iZombie pilot

Kicsit nehéz megemészteni, hogy manapság a zombik kezdenek szintet lépni. A modern korban az emberzabáló, rothadó csontkupacok helyett emberi tulajdonságokkal ruházódnak fel, csak annyi köztük és köztünk a különbség, hogy ők már meghaltak. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő trend. 

A képregényből adaptált iZombie főhőse az ambiciózus Liv, aki orvosi pályára készül, ám egy félresikerült buli után zombivá változik. Hónapok telnek el. Liv egy hullaházban dolgozik, ami azért kézenfekvő, mert emberi aggyal táplálkozik. Az élete romokban hever, hiszen nem jelentheti be csak úgy a családjának, hogy nézzétek, zombi lettem, de azért ne féljetek, nem eszlek meg. Persze a családja nem érti a viselkedését, folyamatosan szekálják, mi lett azzal a törtető lánnyal.

A zombik sosem tartoztak a kedvenc természetfelettti lényeim közé, ám mostanában egyre több ilyen típusú filmet nézek. Az a baj velük, hogy a lényegük ugyanolyan, a történettel minimálisan lehet variálni. Azért is érdekelt ez a sorozat elsősorban, mert még újszerű, az Eleven testek továbbfejlesztett verziója.

Egy picit tartok attól, hogy Rob Thomas nevével fémjelzik az iZombie-t. Mindenhol ezt nyomatják, mindenki örül neki, hiszen a Veronica Mars nagy közkedvenc, csakhogy én egyáltalán nem szerettem a Veronica Marsot. Annyira nem, hogy hiába érdekelt az átívelő szál megoldása, képtelen voltam végignézni az első évadot. Úgyhogy ha ez is olyasmi lesz, csak zombi csajjal a főszerepben, nem hiszem, hogy hosszú életű lesz a kapcsolatunk.

A pilot közepeskére sikeredett. Egyetlen pozitívuma volt számomra, a főszereplő. Baromi jól néz ki vizuálisan, a smink, ez a haj, tényleg süt róla, hogy zombi. (Vajon miért nem állt neki senki hüledezni, hogy miért néz ki így? Főleg a családja?) Maga a karakter is kedvelhető, tetszett a narráció is, noha a mások által zseniálisnak titulált mondatok nálam nem ütöttek. Éreztem, hogy itt meg itt éppen el kéne alélnom, de nem ment.

Ezenkívül viszont semmi más nem tetszett úgy igazán. A mellékszereplők mindegyike irritál, szerintem ez a castingnál alapvető feltétel lehetett. Ha mindenkit rühellünk, akkor könnyebben tudunk azonosulni a zombi főszereplővel, aki a legszerethetőbb az összes közül. Liv kollégája rém bizarr volt, ahogy rögtön az első részben rájön, hogy a lány zombi, és ennek viháncolva örül. A legidegesítőbb viszont a nyomozó, és már a gondolattól rosszul vagyok, hogy Liv vele lesz párban minden egyes részben.

Mert ugye ez egy sima nyomozós sorozat egyelőre. Liv megeszik egy agyat, és megkapja a halott emlékeit, ez alapján pedig nekiállnak kideríteni az igazságot. Ezzel Liv élete újra értelmet kap. A pilot vége alapján számíthatunk némi átívelésre, de szerintem a heti ügyek fognak dominálni. Ez nem hangzik túl izgalmasan. Ahhoz, hogy szeressek egy nyomozós sorozatot, minimum jó karakterek kellenek, amik itt nincsenek.

A véleményemtől függetlenül érdemes a sorozatnak esélyt adni, hiszen összességében pozitív a fogadtatása. Én meg ennél többet vártam.

Értékelés: 3,5/5

Olvass tovább!

Colleen Hoover: Szívcsapás

Colleen Hooverről sok jót hallottam. Leginkább azt, hogy milyen érzelmi katarzisba taszítja az olvasót, és fantasztikusan viszi papírra a drámát. A Szívcsapást már a Goodreadsen kinéztem magamnak évekkel ezelőtt, mikor még szó sem volt magyar kiadásról.

