Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta

Hűvös novemberbe fordult az ősz, lustán süt már a nap, kabátba bújtatom a testem, leheletem meglátszik a levegőben. Eljött a november, a Skorpió Vágta időszaka, egy olyan könyvélmény, amire évek óta várok, hogy belevesszek a világába, és ekkor valami furcsaság történik.

Azt tapasztalom, hogy nem tetszik. Az isten szerelmére, Maggie Stiefvater könyv, és nem tetszik! Eljött a világvége!

Pont jókor került a kezembe A Skorpió Vágta, többé-kevésbé az évnek abban a szakaszában, amikor is a történet játszódik, ez pedig általában egy impulzív kis plusz, ami segít belezuttyanni a könyv atmoszférájába. De ez itt nem történt meg. És nem értem, miért. Vajon rosszkor olvastam? Nem voltam megfelelő hangulatban? Vagy a könyv hibája lenne?

Imádom, ahogy Maggie Stiefvater ír, a kedvenc szerzőim közé sorolom. És az eddig olvasottak alapján nem vártam mást, mint amit korábban felmutatott. Amit a korábban olvasott könyveiben olvastam, az bőven elég volt, hogy szeressem a könyveit. Nem számítottam akciódús, fordulatokban gazdag történetre, csak egy újabb hangulatgazdag regényre, aminek a világában minden érzés, szín, illat megelevenedik, és a bőröm alá mászik. És ez most elmaradt.

Minden évben megrendezik Thisbyn a Skorpió Vágtát, aminek érdekessége, hogy nem hagyományos lovak méretik meg gyorsaságukat egymással, hanem capall uiscék, olyan lovak, amiket a tenger vet ki magából. Húsevő, embergyilkos szörnyetegek ezek, amiket az emberek befognak, mert azt képzelik, uralhatják őket, de a vágtán a halottak számából mindig kiderül, hogy nem olyan egyszerű ez. Ebben az évben Puck mint első női zsoké indul a versenyen a saját lován, amit mindenki póninak néz, és semmi esélye a sokkal nagyobb iramot diktáló tengeri lovakkal szemben. Az ügy már csak azért sem egyszerű, mert Sean Kendrick, a négyszeres győztes is újra vágtázni indul vörös kancájával.

A Skorpió Vágta is tehát egy lassú folyású regény, olyannyira, hogy alig történik benne valami. Ennél még a Shiver és A hollófiúk is sokkal izgalmasabb volt, és szépen dobálta be a hangulati elemeket, amelyek egy olyan légkört teremtettek, amiben öröm volt elmerülni. Itt a tengeri lovak, és maga a lótartás szépségei szerették volna hozni ezt a hatást. Éreztem rajta, nagyon aprólékosan mutatta be a lovakat, a lovakkal kapcsolatos teendőket, és ez valamilyen szinten érdekes volt, de nekem mégis hiányzott az a végtelen kötődés, ami a korábbi könyveket jellemzi. Emiatt viszont történet hiányában nagyon nyögvenyelősen haladtam az olvasással, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képtelen vagyok megszeretni ezt a könyvet, amit tényleg elképesztően vártam már, annyira izgatott a téma. És ez most annyira rossz érzés.

