A könyv vége nagyon tetszett, ugyanis nincs megoldás, nem tudni, hogy Daelyn megteszi-e vagy sem. Én úgy gondolom, hogy végül az élet mellett dönt, találtam erre irányuló jeleket, mégis tök jó, hogy mindenki a saját elképzelése szerint választhatja meg Daelyn sorsát.

Kissé csapongtak a gondolataim, de a depresszió és az öngyilkosság kombója nem könnyű téma, olyan, ami erősen megoszlatja az emberek véleményét, de aki szeretne a bullyingról olvasni, annak mindenképpen ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  By The Time You Read This, I'll Be Dead.

Kiadó: Móra

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 248

Fordította: M. Szabó Csilla

Olvass tovább!

13 okom volt

A Netflix híres arról, hogy minőségi sorozatokat tesz le az asztalra. Jay Asher könyvét 7 évvel ezelőtt olvastam, és volt olyan hatással rám, hogy kíváncsi legyek, hogyan teljesít a képernyőn.

Hannah Baker öngyilkos lesz. Halála előtt kazettákat készít annak a 13 személynek, akik szerepet játszottak abban, hogy meghozza e döntést. A felvételeken részletesen elmeséli, hogy mit tettek vele, hogyan gyötörték őt. A szabályok: a kazettákat meghallgatás után tovább kell adni a következő személynek, különben a másolatok nyilvánosságra kerülnek.

Amikor először hallottam a könyvről, leginkább az alapötlet eredetisége ragadott meg. Jay Asher jól ki is használta, ez a fajta narráció rengeteget dobott a történeten. Az más kérdés, hogy a regény a kivitelezésben elsiklott − a mai napig megosztónak számít olvasói körökben.

Mi vele a baj? Nos, maguk az okok.

Szögezzük le, hogy Hannah-nak (és bárkinek) szíve joga eldönteni, hogy élni akar-e vagy sem. Mindannyian különbözünk, van, aki jobban viseli a csapásokat, van, aki kevésbé. Mindenkinél eljöhet az a pont, amikor úgy érzi, nem bírja tovább, és csak azt akarja, hogy véget érjen. Mindannyiunknak mások a helyesnek vélt okok.

Nekem azonban szívem joga, ha az okokkal nem tudok azonosulni. A történet elején jelentéktelenek, és Hannah saját hülyeségeiből fakadnak. Túl könnyen megbízik az emberekben és nem tanul a hibáiból. Aztán még ott vannak az illuminált állapotban elkövetett okok. Tudom, hogy társadalmi elvárás a részegség, ezért csinálni kell, de bocsánat, ha nem tudok sajnálni senkit, ha miatta úgy jár, ahogy. Választás kérdése az ivászat, nem követelmény.

Én ebben a sztoriban jobban sajnáltam Clayt. Hannah miatt is, akinek viselkedését nem tudta dekódolni, és utólag, a kazettát hallgatva kellett szembesülnie azzal, hogy miért volt olyan a lány, amilyen, és milyen keveset kellett volna csak tennie. És egy másik ok miatt is, ami spoileres.

A kazetták a sorozat közegében már csak azért is érdekesek, mert a könyv megjelenése óta eltelt 10 év, és a jelenben még furábbnak hatottak. Főleg, hogy a tinédzser korosztály talán már nem is találkozott ezzel a hordozóval. Én még emlékszem, hogy a 2000-es évek elején kaptam az első discmanemet, és mekkora nagy szám volt az akkoriban. Hogy egy kicsit szőrszálhasogassak, hiányoltam némi recsegést Hannah narrációjában, mert azért egy kazettán nem ilyen kristálytisztán szólnak a hangok.

Na de hogy konkrétan a sorozatra is térjek: egy kiváló adaptációt láthattunk. Látszik rajta, hogy komolyan vették az egészet, össze sem hasonlítható egy The CW-s tinisorozattal, szóval azoknak is simán nézhető, akik nem szeretik a műfajt, mert már öregnek érzik hozzá magukat. Nagyon jól eltalálták a színészeket, akik közül kiemelném a Hannah-t alakító Katherine Langfordot, aki − el sem hiszem − nulla filmes előítélettel landolt a főszerepben. Nagyon jól megjelenítette Hannah szélsőségeit.

