Joss Stirling: Lélektársak – Sky

Éppen valami könnyed gimis történetre vágytam, és ebbe beleolvasgatva egészen tetszett a stílusa, így belevágtam. Ráadásul elég sokan dicsérik, milyen jó.

Skyt gyerekkorában kitették otthonról. Semmire sem emlékszik abból az időszakból, néha színeket lát, de ezt a képességét próbálja elnyomni magában. Nevelőszüleivel Angliából Amerikába költözik. Az új suliban megismerkedik Zeddel, a rosszfiúval, és amikor Zed rájön, hogy Sky a lélektársa, egy csapásra beleszeret a lányba.

Hmm, kicsit ismerős a sztori, nem? Van egy cseppnyi Twilight utánérzet: félénk lány új városba költözik, felkelti a megközelíthetetlen rosszfiú figyelmét, akihez különleges szál fűzi, telepátia, a srác nem megy suliba, mert mellékes szabadidős tevékenysége van, a srác családja különleges, és az ellenségeik Skyt használják fel csalinak…

A kezdet (amikor még a Twilight párhuzam sem tűnt fel) ígéretes volt. Nagyon tetszett ez a könnyed stílus, erre volt szükségem. Az elején Sky is aranyos, jókat mosolyogtam a fura gondolatain, és amikor megtetszett neki Zed, azt hittem, hogy a különleges képessége kibontakozása mellett lesz egy cuki szerelmi szál. 

A felütésből nyilvánvaló volt, hogy Sky rejtélyes múltja a regény sarkalatos pontja lesz, így kíváncsian vártam, hogy kiderüljön, miért van ez a képessége. Elvileg a vele történtek miatt egy nagyon szerény lánynak van beállítva, én ezt nem mindig vettem észre. A suliba kerülve is azonnal lesz egy csomó barátja, abszolút nem tart az emberektől, pedig szerintem az lenne a minimum főleg, miután megtudjuk az igazságot.

Az írás nem elég erős ahhoz, hogy közvetítse az olvasóhoz a Skyban végbemenő érzéseket, pedig elég durva dolgokon megy keresztül a könyvben, és ez mégsem csapódik le olvasás közben. A döntései is random történnek, egyszer ezt határozza el, két mondattal később meg azt. Egyfajta elmecsatának próbálnánk a szemtanúi lenni, csak ez nem jön össze.

A világkidolgozás vázlatpontokba szedett: vannak a különleges képességekkel rendelkező savantok, azon belül meg az egymásnak rendeltetett lélektársak. Minden savantnak más-más képessége van, Zed a család legfiatalabb tagjaként erősebb mindenkinél. A világon szerteszét élnek ezek az emberek, és nagyon ritka, hogy valaki megtalálja a lélektársát, úgyhogy önmagában már maga a csoda, hogy Sky és Zed találkoznak. Ennyi, amit a savantok világáról tudunk, pedig érdekes lenne jobban megismerni őket, mert ez a regény erőssége.

Sky Zeddel való kapcsolata a semmiből jön. Zed eleinte bunkózik, de mikor rájön, hogy Sky a lélektársa, azon nyomban szerelmes lesz belé, holott az égvilágon semmit sem tud róla. Mivel a lélektársa, ennek ez a következménye, bővebb kifejtést ne is várjunk. Ez a mindenfajta átmenet nélküli egymásra találás egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet még úgy sem, hogy Sky nem adja be azonnal a derekát az örök szerelem kérdéskörben.

A romantika akörül forog, hogy Sky nem tud mit kezdeni a lélektárs léttel, Zed pedig arra vár, hogy Sky elfogadja a sorsát (közben azért együtt járnak). Mivel hamar összejönnek, ezért tippelni sem tudtam, milyen irányba halad a történet, de az tény, hogy esélyem sem lett volna eltalálni, erre sosem gondoltam volna.

Ugyanis a Lélektársak átváltott valami totál hihetetlen ZS kategóriás akciófilmbe tanúvédelmi programmal, elrablással, elmebajjal, és én ezt a cselekményben bekövetkezett törést utólag sem tudom hova tenni, annyira nem fér össze a könyv eleje a többivel. Eleinte olyan aranyos volt az egész, aztán meg már szörnyen idegesített, és csak túl akartam lenni rajta. Ráadásul pont nem a legjobbkor, egy olvasási válság kellős közepén talált meg a könyv, így nyögvenyelősen haladtam vele. Megkönnyebbülten lélegeztem fel az utolsó oldalhoz érve.

Kár, hogy nem maradt meg azon a szinten, mint az elején, ez így, ebben a formában nem az én könyvem volt.

Értékelés: 3/5

Borító: 4/5 

 

Eredeti cím: Finding Sky

Sorozat: Lélektársak #1

Kiadó: Manó Könyvek

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 346

Fordította: Totth Gitta

Olvass tovább!

2015-ös tavaszi leltár

Ez a tavasz is hamar elröppent, de nem tétlenkedtem ezúttal sem, sőt, ami azt illeti, sikerül is meglepődnöm az olvasási mennyiségen.

Merthogy 18 könyvet lenyomtam e három hónapban, ami azért furcsa, mert jóval kevesebbnek érződött. Mostanában olvasási válságban szenvedek, ami esetemben inkább dekoncentráltság okozta válság, érzem, hogy akarok olvasni, adott esetben tetszik is, amit olvasok, de elkalandozik a szemem és a figyelmem. Ebben mondjuk nagy szerepe van annak is, hogy papír alapú könyv ritkábban jut most a kezembe, az egyéb technikai eszközök meg nem éppen a kényelmet testesítik meg (életem legszebb napja lesz, mikor elmondhatom, hogy egy Kindle tulajdonosa vagyok, de az arrébb van még). Mostanában valahogy sokkal szívesebben nézek valami sorozatot, mert ráadásul még filmeket se nagyon bírok nézni, ami nagyon durva, még sosem volt ilyenem. Még mindig nem láttam A THG 3. részének első felét, elhiszitek? Mert én nem. A passzív tevékenységek űzése helyett visszatértem régi hobbimhoz, a Photoshophoz, amit azért nem szeretek, mert baromi időigényes, a legkisebb részleteken is el tudok szöszmötölni, mert nem vagyok elégedett azzal a kreációval. Mutatok 1-2-t, hogy miket alkottam, és halkan megsúgom, hogy egyszer új design is lesz, amint eljutok addig, hogy a sorozatlogós képet megcsináljam, mert a mostani már eléggé nem aktuális.


Szóval ehhez képest a 18 könyvet tök jó eredménynek könyvelem el. (Ja, a Holdon a kutyám csücsül.)

