2015-ös őszi leltár

Úristen, mennyire nem tudok már bevezetőt írni, szóval nem írok.

Az ősz úgy telt, hogy rengeteget olvastam magamhoz képest, mert most erre volt szükségem. Főleg az utolsó hónapban, novemberben.

Az első szeptemberi olvasmányom Andy Weirtől A marsi volt, amiről sokáig azt hittem én hülye, hogy hardcore scifi, aztán kiderült, hogy rileeys scifi, szóval kérdés sem volt, hogy imádtam. Van egy ilyen beteges vonzalmam az űrben játszódó katasztrófafilmekhez, így fordulhat elő, hogy kb. az összeset imádom. És ezzel a könyvvel is így voltam természetesen. Főleg, hogy humoros, és nagyon üdítő volt végre egy ilyen. Moziba is eljutottam, és bevallom, nem voltam maradéktalanul elégedett az adaptációval. Bár tetszett a film, de az, hogy egy az egyben ugyanolyan volt (a végét leszámítva), mint a könyv, amit alig előtte olvastam, kissé levont az élvezeti értékéből, plusz nekem Watney jelleme és humora abszolút nem jött át.

Ezután egy könnyed limonádé könyvre vágytam, és erre Jennifer E. Smith Milyen is a boldogság? könyvét választottam. Az hagyján, hogy annyi köze volt a valósághoz, mint nekem az atomfizikához, de inkább unalmas volt, mint aranyos.

Egyszer megfogadtam, hogy Agatha Christie-től nem olvasok sosem, mert nem szeretem a krimit. De az unokahúgomnak a Tíz kicsi néger kötelező a suliban, így hát gondoltam beszállok, úgyis híres regény meg minden, plusz nem árt, ha néha kalandozom a műfajok között. Szerintem ma már abszolút nem állja meg a helyét a könyv, de abban a korban tényleg ütős lehetett. Eléggé élveztem, csak az irodalmi hiányosságai zavartak kissé: faék egyszerűségű szöveg és egy kaptafa karakterek.

Folytattam Lauren DeStefano sorozatát. A Fevert már elkezdtem nyáron, de annyira depresszív volt, hogy félre kellett tennem. Pár héttel később viszont sikerült végigolvasnom, és noha elég nyomorultul éreztem magam közben, nagyon tetszett. Valamikor be is kéne fejezni a sorozatot.

Matthew Quick Bocsáss meg, Leonard Peacock könyve instant kedvenc lett, mert tulajdonképpen rólam szól, és elég durva volt átélni Leonarddal ezeket a dolgokat.

Rick Yanceytől Az ötödik hullám megint jó pofára esés volt. Ufós, földmegszállós sci-fi, ez a másik betegesen kedvenc témám. De úgy jártam vele, mint a Falling Skies-szal, kínszenvedés volt az egész. Jobb szót nem tudok rá mondani, mint hogy gagyi, úgy, ahogy van. Túlírt, a cselekmény unalmas, kiszámítható, és a főszereplő viselkedése totál inkonzisztens, átmegy idiótába, miután találkozik a csokiszagú, puhakezű csávóval, és az instalove a kiszúrom a szemem kategória. Ráadásul valami egészen hihetetlen, hogy férfi írta a könyvet.

Az októbert Mary E. Pearson Az imádott Jenna Foxával nyitottam. Tartottam tőle a Kiss of Deception után, de félelmeim nem találtak meghallgattatásra, mert egy nagyon jó filozofálgatós könyvet kaptam az emberi létről.

E. Lockharttól A hazudósok egy nagyon stílusosan megírt olvasmány, aminél elsősorban nem az előrelátott történet, hanem az írásmód nyűgözött le.

Ezután végre megjött a kedvem a Ready Player One-hoz, amit valami elképesztő módon imádtam, sosem gondoltam volna, hogy ennyire megtalál. Ez minden kocka Bibliája. Pont. Igen, az enyém is, pedig nem is játszom számítógépes játékokkal, de az egyéb aspektusai a történetnek érintenek. Hihetetlen nosztalgiahullámmal árasztott el. Tartottam is közben egy nagy szünetet, mert annyira megjött a kedvem a 80-as évekhez, hogy le is nyomtam pár filmet.

Belém csapott a villám: olvassunk F1-es témájú fikciót! Fogalmam sincs, korábban miért nem jutott eszembe, hogy keressek, de ami késik, nem múlik. Szóval rávetettem magam a témára, de mondanom sem kell, csak „szexi” női ponyvát találtam, semmi komolyat. Még ez sem lett volna gond, ha humoros chick-lit, mint Dorililien fanficje, de az első próbálkozásom félrenyúlás volt. Samantha Tole Revvedjének egy korrekt könyvhöz sincs köze, nem hogy a Forma-1 világához. Az arcomat kapartam közben.

Úgy döntöttem, folytatom Holly Black Átokvetők sorozatát, így átrágtam magam A vörös kesztyűn és a Fekete szíven. Cassel karaktere nagyon élvezhetővé tette számomra a szériát, és összességében pozitív élménynek könyvelem el annak ellenére, hogy az elég puskapormentes lezárással nem teljesen vagyok kibékülve.

Ezután is folytatás következett, az Amie Kaufman – Meagan Spooner szerzőpárostól a This Shattered World, aminek a világát továbbra is szeretem, és a sztori sem volt rossz.

Novemberben rábukkantam Hannah Moskowitzra, akinek a munkássága felkeltette a figyelmem. Először a Teeth-hez volt szerencsém, ami annyira különleges, metaforikus könyv, amihez hasonlót még sosem olvastam, és nagyon-nagyon tetszett. Majd a debütáló könyve, a Break következett, aminek az alapötlete nagyon ütős volt, a kivitelezésen viszont erősen érződött, hogy kezdőkönyvesé.

Igyekeztem elszakadni kissé a megszokott műfajoktól, főleg a YA irodalomtól, amit bármennyire is szeretek, néha eléggé unok, így került sor egy felnőtt urban fantasyre, ami elég népszerű a goodreadsen. A Boundary Crossed Melissa F. Olsontól nem volt nagy szám, de felüdítő volt a sok YA után.

Stephanie Kuehn Charm & Strange című könyve hasonlít a Teeth-hez, és ebből kifolyólag ez is nagyon-nagyon tetszett.

Richelle Mead új regénnyel jelentkezett, a Soundless-szel, aminek nagyon izgalmasan hangzott a fülszövege, ráadásul standalone-ként jött ki, így azonnal ugrottam is rá, mikor megjelent. Voltak hibái, és bár a karakterek nem voltak meadesek, de a pörgő sztori mindenképp. Jó hamar átszaladtam rajta, és élveztem.

Az utóbbi időben nagy igényem volt a komolyabb hangvételű contemporary YA-ra, így esett a választásom Neal Schusterman Challenger Deep című regényére, ami egy mentális betegséget mutat be, és az abból való felgyógyulást. Az író stílusával nem mindig sikerült kibékülnöm, de maga a megvalósítás nagyon tetszetősnek bizonyult.

Gondoltam, hogy adok egy esélyt Jojo Moyes After You-jának, amitől nem vártam túl sokat, hiszen a tökéletes könyveket elég nehezen lehet folytatni. Rendesen el is hasalt, a könyv végére erősen kételkedtem, hogy ugyanaz a személy írta-e a két történetet. Olyan durván szappanos volt, hogy csak pislogtam.

Kathyn Crofttól a The Girl With No Past egy thriller akart lenni, csak feszültséget nem sikerült okoznia, és nem igazán tudtam lenyelni, hogy az E/1-es főhős szándékos infóvisszatartása akarja jelenteni a rejtélyt.

Mondtam már, hogy Courtney Summerst mennyire szeretem? Költői kérdés. Ezúttal a debütáló regényét, a Cracked Up to Be-t vettem górcső alá, és átment a rostán. Nyilván nem érte el a későbbi regényeinek szintjeit, de elsőnek remek volt.

Hannah Moskowitztól a harmadik könyvem az Invincible Summer volt, ami eléggé furcsa olvasmány, ugyanis bár sosincs kimondva, és nem is erről szól, de végig úgy éreztem, hogy a két fiútestvér szerelmes egymásba.