Layken az édesanyjával és a kisöccsével, Kellel Texasból Michiganbe költözik az apukája pár hónappal ezelőtt bekövetkezett szívrohama után. Az egész olyannyira váratlanul érte, és mélységesen sújtotta a lányt, hogy még mindig a feldolgozási fázisban van. Ám a fájdalom enyhül abban a szent percben, amikor behajt az új házuk feljárójára, és kiszáll a kocsiból. Ugyanis azonnal megismerkedik élete szerelmével, a szomszéd srác Willel. De az élet gonosz dög: kiderül, hogy a 21 éves Will éppen abban az iskolában tanít, ahol Layken megkezdi a végzős évét. Fuccs a sírig tartó lávnak!

A könyvvel kapcsolatos érzéseim egy csomó nem tudommal függnek össze. Nem tudom, min alapul Layken és Will földöntúli szerelme. Nem tudom, Eddie miért lett Layken legjobb barátnője. Nem tudom, miért van oda minden szereplő Laykenért. Nem tudom, miért imádják mások ezt a könyvet.

Azt mondják, Colleen Hoover stílusa megnyitja a könnycsatornákat. Jó pár olyan könyvet olvastam már, ahol a csigatempójú cselekményt az író olyan hangulatban prezentálja, hogy minden érzelmet kifacsar belőlem. Itt is valami ilyesmit vártam, de ez az egész olyan felületes és egysíkú volt, hogy csak a vállamat vonogattam. Nem jöttek át az érzelmek. Olvastam róluk, de a szavak nem voltak képesek arra, hogy hassanak rám. Layken sír. Layken hisztizik szenved. Én meg kábé: és akkor? Haladjunk. Az írásmód fájón pongyola, alig akadnak benne hasonlatok.

A könyv szájhúzogatóan hatásvadász nyakig öntve halmozott drámával, ráadásul teljesen irreális. Nem is emlékszem, mikor olvastam ennyire hatásvadász elemekkel operáló könyvet. Egész végig azon kattogtam, hogy lehet így megkínozni a főszereplőt. Erről ki szeret olvasni? És nem, nincsenek ennyire hasonló sorsok, és kész.

Kezdjük Layken és Will „szerelmével”. Az első napon megismerkednek, és onnantól kezdve kész, ők szerelmesek egymásba. Nem vonzódnak egymáshoz, nem kedvelik egymást, semmi ilyesmi, hanem ez egy mély érzéseken alapuló kapcsolat. Ez szerelem, emberek! Eltelik három nap, és kiderül, hogy Will tanár, és ez olyan hatalmas drámai elem, hogy Layken utána semmi mást nem csinál, csak hisztizik szenved. Igaz még e három nap során is csak egy randi mennyiségű időt töltöttek együtt, a többi napon nem is találkoztak. Önmagában elég problémás, ha ilyen „stabil” alapra építkezik egy könyv, és én ezek után próbáljam meg komolyan venni?

Aztán azt is furcsállottam, hogy oké, Layken és Will kisöccse összebarátkoznak, de akkor állandóan együtt is vannak, Will viszi őket iskolába. De így kábé rögtön. Az anyuka ezen kicsit sem akad ki, hogy egy kvázi vadidegen ilyen nagy szerepet vállal a fia életében. Mert ha mondjuk még eltelt volna 1-2 hónap, és már jobban megismerik egymást, oké, de így…

Willről egyébként azt kell tudni, hogy a szülei meghaltak 19 éves korában, és feladta az álmait azért, hogy felnevelhesse a kisöccsét. De még ez is tisztára filmbeillően van leírva, egy futballmeccs közepén a labdát bámulva eszmélt rá, és azonnal otthagyta a meccset, hogy az öccséhez szaladhasson. Mert az öccsének a bátyjára volt szüksége, nem arra, hogy tető legyen a feje felett, vagy kaja a szájában, ugyebár. Ez a vérkötelék mindent összetartó ereje, a testvéri szeretet csodája! (Én meg fájón fogtam a fejem.)