A sorozat dinamikusan szerkesztett, nem bejáratott panelekkel dolgozik. Néha előbb vagyunk a Hannával történtek birtokában, mint Clay. Néha egyszerre kapjuk az információt. Máskor meg Clay már mindent tud, amit mi még nem, és csak a reakcióját látjuk, hogy valami durva dologról van szó, ami még jobban felcsigázza az érdeklődést. A sorozat darálásra termett, patikamérlegen adagolja a karaktereket, hogy mire Hannah történetében odaérünk, már kapjunk egy átfogó képet róluk. A legszemrevalóbb, ahogy vizuálisan összemosódik a jelen és a múlt. A jelen képkockái hidegebb, kékes tónusúak, míg a múlt meleg, sárgás színárnyalatban pompázik, és ez egyszerre nyilvánul meg, ahogy Clay végiglátogatja a Hannával történtek fontos állomásait, és egy képen van a jelenbeli Clay és Hannah. Aztán egy olyan eszköz is használatban van, amikor Clay elképzeli, hogy mit tenne, és ezt megmutatják úgy, hogy a néző azt higgye, hogy ez tényleg aktuálisan történik, majd visszaugrik a snitt elejére, hogy lássuk, csak a srác gondolja. Ezt egy ponton túltolták, és engem már zavart, de szerencsére a végére elkopott.

Általában az alapanyagot preferálom az adaptációk helyett, de ebben az esetben a sorozat jobb, mert többet nyújt. A regényben beleragadunk Clay fejébe, a sorozat viszont körbejárja Hannah szüleinek kálváriáját és az "elkövetők" reakcióit. Hannah szülei pert indítanak az iskola ellen. Eleinte az ügy vesztettnek tűnik, fogalmuk sincs, hogy mi történt a lányukkal, és hogyan kezelték őt a diáktársai. Szívfacsaró nézni, ahogy az anyagi nehézségeiket tetőzi az öngyilkosság és a harc, amit nem akarnak feladni  a várható kudarc ellenére sem. Az osztálytársak abból a szempontból érdekesek, ahogy megélik, hogy Hannah konkretizálta őket. Legtöbbjük tagadásban van és Hannát hazugnak bélyegzi, mert az könnyebb, mint elfogadni az igazságot.

Az események a 9. résztől durvulnak be, innentől kezdve azért már kell egy toleráns gyomor nézni a történteket. Az utolsó két részre elég nehezen szántam rá magam. A 12-es ok a legdurvább, és ez a könyvben engem teljesen kiborított − persze a tény kit nem −, én akkor ott úgy éreztem, hogy Hannah szinte már akarta, hogy így legyen, hogy önigazolásként felhasználhassa − igaza van, ha meg akar halni. A sorozatban ez szerencsére nem így jött át, szimplán csak szörnyű volt megemészteni. (Bár azóta sem értem, hogy miért nem az volt az első dolga, hogy kipattan és elrohan.)

A 13-as oknál a részek folyamán azon tűnődtem, vajon rájöttem volna, hogy az a személy az, aki, ha nem olvastam volna a könyvet, mert rendesen előtérbe helyezték az elejétől fogva, de megvolt az "elterelő" indok, úgyhogy nem tudom, mennyire nyilvánvaló egy laikusnak.

Hannah telibe megmutatott öngyilkossági jelenete brutális, és utána a szülők döbbenete, amikor felfedezik a lányuk holttestét. Akad még egy másik öngyilkossági kísérlet is, amire nem emlékszem, hogy benne volt-e a könyvben. Mindenesetre felkorbácsolja a kedélyeket, mert több ember is esélyesnek tűnik. A sorozat vége elég furcsa: a legtöbb szál lógva marad. Vannak események, ahol tovább gondolhatjuk a dolgot, mint például, hogy Hannah szüleinek sikerül bebizonyítani az igazukat, másoknál viszont marad némi hiányérzet.

Összességében érdemes félretenni az okokat, ha esetlegesen negatív véleményt formálunk róluk, és a széria egyéb aspektusaira koncentrálni. Akiknek pedig tetszett a könyv, biztos, hogy az adaptáció is fog. Nagyon ajánlom!