Úgy vélem a hiba a karakterekben rejlik, ők nem tudták átadni nekem az elvártakat. A váltott szemszöget imádom, és a Shiverben remekül működött, de itt körülbelül csak annyi szerepe volt, hogy egy szemszögben még ennél is ásításra fakasztóbb lett volna a történet. Puck Grace-hez és Blue-hoz képest elég jellegtelen karakter volt, hiába olvastam a jellemvonásairól, nekem nem teljesen jött át az, amit az írónő el akart adni. Puck egyszerűen nem volt olyan karakán, sem izgalmas, mint be lett állítva, és innentől kezdve abszolút nem is értem, miért akadt meg rajta Sean Kendrick szeme. Sean viszont már sokkal összetettebb és érdekesebb főhős. Őt kedveltem a csendes, visszahúzódó, magának való természetével, és a gyilkos capall uiscéje iránti szeretete meglágyította a szívemet. Sean gyerekként végignézte, ahogy a tengeri lova megöli az apját. Elárvultként önmagán kívül senkire és semmire nem számíthat, és csak Corr van neki. Ez volt az a pontja a könyvnek, amit jobban ki kellett volna hegyezni, mert átjött egy idő után az érzés, és valahogy sokkal intenzívebben kellett volna belecsempészni a könyvbe. Ellenben Puck helyzete és a lovával való kapcsolata teljesen semleges maradt számomra, a kisöccsét bírtam, és ennyiben ki is merül az érdeklődésem tárgya. Persze teljesen sajnálatos az ő történetük, hogy elveszítették a szüleiket, és teljesen elszegényedve tengődnek, de valahogy mégis olyan távoli volt az egész. 

Azt hiszem, ebben a könyvben a szerelmi szál teljesen mellékes, hiszen egyfelől arról szól, hogy Sean kiáll a lováért, akit szeret. Puck akaratlanul is arra ösztönzi, hogy küzdjön meg az egyetlen olyan dologért a világon, ami sokat jelent számára, és ne adja be a derekát senkinek. Mégis, onnantól kezdtem el élvezni a sztorit, mikor Puck és Sean között tényleg elkezdődött valami, és akkor már nem úgy voltam vele, hogy mikor lesz már vége, hanem még több Suck/Pean pillanatot követeltem. De nem kaptam meg, és ez a hiány sem tett jót a megítélés tekintetében. Sokkal jobb lehetett volna, ha jobban dominál a romantika, mert így tényleg semmi mást nem tudok mondani, csak azt, hogy majdnem elaludtam az első felében a könyvnek.

A témaválasztás az valami hihetetlen jó és egyedi – legalábbis számomra –, én szerintem még nem is hallottam a capall uiscékről, és erre építeni egy sztorit kifejezetten felfrissítő, de lehetett volna izgalmasabb is. A fordulópontok is elég jellegtelenek voltak, a halálesetek nem hatottak meg, nem éreztem azt, hogy most mekkora megdöbbentő változás történt, amitől minden új perspektívába kerül.

Ahhoz képest, hogy a könyv címe A Skorpió Vágta, maga a verseny nem kapott hangsúlyos szerepet a pillanatban, mikor ténylegesen lezajlott. Valahol sejthető volt, hogy a felállított patthelyzetet sikerül egy olyan megoldással lerendezni, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Ugyanakkor mégsem éreztem magamat átverve, ez pont így volt jó. A lezárás megmelengette a szívemet-lelkemet, szavakba nem tudom foglalni, mennyire csodálatos volt. A könyv becsukása után hosszan velem maradt még ez az érzés, és még most is hatalmába kerít, ha visszagondolok rá. Kár, hogy csak a vége csikarta ki belőlem mindezt – az egész könyvnek kellett volna.

A könyv Maggie Stiefvater rajongóknak és lószeretőknek kötelező, az utolsó oldalakért mindenképpen érdemes elolvasni, és ki tudja, akár a többi része is tetszeni fog. Lehet, csak én nem voltam abban a hangulatban, hogy magával ragadjon a történet. 

Értékelés: 3,5/5
Borító: 4/5 

Eredeti cím: The Scorpio Races
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 448
Fordította: Vallató Péter  

Olvass tovább!

A vihar magja

Kár, hogy nem készülnek gyakrabban katasztrófafilmek. Van valami perverz öröm abban, hogy végignézzük, ahogy egy város, egy ország, egy bolygó kipusztul, és hullanak az emberek, mint a legyek. És mégis, ha olyan lebilincselő alkotásokat láthatunk a témában, mint A vihar magja, inkább ne piszkálgassuk a döglött zsánert.