A konfliktust Will helyzete generálja: nem akarja elveszíteni az állását, mert etetnie kell az öccsét, így hát hiába szerelmes Laykenbe, fuccs a lávnak. Szóval Layken és ő szenvednek Layken hisztizik, mert erkölcsi okokból nem teljesülhet be a vágyuk. (Mondjuk Layken fejében egyszer sem fordult meg, hogy átiratkozik egy másik suliba. Jó, tudom, akkor nem lett volna könyv!) Általában nem vagyok oda az ilyen külső tényező miatt nem jöhetünk össze megoldásokért, de ez alól kivételt képez a tanár-diák viszony, ahol nyilvánvalóak az okok. Tehát ezt a fajta tiltott vágyakozást imádom. Itt viszont ezt sem sikerült jól ábrázolni, ami mondjuk egyáltalán nem lep meg. Layken és Will szerelme az idő múlásával sem jött át a lapokról. Voltaképpen fogalmam sincs, hogy az egész könyvben mi miatt ment a hiszti.

Azt hittem, hogy akkor ez a könyv ennyiből áll, hogy a főszereplőink kerülgetik egymást, lesznek aranyos jeleneteik (hol?), közben drámáznak egy sort, majd a végén összejönnek. De aztán kapunk egy FORDULATOT, amire számítani lehet, de az író eltereli a figyelmet egy lehetséges verzió felé. Persze nem az következik be, amire utalgat, hanem olyasmi, ami meg sem fordul a fejünkben. A FORDULATNÁL a könyv úgy kicsapta nálam a biztosítékot, hogy a falat kapartam. Nem hittem el, hogy ezt most komolyan beleírta a szerző, még irreálisabb mélységbe taszítva a történetet. Eleve mennyi az esélye a bekövetkezett párhuzamnak? Valahol példát akart állítani Laykennek Willen át, de szerintem az egész kérdés teljesen el volt bagatellizálva. De tudom, az amerikai tiniregényekben nem számítanak olyan apróságok, mint a pénz vagy a felelősség. És az a vicc, hogy igazából a főszereplő fájdalma nem közvetítődött, csak annyit szűrtem le, hogy most már nem csak Will miatt, hanem a FORDULAT utáni tények miatt is hisztizik egy sort, és kész.

Nem csak érzelmi mélysége nincs a könyvnek, de a karakterekről sem tudunk semmit. Eddie (aki szintén hátrányos helyzetű) leszólítja Laykent, és hoppá, máris legjobb barátnők. Már az első megnyilvánulása alapján kikövetkeztettem, hogy Javier lesz a rosszfiú Layken életében. Nick Laykenre nyomul, mert csak, és állandóan a Chuck Norrisos vicceivel traktálja. A viccek a könyv újabb mélypontját jelentették. Nem értettem őket, abszolút nem.

A könyvben megjelenik a slam poetry, de mivel nem merülünk el a témát illetően különösebb mélységekbe, ezért nem tudtam vele mit kezdeni. A vége felé a költéseket már csak átfutottam (az Avett Brothers dalszövegekkel hasonlóképpen jártam el), se nem szépek, se nem rímelők nem voltak. Az ezzel kapcsolatos vége jelenet meg tipikusan a nagyon fáj kategóriába tartozik. Beleborzongok, ha visszagondolok rá. 

Nem tudom, hogy ezek után merjek-e valaha újra az írónőtől olvasni. Állítólag a Reménytelen ennél jobb, de majd még meglátom. A Szívcsapás folytatását kihagyom, ez már biztos. 

Értékelés: 3/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Slammed

Sorozat: Slammed #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 294

Fordította: Barthó Eszter

Olvass tovább!

50 fontos tennivaló regényírás előtt

Mostanában nagyon érdekel a könyvek születésének folyamata, az írás mechanikája, a technikai nüanszok. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az írók földöntúli emberek, mert képesek arra, hogy megírjanak egy szórakoztató produktumot, amit átlagember nem tud. Ám a blogjaikat fürkészve rá kell jönnöm, hogy mindannyian csak emberek vagyunk. Ők is ugyanazokkal a démonokkal küzdenek, mint bárki más, és ez akkor sem változik, ha van már egy kiadott könyvük. Csak ezt olyan nehéz elhinni, nem?