Ilona Andrews Kate Daniels sorozatáról már annyi jót hallottam, hogy gondoltam, épp itt az ideje, hogy belekezdjek, mert már tényleg nagyon szükségem van egy ütős felnőtt urban fantasyre. A Magic Bites kemény diónak bizonyult, mert az első fele nagyon nehezen csúszott, de a második felét már imádtam, úgyhogy a decembert már ezzel a sorozattal kezdtem.

Elhatároztam, hogy nem fogok vesződni azokkal a könyvekkel, amik nem tudnak berántani, és ennek megfelelően többet is elkezdtem, aztán abbahagytam:

Jesse Andrews: Me and Earl and The Dying Girl. Az eleje untatott. De lehet, még adok neki egy esélyt magyarul, mert a film nagyon tetszett.

Patrick Ness: The Rest of Us Just Love Here. Szeretem Patrick Nesst, de a stílusa itt nagyon nem akart bejönni. Talán majd később valamikor.

Courtney Alameda: Shutter. Érdekes alapsztori, de zavaró kezdőhibákkal megírva.

Trisha Leigh: Return Once More. Nagyon unalmas, nagyon szájbarágós, és rájöttem, hogy én már olvastam az írótól, és abból kiindulva nem számíthattam hirtelen pálfordulásra.

Jenn Bennett: The Anatomical Shape of Heart. Instalove az első lapokon, pfuj.

Leila Sales: This Song Will Save Your Life. Idegesítő főhős az első lapokon.

Cora Carmack: All Lined Up. A Losing it sorozatát nagyon szerettem, de ez így az elején nem tudott felmutatni semmi pluszt. Viszont elegem van a napralehetnéznideránem gyönyörűségű emberek instavonzalmából. Ezentúl ki fogok kukázni minden olyan könyvet, aminek az elején semmi mást nem kell olvasni, hogy xy milyen csudálatos, gyönyörű, tökéletes, izmos, dögös, egyéb szinonima. (arról már ne is beszéljünk, hogy ez nem leírás.)

Suzanne Young: Hotel Ruby. Amikor 5%-nál már releváns infó, hogy a főhős nem szűz, és flörtölgetni kezd a titokzatos sráccal, én ott lépek. Uncsi ez már.

Befejezett sorozatok: Átokvetők, Me Before You

Elkezdett sorozatok: Revved, Kate Daniels, Boundary Magic, Jenna Fox

Legjobb könyvek: A marsi, Fever, Ready Player One, Bocsáss meg, Leonard Peacock, Az imádott Jenna Fox, A hazudósok, A vörös kesztyű, Fekete szív, This Shattered World, Teeth, Charm & Strange, Soulless, Challenger Deep, Cracked Up to Be, Invincible Summer, Magic Bites

Legrosszabb könyvek: Az ötödik hullám, Revved, After You

Legnagyobb csalódás: Az ötödik hullám, After You

A hónapban leginkább egyke könyveket olvastam, de azért elkezdtem 4 sorozatot (1-et folytatok, 3 kasza), és befejeztem 2-t. Jó szériám volt, mert rengeteg tetszetős könyvhöz volt szerencsém.

Összesen 24 könyv, ami jó sok az elmúlt időszakhoz képest, ebből 14 angol, 10 magyar.

Olvass tovább!

2015-ös nyári leltár

Egyszerűen nem hiszem el, hogy vége a nyárnak, mindjárt el is sunnyogok a sarokba zokogni. Még a huzamos 38 fokot is élveztem, és most csak egyre hidegebb és sötétebb lesz és… inkább bele sem gondolok.

Nagy felfedezést tettem: nyáron jobban szeretek olvasni, mint mozgóképet nézni. Valószínűleg a fény teszi, valahogy nem esik jól ilyenkor a tévét/monitort bámulni, főleg, ha tükröződik. Igen, tudom, hogy feltalálták a redőny nevezetű találmányt, de a franc fogja besötéteni a szobát egy verőfényes nyári napon. Úgyhogy nyáron olvastam, jó sokat, és ami a legmeglepőbb, zömében angolul, még ez sem fordult elő velem. Nem volt tudatos, csak így alakult. A nyári termés 23 könyv.

Júniust Francesca Zappia Made You Up című debütáló regényével kezdtem, ami a nehéz témája ellenére igencsak üdítő kaland volt, nagyon-nagyon szerettem, és most is jókedv tölt el, ha rágondolok. A borítótól pedig még mindig folyik a nyálam.

Jessica Alcottól az Even When You Lie To Me a tanár-diák viszony miatt keltette fel a figyelmem, ez a tabuszerelem a kedvenceim közé tartozik. Sokáig tetszett ez a könyv, de a vége felé eléggé kisiklott a főszereplő jelleme, ami miatt nem lett remek élmény, de jó volt benne, hogy nem idealizálta ezeket a kapcsolatokat, mint hasonszőrű társai.

Hú, Elizabeth Richardstól A sötétség városa aztán jó nagy meglepetést okozott, sajnos negatív értelemben. Már angolul kinéztem anno a megjelenése környékén, aztán valamiért elmaradt, és most, amikor úgy döntöttem, sort kerítek rá, valami hihetetlenül érthetetlen oknál fogva totálisan rákészültem, hogy isteni lesz. Mert disztópia meg minden, az én zsánerem, kizárt, hogy nem tetszik. Hát ekkora pofára esést sem mostanában tapasztaltam (és tényleg azért, mert annyira rákészültem). Borzasztó volt ez a könyv, az egész steril, nincs világfelépítése, a karakterek rémesek, a történetvezetés rémes. A romantika ilyen: „ú, kevertvérű, biztos meg akar ölni, veszélyes”, „ú, a parancsnok lánya, utálom a fajtáját”, *egymásranéznek* *villámcsapás* *szikrák* *áramütés* „ú, miért gondolok rá állandóan?” "ú, ez a lány" *mégtöbbáramütés* „szeretlek!” "én is szeretlek!"  Véleményem tömören: fúj.

Gwenda Bond Lois Lane sztoriját gimis közegbe interpretálta a Fallout alcímet viselő regényében, én meg úgy voltam vele, hogy bírom Loist, és érdekelt, mi sülhet ki ebből az újraértelmezésből, Clark és Lois kapcsolatából (oké, bevallom nekem a Supermanben ez tetszik a legjobban). A történet magván elcsúszott az egész könyv, annyira hidegen hagyott, hogy esélytelen volt, hogy szeressem. A szerepjátékok nem az én világom, sosem játszom semmivel, úgyhogy…

Amy Plum álposztapokaliptikus sorozatának kijött a folytatása, ami legnagyobb megkönnyebbülésemre a lezárása is volt, pedig trilógiának hittem. Az Until the Beginning nem tudott felérni az elődjéhez. Mostanában amúgy is elégedetlenkedek a sorozatok záróköteteivel. És nem azért, mert magasra teszem az elvárásokat; még a legminimálisabbnak sem tudnak megfelelni, egyszerűen csak nem tetszenek, és mindig csalódott leszek, és ez nem jó. Néha már azt hiszem, kivételek sem lesznek, de később bebizonyosodott, hogy vannak kivételek.

Na, a kivétel biztos nem a Raging Star Moira Youngtól. Irtózatosan haragszom a szerzőre, amiért ezt művelte ezzel a sorozattal.

Sophie Kinsellának csomó chick-lit könyvét olvastam, és mikor megtudtam, hogy YA-ban alkot, azonnal le is csaptam a Finding Audrey-ra. A szokásos Kinsella stílust hozta, azaz végigröhögtem az egész könyvet. A szkript az valami haláli volt, folytak a könnyeim.

Ó, azok az írói vénák! Gigi hatására olvastam el a How Not to Write a Novel kézikönyvecskét, ami tök inspiráló, úgyhogy mindenkinek ajánlom, aki írásra adja a fejét. (Egyébként meg egy csomó olyan könyvet olvastam, amiben ezek a hibák bőven szerepelnek, és mégis kiadták őket, némelyik világsikernek örvend stb.)

Leah Thomas Because You’ll Never Meet Me-je egy kellemes kis olvasmány két fiú barátságáról, és üdítő volt olyasmit olvasni, ahol nem a romantika áll a középpontban. Mondjuk az erőltetett LMBT vonal és a sci-fiség miatt a végére kicsit csalódtam, de az első fele nagyon jó volt.

Stephanie Oakestól a The Sacred Life of Minnow Blyt nagyon szerettem a hangulata és az írásmód miatt, ráadásul rém fura volt egy olyan főhős fejébe bepillantást nyerni, akinek levágták mindkét kezét.