Először is tegyük tisztába a jelzőt. Úgy tűnik, nem egyértelmű. A katasztrófa nem azt jelenti, hogy a film annyira rossz, hogy már katasztrofális. Hanem egy katasztrófa körül összpontosul. És most felgyulladt a fejem felett lebegő képregénybuborékban a lámpa: katasztrofális katasztrófafilm, ez volt a cél? A néző ahelyett, hogy a szereplők sorsával azonosulna, inkább megtapasztalhatja a szenvedést egyazon időben. Ha effajta nézőre való kivetítés volt a cél, akkor csillagos ötös jár a kivitelezésre, mert sikerült létrehozni ezt a tömör gyönyört.

Egészen elgondolkodtató kérdés, hogy mitől függően kapcsol be filmnézés közben a mentális szűrőnk, és mikor nem. Vannak rém buta filmek, amiknél valahogy mégis überelni tudja a látvány, a feszültség, az izgalom a sok hülyeséget, máskor viszont csak a fejemet csapkodom, és a bénábbnál bénább jeleneteket és karaktereket analizálom és szidom, jobb esetben röhögök, mert csak így vagyok képes végignézni.

Hol is kezdjem? Ja, megvan. Tehát főszereplő városkánkban vihar készülődik: szupertornádó van kialakulóban, de viharvadászainkat leszámítva egyetlen meteorológus sem képes mindezt előrejelezni. Mármint értitek, egy bazinagy tornádóról van szó, mégis a ciklonok áramlását a filmben szereplő zsenin kívül senki sem tudja meghatározni. Bár lehet nem kéne meglepődnöm ezen, mert mifelénk úgy működik az időjárás, hogy ha azt állítják, esik az eső, akkor süt a nap és fordítva. Adják vissza a diplomájukat!

De ami még ennél is rosszabb, hogy ez a tornádó egy olyan városban csap le, ahol szellemi fogyatékosok laknak. Már nem emlékszem, mi volt a település neve, de simán átnevezhetnék Retardáltvárosnak. Vannak itten nékünk ostoba Youtube celebjeink, akik szerint a tornádó király, és mindenáron olyan videót akarnak készíteni, amiben látszik a tornádó velük egy képen. Mert a sokmilliós eléréstől híresek lesznek, és csak ezen kattog az agyuk, olyan apróság eszükbe nem jut, hogy felkapja őket a tornádó, és meghalnak. Normális emberek sírva-nyüszítve menekülnek, de ők végigröhögik a filmet, hogy ez mekkora poén. Csak úgy mondom, hogy a velük kapcsolatos poén sem poén, mert annyira idegesítik az embert már a film elején előrevetítve az ostobaságukat, hogy azért imádkozik, pusztuljanak minél előbb.

Aztán a tornádónk az itten egy nesztelenül lopakodó kísértettornádó, mert senki sem veszi észre, ha elkezd szakadni az eső, vagy megrebbennek a fák levelei a széltől, mindenkinek csak akkor tűnik fel a tornádó, mikor kettő méterre van előttük. Én a helyükben már rég kirúgattam volna a város orvosát, hogy elfelejtett mindenkinek szemüveget felírni a távollátására. A végzős ballagáson elkezd esni az eső, erre a reakció: akkor gyorsan zavarjuk le az ünnepséget. Kit érdekel, hogy vihar van! Akkor kezdenek el bevonulni az iskolaépületbe, mikor már úgy szakad, mintha dézsából öntenék, és az orkán erejű szél kitépi a kezükből az érettségi bizonyítványt (ezért érdemes volt gürizni négy éven át). Ezt persze nem mutatják, csak én mondom, de ha repültek a sapkák, repültek a papírok is. Aztán mikor leesik nekik, hogy hoppá, tornádó szemelte ki az iskolát, akkor nem ám lemennének az alagsorba vagy valami, megállnak a folyosón, és a szekrényeknek támaszkodnak, legalább jól fejbe tudja őket vágni a leszakadó ajtó. Persze a tornádó pont azon a folyosón csap le, ahol álldogálnak, és amikor elpályázik, az igazgatóhelyettes naivan megkérdi: van sérült? Végül is csak kirepültek onnan a diákok meg leszakadt a fél tető, de biztosan mindenki sértetlenül átvészelte. Aztán a film folyamán valaki egyszer csak kitalálja, hogy a már félig letarolt iskola, aminek alagsora még mindig nincs (de ki tudja, lehet ám, hogy van, csak hülyék oda lemenni), a legbiztonságosabb, tereljenek oda mindenkit. Csodálkoztam, hogy nem a szabadtéri piacra gondoltak, majdnem ugyanannyi érv szól biztonsági szempontból amellett.