A minap Tahereh Mafi blogját bújtam ezerrel. Ő a Shatter Me trilógia szerzője, ami egy általam egyszerre imádott és gyűlölt sorozat. Egyszer szeretném majd a polcomon tudni. Gyönyörűk a borítói, és bár nagyon idegesített, de érzelmileg kiszipolyozott, a fogalmazása pedig pont az a gyönyörűség, amitől oda meg vissza vagyok. És WARNER, WARNER, az én pszichopatám, aki nem is olyan pszichopata, mint amilyennek tűnik, és az egyik legjobb karakter, akivel valaha találkoztam. Magyarul Ne érints címmel jelent meg a könyv, de van egy olyan érzésem, hogy a kiadási szándék teljességgel elhalt az alacsony eladási számok miatt, ami igencsak sajnálatos.

Szóval Tahereh Mafi blogján rengeteg motiváló dolgot találtam, nemcsak az íráshoz, hanem általánosságban az életszemlélethez. Az írónőt egyébként twitteren is követem jó ideje; olyan lökött, különc személyisége van, amit én nagyon bírok. Van humora, és ezt nem győz megcsillogtatni! Összeszedte 50 pontban a legfontosabb tennivalókat, amiknek betartása szükséges, ha regényírásra adjuk a fejünket. Mondanom sem kell, hogy a végére szakadtam a nevetéstől. Borítékolható, hogy veletek is így lesz. Tehát lássuk:

1. Megeteted a macskát.
2. Megnézed az e-mailjeid.
3. Frissíted a Facebook állapotod.
4. Tweetelsz valami jópofát. Vársz az ezt követő kukacolásokra.
5. Kávét készítesz.
6. Megnézed az e-mailjeid.
7. Veszel egy új laptopot. Azt mondod az eladó srácnak, hogy regényt fogsz írni.
8. A laptop vásárlás közben veszel egy új cipőt. Lehet, hogy sokat fogsz mászkálni a regényírás közben. Nem biztos, hogy korlátozni kéne magad.
9. A falat bámulod.
10. Megnézed az e-mailjeid.
11. Egy újabb Facebook frissítés révén emlékezteted az embereket, hogy túl elfoglalt vagy az összeröffenésekhez, csak a biztonság kedvéért, ha elfelejtették, hogy regényt fogsz írni.
12. Frissíted a Facebook állapotodat egy a macskádat ábrázoló fotóval.
13. Az olvasatlan blogokat eltünteted a Google Readerből. Az eltüntetés alatt azt értjük, hogy mind a 163-at elolvasod.
14. Felhívod az anyukád.
15. Megnézed az e-mailjeid.
16. Anyukádnak megmondod, hogy nem viszed magaddal turnéra, de mindent köszönsz, a 9 hónapot stb., stb.
17. Sok csoki veszel.
18. Felhívod a barátaid, és tudatod velük, hogy nagyon elfoglalt leszel, ne hívjanak semmire, csak a biztonság kedvéért, ha amúgy akartak, és ezt írják annak számlájára, hogy mennyire lefoglal ennek az új könyvnek a megírása.
19. Sok kávét iszol.
20. Eldöntöd, hogy szükséged van egy új szekrényre, mikor turnéra mész az anyukád nélkül.
21. Fontolóra veszed a felmondást a munkahelyen, mert azt hallottad, hogy az írók egy tonna pénzt keresnek.
22. Bekapcsolod az új laptopot.
23. Fogalmad sincs, hogy kell egy Macet használni. Figyelmen kívül hagyod ezt a tényt.
24. Megeszed a most vett csoki 90%-át.
25. Eltűnődsz azon, mennyi gyereket kell eladnod ahhoz, hogy vehess egy iPad2-t.
26. Megdörzsölöd a halántékod.
27. A polcodon lévő könyveket bámulod. Azon agyalsz, milyen gyorsan csatlakozol soraikhoz.
28. A Word dokumentumot bámulod.
29. Banánt eszel.
30. Első csengésre felveszed a telefonod. Próbáld meggyőzni a hívót, hogy noha rossz számot tárcsázott, amúgy baromi szórakoztató vagy, és esélyt kéne adnia.
31. Megnézed az e-mailjeid.
32. Felállsz.
33. Leülsz.
34. Kibámulsz az ablakon.
35. Számolod, meddig bírod visszatartani a lélegzeted.
36. Megköszörülöd a torkod.
37. Felhívod anyukádat. Megmondod neki, hogy meggondoltad magad, talán eljöhet a turnéra, ha vesz neked egy iPad2-t.
38. Megnézed a híreket. Nehogy rókázz! Gyorsan válts szórakoztató oldalakra, amik Justin Bieber legújabb tettéről informálnak.
39. Megnézed az e-mailjeid.
40. Eltűnődsz rajta, miért nem válaszolt még senki a jópofa tweetedre.
41. Fontolóra veszed, hogy felhívod a barátaid, csak, hogy emlékeztesd őket a zsúfolt napirendedre, ha valami véletlen folytán elfelejtették.
42. Felpróbálod az új cipőd.
43. Véletlenül rálépsz a földön a cipősdoboz mellett hagyott új laptopra.
44. Megvizsgálod, milyen kár esett a laptopban. Eltört.
45. A sorsot átkozod, amiért a regényírás és közéd áll. Annyira készen álltál rá, hogy megírd ezt a könyvet a tragédia bekövetkezte előtt.
46. Mindenkinek elmondod, hogy hiúsult meg a regényírás rajtad kívülálló okok miatt.
47. Az égbe rázod az öklöd.
48. A laptopod javítására vársz.
49. Elmész a megjavított laptopért
50. Az 1-50. pontot ismétled.

