Colleen Hoover: Szívcsapás

Colleen Hooverről sok jót hallottam. Leginkább azt, hogy milyen érzelmi katarzisba taszítja az olvasót, és fantasztikusan viszi papírra a drámát. A Szívcsapást már a Goodreadsen kinéztem magamnak évekkel ezelőtt, mikor még szó sem volt magyar kiadásról.

Layken az édesanyjával és a kisöccsével, Kellel Texasból Michiganbe költözik az apukája pár hónappal ezelőtt bekövetkezett szívrohama után. Az egész olyannyira váratlanul érte, és mélységesen sújtotta a lányt, hogy még mindig a feldolgozási fázisban van. Ám a fájdalom enyhül abban a szent percben, amikor behajt az új házuk feljárójára, és kiszáll a kocsiból. Ugyanis azonnal megismerkedik élete szerelmével, a szomszéd srác Willel. De az élet gonosz dög: kiderül, hogy a 21 éves Will éppen abban az iskolában tanít, ahol Layken megkezdi a végzős évét. Fuccs a sírig tartó lávnak!

A könyvvel kapcsolatos érzéseim egy csomó nem tudommal függnek össze. Nem tudom, min alapul Layken és Will földöntúli szerelme. Nem tudom, Eddie miért lett Layken legjobb barátnője. Nem tudom, miért van oda minden szereplő Laykenért. Nem tudom, miért imádják mások ezt a könyvet.

Azt mondják, Colleen Hoover stílusa megnyitja a könnycsatornákat. Jó pár olyan könyvet olvastam már, ahol a csigatempójú cselekményt az író olyan hangulatban prezentálja, hogy minden érzelmet kifacsar belőlem. Itt is valami ilyesmit vártam, de ez az egész olyan felületes és egysíkú volt, hogy csak a vállamat vonogattam. Nem jöttek át az érzelmek. Olvastam róluk, de a szavak nem voltak képesek arra, hogy hassanak rám. Layken sír. Layken hisztizik szenved. Én meg kábé: és akkor? Haladjunk. Az írásmód fájón pongyola, alig akadnak benne hasonlatok.

A könyv szájhúzogatóan hatásvadász nyakig öntve halmozott drámával, ráadásul teljesen irreális. Nem is emlékszem, mikor olvastam ennyire hatásvadász elemekkel operáló könyvet. Egész végig azon kattogtam, hogy lehet így megkínozni a főszereplőt. Erről ki szeret olvasni? És nem, nincsenek ennyire hasonló sorsok, és kész.

Kezdjük Layken és Will „szerelmével”. Az első napon megismerkednek, és onnantól kezdve kész, ők szerelmesek egymásba. Nem vonzódnak egymáshoz, nem kedvelik egymást, semmi ilyesmi, hanem ez egy mély érzéseken alapuló kapcsolat. Ez szerelem, emberek! Eltelik három nap, és kiderül, hogy Will tanár, és ez olyan hatalmas drámai elem, hogy Layken utána semmi mást nem csinál, csak hisztizik szenved. Igaz még e három nap során is csak egy randi mennyiségű időt töltöttek együtt, a többi napon nem is találkoztak. Önmagában elég problémás, ha ilyen „stabil” alapra építkezik egy könyv, és én ezek után próbáljam meg komolyan venni?

Aztán azt is furcsállottam, hogy oké, Layken és Will kisöccse összebarátkoznak, de akkor állandóan együtt is vannak, Will viszi őket iskolába. De így kábé rögtön. Az anyuka ezen kicsit sem akad ki, hogy egy kvázi vadidegen ilyen nagy szerepet vállal a fia életében. Mert ha mondjuk még eltelt volna 1-2 hónap, és már jobban megismerik egymást, oké, de így…

Willről egyébként azt kell tudni, hogy a szülei meghaltak 19 éves korában, és feladta az álmait azért, hogy felnevelhesse a kisöccsét. De még ez is tisztára filmbeillően van leírva, egy futballmeccs közepén a labdát bámulva eszmélt rá, és azonnal otthagyta a meccset, hogy az öccséhez szaladhasson. Mert az öccsének a bátyjára volt szüksége, nem arra, hogy tető legyen a feje felett, vagy kaja a szájában, ugyebár. Ez a vérkötelék mindent összetartó ereje, a testvéri szeretet csodája! (Én meg fájón fogtam a fejem.)