Az ügyeletes idegesítő tinifiú elmegy a neki tetsző csajszival egy gyárba forgatni, és a csaj halál komolyan nem érti milyen zajt hall két másodperccel azelőtt, hogy lecsap a tornádó. Ha lett volna a karaktereknek eszük (úristen, mit beszélek itt hülyeségeket, eszük?!), hívták volna a Winchester fivéreket, hogy rendezzék le a szellemtornádót, és akkor legalább lett volna valami jó is ebben a filmben. Térerő az persze akkor nincs, mikor figyelmeztetni kell apuka lázadó szeme fényét, hogy tűzzön el biztonságos helyre. Később viszont, mikor a tornádó lakónegyedeket döngölt a földbe, a térerő valami varázslatos módon visszatér, biztosan feltámadtak hamvaikból a telefontornyok.

Okos dokumentaristánk úgy gondolja, hogy egy földbe akasztott autót nem tud felkapni a szél, mikor egész épületeket ragad magával. Ők biztosan ismerik e különleges fizika törvényeit, mert a tornádó ellebegteti a több tonnás repülőket az égbe (legalább spórolnak egy csomó kerozint, örülhetnek a zöldek!), ellenben a kereszthuzatban megbújó embereket nem passzírozza a betonhoz, és nem is röpteti ki sok G erővel. Lehet, ez egy kedves kísértettornádó? Casper tesója?

A film legfontosabb tanítása: mindig a felvétel az első. Jól példázza ezt a roggyant Youtube sztárok esete, de itt van még pluszban a készülő dokumentumfilm egyik operatőre. Hiszen nyilvánvaló, hogy a kamera fontosabb, mint az életünk, ezért amikor beszippantja a felgyulladt tornádó (nem túlzás ez egy kicsit?) a kamerát, vessük utána magunkat, hátha beszippant minket is. De legalább hősi halált haltunk a felvételért, amit nem mentettünk meg!

Maga a történetmesélés szubjektíven történik, a karakterek kameráinak lencséjén keresztül. Ezt az operatőri megoldást én személy szerint utálom, olyan élvezhetetlen házimozivá teszi az egészet, bár ebben szerencsére nincsenek idegtépő rángatások, mint mondjuk a Cloverfieldben.

A sztori minőségéhez képest a látvány egészen rendben van. Nyilván nem csúcsminőségű a CGI, de nem is az a nézhetetlen gagyi ZS-kategóriás filmekre jellemző fajta. Konkrétan a pusztítás volt az egyetlen értékelhető ebben a kreációban.

Én ezt a gyöngyszemet nem ajánlom senkinek, maximum a vihar szerelmeseinek, akik vannak olyan erősek lelkileg, hogy nem hajszolja öngyilkosságba őket ez a rettenet.

Értékelés: 1/5

Eredeti cím: Into the Storm

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 89 perc

Olvass tovább!

Top 10 író, akiktől sose olvasok többé

Az olvasáshoz hozzátartozik, hogy néha kifogunk egy-egy rosszabb könyvet, amit aztán vagy elfelejtünk, amint becsuktuk vagy annyira bemászik a bőrünk alá, hogy még sokkal később is csak idegesen gondolunk vissza rá. Utóbbi esetben a rossz könyves élmény társul az író személyével, és amint meglátjuk a nevét, fejvesztve menekülünk, csak újabb könyve ne kerüljön a kezünkbe.