Olvass tovább!

2014-es téli leltár

Hála Istennek, vége a télnek. Régen a kedvenc évszakom volt, hó, hangulat, karácsony, szülinap csodája, de manapság egyik sem okoz túlzott örömet (főleg az utóbbi nem, kétségbeesetten kapaszkodom a fiatalságomba, de mindhiába). A lelkem akkor nyugodna meg végre, ha az idő is a tavaszt tükrözné, és lehet velem vitatkozni, hogy így van, de jó lenne már, ha 20 fok közelében járnánk, hogy magamba szívjak egy kis meleget, ami ki is tart.

Szánom-bánom, hogy kissé megkésve hozom a téli olvasmánylistát (úgyse érdekel senkit), de még mindig felolvadós állapotban leledzem, hiába csodáltam meg a hóvirágokat.

A december roppant szánalmasra sikeredett, ugyanis egy, ismétlem egy darab könyvet olvastam, azt is közvetlen az új év előtt. Az a helyzet, hogy minden energiámat egy személyes projektre fordítottam, ami rajtam kívül senkinek nem jelent semmit, de engem boldogsággal töltött el a tudat, hogy végre megtettem. Nem csak álmodoztam, hanem valóra váltottam, és ez olyan jóleső érzés volt. Persze mások hozzám képest az ilyesmiben jóval előrébb tartanak, de a nulla önbizalmammal lassabb tempóban járok az élet rögös útjain. Na de nem terem el a lényegről a szót. Tehát a Hex Hall-lal búcsúztattam az évet, és meg kell mondjam, a választásom telitalálat volt. Akkoriban pont egy ilyen mókás, kacagtató könyvre volt szükségem, és csak dicsérni tudom, és ajánlgatni mindenkinek.