Márciusban folytattam Jennifer Rush Altered című sorozatát a harmadik kötettel, a Rebornnal, amiről azt hittem, hogy a trilógia lezárása, csakhogy ez már nem úgy néz ki, hogy trilógia lenne. Így a sorsa számomra még kérdéses, mert az első két részt, a világot és a karaktereket nagyon szeretem, de több ilyen kaliberű történetet, mint a Reborn, nem tudnék elviselni. Egyrészt nem az volt a főszereplő, aki az első két kötetben, pedig én Anna szemszögéből olvastam volna, másrészt egy olyan karakter nézőpontját kaptuk meg Nické mellé, akiről eddig azt sem tudtuk, hogy a világon van. Nem hozta ez a kötet azt a színvonalat, amit megszokhattunk, a történet összehányt, béna megoldásokat alkalmaz (a főhős nem ismeri fel az egyik karaktert, akivel mindennap találkozik, hogy látta már korábban, de valakinek a hangját 6 év távlatából igen, úgy, hogy csak egyszer hallotta…), instalove, és még sorolhatnám a hibáit. Csalódás volt.

J. R. Johansson Álmatlansága már izgatottan várta a polcomon, hogy levegyem, végigsimítsak a borítón és elvesszek a sorok között. Azt elmondhatom, hogy az álomképekben, a belső küzdelem okozta feszültségben sikerült. A történet nem teljesen nyerte el a tetszésemet, elég sok problémás pontja volt (miért találja ki Parker hirtelen, hogy a halálán van? Az egyik szál félelmetesen idomult a főszálhoz, csak éppen az adott karakternek fogalma sem volt róla, milyen képessége van Parkernek), és sajnos a csavarok is eléggé kiszámíthatóak voltak.

Ezután Courtney Summerstől az Éles helyzet került sorra, amitől nem vártam sokat, lévén zombis könyv, de mivel egyáltalán nem a zombikról szólt, hanem az emberi természetről nyomás alatt, hihetetlenül imádtam. Szeretem az ilyesmit, amikor a történéseket nem az akció felől, hanem a pszichológia felől közelítik meg.

A nyomasztó zombis cucc után egy könnyed chick-lit könyvet vettem a kezembe, Sophie Kinsellától a Segítség, kísértet!-et, ami éppen olyan Kinsellás volt, mint vártam, és kellemes órákat okozott, míg az ágyamban fetrengve nevetgéltem.

Látszik, mennyire csapongtam a stílusok között, mert ezután egy olyan fura könyvet olvastam, ami azóta is csak kérdőjeleket szül bennem, ha rágondolok. A Don’t You Forget About Me kiemelkedő darabja volt a tavaszi olvasmányaimnak, annyira szokatlan, annyira bizarr, annyira furcsa, hogy nem is kategorizálható, és annak ellenére, hogy az elején alig bírtam haladni vele, a végére annyira kiakasztott – jó értelemben persze –, hogy azóta is eszembe jut néha.

Kelly Oram Szívzűrterápia strébereknek című könyve a molyos áradozás miatt teljesen spontán módon került elolvasásra. Nem várólistáztam, nem agyaltam rajta, 2-3 napon belül csak pozitív értékeléseket olvastam a követettjeimtől, és hát úgy voltam vele, miért ne. Egy könnyed, aranyos, vicces YA sztori bármikor képes feldobni a napomat. És nyújtotta is azt, amit vártam.

Alessandro D’Avenia Fehér, mint a tej, piros, mint a vér című könyve újraolvasás volt, nézegettem a polcomat, és vágytam azokra a gondolatokra, amiket e könyvecske tartalmaz, így hát megadtam magamat a késztetésnek. Másodszorra is ugyanúgy elvarázsoltak a szavak.

Április közepén fejeztem be Joss Stirling Lélektársak – Sky regényét, ami fantasztikusan indult, azt hittem ilyen aranyos, gimis lávsztori lesz egy kis természetfeletti plusszal, aztán átcsapott egy szörnyen béna akcióregénybe, ami bűzlött az irrealitástól. A jó könyvnek az a dolga, hogy elhitesse velem, hogy ez bármikor megtörténhet, ennek a könyvnek ez nem sikerült. Meg is rekedtem vele, és az olvasással is, majdnem 3 hét alatt sikerült befejeznem.

Kody Keplingertől a The DUFF – A pótkerék című könyvet azért olvastam el, mert felkeltette az érdeklődésem a film. Igazából nem mondom, hogy rossz volt, de nem volt jó sem, és a film sokkal jobban tetszett. Mondjuk tény, hogy a szereplők nevein meg a DUFF-lét elvén kívül semmi egyezés sincs a kettő között. A film sem váltja meg a világot, egyike a tucat tinivígjátékoknak, de ezek nálam mindig is guilty pleasure-nek számítottak, ez van. Régen azt hittem, kinövöm őket, de úgy látszik, nem.

Ezután rám jött, hogy disztópiát akarok, azonnal! Így hát elkezdtem darálni a Razorland-trilógiát, aminek az első része a Menedék a világfelépítés hibái ellenére is tetszett a posztapok hangulat miatt, a második része viszont eléggé a bögyömbe kerül azáltal, hogy 1, a szerző egy óvodás értelmi képességeivel ruházza fel az olvasóit, ezért mindent agyonismétel 2, az egész első részt felelevenítette, ergo minek is olvastam el az első részt, nem tudom. Ezért félre is raktam kicsit, még nem tudom, mikor kerítek sort az epic(?) fináléra.

Még ebben a hónapban elkezdtem Moira Youngtól a Blood Red Road-ot, mert a disztópia éhségemet még mindig csillapítanom kellett, és ez a könyv fenn van Goodreadsen a legnépszerűbb olvasások között. Nézegettem mostanában, hogy a populáris könyvek nagy részét már olvastam, és most célul tűztem ki pótolni a hiányosságokat. Nagyon-nagyon szerettem ezt a könyvet, hogy aztán…

… májusban a folytatása, ami olyan volt, mint egy falat kenyér az éhezőnek, mérhetetlen csalódást okozzon. Komolyan mondom, nagyon ritkán van szerencsém ilyesmit átélni (legutóbb The Program és a folytatása), és nem jó érzés, nagyon nem. Young olyan szappanoperát kreált az egész sztoriból, hogy azt még egy telenovella is megirigyelné, a kedvenc szereplőm alig szerepelt, Sabát és Lugh-t pedig úgy utáltam, hogy arra szavak nincsenek. Annyira felhúztam magam, hogy a 3. résznek is utánanéztem, mi lesz benne (ilyet sose csinálok), és annyira kiborultam, hogy még azt sem tudom, mi lesz vele.

Félre is raktam egy időre a Rebel Heartot, hogy belevethessem magam Kiera Cass tündérmeséjébe, a The Heirbe, amivel kapcsolatban szkeptikus voltam, hiszen a 2. résszel sem voltam elégedett, a 3. meg minden várakozásomat alulmúlta. Így hát jól meglepődtem, hogy ugyanannyira élveztem, mint anno a The Selectiont.

