Louise Gornall: Under Rose-Tainted Skies

Amikor szembejött velem ez az agorafóbia témájú könyv, azonnal landolt a várólistámon. A téma nagyon érdekes: vajon milyen érzés lehet, ha az ember nem mer elmenni otthonról?

Norah agorafóbiában és kényszerbetegségben szenved, szorong és pánikrohamokkal küzd. Az elmúlt négy évben csak akkor hagyta el az otthonát, amikor a terapeutájához ment. A szomszédba új srác költözik, Luke, aki felkelti Norah figyelmét.

Ennél hosszabban le sem lehet írni a cselekményt, a történet összvissz ennyi. Na de akkor mi tölti ki a lapokat?

Norah mindent elárasztó gondolatcunamija.

Újra és újra megemlítem, hogy nagyon érdekelnek a mentális betegségek, és ezt a könyvet is azért választottam, hogy az agorafóbiáról olvashassak. Bevallom, én is eléggé otthonülő típus vagyok, és csak akkor lépek ki az utcára, ha bemegyek busszal a városba, vagy muszáj. Faluban lakom, és hülyét kapok attól, hogy minden jöttmentnek, akit nem ismerek, köszönni kell. Lehet, hogy ez másoknak nem nagy dolog, de engem feszélyez, ilyen vagyok, ez van. Nemrég volt szerencsém John Corey Whaley könyvéhez, ami jól körbejárta a betegséget, de elmulasztotta felvázolni az előzményeket és a következményeket. Előtte pedig Marisa Reichardt Underwater c. könyvét olvastam a témában, ami szintén döcögött bizonyos pontokon, de összességében e három történet közül az volt a legjobban kidolgozott. Az Under Rose-Tainted Sky-jal viszont nem tudok mit kezdeni.

Norah sok(k) volt. Túlságosan. Általában lenyűgöz, mennyire máshogy járnak egy mentális betegséggel küszködő karakter gondolatai, de még soha, egyszer sem éreztem azt, hogy az illető halálba idegesít a furcsa gondolkozásmódjával. Most megtörtént. Norah szorong, ez rendben van, de nem kellett volna ezt ilyen mértékben, aprólékosan, szó szerint visszaadni. Még a legkisebb akármin is parázik, a gondolatai csak úgy áramlanak, és az egész regény nem más, mint a belső nyavalygása. Nem az a gond, hogy parázik, hanem hogy ez annyira tömény, hogy rátelepszik az emberre, megüli a gyomrát, keserű ízt okoz a szájában – félre kellett tennem napokra a könyvet, annyira zavart. Ráadásul Nora úgy viseli a betegségét, mint valami jelvényt. Végig úgy éreztem, mintha menet közben megállna, elővenné a pompomjait és nekiállna őket lengetni, miközben azt skandálja: „mentális beteg, mentális beteg”. Csinál valamit, és közben kinyilatkoztatja, hogy ő mentális beteg, mert azt csinálja, amit nem kéne, de ha valamit csinálsz, akkor az esetek nagy részében nem vagy tudatában annak, hogy csinálod.

Annyira hihetetlen és irreális a betegség ábrázolása, ami azért érdekes, mert állítólag maga a szerző is ezektől a tünetektől szenved.  Norah-t azért sem tudtam sajnálni, mert a bajainak kiváltó oka az, hogy nem akart fizika dolgozatot írni. Ezért lett pánikbeteg, és ezért nem jár el otthonról. Hogy is van az az angol kifejezés? Ja, white people’s problem. Úgy jön le a könyvből, hogy Norah egyik nap még jól volt, a következő nap pedig úgy kapta el a mentális betegséget, mint más az influenzát. Nem évek során alakult ki. Nem volt valami traumatikus esemény az életében. Amúgy meg szép is, meg vékony is, nem bántották a suliban, voltak barátai. Én meg nem kapok magyarázatot arra, honnan jönnek Norah-nak az olyan abszolút elborult gondolatai, hogy ha iszol a pohárból, akkor széttörik a szádban, és lenyeled az üvegdarabokat. Mert az ilyesmi krónikus eset, és biztos nem hétfőről keddre alakul ki.

De persze azon kívül, hogy terapeutához jár, Norah és az anyja nem tesz ellene semmit. Nem szed gyógyszert, nem sportol, jógázik, meditál, akármi, hanem otthon ücsörög. Ez mindenkinek oké, és közben a pánikrohamok és a folyamatos stressz lassan emészti a testét. Mert igen, hosszútávon még mindig szervi károsodást okoz ám, de nem baj. Meg se próbáljunk tenni ellene. Sőt, anyu simán otthon hagyja a lányát egyedül, mikor az ilyen gondolatokkal 0-24-es felügyeletet érdemel. Norah úgy vezeti le a feszültséget, hogy vagdossa magát és addig kaparja a bőrét, míg vért nem fakaszt. Elhiszitek, hogy a terapeutája az öncsonkítás témáját négy év után hozza csak szóba, addig hagyják hogy csinálja? (És észrevették ám.)