Januárban megállás nélkül folytattam a sorozatot: kivégeztem a második részét, ami nem ért fel az elsőhöz, de jó volt.
Folytattam 2014 legjobb könyvét is; a Szörnyeteg úr éppen olyan fantasztikus élményt nyújtott, mint elődje. A harmadik rész még mindig várat magára, de lassan ideje, hogy sorra kerüljön.
Ezután az Earth & Sky következett, merthogy ufók meg időutazás, amiket külön-külön is imádok, így egyben tömör gyönyörnek hangzott... hát nem lett az.
Ezt a Nil című ironikusan csodálatos remekmű követte, amiről egy csodaszép oltásokkal teli kritikát is rittyentettem. Annyira felcseszte az agyam, hogy valahol le kellett vezetni.
Két rossz könyv után éppen ideje volt valami jónak, és ezt az All The Bright Places szállította, ami lenyűgöző, szívettépő történet egy fiúról és egy lányról. Nemsokára film is készül belőle, kíváncsian várom, de valahogy nem hiszem, hogy vissza tudja adni ugyanazt az élményt, amit a könyv. (Aztán eszembe jut a Csillagainkban a hiba, és elkezdek kételkedni, mert igenis vannak kivételek.)
Colleen Hoovertől már régóta szerettem volna olvasni, és a Szívcsapással már régóta szemeztem a goodreadsen (tanár-diák szerelem, a kedvencem!), a gépemen csücsül angolul egynéhány éve, de csak most jutottam el az olvasásáig. Hát, a végeredmény az lett, hogy nem akarok többet a szerzőtől olvasni.
A Nyitótáncot anno még az Aranymosáson szúrtam ki, és azonnal beleszerettem a stílusába; egy aranyos, jó humorú ifjúsági történetet kaptam, ami egy picit hajaz az SZJG-re, de annál mérföldekkel jobb.
Ezt egy újabb agyonhypeolt könyv, az Egyszeregy követte, amit azóta sem tudok hova tenni. Számomra félelmetesen nem ugyanazt az üzenetet hordozza, mint mindenki másnak, és elképesztően rossz könyv volt minden szempontból. Ennek az értékelésénél is elborultam némelyest (ez leginkább akkor fordul elő, ha egy könyv irtózatosan felhúz.)
Az Egyszeregy után rákészülve az egyik kedvenc sorozatom következő kötetére, annak egyik kiegészítő novelláját olvastam el, a Betrayedet, ami éppen annyi élményt nyújtott, amennyire egy ilyen rövid kis iromány képes.

Februárban elsőként A legyek urát vettem kezembe, amire már kíváncsi voltam egy ideje. Nem volt rossz, de nem tudott megfelelni az elvárásaimnak, bár ez elsősorban nem a könyv hibája, hanem a hírverésé, ami övezi. Brutális meg sokkoló. Hát annyira nem.
A Hex Hall harmadik részét eltoltam, nem akartam azonnal ledarálni az egész sorozatot, hogy nyújtsam az élményt. Fordítás hiányában angolul láttam hozzá a Spell Boundhoz.  Sajnos a színvonal kötetről kötetre romlott, a harmadik részre érte el mélypontját, ami sajnálatos, ha sorozatzáróról beszélünk. Sajnos nem tudtam vele mit kezdeni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a szerző elrontotta az arányokat, és egész egyszerűen az egész könyvet elhülyülte.
A My Heart And Other Blackholes kellemesen depresszív regény debütáló szerzőtől újszerű alapötlettel, fizikával példálózva (utálom a fizikát, de itt érdeklődve olvastam a fejtegetéseket). Nagyon tetszett ez a történet, és ismét rájöttem, hogy nem szabad megtagadni az esélyt elsőkönyvesektől, ők is ugyanúgy alkothatnak maradandót, mint a tapasztaltabbak. Csak valahogy bennünk él ez az előítélet, nem tudom, miért.
Ezután szomorúsággal töltött el, ahogy az egyik kedvenc sorozatom, a Gravity végetért. A trilógia zárása, a Collide annyira rossz volt, fölösleges jelenetekkel, ismétlésekkel, értelmetlen halálesetekkel, banális lezárással, hogy nem értem, mi történt, és azóta sem tudom megemészteni.
Sajnos a másik kedvenc sorozatom harmadik része, a Reborn is ugyanilyen gyerekbetegségektől szenvedett, de azt már áttolom tavaszra, mert nagy részét akkor olvastam.