Ez olyan jelenség, amivel nem tudunk mit kezdeni.  Alapvetően úgy állunk hozzá, hogy az illető következő könyve is hasonló lesz, és akkor a mazochista énünk határait feszegetjük, ha mégis a kezünkbe vesszük. De van már olyan, ami annyira rettenetes, hogy esélyt sem adunk az írónak, hátha fejlődött közben. Mert nem, és kész, olvasóként jogunk, hogy ne várjunk érdemi fejlődésre. Olyan ez, mint amikor beleharapunk egy csokiba, és keserűen nyeljük le a falatot, mert förtelmes az íze. Ha az adott márka egy csokija minőségileg ezt a szintet üti meg, akkor mi az esély arra, hogy egy más töltelékű csoki finomabb lesz?

Nézzük csak, kik azok, akiktől az életben nem kívánok olvasni többé. Vannak itt tényleg egy könyv után soha többé szerzők, és akadnak olyanok is, akiknél több mű alapján döntöttem így. A lista teljesen szubjektív és teljesen sorrendmentes, értelemszerűen a teljesség igénye nélkül.

 

Szurovecz Kitti:
Tőle csak a Gyémántfiúhoz volt szerencsém, ami már rögtön a legelső oldalon kiverte a biztosítékot azzal, hogy a Robert Pattinsonról mintázott színész halálát súlyosabbnak állította be a 2001-es amerikai terrortámadásnál. El nem tudom képzelni, hogy egy felnőtt ember hogyan írhat ilyet, és hogyan hagyhatta benne a szerkesztő. A könyv maga egyébként olyannyira rémes volt, a szappanopera elemekkel, a dagályos és kisiskolás fogalmazással és a bosszantó karakterekkel, hogy végig sem bírtam rendesen olvasni, és könyörögtem már, hogy legyen vége, pedig már úgy lapozgattam csak. Azóta sem olvastam több könyvet az írónőtől, és nem is fogok. (Az sem volt túl szimpatikus, hogy az ebben a regényben szereplő történetet kiemelte, és kanyarított köré egy újabb trilógiát. Ez annyira fura.)

Jamie McGuire:
A Gyönyörű sorscsapás című könyve tényleg sorscsapás volt, csak közel sem gyönyörű. Amikor olvastam, a molyon 90% felett állt, és döbbenten konstatáltam, hogy azt az idegbeteg férfi főhőst, akit megteremtett, a nők romantikus férfiideálként bálványozzák. Aztán még csodálkozunk, hogy ennyi családon belüli erőszak van... Ezt a könyvet is a végén már csak átfutottam, a stílusa és a nagy mennyiségű párbeszéd, a jellegtelen karakterek olvashatatlanná tették. Azóta belefutok a Goodreadsen újabb és újabb könyvekbe, amiket McGuire írt, és amiről jókat szólnak, de amint meglátom, hogy ki a szerző, gyorsan szaladok is el a böngészőablaktól.

Sophie Jordan:
Ez még egészen friss élmény, nagyon nem tudok mit ragozni rajta, tessék elolvasni a kritikámat. Az Uninvited című könyve annyira pocsék volt, hogy elment a kedvem tőle. Főleg, hogy a Tűzláng című könyvéről sem hallottam sok jót, és csak később esett le, hogy azt is Jordan írta.

Laurell K. Hamilton:
Azt hittem, az Anita Blake sorozata tetszeni fog, mert sokan dicsérik, de nagyon darabosnak éreztem a regényt, és azóta se éreztem a késztetést, hogy folytassam. Főleg, hogy kitudjahánynagyonsok részes, és ahogy hallottam a történet idővel elsorvadt és szexközpontúvá vált. A másik általam olvasott sorozata, a Merry Gentry kezdőkötete viszont már szexcentralizáltan indult, úgyhogy e két könyv után el is búcsúztunk egymástól.