 Értékelés: 5/5

Megjelenés éve: 2017
Epizódszám: 13

Csatorna: Netflix

Olvass tovább!

Karen Fortunati: The Weight of Zero

Elég jó értékelései vannak a regénynek külföldön, és olyan témát jár körbe egy pici csavarral, amit például a Veled minden hely ragyogó bámulatosan integrált történetbe.

Cath előre felkészül arra, mikor kebelbarátja, Zero, köznapi nevén depresszió ismét rátelepszik. Az ágya alatt dugdossa a gyógyszereit, hogy amikor Zero lecsap, megölhesse magát – a legutóbbi alkalommal nem sikerült. Mielőtt ez bekövetkezne, évek egyedülléte után a töri projekt keretén belül szert tesz élete első pasijára, a terápiás csoportban pedig új emberekkel ismerkedik meg.

Nem igazán értem, miért 4,2-es a könyv goodreadsen. Tény, hogy nem nagy az olvasottsága, de akkor is soknak tartom a méltató szavakat.

Mert a The Weight of Zero egy roskadozó kliséhalmaz.

Semmi eredeti nincs benne az említett apró pici csavart leszámítva, hogy Cath úgy hivatkozik a depressziójára, mintha az egy külön entitás lenne. Fortunati fogja a tipikus, irreális kliséket, és egy csokorba gyűjti. Cathnek jó ideje nincsenek barátai. Amikor elárulta a két legjobb barátnőjének, hogy bipoláris depressziót diagnosztizáltak nála, elfordultak tőle, sőt, az egyik szétkürtölte a hírt a suliban, és azóta is megy részéről a bullying. Erre jön a történelem óra, és azon belül mi más? Csoportmunka, naná, amely során Cath és Michael – aki egyébként már hatmillió éve oda van Cathért, csak nem mert közeledni eddig, mert a cselekmény most kívánta meg – közel kerülnek egymáshoz. Értsd: váltanak pár szót a közös projektjükről, és bumm, már együtt is járnak 20% után. Elismerem, ebből a szempontból nem szokványos a regény, mert nem a szerelmi szálon van a hangsúly, és végig egy párt alkotnak a történet folyamán, de ezzel el is veszik a romantika, merthogy 1, érthetetlen, mire fel jönnek össze 2, nem sikerül köztük kémiát csiholni 3, Michaelben semmi érdekes nincs.

Pasi pipa. Pár nap múlva betoppan az új legjobb barátnő is a képbe. Tudom, tudom, fikció, de ne legyen már ennyire irreális. Innentől kezdve minden szép és jó, Cath élete csodálatos lesz, de ennek törvényszerűségéhez felesleges a mentális betegség, mert egy sokáig magányos, normális ember is éppen ugyanígy éli meg a szituációt.  

Ez volt az egyik nagy bajom a regénnyel. Igazából Cathnek egy olyan időszakát mutatja be, ami a mániákus és a depressziós közti átmenet, így nincs lehetőség egyik szélsőséget sem megismerni, csak némi bűnbánó visszaemlékezés van és a depressziótól való félelem.

A másik problémás rész maga a főszereplő. Valahol értem, hogy a karakterfejlődéséhez szükségesnek kell önzőnek lennie, na de ennyire? Értelemszerűen úgy érzi, hogy ő a világ közepe, hogy a fájdalmát senki sem értheti meg. De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy lazán elnézi, hogy az anyja két munkahelyen gürizik, hogy az ő gyógykezelését finanszírozni tudja, és még annyit sem tesz meg, hogy csinál némi házimunkát! Ezt csak a depressziós fázisban tartanám indokoltnak, de mint mondtam, abba Cath nem ér el a regény folyamán. A történet egy pontján az anyja teljesen megdöbben, mikor Cath tesz-vesz valamit a házban. De ennél még durvább az a rész, amikor az anyja bejelenti, hogy egyelőre otthagyja a másik állását, mert már nem bírja a két munkát egyszerre, sem azt, hogy alig látja a lányát, Cath meg erre konkrétan számon kéri, hogy mi az, hogy nem akar többé megszakadni. Nem akartam elhinni az olvasottakat. Ráadásul Cath úgy tartja vissza az infót a betegségéről mindenki előtt, mintha ő lenne a szentatyaúristen, értitek, még a terápiás csoportban is. Még az új barátnője előtt is, aki a legszégyenteljesebb problémáját is bevallja neki, és cserébe mit kap? Titokzatoskodást, mert Cath a fejébe vette, hogy őt mindenki utálni fogja, ha megtudják, mi a diagnózisa. (Nyilván a barátnői reakciója miatt, de akkor is túlzás.)