Befejezett sorozatok: Hex Hall, Gravity
Elkezdett sorozatok: Hex Hall,  Earth & Sky, Nil, Szívcsapás, Nyitótánc, Egyszeregy
Legjobb könyvek: Hex Hall, Démonüveg, Szörnyeteg úr, All The Bright Places, Nyitótánc, Betrayed, My Heart And Other Black Holes,
Legrosszabb könyvek: Earth & Sky, Nil, Szívcsapás, Egyszeregy
Legnagyobb csalódás: Spell Bound, Collide

Összesen 14 darab könyvet olvastam, ebből 2 sorozatzáró, 6 új sorozat nyitókötete (1-et ledaráltam, 1-et talán folytatok, 4 kasza). 7 könyv angol, 7 magyar, tehát fele-fele, ami szuper.

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Hozzám is eljutottak a lelombozó vélemények az Anna és a francia csók úgymond folytatásával kapcsolatban, ami miatt felvértezve estem neki a könyvnek. Hál’istennek azért nem volt ez olyan vészes, mint vártam.

Lola mindössze három apró dolgot szeretne az életében: 1, Marie Antoinette ruhában megjelenni az iskolabálban 2, a szülei fogadják el az öt évvel idősebb pasiját 3, sose lássa többé a Bell ikreket. Ebből mindössze egyetlen valósul meg a történet végére.

Lola legnagyobb bánatára a Bell ikrek visszaköltöznek az otthonukba. Az ikerpár lány tagja, Calliope korcsolyázik, és nem ápol jó viszont Lolával, a fiú, Crickett pedig cserbenhagyta és megbántotta őt annak ellenére, hogy volt köztük valami, ami a barátságnál több. Crickett bár egyetemre jár, és hét közben koleszban van, elég gyakran jár haza ahhoz, hogy állandóan összefusson Lolával. Ez azért necces, mert még mindig szerelmes belé, viszont a lánynak szexis, rocksztár pasija van, és hát maradjunk annyiban, hogy nem könnyű az élet.

Egyértelmű, hogy a Lola és a szomszéd srác nem tudott felnőni elődjéhez. Kicsit elsietettnek és összecsapottnak éreztem, és nem hozta azt az édesaranyos bájt, ami az Anna és a francia csókban megvolt. Ettől még persze egyáltalán nem rossz könyv, mert jót derültem rajta, és többször is mosoly csücsült az arcomon, ahogy haladtam előre a történetben, de semmi kiemelkedőt nem nyújt.

Szerintem Lola megosztó személyisége az oka annak, hogy sokaknak nem tetszett ez a könyv. Mert hát valljuk be: Lola fura. De nem olyan bohókásan, hanem olyan szemöldökfelvonós szinten. Egyedi, persze, de nehéz azonosulni egy ilyen különös gondolkodású és öltözködésű lánnyal. Lehet, nem vagyok eléggé modern felfogású, de képtelen vagyok elképzelni, hogy egy lány állandóan különböző parókákban mászkál dolgozni, suliba, de még otthon is azokban van. Mármint gondoljunk csak bele, hogy eleve mennyire egészségtelen, ahogy a haja ott lapul alatta, és nem kap levegőt. Aztán a göncei nekem nagyon bizarrnak hatottak. Nehezen emésztettem meg, mikor elmegy Cricketthez, és gumicsizmát meg esőkabátot vesz fel, mert az jól áll a ruhájához, pedig nem is esik az eső.

Világosan látom, a könyv azt az értéket közvetíti, hogy vállaljuk fel az egyéniségünket, az egyediségünket, és ne törődjünk azzal, mások mit gondolnak, mert nem az öltözetünk tesz azzá, akik vagyunk. Öltözzünk abba, ami boldoggá tesz minket, ha belenézünk a tükörbe. Lolánál pont az a kérdés vetődik fel, hogy kinek mutatja magát azzal, hogy állandóan más parókákban és különc ruhákban tündököl. Vajon ki az igazi Lola, a maskarába vágott vagy aki a jelmezek alatt rejtőzik? Vagy ez egy komplex kölcsönhatás? Még megspékelődik a dolog azzal, hogy Lolának meleg szülei vannak, amiről rögtön a parádézó, csiricsáré ruhákban császkáló, affektálós sztereotípia ötlik az ember eszébe. A könyv elvonatkoztat ettől, szeretné bizonyítani, hogy ez tévhit, Lola a szüleitől függetlenül is lehet olyan, amilyen. De akkor is, gumicsizma és esőkabát napsütésben?! Áááá.