Cally Taylortól A mennyország várhat téves helyen szerepelt az agyamban, én mindig azt hittem, hogy ez ilyen természetfeletti misztikus sztori (a magyar kiadás borítója is ezt sugallja). Aztán beleolvastam, és kiderült, hogy humoros. Ja, merthogy ez chick-lit? Jó tudni, sose jöttem volna rá. De miután sikerült, pillanatok alatt lecsúszott, és annyira jó volt. Szerintem gyakrabban kéne chick-litet olvasnom, csak eddig eljutottam odáig, hogy a műfajon belül van Sophie Kinsella. A felnőtt női irodalom nem az én világom, de ez a lazább válfaja bejönne szerintem.

Már említettem korábban, hogy érdekelnek az írással kapcsolatos kulisszatitkok (az utóbbi egy évben sikerült eljutnom odáig, hogy írogatok magamnak, nem abbahagyom azzal a felkiáltással, hogy ez úgyis szar), úgyhogy a Kezdő írók kézikönyvében próbáltam megtalálni a választ arra, miképpen születik egy történet. Igazából nem volt rossz könyv, de azoknak szól inkább, akik minimális mennyiséget olvastak életük folyamán, mert szerintem, aki több száz könyvön túl van, azért ha nem is precíz mélységekig, de nagyjából tisztában van egy könyv szerkezeti felépítésével. Egyébként azt szerettem még a példákban, hogy leírják mit hogyan nem szabad csinálni, és erre ezer és ezer könyvet tudnék sorolni, hogy márpedig abban pontosan úgy van, ahogy nem szabad csinálni. Azt hiszem abban kiegyeztünk, hogy mindennemű írás olyan, mint a többi művészet, nem lehet skatulyázni, a befogadótól függ.

Jane Teller Semmi című könyve a pszichológiai vonatkozás miatt érdekelt, és ami azt illeti, elég durva volt, csak kapkodtam a fejem, hogy mennyi hülyegyerek van a könyvben. És valahol el is szomorított, mert tudom, hogy az emberek a való életben is ugyanígy engednek a csoportnyomásnak, és elveszítik a józan ítélőképességüket, ez mindennap megmutatkozik akár a legapróbb dolgokban is.

Bár csak június elején fejeztem be, de nagy részét májusban olvastam, úgyhogy idesorolom Maria Dahvana Headleytől a Magoniát, amit majdnem félbehagytam, annyira idegesítettek a narrátorok, a nulla cselekmény, de szerencsére nem tettem, és egy olyan különleges élményben volt részem, amiben nagyon ritkán.

Ezek mellett még elkezdtem az Illustrator oktatókönyvet egy majd én jól megtanulom felkiáltással, amivel nem nagyon haladok, és egyelőre kínainak érzem, pedig Photoshop terén sok a tapasztalatom. Remélem, sikerül azzal is foglalkoznom, végül is nincs benne sok lecke, csak lusta vagyok, mint a franc.

Befejezett sorozatok: -
Elkezdett sorozatok: Álmatlanság, Blood Red Road, Lélektársak – Sky, This Is Not A Test –Éles helyzet, Menedék,
Legjobb könyvek: This Is Not A Test – Éles helyzet, Segítség, kísértet!, Don’t You Forget About Me, Fehér, mint a tej, piros, mint a vér, Menedék, Blood Red Road, The Heir, A mennyország várhat, Magonia, Semmi
Legrosszabb könyvek: Lélektársak – Sky,  Rebel Heart
Legnagyobb csalódás: Rebel Heart, Reborn

Hűha, most nézem ez egy jó időszak volt, sikerült jó könyvekhez nyúlnom, és csak egytől (Rebel Heart) akartam falnak menni.

Összesen tehát 18 darab könyvet olvastam, ebből 0 sorozatzáró, 5 új sorozat nyitókötete (2-t folytattam, 2 kasza) 6 könyv angol, 12 magyar.

Olvass tovább!

Borítómustra: Made You Up

Nem a külső számít, hanem a belső – ez könyveknél hatványozottan fontos. De! Ismerjük azt az érzést, mikor meglátunk egy csodálatos borítót, és ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy a magunkénak tudhassuk? Hogy levegyük a polcról, és bágyadt vigyorral nézegessük, hogy milyen szép? És ez a gyönyörűség csakis a miénk? Ilyenkor senkit sem érdekel, mit takar a belső, pont.

A könyvnél a borító a legfontosabb, az hívja fel a figyelmünket arra, hogy érdeklődni kezdjünk a történet iránt, hogy elolvassuk a fülszöveget. Ha nem fog meg minket a fülszöveg, a borító akkor is cselesen rávehet arra, hogy megvegyük a könyvet. Nálam ez még akkor is jelentkezik, amikor az angol ebookok között válogatok, holott ebookban aztán annyira mindegy, milyen a külcsín, mikor úgysem foghatom a kezembe, és mégis. Kéne alapítani egy Anonim Könyvborítófüggők Klubját, sok tagja lenne, azt hiszem.

De vajon mit takarnak a borítók? Mit közvetítenek az olvasónak? Hogyan hatnak ránk, és mit ragadnak ki a történetből? A Borítómustra egy rovatféleség lesz, ahol időnként kiválasztok egy-egy borítót, és próbálom kicsit értelmezni, amit látok rajta. Jó móka lesz!

A mostani áldozatom Francesca Zappia Made You Up című könyve – tegnap fejeztem be, imádtam –, aminek a borítója szerelem volt első látásra. A borító miatt határoztam el, hogy nem érdekel, miről szól, én elolvasom, és kész. Nagyon sok gyönyörű grafikával találkozom, de ez még azok közül is kiemelkedik, talán az esőhöz való vonzalmam miatt, vagy mert imádom a türkizt, nem tudom, de nem tudok betelni vele.

A kompozíció egy vörös hajú lányt takar, a főhőst, Alexet, aki egy esernyőt tart a feje fölé a lezúduló eső ellen. Az eső nagyon erős sugárban érkezik, nem is valódi eső, hanem élénk színű festékcsík. Ilyen formában a skizofrén Alex képzeletében létezik, ahol minden sokkal élénkebb, szokatlanabb, ő akár ilyennek is láthatja az esőt. Viszont maga az eső voltaképpen nem is eső, hiszen nem egyenletesen oszlik szét, hanem pontosan Alexre ömlik. Olyan mintha nyakon öntenék vele, és ez a valóságot testesíti meg, a tényt, hogy Alexnek szembe kell néznie a valósággal, fel kell fognia, hogy bizonyos dolgok valójában nem úgy vannak, mint hitte, és ez a felismerés olyan, mint egy vödör jeges víz a nyakába. Van is egy ilyen mondat a könyvben, ami szó szerint megfogalmazza ezt (és még nem tartottam ott, mikor ez a bejegyzés született):

„Amikor visszatekintve rájössz, hogy milyen könnyen meghalhattál volna, anélkül, hogy felfogtad volna, milyen halálos a lény, ami megölhetett volna, az olyan, mintha egy vödör jeges vizet öntenének az arcodba.”