A konfliktust Will helyzete generálja: nem akarja elveszíteni az állását, mert etetnie kell az öccsét, így hát hiába szerelmes Laykenbe, fuccs a lávnak. Szóval Layken és ő szenvednek Layken hisztizik, mert erkölcsi okokból nem teljesülhet be a vágyuk. (Mondjuk Layken fejében egyszer sem fordult meg, hogy átiratkozik egy másik suliba. Jó, tudom, akkor nem lett volna könyv!) Általában nem vagyok oda az ilyen külső tényező miatt nem jöhetünk össze megoldásokért, de ez alól kivételt képez a tanár-diák viszony, ahol nyilvánvalóak az okok. Tehát ezt a fajta tiltott vágyakozást imádom. Itt viszont ezt sem sikerült jól ábrázolni, ami mondjuk egyáltalán nem lep meg. Layken és Will szerelme az idő múlásával sem jött át a lapokról. Voltaképpen fogalmam sincs, hogy az egész könyvben mi miatt ment a hiszti.

Azt hittem, hogy akkor ez a könyv ennyiből áll, hogy a főszereplőink kerülgetik egymást, lesznek aranyos jeleneteik (hol?), közben drámáznak egy sort, majd a végén összejönnek. De aztán kapunk egy FORDULATOT, amire számítani lehet, de az író eltereli a figyelmet egy lehetséges verzió felé. Persze nem az következik be, amire utalgat, hanem olyasmi, ami meg sem fordul a fejünkben. A FORDULATNÁL a könyv úgy kicsapta nálam a biztosítékot, hogy a falat kapartam. Nem hittem el, hogy ezt most komolyan beleírta a szerző, még irreálisabb mélységbe taszítva a történetet. Eleve mennyi az esélye a bekövetkezett párhuzamnak? Valahol példát akart állítani Laykennek Willen át, de szerintem az egész kérdés teljesen el volt bagatellizálva. De tudom, az amerikai tiniregényekben nem számítanak olyan apróságok, mint a pénz vagy a felelősség. És az a vicc, hogy igazából a főszereplő fájdalma nem közvetítődött, csak annyit szűrtem le, hogy most már nem csak Will miatt, hanem a FORDULAT utáni tények miatt is hisztizik egy sort, és kész.

Nem csak érzelmi mélysége nincs a könyvnek, de a karakterekről sem tudunk semmit. Eddie (aki szintén hátrányos helyzetű) leszólítja Laykent, és hoppá, máris legjobb barátnők. Már az első megnyilvánulása alapján kikövetkeztettem, hogy Javier lesz a rosszfiú Layken életében. Nick Laykenre nyomul, mert csak, és állandóan a Chuck Norrisos vicceivel traktálja. A viccek a könyv újabb mélypontját jelentették. Nem értettem őket, abszolút nem.

A könyvben megjelenik a slam poetry, de mivel nem merülünk el a témát illetően különösebb mélységekbe, ezért nem tudtam vele mit kezdeni. A vége felé a költéseket már csak átfutottam (az Avett Brothers dalszövegekkel hasonlóképpen jártam el), se nem szépek, se nem rímelők nem voltak. Az ezzel kapcsolatos vége jelenet meg tipikusan a nagyon fáj kategóriába tartozik. Beleborzongok, ha visszagondolok rá. 

Nem tudom, hogy ezek után merjek-e valaha újra az írónőtől olvasni. Állítólag a Reménytelen ennél jobb, de majd még meglátom. A Szívcsapás folytatását kihagyom, ez már biztos. 

Értékelés: 3/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Slammed

Sorozat: Slammed #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 294

Fordította: Barthó Eszter