Júliusban folytattam a fejezzünk be sorozatokat projektet, így hát elsőként Susan Ee End of Days című könyve került sorra. Már elspoilereztem az előbb, hogy nem vagyok elégedett a zárókötetekkel, és ezzel sem voltam, de még mennyire nem. Ee behozta a romantikát, amit nem tudott jól megírni, és tönkre is tette azt az egyedi atmoszférát, amit megkülönböztette a tucat YA sorozatoktól. Ráadásul teljesen összecsapta az egészet.

Lauren Olivert még mindig szeretem, mert olyan szépen ír, abban a stílusban, ami a kedvencem, és a Vanishing Girls csak emiatt tetszett. Mert amúgy az orbitális csavart 20%-nál kitaláltam, és attól kezdve némileg élvezhetetlenné vált számomra a könyv az erőltetettsége miatt, amin az ellenszenves karakterek sem segítettek.

Néha irtó jól tudok beválasztani, mert Meg Haston biztosan nem olvasta a Vanishing Girlst, de a Paperweightben megírta nagyjából ugyanazt. Ugyanazokat az elemeket használta fel, és erről ő nem tehet, de ez így nekem ismételve nem volt túl nyerő. De a főszereplőt is gyűlöltem, szóval nem csak ezért nem lettünk puszipajtások.

Courtney Summers becsempészte magát a kedvenc íróim közé, a Please Remain Calm talán még jobb is volt, mint az Éles helyzet. A legnagyobb negatívum, amit fel tudok hozni ellene, hogy túl rövid.

Victoria Aveyard nevével annyiszor találkoztam a Red Queen megjelenése előtt, hogy már csak ezért is kíváncsi lettem a könyvre, és bizony, én is felszálltam a hypevonatra, mert szórakoztató és izgalmas, na meg ez a világ szinte nekem termett.

Augusztusban egy újabb Courtney Summers regény került a kezembe, az All The Rage, ami elég rövid, de annyira nyomasztó volt végig, hogy több mint egy hétbe telt, míg átvergődtem rajta. Komolyan nem tudom, hogy ez a nő hogy csinálja.

Ritkán olvasok thrillereket, pedig kéne, mert Josh Malerman Madarak a dobozban című könyve nem semmi menet volt. Tényleg, el sem hiszem, hogy elsőkönyves a szerző. A tetőpontot olyan élesre hegyezte ki, hogy még most is érzem a szúrását.

Thriller után cukimuki romantika dukál, így hát rászántam magam egy újabb agyonhypeolt történetre, az Eleanor és Parkra, ami a különleges nevű Rainbow Rowell könyve. Hát, nem volt rossz, de nem volt meg köztünk a szerelem. Próbált hétköznapi lenni, és ez egyszerre sikerült is neki meg nem is, és emiatt nem lett hűha élmény.

Szóval említettem valamit a kivételekről, és hát Dan Wells nem tud nekem csalódást okozni, mert a Nem akarlak megölni a gyengébb első fele ellenére bőven hozta azt, amit vártam tőle. És nem semmi ez a sorozat, minden része csillagos ötös, amit kevés sorozat mondhat el magáról, mert tudjátok, finnyás vagyok, és ritka, ami tényleg nagyon tetszik.

Nagy kínok közepette úgy döntöttem, befejezem Ann Aguirre „zombis” trilógiáját. Alig tudtam magam átrágni a Hordán, annyira borzasztó volt az író stílusa, mindent agyonismétel, hülyének nézi az olvasóját, a főhős tudja mások mit miért tesznek, a romantika katasztrófa, és ebben a részben már a cselekmény sem volt az igazi. Az tuti, hogy a szerzőtől nem olvasok többet.

Gayle Forman stílusát már a Ha maradnék után is imádtam, a Hova tűntél után meg teljesen beleszerettem. Így már nagyon vártam az új sorozatát, és meg is akartam venni, mikor kiderült, hogy a Ciceró hozza magyarul, de aztán megláttam a fordítót… de azért magyarul olvastam, mert mazochista vagyok, és ha újraolvasom egyszer, az biza angolul lesz. A Csak egy napot szerettem, olyan jó volt Párizsban járni, és hála ennek a sorozatnak most megint előtört a francia mániám, és mindenhonnan francia jelekkel is találkozom, hogy el se múljon. A Csak egy évet viszont még jobban szerettem, Forman olyan fiúkaraktereket alkot, akikkel sok közös van bennünk, és tudok velük azonosulni. A novella kár volt a végére, átment tömény giccsbe a „befejezés”, szóval azt elfelejtem, hogy létezik.

Moira Fowley-Doyle első regénye, a The Accident Season friss megjelenés, még írtam is róla, mennyire érdekel, hát ehhez képest nagy csalódás volt. A könyv már ott megbukott nálam, hogy a karakterek szembeköpték a koncepciót. Kezdő író könyvéről beszélünk, és ez meg is látszik a gyermeteg hibákban, a felesleges rejtélyeskedésben, a szemet szúró utalásokban, például rögtön az első pár oldalon nyilvánvaló válik, hogy a főhős pasijelöltje a mostohatestvére lesz. Végül az egészből ez a tabukapcsolat érdekelt a leginkább, mert ilyennel ritkán találkozni, de a szerző abszolúte nem vette komolyan a témát.

Elkezdtem néhány könyvet, amiket végül képtelen voltam befejezni, mostanában egyébként sem vagyok hajlandó időt áldozni olyasmire, amivel csak szenvedek.
Delilah S. Dawson: Servants of The Storm: Ezt 30% után hagytam félbe. Ígéretesen indult, de aztán az írásmód nem jött be, és a karakterekhez sem sikerült közel kerülnöm.
John Gilstrap: Túlélés: A fülszöveg szépen összefoglalta a sztorit, 20% után sem tudott meggyőzni, hogy ezt nekem folytatnom kéne.
Paula Hawkins: A lány a vonaton: Alkesz narrátor E/1-ben, olyan izgalmas dolgokról kellett olvasni, hogyan issza hülyére magát, hogyan okádja össze a lakást... kösz, nem, erre nem vagyok kíváncsi.
Benjamin Alire Sáenz: Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe: 20%-ig képtelen voltam rájönni, miért imádja ezt mindenki, Goodreadsen magas a pontozása. A stílusa gyerekes, nem szól semmiről, filozofálni próbál, de nem jön össze neki...

Befejezett sorozatok: After The End, Dust Lands, Éles helyzet, Nem vagyok sorozatgyilkos (első trilógia), Penryn & The End of Days, Razorland-trilógia, Csak egy nap

Elkezdett sorozatok: A sötétség városa, Lois Lane, Because You’ll Never Meet Me, Red Queen, Csak egy nap

Legjobb könyvek: Made You Up, Finding Audrey, Because You’ll Never Meet Me, The Sacred Life of Minnow Bly, Please Remain Calm, Red Queen, All The Rage, Madarak a dobozban, Nem akarlak megölni, Csak egy nap, Csak egy év

Legrosszabb könyvek: A sötétség városa, Until The Beginning, Raging Star, End of Days, Paperweight, Horda, The Accident Season

Legnagyobb csalódás: A sötétség városa, End of Days, The Accident Season

Jé, 7 sorozatot befejeztem. (Oké, Dan Wells nem ér, de akkoris, 6-ot, wow!) És mennyi jó könyvet is olvastam, aminek nagyon örülök, ennyi öt pontot sem osztogattam mostanában.

Összesen 23 könyv a végeredmény, ebből 6 (7) sorozatzáró, 5 új sorozat nyitókötete (1-et be is fejeztem, 2 kasza) , 16 könyv angol, 7 magyar, ami durva, de jó!

Olvass tovább!

2015-ös tavaszi leltár

Ez a tavasz is hamar elröppent, de nem tétlenkedtem ezúttal sem, sőt, ami azt illeti, sikerül is meglepődnöm az olvasási mennyiségen.