Soknak találtam a történelmi vonatkozást, legalábbis abszolút nem érdekelt az a vonal, hiába használta Cath a leveleket egyfajta önazonosulásra, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, és ne hagyja, hogy a betegsége határozza meg.

A regény üzenete jó: mindenkinek van valami fájdalma, és egyik sem csekélyebb jelentőségű másokénál. De a kivitelezés és Cath ellenszenves személye mellett eltörpül.

A lezáró klisé lényegében az, hogy a szerelem meggyógyítja a mentális betegséget, mert Cath bevallja a betegségét, és úgy dönt, hogy Zero nem jön el, és kész, de szerintem ez nem egészen úgy működik, hogy az ember eldönti, hogy most nem akar depressziós lenni, vita lezárva. 

Azt nem mondom, hogy debütáló regénynek rossz lenne a The Weight of Zero, mert nem az, csak átlagos.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Delacorte Press

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 400

Olvass tovább!

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

A Napos oldal jó ajánlólevél volt Matthew Quick könyvéhez, és az első oldalon a szürreális csendélet bemutatása már jelezte, hogy ez a könyv instant kedvenc lesz. Szeretem a fura dolgokat, és mi sem bizarrabb, mint a zabkása-náci fegyver kettőse.

Leonard Peacocknak szülinapja van, egész pontosan a 18., ami jelentős fordulópont az ember életében. Különlegessé akarja tenni, ha már senki sem köszönti fel; elindul a náci fegyverrel a suliba, hogy kinyírja a csávót, aki egykor a legjobb barátja volt, és az azt követő napirendi pont az öngyilkosság. Ahogy múlik a nap, és egyre közeleg a cselekvés ideje, fény derül azokra a dolgokra, amik ily drasztikus elhatározásra sarkallták Leonardot.

Valahol nevetségesnek hat, mekkora ügyet csinál Leonard abból, hogy senki nem ünnepli meg születésének jeles napját. De tudjátok mit? Leonardnak rohadtul igaza van. Persze nem kell bosszúból ezért kinyírni mindenkit (nyilván nem is ezért teszi, csak éppen ez a tökéletes nap), de képzeljétek már bele magatokat kicsit a helyzetébe. Szerintem ezt csak azok nem értik, akiket minden évben torta vár meg 150 Facebook üzenőfali poszt, amitől inkább már unják az egész hajcihőt, semmint értékelik. De az igazság az, hogy szívás, ha nem köszöntenek fel a szülinapodon. Olyan érzés, mintha tök fölöslegesen lennél a világon, mert senkit nem érdekelsz (és ez éppenséggel elég bizonyíték, azt hiszem.) Saját tapasztalatból beszélek, ugyanis már évek óta az a jellemző, hogy alig pár embernek jut eszébe a nap, mikor egy évvel öregebb leszek. Pár éve megkaptam a kioktatást, hogy mit akarok, ha egyszer nincs kiírva a Facebookra, én meg azt mondom, mindenki feldughatja a Facebook emlékeztetős kívánságait magának, és igenis joggal várom el, hogy bizonyos emberek TUDJÁK. De egyébként már nem érdekel, eleget csalódtam az emberi fajban. Kifakadás vége. 

Szóval én annyira, de annyira megértettem Leonardot! Az érzéseit, az egyedüllétet, azt, hogy mennyire szerette volna, ha valaki csak úgy tudná, hiába semmi realitása nincs ennek a vágynak, ha egyszer nem kötötte senki orrára. Annyira megértettem, mennyire magányosnak érzi magát, és úgy sajnáltam, hogy a szomszéd bácsi a legjobb barátja, annyival többet érdemelt volna. Azt mondjuk bírtam, hogy fekete-fehér film és Bogart rajongók mindketten, és filmből vett idézetekkel beszélgettek. Persze a világ úgy működik, hogy aki csak egy kicsit is kilóg a sorból, teljesen mindegy, hogy jó ember-e, azt kinézik a társai, és éppen ilyen esetek vezethetnek öngyilkossághoz. Mert egyébként könnyű azt mondani, hogy majd a giminek vége lesz egyszer, és az ember maga mögött hagyja az egészet, csak ha továbbra sem tud beilleszkedni, egy ördögi mókuskerékben reked, amiből lehetetlen kitörni. És ez egyedül, támogató család, barátok nélkül iszonyat nehéz, hiába bízol benne, hogy majd találkozol olyan emberekkel, akik megértenek. De mi van, ha mégsem?