Aztán megjön Luke. Persze nem szalad ki Norah virágszirmokat hullatva egyből az utcára, de miatta bizony mindjárt fogékony a változásra. Mondanom sem kell, hogy olyan srác, mint Luke, nem létezik. Elhiszi valaki, hogy a helyes fiú, aki után a suli legklisésebb, legmenőbb csaja ácsingózik, majd pont az otthonülő penészvirágot akarja, akihez hozzá sem érhet, mert a lány halálosan retteg a baktériumoktól? Jó, ez nem a valóság, de sajnos a romantika inkább kínos, semmint édesaranyosbájos. Semmi kémiát nem éreztem Norah és Luke között.

A végén a fordulat, ami cselekvésre sarkallja Norah-t, valami hihetetlen béna, és a megoldás? Jaj. Norah beszedi a Xanaxot, és akkor minden hűdeszupijó lesz. Na most az a testi tüneteket blokkolja maximum, az abszurd gondolatokat nem, ergo nem értem, honnan jön a megváltás? És tényleg, eddig miért is nem szedte a gyógyszert? (Van ám rá egymondatos magyarázat.) Mert azt nem láttam egyébként a könyvben, hogy a terapeutájával való munka bármilyen eredményt is fel tudott mutatni eddig. A lényeg, hogy nincs konkrét lezárás, csak kapunk egy bepillantást abba, hogy Norah elindul a gyógyulás útján, és ki tudja, egyszer majd jobban lehet. Visszatérve a gyógyszerre: az nem gyógyít semmit, csak elfedi a tüneteket. Tehát Norah helyzete mennyiben változik ezáltal?

Egyébként a könyv a nehéz téma ellenére próbál szellemes lenni Norah „humoros” személyiségével és túlzó hasonlataival, de nekem ez az egyveleg ebben a formában nem jött be, idegesített.

Összességében nagy csalódást okozott a könyv, sokkal többet vártam. Ha olvasni akartok a témában, ajánlom az Underwatert, amiben szintén ott a fiú, és emiatt meseszerű, de sokkal hitelesebben adja vissza a betegséget, és értelmes kiváltó okot is szolgáltat.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Clarion Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

John Corey Whaley: Highly Illogical Behavior (Nagyon logikátlan barátság)

Hamarosan megjelenik a Maxim kiadó gondozásában John Corey Whaley legújabb regénye Nagyon logikátlan barátság címmel. A könyvet még a nyáron olvastam, a témája azonnal felkeltette az érdeklődésem.

A 16 éves Solomon szorongásos zavarban szenved, pánikbeteg és agorafóbiás, három éve ki sem tette a lábát az otthonából. Lisa mindenáron be akar jutni a választott egyetemére, hogy pszichológiát tanulhasson. Kitalálja, hogy meggyógyítja Solomont, és az erről készült dokumentációval pályázik. A fiúját, Clarkot is belerángatja a hadműveletbe, és végül mindhárman jó barátok lesznek. De ahogy az idő múlásával Sol és Clark egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Lisa elkezdi megkérdőjelezni a saját kapcsolatát Clarkkal, és az erkölcs kérdése is fenyegetően merül fel.

A Highly Illogical Behavior kellemes kikapcsolódást nyújt, jó a hangulata, az olvasót beszippantják a lapok, rövidsége miatt gyorsan olvasható. Az írónak van egyfajta kellemes stílusa, amitől a karakterek megelevenednek, a beszélgetéseiket élvezet olvasni. E/3-ban két nézőpontból követhetjük végig a történéseket: Lisáéból és Solomonéból.

Lisát egyáltalán nem kedveltem. Az a fajta ambiciózus embertípus, aki a céljai elérése érdekében mindenen és mindenkin átgázol, és egy pillanatra sem fordul meg a fejében, mennyire helytelen, amit tesz. Solt az orránál fogva vezeti, a barátjának tetteti magát, és az nem mentség, hogy a színjáték egy idő után valódi barátsággá alakul. Mondhatjuk úgy is, hogy Lisa az egész társadalmat testesíti meg egy személyben, azokat, akik nem tudják, és igazából nem is akarják megérteni az agorafóbiát és a vele járó szorongást. Szerintük minden csak az akaraton múlik, és aki nem tud az elvárásoknak megfelelően viselkedni, az gyenge.

 Sol egy aranyos, kedvelhető srác. Ami a legjobb, hogy kocka, imádja a Star Treket, és bár nem hagyja el a házat, nem érzi úgy, hogy valami mélységesen hiányzik az életéből.  