Merthogy 18 könyvet lenyomtam e három hónapban, ami azért furcsa, mert jóval kevesebbnek érződött. Mostanában olvasási válságban szenvedek, ami esetemben inkább dekoncentráltság okozta válság, érzem, hogy akarok olvasni, adott esetben tetszik is, amit olvasok, de elkalandozik a szemem és a figyelmem. Ebben mondjuk nagy szerepe van annak is, hogy papír alapú könyv ritkábban jut most a kezembe, az egyéb technikai eszközök meg nem éppen a kényelmet testesítik meg (életem legszebb napja lesz, mikor elmondhatom, hogy egy Kindle tulajdonosa vagyok, de az arrébb van még). Mostanában valahogy sokkal szívesebben nézek valami sorozatot, mert ráadásul még filmeket se nagyon bírok nézni, ami nagyon durva, még sosem volt ilyenem. Még mindig nem láttam A THG 3. részének első felét, elhiszitek? Mert én nem. A passzív tevékenységek űzése helyett visszatértem régi hobbimhoz, a Photoshophoz, amit azért nem szeretek, mert baromi időigényes, a legkisebb részleteken is el tudok szöszmötölni, mert nem vagyok elégedett azzal a kreációval. Mutatok 1-2-t, hogy miket alkottam, és halkan megsúgom, hogy egyszer új design is lesz, amint eljutok addig, hogy a sorozatlogós képet megcsináljam, mert a mostani már eléggé nem aktuális.


Szóval ehhez képest a 18 könyvet tök jó eredménynek könyvelem el. (Ja, a Holdon a kutyám csücsül.)

Márciusban folytattam Jennifer Rush Altered című sorozatát a harmadik kötettel, a Rebornnal, amiről azt hittem, hogy a trilógia lezárása, csakhogy ez már nem úgy néz ki, hogy trilógia lenne. Így a sorsa számomra még kérdéses, mert az első két részt, a világot és a karaktereket nagyon szeretem, de több ilyen kaliberű történetet, mint a Reborn, nem tudnék elviselni. Egyrészt nem az volt a főszereplő, aki az első két kötetben, pedig én Anna szemszögéből olvastam volna, másrészt egy olyan karakter nézőpontját kaptuk meg Nické mellé, akiről eddig azt sem tudtuk, hogy a világon van. Nem hozta ez a kötet azt a színvonalat, amit megszokhattunk, a történet összehányt, béna megoldásokat alkalmaz (a főhős nem ismeri fel az egyik karaktert, akivel mindennap találkozik, hogy látta már korábban, de valakinek a hangját 6 év távlatából igen, úgy, hogy csak egyszer hallotta…), instalove, és még sorolhatnám a hibáit. Csalódás volt.

J. R. Johansson Álmatlansága már izgatottan várta a polcomon, hogy levegyem, végigsimítsak a borítón és elvesszek a sorok között. Azt elmondhatom, hogy az álomképekben, a belső küzdelem okozta feszültségben sikerült. A történet nem teljesen nyerte el a tetszésemet, elég sok problémás pontja volt (miért találja ki Parker hirtelen, hogy a halálán van? Az egyik szál félelmetesen idomult a főszálhoz, csak éppen az adott karakternek fogalma sem volt róla, milyen képessége van Parkernek), és sajnos a csavarok is eléggé kiszámíthatóak voltak.

Ezután Courtney Summerstől az Éles helyzet került sorra, amitől nem vártam sokat, lévén zombis könyv, de mivel egyáltalán nem a zombikról szólt, hanem az emberi természetről nyomás alatt, hihetetlenül imádtam. Szeretem az ilyesmit, amikor a történéseket nem az akció felől, hanem a pszichológia felől közelítik meg.

A nyomasztó zombis cucc után egy könnyed chick-lit könyvet vettem a kezembe, Sophie Kinsellától a Segítség, kísértet!-et, ami éppen olyan Kinsellás volt, mint vártam, és kellemes órákat okozott, míg az ágyamban fetrengve nevetgéltem.

Látszik, mennyire csapongtam a stílusok között, mert ezután egy olyan fura könyvet olvastam, ami azóta is csak kérdőjeleket szül bennem, ha rágondolok. A Don’t You Forget About Me kiemelkedő darabja volt a tavaszi olvasmányaimnak, annyira szokatlan, annyira bizarr, annyira furcsa, hogy nem is kategorizálható, és annak ellenére, hogy az elején alig bírtam haladni vele, a végére annyira kiakasztott – jó értelemben persze –, hogy azóta is eszembe jut néha.

Kelly Oram Szívzűrterápia strébereknek című könyve a molyos áradozás miatt teljesen spontán módon került elolvasásra. Nem várólistáztam, nem agyaltam rajta, 2-3 napon belül csak pozitív értékeléseket olvastam a követettjeimtől, és hát úgy voltam vele, miért ne. Egy könnyed, aranyos, vicces YA sztori bármikor képes feldobni a napomat. És nyújtotta is azt, amit vártam.

Alessandro D’Avenia Fehér, mint a tej, piros, mint a vér című könyve újraolvasás volt, nézegettem a polcomat, és vágytam azokra a gondolatokra, amiket e könyvecske tartalmaz, így hát megadtam magamat a késztetésnek. Másodszorra is ugyanúgy elvarázsoltak a szavak.

Április közepén fejeztem be Joss Stirling Lélektársak – Sky regényét, ami fantasztikusan indult, azt hittem ilyen aranyos, gimis lávsztori lesz egy kis természetfeletti plusszal, aztán átcsapott egy szörnyen béna akcióregénybe, ami bűzlött az irrealitástól. A jó könyvnek az a dolga, hogy elhitesse velem, hogy ez bármikor megtörténhet, ennek a könyvnek ez nem sikerült. Meg is rekedtem vele, és az olvasással is, majdnem 3 hét alatt sikerült befejeznem.

Kody Keplingertől a The DUFF – A pótkerék című könyvet azért olvastam el, mert felkeltette az érdeklődésem a film. Igazából nem mondom, hogy rossz volt, de nem volt jó sem, és a film sokkal jobban tetszett. Mondjuk tény, hogy a szereplők nevein meg a DUFF-lét elvén kívül semmi egyezés sincs a kettő között. A film sem váltja meg a világot, egyike a tucat tinivígjátékoknak, de ezek nálam mindig is guilty pleasure-nek számítottak, ez van. Régen azt hittem, kinövöm őket, de úgy látszik, nem.

Ezután rám jött, hogy disztópiát akarok, azonnal! Így hát elkezdtem darálni a Razorland-trilógiát, aminek az első része a Menedék a világfelépítés hibái ellenére is tetszett a posztapok hangulat miatt, a második része viszont eléggé a bögyömbe kerül azáltal, hogy 1, a szerző egy óvodás értelmi képességeivel ruházza fel az olvasóit, ezért mindent agyonismétel 2, az egész első részt felelevenítette, ergo minek is olvastam el az első részt, nem tudom. Ezért félre is raktam kicsit, még nem tudom, mikor kerítek sort az epic(?) fináléra.

Még ebben a hónapban elkezdtem Moira Youngtól a Blood Red Road-ot, mert a disztópia éhségemet még mindig csillapítanom kellett, és ez a könyv fenn van Goodreadsen a legnépszerűbb olvasások között. Nézegettem mostanában, hogy a populáris könyvek nagy részét már olvastam, és most célul tűztem ki pótolni a hiányosságokat. Nagyon-nagyon szerettem ezt a könyvet, hogy aztán…

… májusban a folytatása, ami olyan volt, mint egy falat kenyér az éhezőnek, mérhetetlen csalódást okozzon. Komolyan mondom, nagyon ritkán van szerencsém ilyesmit átélni (legutóbb The Program és a folytatása), és nem jó érzés, nagyon nem. Young olyan szappanoperát kreált az egész sztoriból, hogy azt még egy telenovella is megirigyelné, a kedvenc szereplőm alig szerepelt, Sabát és Lugh-t pedig úgy utáltam, hogy arra szavak nincsenek. Annyira felhúztam magam, hogy a 3. résznek is utánanéztem, mi lesz benne (ilyet sose csinálok), és annyira kiborultam, hogy még azt sem tudom, mi lesz vele.

Félre is raktam egy időre a Rebel Heartot, hogy belevethessem magam Kiera Cass tündérmeséjébe, a The Heirbe, amivel kapcsolatban szkeptikus voltam, hiszen a 2. résszel sem voltam elégedett, a 3. meg minden várakozásomat alulmúlta. Így hát jól meglepődtem, hogy ugyanannyira élveztem, mint anno a The Selectiont.