Ez a vágy fogalmazódik meg a jövőből írt levelekben, ami legelső alkalommal alaposan kizökkentett az olvasásból. Komolyan, még utána is néztem, hogy átváltunk-e posztapok történetbe. Lehet, hogy volt előtte említés a házi feladatról, csak nem figyeltem annyira. Nagyon-nagyon tetszett ez az ötlet. Remekül illeszkedik a történések közé, hogy Leonard titkon hiszi, hogy ő is részesülhet egyszer családban és boldogságban. Végső soron a saját történetei testesítik meg mindazt, amit sikerül elérnie a könyv végére, hogy nem adja fel a reményt.

A könyv klassz ötleteket vonultat fel, például a csodabogár Leonard perverz követési hajlamát, ahogy felnőtt szerepbe öltözik, és a metrón utazókat figyeli. Megállapítja, hogy a felnőttlét szar, és ezzel csak egyetérteni tudok. Én is a mai napig tűnődöm azon, hogy a felnőttek boldogtalanok és unalmasak, képtelenek megbecsülni azt, amelyikük van, és folyamatosan azt kívánom, bárcsak ne tartoznék közéjük (sajnos attól még felnőtt lettem, bármennyire is nem akartam, és még mindig végtelenül unalmasnak tartom őket, mert már elfelejtettek álmodozni, viccelődni, csak nyavalyognak és másokat szidnak).

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, mi készteti Leonardot arra, hogy végezzen a volt legjobb barátjával és önmagával. Amikor kiderült az ok, az érzelmi sokkhatásként ért, főleg az, hogy az anyja, akit az egész könyvben ütni tudtam volna, homokba dugta a fejét, mintha mi sem történt volna. Nagyon komoly dologról beszélünk, így nem meglepő, milyen sebeket ejtett Leonardon. Még csodálom is, hogy ilyen összeszedettnek tudja mutatni magát a külvilágnak.

Különösen az nyerte el a tetszésem, hogy nincs románc, csak egy ügyetlen próbálkozás, amiben ugyancsak kikerekedik Leonard furcsasága. Itt nem úgy van, mint általában, hogy a lúzer srác találkozik a lánnyal, hihetetlen módon meghódítja, és a lány rávezeti, hogy találja meg önmagát. Nem a lány hatására jut arra a felfedezésre, hogy megpróbál kilábalni a gödörből. A tanára kap ebből a szempontból kiemelkedő szerepet; nem ő az eredője, de példaként jelenik meg Leonard előtt, hogy ha nem adja fel, talán ő is elérheti ugyanazt, mint Mr. Silverman. Nagyon tetszett, hogy nem történik egetrengető pálfordulás a regény végére, és igazából a jövő a képzeletünkre van bízva. Leonard ugyanúgy egyedül marad, semmi sem változik, és ezáltal bizonyítja, hogy egyedül a puszta akarat hozhat változást, nem egy külső esemény, egy külső személy, mert az csak a mesékben létezik. 

 Azért szeretek férfi szerzőtől olvasni, mert annyira máshogy adja vissza egy fiú főhős a történetet, mint amikor női főhős szemszögéből olvasok. Olyan jó és szokatlan a stílus, ahogy Leonard gondolkozik: habókos, fura, csapongó, és ettől olyan élvezetes.

Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kéne, hogy kicsit jobban megértsék azokat az embereket, akiknek egy boldog szülinapot néha az egész világot jelentené.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Forgive Me, Leonard Peacock

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 268

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

Courtney Summers: Fall for Anything

A Fall for Anything után elmondhatom, hogy átrágtam magam Courtney Summers eddigi életművén. Még így időrendileg összevissza olvasva a regényeit is feltűnő, mennyit fejlődött az elmúlt évek során. Az egyik legjobb realista YA szerzőnek tartom.