Az esernyő áll Alex és a valóság útjába, egy védőpajzs, ami egy ideig képes távol tartani a valóságot, de abból, hogy Alex szemét nem látjuk az esernyő alatt, leszűrhető, hogy már gyülekeznek a felhők a feje felett. A szem hiánya komor hangulatot kölcsönöz a képnek, azt sugallja, hogy Alexnek nincs könnyű élete a betegsége miatt, és ezt még betetőzi az anyja hozzáállása is. Másrészt ez a valóság a többiek valósága is, amelyikben nincsenek tisztában az igazsággal. Alex menedéket keres az esernyő alatt, hogy mások ne tudhassák meg, hogy skizofrén, de ez csak idő kérdése, ezt ő is tudja jól.

A Made You Up cím pont az esernyőn jelenik meg, ami a választóvonal képzelet és valóság között, és arra utal, ami a könyvben végighúzódó kérdés: vajon Alex kitalálta a kék szemű srácot, akivel ki akarta szabadítani a homárokat vagy sem?

Olvass tovább!

Jasmine Warga: My Heart and Other Black Holes

Figyelemfelkeltő cím, figyelemfelkeltő borító, figyelemfelkeltő tartalom, kizárt volt, hogy Jasmine Warga debütáló regényét ne olvassam.

Aysel apja borzasztó tettet követett el, aminek Aysel is issza a levét. Az emberek elfordulnak tőle, nincsenek barátai, az édesanyja és a féltestvére is más szemmel néznek rá. Nincs oka arra, hogy éljen, hiszen semmi örömet nem okoz már számára, ezért elhatározza, hogy véget vet az egésznek. A kedvenc oldala a Smooth Passages, ahol hozzá hasonló emberek kommunikálnak egymással. Ezen az internetes platformon az öngyilkosságra szomjazók párt keresnek maguknak, hogy motiválják egymást a cél eléréséhez. Aysel meglátja Roman hirdetését, és úgy tűnik a sorsuk eldöntetett: április 7-én közösen távoznak el az élők sorából.

Bármennyire is lehangoló a könyv kiinduló szituációja, azt meg kell hagyni, mindenképpen ötletes és újszerű felütéssel operál. Lelkierő kell ahhoz, hogy egyáltalán belevágjunk ebbe a történetbe, amit már az elejétől kezdve súlyosan depressziós gondolatok szőnek át. Aysel borús gondolatai rátelepedtek a mellkasomra, és kiszorították belőlem a levegőt, holott megértettem, miért akarja feladni. Azt állítják öngyilkosnak lenni gyávaság, de akik nem ismerik a magányt, azok könnyen osztják az észt. Ezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy nem ítélem el azokat, akik véget akarnak vetni az életüknek, mert lehet, tényleg van az a pont.

„Gondoltál már rá? Mi van, ha ez nem a vég, és még egy ennél is rosszabb helyre kerülünk?”

A regény egy oppozíción keresztül érzékelteti az öngyilkossági vágy különböző okait. Aysel egyedül van, nincsenek barátai, a suliban pletykák keringenek róla. Ezzel szemben Roman népszerű, a szülei szeretik, tehetséges a baseballban, mindene meglehetne, de olyan bűntudata van, amivel nem képes együtt élni.

Aysel az én életkedvemet is a feketelyukába nyelte el, de a kíváncsiság hajtott előre, tudni akartam, mi történt, mit tett az apja, hogy a lánya élete ilyen mértékben kisiklott. Ez a szándékos információ visszatartás sarkallt arra, hogy faljam a sorokat, pedig néha kedvem lett volna félretenni és emészteni a rengeteg negativitást.

Ahogy haladtam előre, egyszer csak rájöttem, hogy Aysel bemagyarázza magának az egészet, és a saját félelmeit vetíti ki másokra, így szembesíti magát velük. Minden, amit hisz, nem valós, csak a képzeletének terméke. Az őt körülvevő emberek egyáltalán nem rekesztik ki, csak nem engedi be őket, és azt hiszi, senkit sem érdekel. A félelme, hogy olyanná válik, mint az apja, legyűri, és meg akarja szabadítani a világot attól a sötétségtől, ami benne lakozik, és bármikor eluralkodhat rajta.

„A pályaválasztási tanácsadók imádják mondogatni: gondolkodj pozitívan, de ez lehetetlen, mikor ez a valami benned elfojt minden cseppnyi boldogságot, amit termelsz. A testem egy hatékony boldog-gondolat-gyilkoló gépezet.”

Roman bűne viszont teherként nehezedik rá, és nem tud szabadulni tőle. Hiába részesül osztatlan figyelemben, hiába magyarázzák el neki, hogy nem az ő hibája, megbocsátanak, ő nem képes magának. És mivel nem tudja magát túltenni magát a felelőtlenségén, úgy érzi, nem érdemli meg, hogy éljen. Úgy fair, ha ő is meghal, csak így egyenlítheti ki a számlát.

Jól érzékelhető a két véglet: Aysel nincs tisztában a környezetével, Roman viszont nagyon is tisztában van vele, és ennek megfelelően hozzák meg ezt a súlyos döntést.

Tehát adott két depressziós tinédzser, az egyiküknél a halálvágy képzelt, a másikuknál pedig valós okon alapul, akiket összeeresztünk. Vajon mi történik? Összedolgoznak és a végén mindketten meghalnak? Vagy rájönnek, hogy élni mégis érdemes?

Nyilvánvalóan az együtt töltött idő során egy változási folyamat veszi kezdetét, amit Aysel narrálásában követhetünk végig. Megkedveli Romant, fontos lesz neki a fiú, valahogy ismét felbukkannak az örömteli pillanatok az életében, melyekért talán mégis érdemes folytatni. A történet egy fokozatosan felfelé haladó íven halad, ahogy Aysel egyre inkább kezdi máshogy látni a világot. Mert ez a kulcs: a világ attól függően látszik szépnek, ahogyan nézzük.

 Imádtam Aysel gondolataiban lubickolni, ahogy a halálról elmélkedik, és ezeket a gondolatokat összeköti kedvenc tantárgyával, a fizikával. A fizikával, ami sosem volt szívem csücske, de ebben a történetben örömmel ízlelgettem a fizikai természetű gondolatokat. A potenciális energiánk mozgási energiává alakul, és a mozgási energia visszaalakulhat potenciális energiává, de vajon mi történik az energiánkkal a halálunk után? A fizika törvényei szerint az energia sosem elenyészik el, hanem átalakul, ez pedig azt jelenti, hogy halálunk után is itt maradunk. Nagyon tetszett az a rész, mikor Aysel az élettel kapcsolatban párhuzamba vonja Einstein relativitáselméletét és Milton Elveszett paradicsomát. Fizika és irodalom egy kontextusban, az azért nem semmi.