Lisa Jane Smith:
Nagy Vámpírnaplók rajongó voltam annak idején a sorozat fénykorában (azóta már elkaszáltam), és a mai napig emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogy mi ez a regénynek csúfolt valami, és ennek mi köze a belőle adaptált sorozathoz. Arról nem beszélve, hogyan nevezhetünk valakit írónak, aki ilyen csodálatos hasonlatokkal operál: "Persze annyira sem tűnnek erősnek, mint a vécépapír… de keményebbek, mint gondolnád, és akkor a legkeményebbek, amikor valamelyikük veszélyben forog."
A könyvek az esetek nagy részében sokkal jobbak, mint a belőlük adaptált mozgóképes anyagok, L.J. Smithnél ellenben elképesztő, hogy a könyveiből nézhető alkotásokat tudtak létrehozni a készítők. A The Secret Circle című sorozat nem váltotta meg a világot, elég butuska volt, de azért szerettem, viszont annyira már nem ment el az eszem, hogy a TVD-s kínzás után elolvassak belőle egy sort is. 

E. L. James:

A világhírű Twilight fanfic író. Komolyan, nem semmi, amit ez a nő elért. Egy elismert saga sikerén felkapaszkodva írt egy ponyva trilógiát, ami valamilyen teljesen érthetetlen okból, amit még szociológiai-pszichológiai kutatások sem tudnának megmagyarázni, világsikert aratott. Pedig ilyen élvezetesen kisiskolás is tud írni, csak hát az nem pornó. Fogalmam sincs, minek olvastam végig az egész trilógiát, a harmadik rész már nagyon nehezen csúszott. Mindenesetre a film a trailerek alapján érdekel, főleg, hogy Jamie Dornan baromi jónak tűnik Mr. Greyként.

Cassandra Clare:
Sosem voltam a rajongója sem neki, sem a Csontvárosnak, de idővel megkedveltem valamennyire a sorozatot. Történt még mindez azelőtt, mielőtt futószalagként kezdte el ontani a könyveit. A Végzet ereklyéit még elvileg befejezem (miért ilyen hosszú, MIÉRT?), aztán soha többet nem akarok Cassandra Clare-től olvasni, még akkor sem, ha képes lesz előrukkolni egy új világban játszódó történettel. (Képes lesz rá?)

Abbi Glines:
Ő is megint egy olyan író, akinek hatmillió könyve van, és mégis, egyetlen elég volt ahhoz, hogy sietősen kilépjek az oldalról, ha egy borítón meglátom a nevét. Az Existence című könyve annyira bődületesen rossz volt, hogy az életben nem akarom, hogy közöm legyen akármilyen könyvhöz is, ami hozzá fűződik. Komolyan, mintha egy 12 éves fanficjét adták volna ki, olyan szintű az írás. És bugyuta, fájdalmasan bugyuta.

 

Claudia Gray:
Az Evernightból csak annyi maradt meg, hogy milyen nevetséges fordulatot alkalmazott a szerző: E/1-es narrációban a főhős elfelejtett közölni egy olyan apróságot, ami az egész lényét meghatározza, és ez volt a wtf moment. Ott és akkor annyira ideges lettem, hogy egy nagy nem, ahányszor meglátom egy-egy új könyvét.

Becca Fitzpatrick:
A Csitt, csitt is igencsak populáris sorozat, de nekem nem tetszett, noha már nem emlékszem miért. De bennem munkálkodik az érzés, hogy nem szeretem, és nem akarok Fitzpatrickot olvasni soha többé. Nem tudom megmagyarázni az okát, csak ott van ez az érzés, és hallgatok rá.

Olvass tovább!

Supernatural 200. rész

Nem fogom elmondani kétszázadszorra, hogy mennyire imádom a Supernaturalt – hoppá, mégis megtettem –, de mindenképpen meg kell emlékeznem a jubileumi 200. részről. A kerek számok minden sorozat életében hatalmas mérföldkőnek számítanak, de 10 évadot nagyon kevés él meg. Úgyhogy bármi is történik, a Supernatural mindig különleges marad a televíziózás történelmében. 