Cally Taylortól A mennyország várhat téves helyen szerepelt az agyamban, én mindig azt hittem, hogy ez ilyen természetfeletti misztikus sztori (a magyar kiadás borítója is ezt sugallja). Aztán beleolvastam, és kiderült, hogy humoros. Ja, merthogy ez chick-lit? Jó tudni, sose jöttem volna rá. De miután sikerült, pillanatok alatt lecsúszott, és annyira jó volt. Szerintem gyakrabban kéne chick-litet olvasnom, csak eddig eljutottam odáig, hogy a műfajon belül van Sophie Kinsella. A felnőtt női irodalom nem az én világom, de ez a lazább válfaja bejönne szerintem.

Már említettem korábban, hogy érdekelnek az írással kapcsolatos kulisszatitkok (az utóbbi egy évben sikerült eljutnom odáig, hogy írogatok magamnak, nem abbahagyom azzal a felkiáltással, hogy ez úgyis szar), úgyhogy a Kezdő írók kézikönyvében próbáltam megtalálni a választ arra, miképpen születik egy történet. Igazából nem volt rossz könyv, de azoknak szól inkább, akik minimális mennyiséget olvastak életük folyamán, mert szerintem, aki több száz könyvön túl van, azért ha nem is precíz mélységekig, de nagyjából tisztában van egy könyv szerkezeti felépítésével. Egyébként azt szerettem még a példákban, hogy leírják mit hogyan nem szabad csinálni, és erre ezer és ezer könyvet tudnék sorolni, hogy márpedig abban pontosan úgy van, ahogy nem szabad csinálni. Azt hiszem abban kiegyeztünk, hogy mindennemű írás olyan, mint a többi művészet, nem lehet skatulyázni, a befogadótól függ.

Jane Teller Semmi című könyve a pszichológiai vonatkozás miatt érdekelt, és ami azt illeti, elég durva volt, csak kapkodtam a fejem, hogy mennyi hülyegyerek van a könyvben. És valahol el is szomorított, mert tudom, hogy az emberek a való életben is ugyanígy engednek a csoportnyomásnak, és elveszítik a józan ítélőképességüket, ez mindennap megmutatkozik akár a legapróbb dolgokban is.

Bár csak június elején fejeztem be, de nagy részét májusban olvastam, úgyhogy idesorolom Maria Dahvana Headleytől a Magoniát, amit majdnem félbehagytam, annyira idegesítettek a narrátorok, a nulla cselekmény, de szerencsére nem tettem, és egy olyan különleges élményben volt részem, amiben nagyon ritkán.

Ezek mellett még elkezdtem az Illustrator oktatókönyvet egy majd én jól megtanulom felkiáltással, amivel nem nagyon haladok, és egyelőre kínainak érzem, pedig Photoshop terén sok a tapasztalatom. Remélem, sikerül azzal is foglalkoznom, végül is nincs benne sok lecke, csak lusta vagyok, mint a franc.

Befejezett sorozatok: -
Elkezdett sorozatok: Álmatlanság, Blood Red Road, Lélektársak – Sky, This Is Not A Test –Éles helyzet, Menedék,
Legjobb könyvek: This Is Not A Test – Éles helyzet, Segítség, kísértet!, Don’t You Forget About Me, Fehér, mint a tej, piros, mint a vér, Menedék, Blood Red Road, The Heir, A mennyország várhat, Magonia, Semmi
Legrosszabb könyvek: Lélektársak – Sky,  Rebel Heart
Legnagyobb csalódás: Rebel Heart, Reborn

Hűha, most nézem ez egy jó időszak volt, sikerült jó könyvekhez nyúlnom, és csak egytől (Rebel Heart) akartam falnak menni.

Összesen tehát 18 darab könyvet olvastam, ebből 0 sorozatzáró, 5 új sorozat nyitókötete (2-t folytattam, 2 kasza) 6 könyv angol, 12 magyar.

Olvass tovább!

2014-es téli leltár

Hála Istennek, vége a télnek. Régen a kedvenc évszakom volt, hó, hangulat, karácsony, szülinap csodája, de manapság egyik sem okoz túlzott örömet (főleg az utóbbi nem, kétségbeesetten kapaszkodom a fiatalságomba, de mindhiába). A lelkem akkor nyugodna meg végre, ha az idő is a tavaszt tükrözné, és lehet velem vitatkozni, hogy így van, de jó lenne már, ha 20 fok közelében járnánk, hogy magamba szívjak egy kis meleget, ami ki is tart.

Szánom-bánom, hogy kissé megkésve hozom a téli olvasmánylistát (úgyse érdekel senkit), de még mindig felolvadós állapotban leledzem, hiába csodáltam meg a hóvirágokat.

A december roppant szánalmasra sikeredett, ugyanis egy, ismétlem egy darab könyvet olvastam, azt is közvetlen az új év előtt. Az a helyzet, hogy minden energiámat egy személyes projektre fordítottam, ami rajtam kívül senkinek nem jelent semmit, de engem boldogsággal töltött el a tudat, hogy végre megtettem. Nem csak álmodoztam, hanem valóra váltottam, és ez olyan jóleső érzés volt. Persze mások hozzám képest az ilyesmiben jóval előrébb tartanak, de a nulla önbizalmammal lassabb tempóban járok az élet rögös útjain. Na de nem terem el a lényegről a szót. Tehát a Hex Hall-lal búcsúztattam az évet, és meg kell mondjam, a választásom telitalálat volt. Akkoriban pont egy ilyen mókás, kacagtató könyvre volt szükségem, és csak dicsérni tudom, és ajánlgatni mindenkinek.

Januárban megállás nélkül folytattam a sorozatot: kivégeztem a második részét, ami nem ért fel az elsőhöz, de jó volt.
Folytattam 2014 legjobb könyvét is; a Szörnyeteg úr éppen olyan fantasztikus élményt nyújtott, mint elődje. A harmadik rész még mindig várat magára, de lassan ideje, hogy sorra kerüljön.
Ezután az Earth & Sky következett, merthogy ufók meg időutazás, amiket külön-külön is imádok, így egyben tömör gyönyörnek hangzott... hát nem lett az.
Ezt a Nil című ironikusan csodálatos remekmű követte, amiről egy csodaszép oltásokkal teli kritikát is rittyentettem. Annyira felcseszte az agyam, hogy valahol le kellett vezetni.
Két rossz könyv után éppen ideje volt valami jónak, és ezt az All The Bright Places szállította, ami lenyűgöző, szívettépő történet egy fiúról és egy lányról. Nemsokára film is készül belőle, kíváncsian várom, de valahogy nem hiszem, hogy vissza tudja adni ugyanazt az élményt, amit a könyv. (Aztán eszembe jut a Csillagainkban a hiba, és elkezdek kételkedni, mert igenis vannak kivételek.)
Colleen Hoovertől már régóta szerettem volna olvasni, és a Szívcsapással már régóta szemeztem a goodreadsen (tanár-diák szerelem, a kedvencem!), a gépemen csücsül angolul egynéhány éve, de csak most jutottam el az olvasásáig. Hát, a végeredmény az lett, hogy nem akarok többet a szerzőtől olvasni.
A Nyitótáncot anno még az Aranymosáson szúrtam ki, és azonnal beleszerettem a stílusába; egy aranyos, jó humorú ifjúsági történetet kaptam, ami egy picit hajaz az SZJG-re, de annál mérföldekkel jobb.
Ezt egy újabb agyonhypeolt könyv, az Egyszeregy követte, amit azóta sem tudok hova tenni. Számomra félelmetesen nem ugyanazt az üzenetet hordozza, mint mindenki másnak, és elképesztően rossz könyv volt minden szempontból. Ennek az értékelésénél is elborultam némelyest (ez leginkább akkor fordul elő, ha egy könyv irtózatosan felhúz.)
Az Egyszeregy után rákészülve az egyik kedvenc sorozatom következő kötetére, annak egyik kiegészítő novelláját olvastam el, a Betrayedet, ami éppen annyi élményt nyújtott, amennyire egy ilyen rövid kis iromány képes.