„De igazából Milton és Einstein nagyjából ugyanazt mondta. Minden szubjektív az emberi elmében. Az érzelmeink, a véleményünk, mind relatívak. A nézőponttól függ.”

Lebilincselő az út, amin Aysel keresztülmegy, és vele mi is. Reményt ad arra, hogy érdemes küzdeni, és élni, mert van miért. Roman helyzete viszont teljesen más, mert nem a koholt félelmei vezérlik. Érdekes, hogy tényleg, mindenki mellette áll, de mindhiába, kizárja az embereket az életéből. Nincs senki sem, aki ki tudná húzni a mélyvízből. Az a kérdés, hogy Aysel képes lesz-e rá, hiszen ott van a saját romokban heverő élete, amit újra fel kell építeni.

A szerelmi szál nem túl domináns, mégis nagyon szép, ahogy a szeretet kibontakozik e két megtört fiatal között. Eljutnak arra a pontra, mikor meg akarnak halni, de azt viszont nem akarják, hogy a másik meghaljon. Ez a könyv a szeretetről is tartalmaz gondolatokat, elmondja, mik azok a tünetek, amik jelentkeznek, mikor igazán törődünk valakivel. Hogy a legapróbb hülyesége is fontos lesz számunkra, csak mert a szerettünk szereti.

A könyv hűen mutatja be a depressziót tüneteit, amikor az ember annyira elhagyja magát, hogy semmi sem érdekli, nincs életkedve, és csak otthon ül a négy fal között. Aysel kívülről inkább egyszerűen csak zárkózottnak tűnik, aki állandóan viccelődik és nevet, de őszintén, örömmel mosolyogni egyáltalán nem képes. És azt is jól bemutatja, ahogy megindul a változás folyamata egyik napról a másikra.

A My Heart and Other Black Holes a szerző debütáló regénye, és azt kell mondjam, hogy le a kalappal. Csodálatosan ír, a stílusa gyönyörű, és végig az érzelmeimmel játszott. Olvassátok!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperCollins/Balzer + Bray

Megjelenés éve: 2015

Oldal: 302

Olvass tovább!

2015. júniusi megjelenések

Nyár van, emberek, az olvasás és a strandok csodálatos időszaka! Ezúttal négy könyvet néztem ki magamnak, lássuk, mik ezek.

Jessica Alcott: Even When You Lie to Me
Megjelenés: június 9.

Kiadó: Crown Books for Young Readers

A végzős Charlie nem várja az utolsó gimis évét. Még egy év a legjobb barátja, Lila árnyékában. Még egy év a kedvenc regényei borítói mögé rejtőzve. Még egy év a perfekcionista anyjával, akivel feszült a kapcsolata.
De minden megváltozik, mikor találkozik az új angoltanárral. Mr. Drummond okos. Fesztelen. Vicces. Jól néz ki. Mindenki szereti. És Charlie azt hiszi, a férfi az egyetlen, aki igazán megérti őt.

Azt hiszi, hogy talán nem ő az egyetlen, aki belezúgott a tanárba.

Tanár-diák kapcsolat, kell ennél mondanom több indokot, hogy miért érdekel?

Stephanie Oakes: The Sacred Lies of Minnow Bly

Megjelenés: június 9.

Kiadó: Dial/Penguin

A Kevinia szekta mindent elvett a 17 éves Minnowtól: 12 évet az életéből, a családját, a bizalmat.

És amikor fellázadt, megfosztották a kezeitől is.

A szekta prófétáját meggyilkolják, és a táborukat felgyújtják. Nyilvánvaló, hogy Minnow tud valamit, de nem beszél. Miközben a fiatalkorúak börtönében sínylődik, meg kell birkóznia azzal, hogy nem minden úgy van, ahogy tanították neki, próbál hozzászokni a rácsok mögötti élethez, és felidézni azokat az eseményeket, amik a bebörtönzéséhez vezetnek. De amikor egy FBI ügynök felkeresi egy alkuval, Minnow megkaphatja a szabadságot, amiről mindig álmodott, ha hajlandó felfedni a múltja rettenetes titkait.

A szekta része nem mondhatni, hogy az én világom, de fennakadtam a kéz dolgon, és mindjárt felrepült az olvasni akarom listámra. A titkok csöpögtetése révén egy izgalmas könyvre számítok.

A. J. Steiger: Mindwalker (Mindwalker #1)

Megjelenés: június 9.

Kiadó: Knopf Books for Young Readers

17 évesen Lain Fisher már kitűnően szerepel az Intézet elit programjában, ahol az Elmejárókat képzik ki. Az Elmejárók olyan orvosok, akik közvetlen idegkapcsolatot használnak, hogy kitöröljék egy beteg traumatikus emlékeit. Egy híres tudós csodagyerek lányaként– akinek váratlan halála miatt egyedül maradt a világban – Lain úgy érzi, muszáj megmentenie másokat.

Amikor Steven, a bajkeverő osztálytárs arra kéri, hogy törölje ki a rettenetes gyermekkori tapasztalatát az elméjéből, Lain felettesei figyelmeztetik a lányt, hogy maradjon távolt. Steven sebei túl mélyek, állítják, a kockázat túl nagy. Mégis minél több időt tölt Lain a sráccal, annál jobban kezd megkérdőjelezni mindent a társadalommal kapcsolatban. Miközben nem törődik a figyelmeztetéssel és felfedezi Steven emlékeit, nyilvánvalóvá válik, hogy valami sokkal nagyobb dologba csöppent bele, valamibe, amit az Intézet nem akar, hogy a világ tudomására jusson.

Lain sosem gondolta volna, hogy szabályszegő lesz. Azt sem tervezte, hogy szerelmes lesz a srácba, akin segíteni tilos. De arra sem számított, hogy egy olyan összeesküvésre akad, ami forradalmat robbanthat ki.

A havi disztópia adagomnak tekintendő ez a könyv, ami elég sablonszerű, de az emlékkatyvasz miatt érdekes, szeretem az ilyesmit.

Sophie Kinsella: Finding Audrey

Megjelenés: június 9.

Kiadó: Delacorte Books for Young Readers

A szorongás megkeseríti a 14 éves Audrey életét. Lassú, de fokozatos fejlődésen megy keresztül Dr. Sarahval, de amikor Audrey találkozik Linusszal, a bátyja csapattársával, felvillanyozódik. Közel érzi magát hozzá. Audrey képes a félelmeiről beszélni Linusszal úgy, ahogy korábban még soha senkivel. Ahogy a barátságuk elmélyül, és a gyógyulása kiteljesedik, édes romantikus kapcsolat alakul ki, ami nem csak Audreyn, hanem az egész családján segít.

YA könyv Sophie Kinsellától? Nem kérdés, hogy kell, még annak ellenére is, hogy már nem nagyon olvasok 16 évesnél fiatalabb szereplőkről.

Olvass tovább!