A másik zavaró tényező Lolával kapcsolatban a mentalitás, amit képvisel. Lola nem ad különösebben a romantikára, a szüzessége elvesztése sem olyan nagy dolog számára. A könyv során végig azt éreztem, hogy imponál neki, hogy felkeltette egy idősebb rocksztár figyelmét ő, a fiatal tinilány. És ezért hajlandó volt behódolni neki. Mikor Crickett felbukkan, azonnal feltámad a régi kémia kettejük között, és amikor a srác színt vall, Lola továbbra is hülyíti, pedig neki is vannak érzései iránta. Mondhatjuk, hogy nem akart kilépni a megszokottból az ismeretlenbe, de ott már rég problémák vannak egy kapcsolatban, ha folyamatosan másra gondolunk, nem? Emiatt viszont kifejezetten bosszantó volt, ahogy játszott Crickettel. Mindezek fényében Lola nem éppen egy kedvelhető karakter. Ellenben Crickett iszonyatosan naiv és aranyos, és emiatt is érthetetlen, miért nem lehet Maxet dobni, amikor ott van Crickett. Mit kell ezen ennyit agyalni?

Anna és St. Clair folyamatos jelenlétének nagyon örültem, folytatták azt, amit a saját könyvükben megkezdtek, és jó volt olvasni az édes pillanataikat, noha néha átmentek nyálba. A mellékszereplőket is kedveltem, főleg Lola apukáit és barátnőjét.

A könyvet teljesen kikapcsolt aggyal olvastam, úgyhogy csak egy kis idő után esett le, hogy voltaképpen ugyanazt a történetet rágta a szerző másodszor a számba, amit az Anna és a francia csókban kaptam. A srácnak tetszik a lány, a lánynak tetszik a srác, ilyen egyszerű a képlet. De ők mégis túlbonyolítják, mert az egyik félnek párja van, és érthetetlen módon ragaszkodik hozzá, ahelyett, hogy belevágna valami újba, amiben sokkal jobban érezné magát. Ebben a könyvben viszont felcserélődnek a szerepek, és a lányon múlik a dolog, mi pedig az ő szemszögéből tapasztaljuk meg a helyzetet. Eltűnődtem azon, hogy vajon St. Clair szemszögéből is ennyire fenomenális lett volna az Anna és a francia csók, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nem. Ez az idegesítő vívódás egyszerűen az ember idegeire megy.

A könyv szerkesztésileg nem volt a legjobban kivitelezett. Úgy vélem, túl gyorsan árulta el az olvasónak, hogy milyen „rémes” dolog történt Crickett és Lola között anno, ezt el lehetett volna húzni, hogy fokozza a várási izgalmakat. Persze nem volt nagy dolog, így ilyen formában később bedobva nem is működött volna. De ez adhatta volna az ütős fordulatot a könyvben, mert hát azok nem nagyon voltak.

Amivel még nem voltam kibékülve, az a pocsék fordítás.. Nem értettem, hogy a Halloweent miért kellett Mindenszentekre fordítani, és a kedvencem a cuki vagy ciki volt a csokit vagy csalok helyett. Anyám, borogass. Konkrétan csak egy idő után esett le, hogy amúgy éppen halloweeneznek a szereplők.

Összességében nem volt ez rossz, egynek elment. Állítólag a harmadik könyv jobbra sikerült, bár nekem az is megfelel, ha legalább ezt a szintet hozza. Csak Isla legyen szerethetőbb főhős, mint Lola.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Lola and the Boy Next Door

Sorozat: Anna és a francia csók #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Fordította: Komáromy Rudolf

Olvass tovább!