Februárban elsőként A legyek urát vettem kezembe, amire már kíváncsi voltam egy ideje. Nem volt rossz, de nem tudott megfelelni az elvárásaimnak, bár ez elsősorban nem a könyv hibája, hanem a hírverésé, ami övezi. Brutális meg sokkoló. Hát annyira nem.
A Hex Hall harmadik részét eltoltam, nem akartam azonnal ledarálni az egész sorozatot, hogy nyújtsam az élményt. Fordítás hiányában angolul láttam hozzá a Spell Boundhoz.  Sajnos a színvonal kötetről kötetre romlott, a harmadik részre érte el mélypontját, ami sajnálatos, ha sorozatzáróról beszélünk. Sajnos nem tudtam vele mit kezdeni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a szerző elrontotta az arányokat, és egész egyszerűen az egész könyvet elhülyülte.
A My Heart And Other Blackholes kellemesen depresszív regény debütáló szerzőtől újszerű alapötlettel, fizikával példálózva (utálom a fizikát, de itt érdeklődve olvastam a fejtegetéseket). Nagyon tetszett ez a történet, és ismét rájöttem, hogy nem szabad megtagadni az esélyt elsőkönyvesektől, ők is ugyanúgy alkothatnak maradandót, mint a tapasztaltabbak. Csak valahogy bennünk él ez az előítélet, nem tudom, miért.
Ezután szomorúsággal töltött el, ahogy az egyik kedvenc sorozatom, a Gravity végetért. A trilógia zárása, a Collide annyira rossz volt, fölösleges jelenetekkel, ismétlésekkel, értelmetlen halálesetekkel, banális lezárással, hogy nem értem, mi történt, és azóta sem tudom megemészteni.
Sajnos a másik kedvenc sorozatom harmadik része, a Reborn is ugyanilyen gyerekbetegségektől szenvedett, de azt már áttolom tavaszra, mert nagy részét akkor olvastam.

Befejezett sorozatok: Hex Hall, Gravity
Elkezdett sorozatok: Hex Hall,  Earth & Sky, Nil, Szívcsapás, Nyitótánc, Egyszeregy
Legjobb könyvek: Hex Hall, Démonüveg, Szörnyeteg úr, All The Bright Places, Nyitótánc, Betrayed, My Heart And Other Black Holes,
Legrosszabb könyvek: Earth & Sky, Nil, Szívcsapás, Egyszeregy
Legnagyobb csalódás: Spell Bound, Collide

Összesen 14 darab könyvet olvastam, ebből 2 sorozatzáró, 6 új sorozat nyitókötete (1-et ledaráltam, 1-et talán folytatok, 4 kasza). 7 könyv angol, 7 magyar, tehát fele-fele, ami szuper.

Olvass tovább!

2014-es őszi leltár

Rémes, hogy milyen gyorsan telnek a hónapok. Én még lemaradtam ott, hogy vége a nyárnak. Hogy lehet már tél? No de lássuk milyen olvasmányokhoz volt szerencsém az ősszel.

A szeptember olvasás szempontból igencsak termékeny volt. Visszaszorítottam a nézett sorozatok számát, és leginkább csak olvastam, így 11 könyvet nyomtam le a hónapban. Érdekesség, hogy zömében csak angol nyelvű könyveket olvastam, szám szerint 8-at. Négy sorozatot fejeztem be, ami jónak mondható.

Augusztus végén kezdtem bele az Oppositionbe. A Luxen sorozat minden részét ötpontosra értékeltem, és bár ez is tetszett, a felállított alaphelyzethez képest elég komolytalannak és egyszerűnek találtam, így végül nem eufóriában búcsúztattam a szériát. A következő olvasmányom a Graduation Day volt, a The Testing fináléja. Nem használok nagy szavakat, rémes volt, és kész. Ezután az After the End következett, amit nagyon vártam azóta, hogy hallottam róla. Szerencsére nem csalódtam, mert kellemesnek könyveltem el. A Kiss of Deceptiont már kevésbé, viszont egy csodálatos interjú elkészítésére sarkallt a főhőssel, amin a mai napig röhögök, ha elolvasom (tudom, elég egoista dolog, de hát vicces, na). A Fractured már évek óta kinézett darab volt, ami most végül sorra került, mert el akartam kicsit szakadni a YA irodalomtól. Nos, nem ez a könyv fog meggyőzni a felnőtteknek szóló regények szépségeiről, leginkább ilyen Nora Robert-Danielle Steele stílusban mozgott, amit utálok. Egyébként azóta kiderült számomra, hogy ez a könyv megjelenik Összetörve címmel a Gabo kiadó gondozásában. Mindig kicsit furcsán érzem magam, amikor elolvasom x című könyvet, és utána nem sokkal megtudom, hogy amúgy 1-2 hónapon belül jön magyarul.

Ebben a hónapban bővelkedtem mazochista könyvekben. Az említettekhez még hozzácsapódott az Uninvited, amire sok szót nem érdemes vesztegetni, olvassátok el, amit írtam róla. Folytattam és egyben befejeztem Az emlékek őre sorozatot, ami hullámzó minőséget mutatott fel, de a végére szép, kerek lezárást produkált az írónő. Ezután kedvet kaptam ahhoz, hogy visszatérjek kicsit Cora Carmack jó humorú világába, így az egyik novellájába kezdtem bele, a Seeking Herbe, ami pont nem volt vicces. Így jártam.  Befejeztem a The Hybrid Chronicles-trilógiát is: az Echoes of Us kellemes lezárás volt, noha korántsem tökéletes. 

Októberben visszatértek a heti sorozataim, így az olvasások száma is jelentősen megcsappant, mindössze öt könyvön rágtam át magam. Nem is tudom, hogy lehet megfelelően lavírozni, ha az embernek két olyan időigényes (ám kissé haszontalan) hobbija van, mint a film/sorozatnézés és az olvasás. Nem könnyű. A Hosszú álom is jó ideje várós könyv volt már, és egy furcsán tetszetős történetet kaptam, amiben értékeltem a szerelmi szál hiányát. Az Expedíció következett ezután, aminek leginkább az atmoszférája és a misztikussága jött be. Rájöttem, hogy hamarosan jön Az Éhezők Viadala harmadik része a mozikba, és emiatt érik az újraolvasás, úgyhogy ismét elmerültem A kiválasztottban, ami egyébként szerintem a legrosszabb része a trilógiának. Gondolkoztam azon, hogy mivel ketté van szedve a film, félig olvassam-e, de aztán persze nem tudtam, meg nem is akartam abbahagyni. Az Akkor szakítsunkról sok rosszat hallottam, és mivel Leiner Laura előző könyvétől, a Bábeltől sem voltam elragadtatva, meg sem lepődtem attól, amit kaptam. Az októbert A Skorpió Vágtával zártam, ami megdöbbentő volt. Méghozzá azért, mert nem nagyon tetszett, pedig Maggie Stiefvater könyveit imádom. 

November első olvasmánya egy Julie James könyv volt. Nagyon sok pozitív véleményt olvastam az írónőről, hogy milyen jópofa, vicces, könnyed sztorikat tálal a regényeiben. Nos, a Gyakorlat teszi a mesterkedőt című könyvében én ezt nem fedeztem fel. Az ezután következő Hová tűntél, Bernadette? már egy sokkal kellemesebb kikapcsolódás volt, egyszerre fura és érdekes. A Hervadás is már nagyon-nagyon régóta listára tett könyv volt, és bevallom, bár tetszett, de sokkal többet vártam tőle. Ebben a hónapban ismét csurrant egy angol könyv: a Beware the Wild egy átlagos olvasmány volt, aminek creepy hangulata kellemesen borzongatta az idegeimet. Hó végén kedvem támadt derülni egyet, ezért az Anna és a francia csók folytatására vetettem magam. Mindenkinek igaza van abban, hogy a Lola és a szomszéd srác nem ér fel elődjéhez, ugyanakkor voltak bohókás, szórakoztató pillanatai. 

Befejezett sorozatok: Luxen, The Hybrid Chronicles, The Testing, Az emlékek őre

Elkezdett sorozatok: After the End, Expedíció, Hervadás 
Legjobb könyvek: After the End, Echoes of Us, Hosszú álom, Expedíció, A kiválasztott, Hová tűntél, Bernadette?, Hervadás
Legrosszabb könyvek: Graduation Day, Kiss of Deception, Uninvited, Akkor szakítsunk
Legnagyobb csalódás: Opposition, A Skorpió Vágta, Valahol, messze, Seeking Her

Összesen 21 könyvet olvastam az ősszel, ebből 4 sorozatzáró volt, és 3 új sorozat nyitókötete. A 21 könyvből 11-et szeptemberben olvastam, októberben és novemberben csupán 10-et. A 21 könyvből 9 angol nyelvű, ami nagyon jó arány.