Supernatural: vége a 10. évadnak

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Vajon vannak-e még elvárásaink egy 10 évados sorozattal szemben? Minden sorozat megkopik egyszer, ez tény. Újra és újra ugyanazokat a köröket futja, tudjuk jól, és mégis mi, hű rajongók folyamatosan hiszünk abban, hogy talán egyszer olyan lesz, mint fénykorában.
Vagy ha nem is pont olyan, de tud hozni egy szintet, mely a régi felé konvergál. A Supernatural egyszer már kimászott a gödörből, de úgy tűnik, idén elfogyott a lendület.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt az évadot, azt mondanám, hogy felejthető. Nemrég ért véget, és csak pár epizód történése rémlik előttem, annyira nem hagyott bennem nyomot.

A remény a 200. epizódnál csillant fel, amit az évad egyik legjobbjának tartok, igazi ajándék volt a rajongók számára, aztán a Cluedós tippelgetős rész a régi időket idézte, amikor még sikerült szórakoztató heti ügyes részeket szállítani. Ilyenkor látszik, hogy, ha a készítők nagyon akarnak, képesek letenni az asztalra azt, amit elvárunk tőlük. A szezon egészét nézve viszont a sorozat a középszer tájékán mozgott.

Pedig adott volt egy ütős felütés a 9. évad WTF-cliffhangerje után, amit nem sikerült jól kihasználni. Hosszabb ideig végigvihették volna a démonszálat, bár kvázi örülhetünk, hogy nem rögtön az első részben oldották fel. Így viszont maradt a “le kell szedni Káin jelét, mert különben baj lesz”-küldetés, ami főszálnak nem volt elég erős.

Spoileresen folytatom a tovább mögött.

Olvass tovább!

Sorozatok 2014/2015

„Pár” héttel ezelőtt még azon morfondíroztam, hogyan alakítom a sorozatos menetrendemet a 2014/15-ös szezonra, most meg döbbenten konstatálom, hogy 23 epizóddal arrébb járunk. Vajon én mit csináltam menet közben? Hova lett az ősz, a tél, a tavasz?

A szezon tartogatott nem várt meglepetéseket és óriási csalódásokat is. Ennek függvényében bekeményítettem, és elhatároztam, hogy az elromlott sorozatok nyűglődését nem vagyok köteles elviselni. Némelyiknél teljesen úgy voltam, hogy akartam szeretni, vártam, hogy jobb lesz, és élvezni fogom 100%-ig, ehelyett minden héten kínkeservesen átszenvedtem magam az új részen, és amikor kijött a következő, nekiálltam nyavalyogni valahogy így: jaj ne már, végre letudtam az új részt, akkor miért van megint új? Azt hiszem, ennek így nincs értelme, elpocsékolt idő, amit másra is fordíthatok, vagy invesztálhatok egy olyan sorozatba, amihez még nem jutottam el. Pedig nem vagyok az a csak azért is végignézem az egészet típus, amikor már nagyon vállalhatatlan valami, akkor végeztünk (lásd Pretty Little Liars, The Vampire Diaries), de éppen itt az ideje, hogy húzzak egy hamarabbi kaszahatárt. Hiszen az a lényeg, hogy kikapcsolódjak, nem?

Na de nézzük, hogyan teljesítettek az idei sorozataim. Nem is néztem olyan sokat egyébként, mégis jóval többnek érződött a muszáj érzés miatt.

Supernatural:

Amennyire sikerült újra megtalálni a helyes irányt a 8. évadban, a 10. évadra annyira sikerült elveszíteni azt. A probléma ott kezdődött, hogy a démon szálat nem merték tovább húzni, bár kvázi örülhetek, hogy nem oldották fel rögtön az első részben. Pedig baromi jó évad lehetett volna ebből, Sam-Cas vs Dean-Crowley páros epic szembenállása. Helyette viszont unalomba fulladó részek spiritusz nélküli főszállal, ráadásul Crowley anyja a legidegesítőbb karakter (és színésznő), akit a föld valaha a hátán hordott. A nagyszerű musical epizód után azt hittem, magára talál a sorozat, a Cluedos rész konkrétan a régi időket idézte, de most, hogy visszagondolok, nem is rémlik, mi történt az évadban… Valószínűleg azért, mert nem sok, és a heti ügyeket sem sikerült emlékezetes köntösbe csomagolni. Ha nem lenne Dean meg Cas, akkor talán elbúcsúznánk egymástól. Azért elnézegettem így hétről hétre, nem utáltam meg semmi, csak hiányzik belőle a lendület. Viszont a fináléra megint összeszedték magukat az írók, és húztak egy olyat, ami azt sugallja, hogy új főellenséggel nézünk szembe, úgyhogy bizakodó vagyok a jövőre nézve. Ehhez hasonló húzás már volt régebben, de sokkal szívesebben nézem ezt, mint a tesók értelmetlen drámáját arról, hogy ha egyikük meg fog halni, a másik nem hagyja. Nem is értem, minek erőltetik ezt a vonalat, amikor egyikük sem fog meghalni, így eleve csak bosszantó az egész.

Arrow:

A készítők elmondhatják magukról, hogy történelmet írtak, mert ahhoz, hogy így elcsesszenek egy sorozatot, külön tehetség kell. Az Arrow az egyik kedvenc sorozatom volt tavaly, alig vártam az új részeket. Erre már ott elrontották, hogy összehozták Olivert és Felicityt a harmadik évad első részében, és egyúttal szét is szakították. Jó, gondoltam, majd akkor évad végére lesz ebből valami, addig meg szomorúan néznek egymásra, ez a beteljesülés elodázásának velejárója. Helyette viszont a sorozat legjobb karakteréből egy hisztis libát csináltak, akit még a Kanári előtti Laurel is megirigyelhetne. Olicityt úgy megutáltam, hogy rosszul vagyok, ha rájuk nézek, ergo az egymásra találásukon csak megrándítottam a vállam, az a szexjelenet meg kínos volt, semmint romantikus. Emlékszem, anno a Smallville is a Lana-Clark picsogás miatt lett nálam nézhetetlen.

Ami még problémás, hogy ez már nem képregényes akciósorozat, hanem lelkizős traccsparti, ahol mindenki elrinyálta búját-baját a játékidő felében, vagy hisztizett (hahó, Lance, hogy essen rád a plafon!), a negyedében meg a teljes értékelhetetlen flashback szál zajlott, ahol Oliver jobbra-balra rohangált, és amúgy semmi értelme nem volt. Értem, hogy ez az évad az identitáskeresést hivatott magába foglalni, de a kivitelezés pocsék lett és az összes karakter idegesítővé vált.
Már az első részeknél érződött, hogy nem stimmel a dolog, de még reménykedtem, hogy lesz ez jobb is. Hát nem lett. Valljuk be, ez az egész évad lejtmenet volt, ami meg sem állt a szakadékig. Az egyetlen értékelhető epizódot a crossover hozta.