Amikor bejelentették, hogy az ünnepi rész musical epizód lesz, döbbenten keresgéltem az állam a padlón. Egyrészt a musical mint műfaj nem a szívem csücske, mert nem szeretem, ha a dialógust megtöri az ének és a tánc, és egy ilyen kaliberű sorozatba passzírozva fájdalmas paródiának tűnhet, hiába szállítottak már a készítők remek különc epizódokat. Nagy tapasztalatom nincs ezzel, tulajdonképpen csak a Xenában emlékszem, hogy láttam ilyet nagyon régen, és nem mondhatni, hogy el voltam tőle ragadtatva. Mivel promókat nem nézek, és előzetesen sem tájékozódom, hogy az élmény minden pillanata meglepetésként hasson, el sem tudjátok képzelni, mennyire megkönnyebbültem, hogy nem úgy lett musical.
  

Dean és Sam egy eltűnt tanárnő ügyében nyomoznak, és a gimiben, ahol az eset történt, pont a Carver Edlund könyvein alapuló Supernatural musicalt próbálják csupa lány szereplővel. Már itt éreztem, hogy ez a rész kecsegtető ígéretet hordoz magában, mert a metafikciós, rajongókhoz való kikacsintásokkal operáló epizódok mindegyikét imádom, emlékszünk még a könyvek létét leleplező epizódra vagy a Supernatural Con-ra. Az az arckifejezés, amit a srácok levágtak a musicalbe csöppenve (Dean meg úgy az egész részben), minden pénzt megér. 

Már a kezdés lefekteti, hogy egy ünnepi epizódról van szó: megjelenik a szokásos akkor felirat, és a pilot forgatókönyvének fedőlapja, hogy aztán a mostra váltson – honnan hova jutottunk 10 év és 199 rész alatt.

A Supernatural intróját imádom. Minden évben alig várom, hogy vajon milyen új felirattal rukkolnak elő, és minden évben eláll tőle a lélegzetem. Na, most el tudjátok képzelni, mit éreztem akkor, mikor összezsúfolták az eddig összes feliratot, és egyben megnézhettem őket. És nem csak az állandókat, hanem a speciális epizódokét is, mint amilyen ez is volt. 

A részen belüli musical kiváló eszköz arra, hogy felvonultassa azokat a pillanatokat, amik a sorozatot jellemzik, felidézte a régmúltat, ahonnan indult 2005-ben. Milyen rég volt már, mikor Sam jogászhallgató volt a Stanfordon, és Dean beugrott hozzá, hogy keressék meg az eltűnt apjukat. Akkor még ki gondolta volna, hogy ez a Monster of the Week-re épülő sorozat ilyen hosszú utat tesz meg. Jellegzetes elemek tűntek fel, mint a madárijesztő (az egyik kedvenc részem), Dean nyaklánca, ami a testvérével való kapcsolatát szimbolizálja, és Dean kidobta a kukába, a sorozat szállóigéjének zenébe interpretálása és a Ghostfacers. 

Másrészt a musical kiszolgálta a hűséges fandomot is. Eleget tettek a vérfertőzésre fittyet hányó Dean/Sam shippereknek és a sokkal populárisabb Destiel shipnek is, én ezeken szakadtam a röhögéstől, főleg amikor Sam elkezdte fejtegetni, hogy miért nem más a karakterek shippelt elnevezése. 

Maga a heti ellenség teljesen jellegtelen volt, de ebben az epizódban nem ez volt a lényeg, hanem a nosztalgia, aminek tökéletesen eleget tett. Azt mondjuk sajnáltam, hogy nem hoztak vissza régebbi szereplőket, sőt, még Cas sem volt jelen, csak a diáklányok által játszott musical szereplőként.

A Carry On My Wayward Son, ami annyira meghatározó dala a sorozatnak, a végén csodálatos volt, és gyönyörűen reflektált a testvérek kapcsolatára, mint ahogy az egyes dalok – amik jók voltak –, a karakterekre, például, amikor Dean sírását jellemezték, miután visszatért a Pokolból, és lelkileg teljesen szét volt esve.