Olvass tovább!

"Itt van az ősz, itt van újra...

...S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból. Szeretem? de szeretem." Az ősznek megvan a maga szépsége: a melankolikus hangulat, a színes-szagos forgatag. A megrögzött junkie-k azonban korántsem emiatt nem hullatnak krokodilkönnyeket a nyár után. Ha beköszönt az ősz, az egyet jelent azzal, hogy visszatérnek a kedvenc sorozataink a képernyőre, illetve új favoritokat is avathatunk.

Nem mintha nyáron hiányt szenvednénk bármiben is, hiszen a tévécsatornák kínálatában számos ígéretes sorozat közül válogathatunk kedvünkre. De az igazi junkie életérzés mégis ősszel borít el bennünket, mikor egyre korábban kezd el sötétedni, egyre hidegebb van, egyre több időt kell bent töltenünk, tehát jóval több epizódot fogyaszthatunk.

A szezon már el is startolt, én pedig elhatároztam, hogy összegzem, idén hány sorozattal lesz dolgom, és milyen újoncokkal akarok ismerkedni. Ahogy nézegettem a listámat, rájöttem, hogy a meggyőződésemmel ellentétben nem is nézek vészesen sok sorozatot. (Hüledezek azokon a junkie-kon, akik hetiben 30 részt lenyomnak. Néha még a saját fogyasztásomat is soknak érzem.)

Tavalyhoz képest megfogyatkozott a sorozataim száma, ennek oka, hogy az újoncaimat elkaszálták (The Tomorrow People, Star-Crossed – bár utóbbit amúgy se folytattam volna), illetve én is erős voltam, és elhatároztam, hogy nem kell nekem olyan sorozatokat néznem, amik már semmi örömet nem okoznak. Így repült többek között a Vampire Diaries, amit régen nagyon-nagyon szerettem, a kedvenceim között volt, de a színvonal olyan mélyre esett, hogy annak a szakadéknak már alja sincs. Sokáig halogattam a kaszát, próbáltam neki esélyt adni, hátha jobb lesz, és bár volt egy-két történetszál, amiből lehetett volna hova fejlődni, inkább elbagatellizálták az egészet. Hasonló szívfájdalmam volt a Hart of Dixie, amin mindig vigyorogtam, de a harmadik évadra már nem azt éreztem, hogy milyen megmosolyogtatóan aranyos, hanem, hogy mennyire bugyuta. Repült még a Beauty And The Beast és a Following is.

Amiket idén mindenképpen nézni fogok: Supernatural 10. évad, Arrow 3. évad, Revenge 4. évad.

A Supernaturalt imádom, a legkedvencebb sorozatom. Tény, hogy sokat veszített a fényéből, mégsem tudom megunni, akármennyire rossz részeket szállítanak. És én még mindig azt mondom, hogy a 6-7. évadbeli mélypontról sikerült elrugaszkodni, és szintet lépni, ez pedig egy évtizedes sorozattól nem rossz teljesítmény. Már csak azért is, mert nagyon ritkán tartok ki egy sorozat mellett ennyi ideig—talán ez a 3. ilyen a Stargate és a Smallville mellett. Utóbbi mondjuk már rettenetes volt a végére. Június óta darálom a Supnatot megint, és ismét rájöttem, hogy én mennyire, de mennyire odavagyok ezért a sorozatért. Nincs még egy ilyen a mostani felhozatalban. És arról se feledkezzünk meg, ha Jensen Ackles megjelenik a képernyőn, én teljesen paff vagyok, imádom a pasi mimikáját, a rekedtes hangját, Misha Collins-szal karöltve simán elviszi a hátán a sorozatot. (És ez azért vicces, mert öt teljes éven át nem értettem, hogy mit esznek rajta az emberek. Aztán elkezdtem Supnatot nézni, és megvilágosodtam.) Megesz a kíváncsiság mit hoznak ki az új Dean Winchesterből.

Az Arrow remélem, tartja ezt a színvonalat, mint eddig, tavaly a heti várós sorozatok közül a második helyen volt. A Revenge-t a 2. évadban nagyon nyögvenyelősen néztem, de a 3. egész jó volt, azonban a végén hoztak egy olyan csavart, ami abszolút nem jött be, annyira szappanos, szóval előre félek, hogy hova fut ki ez a reboot jelleg, amit most a történet kap.

Ezenkívül a Reignben, a Person of Interestben, az Originalsban és a 100-ban vagyok érintett, ezeket egyelőre tömbösített darában szándékozom nézni, a PoI-t meg évad végén szoktam(noha ki tudja, bírok-e várni, mert fantasztikus volt a 3. évad), de aztán meglátjuk mennyi időm, kedvem lesz, mert az őszi sorozataim mellett úgy tervezem, nézek régebbi cuccokat is. A Reign tömbösítve jobban csúszott, a tavaly még heti nézős Originals kezdett TVD irányt felölteni, ezért raktam ideiglenes parkolópályára, pedig az évad első fele nagyon ütősre sikeredett. A 100-at elég bugyuta tinisorozatnak tartom, de ha egyszer sci-fi kerettörténettel rendelkezik, amit szeretek elnézegetni, gondoltam nosza, folytassuk, lesz, ami lesz.

Tulajdonképpen a tavalyi újoncok közül az Originals, a 100 és a Reign maradt, a többit, amit elkezdtem, kaszálták, vagy olyan nézhetetlen volt számomra, hogy abbahagytam. Ilyen volt a Sleepy Hollow, aminek a papírforma szerint be kellett volna jönnie, de szenvedős volt minden egyes rész. Ez nagy szívfájdalmam volt az Agents of SHIELD-del egyetemben, amit izgatottan vártam, hogy aztán döbbenten konstatáljam, hogy egy részt alig bírtam végignézni. Volt széria, amiből csak a pilotig jutottam (Crisis), másban meg néhány rész után sem éreztem a szikrát (Intelligence).

A pókérzékeim összezavarodtak, mint egy iránytű, mert újoncok tekintetében is abban a hitben éltem, hogy egy rakat vár majd rám, de közel sem.

Amik érdekelnek:

CW – Flash
Ezt azóta várom, mióta Barry Allen felbukkant az Arrowban. Grant Gustin telitalálat a szerepre, azonnal megszerettem a karaktert, és keresztbe tett ujjakkal szorítottam, hogy rendeljék be a Flasht sorozatnak. A képregényhőst magát is csípem, úgyhogy minden klappol. A kiszivárgott pilotot már megnéztem, és tetszett, amit láttam, úgyhogy ez megy is a heti nézősök közé, a többinél még bizonytalan vagyok.

NBC – Constantine
A DC-s Hellblazer képregényen alapuló feldolgozás, főhőse a démonvadász Constantine. Ugye ebből készült egy film Keanu Reeves főszereplésével, amit szerettem (újra is kéne nézni), na meg hát az angyal-démon mitológiát imádom, úgyhogy ezt nekem találták ki.

FOX – Gotham
BATMAN! Igen, Batman az egyik fő kedvenc képregényhősöm, tehát ez a sorozat instant nekem való, noha Gordon nyomozó lesz a középpontban. Trailert nem láttam, szóval annak ismeretének hiányában reménykedem benne, hogy egy sötét tónusú film noiros hangulatú darab lesz. Attól azért félek, hogy ebben a körítésben egy újabb nyomozós krimit kapunk, bár úgy hallottam, lesz benne átívelő szál. Na majd meglátjuk.

CW – Jane The Virgin
Ennek a sztorija olyan abszurdul hangzik, hogy már ezért érdekel. Egy vallásos lány egy véletlen megtermékenyítés útján teherbe esik, ez egy olyan alap, amire egy rettenetesen feelgood cselekményt lehet építeni. Ugly Betty szerű vígjáték drámát várok, remélem, azt kapok.

A többi sorozat, ami felkerült a nézendő listámra, csak a midseasonben kezdődik, a következő:

CW – IZombie
CW – The Messengers
ABC – The Whispers

Ez persze nem a teljes lista, van még egy-két jelölt, amikkel kapcsolatosan figyelemmel fogom követni a kritikákat, és annak megfelelően döntöm el, hogy belekezdjek-e majd a jövőben valamikor (esetleg a nyáron) vagy sem. Nem egy tetszetős sorozatra leltem már így, amit alapjáraton meg sem néztem volna a műfajbeli ízléskülönbség miatt. Az látható, hogy elsősorban a képregényes, sci-fi, fantasy és természetfeletti sorozatokat kedvelem, de mindig jöhetnek kivételek. Bízom benne, hogy idén is rábukkanok új kedvencekre, és a régiek sem okoznak csalódást.