Ra’s al Ghul  nevetséges főellenség volt, akivel a kardforgatások is nevetségesnek néztek ki. Engem még az is bosszantott, hogy az összes állandó szereplő szuperhőssé vált Lance-n és Felicityn kívül. Túlzsúfolt az egész, sokkal jobban élveztem, mikor Oliver magányos hősként akciózott Diggle és Felicity asszisztálásával. A befejezés meg hahaha, Olicity forever, szerintem kitart majd az évadkezdetig. A borzalmas évadot megkoronázta a borzalmas évadfinálé (szerintem az mindent elárul, hogy az egyetlen értékelhető momentum Barry cameoja volt a rész elején). Részemről kasza, és gratulálok a készítőknek, hogy földbe döngölték az egykor kedvenc sorozatomat. Mindössze egyetlen évad alatt. Bár igazából nem is kellett egy teljes évad, az első 5-10 rész is elég volt. 

Reign:

Ezt elsősorban azért néztem, mert volt egy hangulata, ami berántott. Pedig nem is vagyok oda a kosztümös témáért, de talán pont ezért tetszett, hiszen megvan benne a The CW sorozataira jellemző könnyedség, és a környezet új színt vitt a teljesen más stílusú sorozataim közé. A második évad viszont úgy elromlott, hogy csak na. Az új románc kibontakozása aranyosnak tűnt, és örültem neki –  főleg, hogy a Mary-Bash shipem hamar elsüllyedt, és Francist sosem csipáztam –, aztán az egész átment sírásba és nyavalygásba, és hirtelen felindulásból pár résszel évad vége előtt elkaszáltam mondván, hogy én ezt már nem bírom tovább idegekkel, és még valakiben kárt teszek.

The Originals:

Ezt nem tudatosan kaszáltam, csak eljutottam arra a pontra, hogy jegelem, és valamikor tömbösítve lenyomom. De mivel egyáltalán nem hiányzott, sőt… Ezen a blogon már említettem, hogy nem lenne rossz ez a sorozat, de engem halálra idegesít az az olcsó megoldás, hogy mindenki más testébe ugrál, és nekem ezt élveznem kéne. Claire Holt ugye otthagyta a sorozatot, és a karaktere is elment máshová, de mikor visszahozták, és betuszkolták egy másik testbe, aki abszolút nem tudta hozni a karaktert, elszakadt nálam a cérna. A Haley-Elijah páros miatt is szerettem, aranyosak voltak a félpillantásaik, de ez a kötelező dráma meg Elijah karakteridegensége teljesen elvette a kedvemet. Szerintem jobb is így, ki tudja azóta, mit művelt Plec a sorozattal. A TVD-s értesüléseim alapján nem lepődnék meg semmin.

Revenge:

Ezzel szerencsém volt, az ABC nem rendelte be, mondjuk amúgy sem néztem volna tovább. Teljesen kifulladt ez a sztori, voltaképpen csak Emily és Nolan miatt maradt nézős meg az évad közepe fele az Emily-Ben ship okán. Anno még az egyik barátom unszolt, hogy kezdjem el; voltak jobb pillanatok és rosszak. Az egyik első sorozatom, amit szinte real time nézek, és hát, fura na, egy korszak vége. Főleg, ha belegondolok, hogy ez az egyetlen, ami mellett ki is tartottam az elmúlt 4 évben, a többi, amit akkor kezdtem el, mikor lett végre rendes kábeles netem a szutyok mobilnet helyett, mind lemorzsolódott. (Van egy-két sorozat, ami még beleesik az intervallumba, csak azokat később néztem darálva, és mikor utolértem a sugárzást, akkor nőtte ki magát heti sorozattá). Itt és itt írtam róla.

Forever:

Ezt sosem terveztem, hogy nézni fogom, mert nyomozós, és utálom a nyomozósokat. De aztán, mikor téli szünetre vonultak a sorozataim, és rám jött a nem tudom, mit nézzek érzés, akkor a természetfeletti plusz miatt úgy döntöttem, adok egy esélyt az első résznek. És nem bántam meg, éppen ellenkezőleg: fájó, hogy az amerikai nézőkhöz nem jutott el a Forever annyira, hogy megmutatkozzon a nézettségben. Ioan Gruffudd az egész sorozatot elvitte a hátán, olyan eleganciát kölcsönzött neki, hogy az átitatta az egészet, és ettől valahogy minden epizód kellemes pillanatokat nyújtott. Szépen adagolták az átívelő szálat és a flashbackeket is szerettem. Annyi öröm van az ürömben, hogy a főszálat lezárták, és nem erőltették az erős cliffhangert, így nem maradt akkora hiányérzetem.

The Flash:

Eleinte úgy voltam a Flash-sel, hogy Grant Gustint imádom, olyan aranyos, a többi karaktert is bírom (1-2 kivétellel, igen Iris, téged rühellek), kellemes popcorn sorozat. Aztán amikor elkezdték adagolni az információkat féltáv után, elkezdtem tátogni, mint egy bamba hal, hogy mi van, mi van. Egyre jobb és jobb részeket szállítottak, a gyengébb heti ügyekért is simán kárpótolt a főszál. Végül olyan ütős évadzárót hoztak össze, hogy azóta sem tudom becsukni a szám, és így utólag hüledezek milyen egy szépen felépített, átgondolt sztorit tettek le az asztalra. Minden elismerésem a készítőké, csak így tovább! (A kedvemért kinyírhatnátok Irist is, köszi.) Az Arrow-val ellentétben itt az a szerencse, hogy a szereplőgárda simán feldobja a gyengébb részeket is. Egyedül a Barry-Iris kapcsolat ment az idegeimre, olyan, mintha ezekben a képregényes sorozatokban nem tudnának normális felesleges dráma nélküli szerelmi szálat kibontakoztatni. Remélem, a második évad is hasonló színvonalat képvisel, és nem jut az elődje sorsára.

Jane The Virgin:

Ez nálam mindenképpen az év sorozata a The Flash mellett. Minden rész sziporkázott, én meg csak nevettem és vigyorogtam és jól éreztem magam 40 percre. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen szappanoperás sorozat lopja be magát a szívembe, de így történt. Nem is tudok olyat mondani, ami nem tetszene benne, ez így tökéletes. Jó, talán kár azért, hogy a szerelmi háromszöges huzavona már ilyen hamar elkezdődött oda-vissza, de a feljebb említett sorozatokkal ellentétben itt valahogy nem volt idegesítő, a humor simán ellensúlyozta. Gondolkozom is azon, hogy nyáron újra kéne nézni, bár erre nem sok esélyt látok.

Person of Interest:

Nem tudta megugrani a fantasztikus 3. évadot, túl nagyot markoltak a készítők, és nem tudtak vele mit kezdeni. De még bőven a marha jó kategórián belül van, értem ez alatt persze a főszálat, mert engem elsősorban azok a részek fognak meg. A heti ügyeket és a mellékszálakat elnézegetem, de a főszál nélkül sima mezei nyomozós sorozat lenne egy kis ínyencséggel. Az évad közepén nagyon jó részeket produkáltak, és a finálét is hatásosra csinálták, a kedvencem a 4×11 volt, ami egyszerűen zseniális ötletet valósít meg. Kerestem hozzá videót, nézzétek meg. Az egyszerűsített dialógus haláli! 