Eddie édesapja öngyilkos lett: leugrott egy tetőről, a holttestét a lány találta meg. Azóta az anyja zombiüzemmódban tengeti a napjait, a legjobb barátnője próbálja kizökkenteni ebből az állapotból – sikertelenül, mert az édesanyát akkora veszteség érte, hogy még azt is képtelen felfogni, hogy Eddie-t sokkal súlyosabb veszteség érte. A lány csak egyetlen kérdésre szeretné tudni a választ: miért? Miért lett az édesapja öngyilkos? A legjobb barátja, Milo nem érti meg, miért olyan fontos neki, hogy megértse az okot. Így amikor találkozik Culler Evans-szel, az apja tanítványával, akit szintén ez foglalkoztat, a józan észt félredobva együtt vágnak bele a rejtély megfejtésébe.

Érdekesnek találtam a kezdő szituációt. Egy felnőtt ember katatón állapotban fentreng otthon, képtelen összeszedni magát, és ott lenni a lányának. A lányának, aki sokkal jobban viseli, hogy ő bukkant rá az apja holttestére. Ha engem kérdeztek, számomra ez olyan trauma lenne, amit nem tudnék ilyen „könnyen” kiheverni, mint Eddie, főleg, ha a másik szülőm nem áll mellettem. De Eddie-t nem is ez a teher sújtja leginkább, hanem a miért kérdése. Nem érti, hogy az apja miért döntött úgy, hogy az élete már nem elég, hogy a családja már nem elég, hogy már nem volt semmi, ami a világon tartsa, amiért érdemesnek tartotta volna folytatni. 

"A kezeim haldokolnak."

A legjobb barátja, Milo sem áll a rendelkezésére az apja halálának megértése érdekében, azóta a kapcsolatuk is elég furcsa, nem olyan természetes, mint korábban. Milo már az elején tisztában van azzal, amire Eddie a regény végén jön rá, hogy egy másik ember cselekedeteinek kiváltó okát egyedül csak ő ismerheti, és nem érdemes felemészteni magunkat, hogy a lehetetlent kutassuk.  Ám Eddie ezt sokáig nem akarja felfogni, és emiatt gyakran hajba kapnak, ami elveszi a teret attól, hogy kibontakozhasson az új szintre emelkedő kapcsolatuk. Ugyanis Eddie nem veszi észre azt sem, hogy szerelmes a legjobb barátjába, és az érzés kölcsönös, de már nem marad idő, hogy a dolog betonba vésődjön. Ahogy Eddie sem kap választ a kérdésére, mi sem arra, hogy mi lesz ezzel a párossal, hogy összejönnek-e vagy sem. Nagyon szerettem Eddie-t és Milót együtt, akkor, amikor nem veszekedtek, nagyon aranyosak voltak, és Milo olyan legjobb barát, akiről minden lány álmodozik.

Culler, a tanítvány túl nagy teret nyer a történetben, és kiszorítja onnan Milót, Eddie-t pedig ellenszenvessé teszi. A könyv feléig egy kiváló regényről beszélünk, a megszokott Summers stílussal, de aztán leülepedik a sztori, az események Eddie és Culler road tripjére szűkülnek, és gyanúsan sejtetik a végkifejletet. Az előjelek láttán már csak szomorúan ingattam a fejem, hogy lehet Eddie ennyire naiv és ostoba, hiába tudtam jól, hogy a közös gyász vezérli a meggondolatlanságát, és az elszántság, hogy a miért szó ne hangozhasson el többet a szájából. Egyszerűen nem tetszett ez a rész, hiába kellett ahhoz, hogy átpréselődjön a sorok között a könyv üzenete, amit ismétlem, Milo már a kezdetek kezdetén kinyilatkoztatott.

A történet nem az ízlésem irányába való vezetését leszámítva viszont nagyon összeszedett regény ez, megkapóan érzelmes pillanatokkal, feszültségkeltő dramaturgiával, és egy elgondolkodtató témával.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Kiadó: St. Martin's Griffin

Megjelenés éve: 2010

Oldalszám: 224

Olvass tovább!