Ezt furcsának találtam. Persze nem minden ember egyforma, de azért lássuk be, ha valaki három éve képtelen elhagyni a házat, akkor óhatatlanul is felmerülnek bizonyos gondolatok. Hogy mások milyen életet élnek, és ezzel szemben Sol milyen életet él. Hogy lemarad olyan dolgokról, amik a tinédzserlét elengedhetetlen, örömteli velejárói. Az otthon menedéke biztonságérzetet nyújt, a kinti világban csak rossz érné. Így ha elkerüli a negatív tapasztalatokat, akkor minden rendben lesz – egyfajta önjutalmazás ez, ami állandósítja a problémát. Mégis hihetetlennek tartom, hogy az agorafóbiája, a szorongása és a pánikrohamai összessége nem vezetett depresszióhoz, hanem Sol egy életvidám srác maradt. Ugyanezen okból furcsa, hogy nulla szociális élettel ilyen könnyen beengedi Lisát és Clarkot az életébe. Egyáltalán nem is gátlásos ilyen téren. Akkor meg mégis miért nem meri elhagyni a házat?

Whaley annyira a jelenre koncentrált, hogy nem is törődött a magyarázattal. Sosem derül ki, hogy mi a betegség katalizátora. Talán lehetne az, hogy Solomon meleg, és emiatt nem bír megmaradni emberek között, mert fél, mit gondolnak róla. De ha ez így lenne, nem vállalná fel nyíltan a családja és az újdonsült barátai előtt. Hiányoltam a kiváltó okokat.

Jó pont, hogy Whaley nem próbálta meg nevetségesen idealizálni az agorafóbia és a pánikbetegség problémáját. Általában a hasonló könyvekben, ha jön az első szerelem vagy a főszereplő találkozik valakivel, aki óriási benyomást gyakorol rá, a mentális betegsége egy szempillantás alatt felszívódik. De ez a valóságban nincs így. És ebben a történetben sem. Sol nem gyógyul meg csak azért, mert barátai lettek. Whaley valóságosan ábrázolja a pánikrohamok nyomasztó eluralkodását, és a házból kilépés miatti félelmet. Kívülről nevetségesnek tűnhet ez a viselkedés, de a történet Sol karaktere révén segít jobban megérteni, hogy milyen érzés lehet azoknak, akik ebben a betegségben szenvednek. Gondolhatnánk, hogy a könyv végére előrelépés történik Sol „ügyében”, de mivel ebbe évek munkáját kell feccölni, ez nem történik meg, és emiatt elveszik a könyv üzenete.

De ez valószínűleg tudatosan van így, specifikus céllal, hogy se előzmény, se végkimenetel, és ez egyediséget kölcsönöz a regénynek. Akit ez nem zavar különösebben, annak nem lesz hiányérzete.

A szülők miatt méltatlankodva csóváltam a fejem. Struccpolitikát folytatnak, Sol betegségét kezeletlenül hagyják. A fiú nem szed gyógyszert, nem jár pszichoterápiára, nem sportol, nem csinál semmit annak érdekében, hogy gyógyuljon. Élik a saját kis életüket, randizni járnak, amikor a gyerekük három éve a négy fal között rekedt, mindennap meg kell küzdenie a rohamaival, és ignorálják, hogy a pánikrohamok milyen egészségügyi károsodást okozhatnak Solban. (Bár a tünetei valódi szervi kárral nem járnak, csak borzasztó érzésként éli meg, ám hosszútávon a testre gyakorolt folyamatos stressz már igen.) A történetben viszont jófejnek vannak feltüntetve, akik lazán fogadják, ahogy a fiúk coming outol nekik. Olvastam egy interjút Whaley-vel, amiben azt mesélte, hogy direkt írt normális szülőket Solnak, mert a legtöbb YA regényben a szülők defektesek vagy csak kellékek. Bevallom, ezen megdöbbentem, mert mondhatjuk azt, hogy milyen jó, hogy tiszteletben tartják Sol arra vonatkozó igényét, hogy ne kelljen szenvednie a kinti világban, de az előbb említett okok miatt bátran kijelenthetjük, hogy ez felelősségteljes szülőnél nem így működik.  

Kapunk még egy furcsa szerelmi háromszöget is. Ez igazából nem definiálható klasszikus idegőrlős háromszögnek, szerencsére a könyv inkább a barátságra helyezi a hangsúlyt, semmint a romantikára, úgyhogy ez senkit se ijesszen meg. A Sol és Clarke közötti interakciók jópofák és szórakoztatóak, Lisa vergődése pedig már-már komikumba hajlik.

Összességében ez egy korrekt regény, ami betekintést enged bizonyos mentális betegségekbe, és mindezt jó stílusban teszi. A néhol hiteltelen ábrázolások, mint Sol személyisége vagy a szülők viselkedése viszont annyira zavart, hogy nem lett kedvenc.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Dial Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256

Olvass tovább!