A nézettség gyenge volt, de szerencsére megúszta, viszont az 5. évad csak midseasonben kerül adásba, ami rosszat sejtet, de reméljük a legjobbakat.

Chasing Life:

Ez ugye azon sorozatok táborába tartozik, amik nyáron kezdődnek, és egy hosszabb kihagyás után a második etapra tavasszal kerül a sor. A Chasing Life-ot annak ellenére nagyon szeretem, hogy a rák az alaptémája. A megfelelően tálalt dráma, a remekül megalkotott karakterek, a hozzájuk tökéletesen passzoló színészek együtt szuper atmoszférát teremtenek. Vannak szomorúbb részek, és a betegség rányomja a bélyegét a sorozatra, mégis sikerül aranyos pillanatokat kicsikarni, kellemes perceket okozni. Szeretem ebben a sorozatban a dialógusokat, a popkult utalásokat, Aprilt, a családját és a barátnőjét, és LEÓT! Leo akkora egy arc, Scott Michael Foster pedig iszonyat karizmatikus színész, akinek a puszta mimikája olyan, hogy ránézel, és jobb kedved lesz, de komolyan. Szóval úgy kb. minden jelenetet imádtam, amiben benne volt, bár nekem jobban tetszett a minden mindegy, élek, ahogy akarok énje, mint a keresem az élet értelmét énje, de nyilván utóbbira is szükség volt, hiszen az élet nem áll meg, sőt, neki éppen most kezdődik. Nagyon örültem, hogy megkapta a második évados berendelést a Chasing Life, és igyekszem kiélvezni minden pillanatát, mert ha a nézettség nem javul, akkor ez lesz az utolsó évad.

Agent Carter:

A pilot után még olyan nem rossz álláspontra helyezkedtem, aztán részről részre egyre jobban megszerettem a sorozatot. Peggy és Jarvis között fantasztikusan működött a bromance, és Jarvis jópofa karaktere sok színt csempészett a történések sűrűjébe. Az különösen tetszett, hogy a készítők kihasználták a limitált minisorozat adta kereteket, azaz egy összefüggő történetet meséltek el nekünk 8 epizódban, ahol folyamatosan rakosgathattuk össze a darabokat és a végén minden a helyére került. Rezgett a léc, hogy lesz-e második évad, úgyhogy fellélegeztem, mikor jött a hír, hogy berendelték a folytatást.

iZombie:

Még mindig megállja a helyét az, amit a pilotkritikában írtam, a főszereplő karakterét kedvelem, most már úgy-ahogy a főnökét is, de valami plusz hiányzik nekem ebből a sorozatból. A többi nyomozóshoz képest itt a főszál nekem édeskevésnek tűnik, mindennek ellenére elnézegettem hétről hétre. Leginkább Liv szeszélyes viselkedése hozott jó perceket. Amikor számba vettem, hogy néznem kéne-e tovább, rájöttem, hogy nincs benne semmi, amiért érdemes lenne, de azért úgy döntöttem, hogy az évad végét még kivárom. Csakhogy mióta meghoztam a döntést, képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy megnézzem az új részt, így azt hiszem, az iZombie sorsa megpecsételődött.

Z Nation:

Korábban már említettem, hogy zombis korszakomat élem, ezért is néztem bele a Syfy sorozatába, ami annyira más, mint amiket követni szoktam, hogy azonnal megnyert magának. Mert ez az a sorozat, amit rohadtul nem kell komolyan venni, mert a sorozat sem veszi önmagát komolyan. Az olyan szar, hogy az már jó kategória élharcosa, 40 percnyi agyzsibbasztós kikapcsolódás zombizúzással és jó poénokkal megfűszerezve, és néha csak pont ennyi kell. Aki élvezni tudja a trasht, annak kellemes kis szezon lett ez, várom a második évadot is.

The 100:

Szerintem kicsit túl van hypeolva, de tény, hogy a második évad második fele összeszedett és tökös lett. Kezdődött azzal, hogy kiírták az egyik állandó főszereplőt, ráadásul valaki olyat, aki fontos volt egy bizonyos szempontból. Én ezt annyira nem hittem el, hogy kb. 2 résszel később fogtam fel, azt hittem, kiderül, hogy megjátszották, és mégsem halt meg stb., és hát nem így lett. A népek közötti ellenállást és szövetséget nagyon jól oldották meg, és a finálé olyan döbbenetes volt, hogy utána nem győztem megemészteni, hogy egy ilyet meghúztak. Szépen kinőtte magát abból a béna tinisorozatból, ami még az első évadban volt.

Daredevil:

Annak ellenére, hogy képregényes, nem érdekelt annyira, aztán mégis belenéztem, és milyen jól tettem. Annyira más, mint az országos csatornákon futó képregényes sorozatok. Sokkal lassabb a tempója, elidőzik a jeleneteken, a szálak fokozatosan érnek össze, és ez még a verekedős jeleneteken is meglátszik a különbség, amik nem voltak olyan hektikusan megcsinálva és szétvagdosva, mint az Arrowban. Az 1×02-ben egy kemény hatperces vágás nélküli bunyót láthattunk, amitől teljesen oda meg vissza voltam. Nagyon bejött ez a komor hangulat és a lassú történetvezetés, a karaktereket is nagyon szerettem, Matt telitalálat lett (a hangját de szerettem hallgatni), és itt is kerek sztorit kaptunk. És még az is bekövetkezett, amiről szó sem volt: lesz második évad, hurrá!

Ezeken kívül belenéztem a The Messengersbe, amit 3 rész után dobtam. Az alapvető problémám az volt, hogy 1, sci-fire számítottam, bedőltem a szándékos elterelésnek 2, a vallási téma is jó lehetne, de a karakterek, a történetvezetés, semmi az égvilágon nem fogott meg. Tavaly hasonlóan jártam a Star-Crosseddal, azt is annyira akartam szeretni, hogy végignéztem, csak nem tudom minek.

Azokat sem folytattam, amikről írtam a blogon, annak ellenére, hogy akartam nekik adni még egy esélyt. A Gothamből még egy részt megnéztem, de halálra untam magam, és nem erőltettem, a Constantine pedig olyan szinten taszított, hogy rá sem bírtam magam venni egy újabb részre.

A következő szezon kínálata nem túl kecsegtető, de azért néhány mindenképp bepróbálandó lesz. A Supergirl pilotot már meglestem, és az egészen tetszett, Flashre hajaz, csak lányban, a főszereplő baromira aranyos. 

Nektek hogy alakult a sorozatos évetek?

Olvass tovább!