Olvass tovább!

2014-es nyári leltár

Kitaláltam, hogy szeretnék alkalmanként leltárt csinálni az olvasmányaimról, hogy összegezzem, milyen gyöngyszemre bukkantam épp, vagy milyen könyvből csinálnék gyújtóst. Viszont elgondolkoztam azon, hogy nem akarok minden hónapban muszájból címsorolást tartani, ezért minderre csak évszakonként fog sor kerülni. Tehát lássuk, mit tartogatott az idei nyár!

Összesen 16 (12 magyar, 4 angol) könyvet olvastam a nyári nem létező forróságban. Ez átlagosan nagyjából heti egy könyvet jelent, ami mondjuk a tavalyi olvasási ütememhez képest elég kevésnek mondható, de igyekszem kevesebb időt fordítani az olvasásra. 

A június rendhagyó hónap volt, ugyanis megtiltottam magamnak, hogy könyvet vegyek a kezembe 2-3 hétig, mert másra kellett koncentrálnom. Sajnos olyan ember vagyok, aki az élete, a problémái, a bánata elől nem az alkoholba, hanem a könyvekbe és a sorozatokba menekül (sorozatot sem néztem akkor). És igen, képes vagyok elhanyagolni miatta a fontos dolgokat, illetve azzal áltatni magam, hogy majd később, mert ráérek még, persze. Végül is, ha nem viszem semmire az életben, legalább dicső tettemként felhozhatom, mennyi történetbe ástam el magam, hurrá. (Lehet, a Guiness-rekordra hajtok.) 

Szóval júniusban folytattam kedvelt írónőm Maggie Stiefvater Hollófiúk sorozatát a második résszel, ami érdekes volt abból a szempontból, hogy önálló kötetként imádtam, de mint egy sorozat következő darabja nem voltam annyira elragadtatva tőle. Aztán sor került az Angyalsors trilógia befejező darabjára, az Angyalvágyra, amit már nagyon vártam, de akkora csalódást okozott az a rózsaszín nyáltenger, hogy azonnal repült is a legrosszabb sorozatzárók polcra. De legalább a borító passzol a sztorihoz, ha optimistán állok hozzá. A Reboot kétrészes sorozat lezáró kötete is eléggé csalódást keltő volt. Mostanában nincs túl sok szerencsém a lezáró kötetekkel.

De azért hál’istennek akadnak kivételek, így júliusban végre befejeztem A beavatott trilógiát, amitől viszont rettegtem, hiszen annyira negatív kritika született róla, mind a magyar, mind a külföldi oldalakon, és ezért lepődtem meg nagyon-nagyon, hogy imádtam a könyvet. Imádtam, hogy Veronica Roth képes volt még egyet csavarni a sztorin, és imádtam, hogy nem szokványos befejezéssel találkoztunk (igen, főleg ezt nehezményezték sokan). A Kalitkába zárt álmok Ruta Sepetyis előző könyve után olyan érzés volt, mintha nem is ugyanattól olvastam volna. Az emlékek őrét sokat kerülgettem, de végül csak rászántam magam, és nem bántam meg, remélem a folytatásaira is sort keríthetek a közeljövőben. Folytattam az Altered című sorozatot is a következő résszel, ami nem ért fel az elődjéhez, de azért kellemes szórakozás volt a hibái ellenére is. 

Mostanában sorozatcsökkentő tevékenységet folytatok, aminek következtében elkaszáltam egy csomó sorozatot. Olyanokat is, amikből már csak egy kötet volt hátra, de már nem nagyon emlékeztem az előző részekre, úgyhogy akkor lehúztam őket a listámról, mert így tényleg nem sok értelme lenne rájuk pazarolni az időt. Azok is repültek, amik érdekelnek, de mégsem volt bennük meg az a plusz, a sok kötetes folytatásokkal egyetemben. Kezd kicsit herótom lenni a sorozatoktól, mert az addig még oké, hogy trilógia, csak aztán jönnek az ilyen kiegészítő novellák, olyan spin-off regények, még pluszplusz folytatások, és van már egy pont ahol megcsömörlök (filmeknél dettó. Komolyan mondom, ez a futószalagontermelés, ami folyik a szórakoztatóiparban elképesztő) Másrészt igyekszek sort keríteni a befejező kötetekre is, úgyhogy mostanában sok ilyen került a kezembe.

A Csontszüretről már annyit hallottam, hogy meg kellett róla győződnöm a saját szememmel. Inkább ne tettem volna. De arra jók ezek a könyvek, hogy inspiráljanak, hogy ha az ilyesmit ennyien szeretik, akkor bárkiből lehet író, csak írnia kell. Július utolsó könyve Az Archívum volt, a nagy szívszerelmem, amit tavaly még angolul olvastam, és imádtam, és a Főnix Könyvműhely remek akciójának köszönhetően magyarul is beszereztem magam a folytatásával, a Felszabadulással együtt, ami már augusztusban került terítékre. És bár nem érte el az első rész szintjét, mégis hozta ugyanazt a hangulatot, szóval csillagos ötös könyv lett.

Tehát augusztusban ezután ismét egy sorozat befejező része került sorra, és a Treatment ezennel meg is kapja a nyár legrosszabb könyve címet is, és a legnagyobb csalódás címet is, mert én még nem találkoztam olyan sorozattal, aminek az első része ötpontos volt, a második része pedig egy pontot produkált. Ez nagyobb eltérés, mint a nappali-éjszakai hőingadozás a sivatagban! Ezután egy rég a polcomon álló könyvet kezdtem el, az Anna és a francia csókot, amiről szintén rengeteg pozitívumot hallottam, és ezeknek minden szava igaz volt. Párizs és az egész könyv édesaranyos hangulata megmelengette a szívemet, és mosollyal az arcomon lapoztam végig a könyvet. Imádom az ilyen könyveket, szóval ha tudtok hasonlót, ajánljátok nyugodt szívvel. 

Mivel szeptemberben jön a film, ezért épp itt volt az ideje, hogy nekikezdjek Az útvesztőnek, és most áldom az eget, amiért végül nem vettem meg magamnak a könyvet, mert sajnos nekem nem nyerte el annyira a tetszésemet, mint másoknak. Pedig a sztori jó volt, csak az író stílusa nem igazán feküdt az ízlésemnek. A Nem vagyok sorozatgyilkost az unokahúgom lelkendezése nyomán olvastam el, és nem gondoltam volna, hogy ennyire imádni fogom, úgyhogy simán landolt is a nyár legjobb könyvei között. A Hadd mondjam el…-től ugyanazt a hatást vártam, mint a Jégviráglányoktól, így bánatosan tapasztaltam, hogy ez az érzés elmaradt. Szót kell említenem a Love Letters to the Deadről, amibe belekezdtem (annyira, de annyira gyönyörű a borítója), és bár imádtam ezt a keserédes, szomorkás hangulatot, a stílust, és a zseniális szerkesztési ötletet, de a cselekmény elemei olvasásgyilkosak voltak, és ezért 25%-nál feladtam. A nyár utolsó könyve a Timestorm lett, ugyancsak egy lezáró kötet, ami annyira „jó” volt, mert a szerző semmit sem idézett fel az első két részből, így semmit sem értettem, és az időutazás is olyan bonyolult lett, hogy nem tudtam követni. 

Legjobb olvasmányok: A hűséges, Az emlékek őre, Az Archívum, Felszabadulás, Anna és a francia csók, Nem vagyok sorozatgyilkos

Legrosszabb olvasmányok: Angyalvágy, Csontszüret, The Treatment, Timestorm

Nagyon vártam, de csalódtam: Angyalvágy, Rebel, The Treatment, Az útvesztő, Timestorm

Összegzés: Hat könyvet nagyon szerettem, négyet utáltam, ez nálam nem is olyan rossz arány, bár ha összemossuk a csalódást keltő könyvekkel, akkor ez a szám már mindjárt felduzzad. 

A könyvek egy részéről lesz kritika a későbbiekben

Olvass tovább!