Jókat mosolyogtam és derültem ezen a részen, simán hozza azt a szintet, mint a többi komolytalanabb különleges epizód. Az viszont valahol szomorú, hogy az eddig teljesen érdektelen 10. évadban ez volt az egyetlen értékelhető rész, ami megmozdított bennem valamit. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!

Amy Plum: After the End

Amy Plum másik sorozata, a Die for Me már jó ideje a várólistámon van, de még nem jutottam el odáig, hogy elolvassam. Lehet, hogy ez a közeljövőben megváltozik, mert csak nemrég jöttem rá, hogy a történet Párizsban játszódik, és ez hatalmas vonzóerő a regény részéről. Ez a sorozat viszont annyira izgalmasnak tűnt számomra már a fülszöveg alapján, és a borító is igencsak megkapó, hogy alig vártam a megjelenést.

Juneau tudomása szerint a múltban III. világháború dúlt, ahol nukleáris fegyvereket vetettek be, és az emberiség nagy része elpusztult. A szüleinek és egy csoportnyi embernek sikerült elmenekülnie – Alaszkában kötöttek ki egy szennyezetlen területen, távol minden olyan várostól, ami pusztulásra ítéltetett. Harminc év telt el a nukleáris robbanások sortüze után, és Juenau-ék klánja békésen éldegél a jurtáikban. Vadászó, gyűjtögető életmódot folytatnak és egyszerű körülmények között élnek, de legalább megvan mindenük, amit a túléléshez szükséges. Azonban nekik is van mitől tartani: rémálmaikban nem a mumus bukkan fel, hanem a banditák, az apokalipszis könyörtelen túlélői, akik el akarják venni azt, amiért a klán kemény munkával megdolgozott: a tiszta vizet, az ételt, a sugárzástól való immunitást (ez utóbbit nem egészen értettem, de nagy szerepe lesz a későbbiekben). Juneau egyik nap vadászni indul, és mire visszatér, mindenki felszívódott a falujukból. Kapcsolatba lép a Yarával, azaz a természettel, ami megmutatja neki, hogy a klántagokat elrabolták.  Juneau-nak életében először kell elhagynia a lakóhelye közvetlen környezetét, és túllépni a tiltott határon, hogy szembesüljön azzal, hogy minden, amit egész életében hallott hazugság. Sosem volt háború. Sosem pusztultak el a városok.

A disztópia az egyik olyan zsáner, amit képtelen vagyok megunni, és hiába tudom, hogy ugyanazokból az elemekből táplálkozik – végülis mi nem –, van az uralkodó hatalom, az elnyomás, az agyátmosás, főhős rájön, hogy hazudnak neki blablabla, mindig gyermeki lelkesedéssel vetem magam bele egy újabb világba, egy újabb társadalomba. Ez a regény elsősorban pont emiatt fogott meg, mert nem arról szól, mint a többi disztópia, hogy a főhős szép lassan megkérdőjelezi a rendszer működését, hogy helyes-e, hogy érvényesül-e a szabad akarat, aztán valamikor a cselekmény folyamán leesik neki, hogy nem, tényleg nem az. Itt már az elején ellövi a szerző a puskaport, és nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ilyen ütős kezdéssel mi fog kisülni a dologból.

Nem feltétlenül erre számítottam. Bár így utólag, ha belegondolok, teljesen evidens, amit a szerző alkalmazott, hiszen az egész történet arra épül, hogy Juneau elindul megkeresni a szeretteit. Ez egy road trip regény, ahol a főhősök egy kocsiban ülve keresztül-kasul furikáznak, és menet közben történnek velük a dolgok. Juneau hamar összetalálkozik Milesszal, aki azért keresi a lányt, mert kirúgták a suliból az érettségi előtt, így az apjánál kell dolgoznia, ahelyett, hogy a Yale-re készülne, és azzal akar imponálni az apjának, hogy leszállítja neki Juenau-t.

Váltott szemszöget kapunk, amit normális esetben imádok, itt viszont feleslegesnek éreztem. Miles nem bírt akkora jelentőséggel, hogy megismerjük a gondolatait, csak eszköz volt arra, hogy tudjuk, az apja keresi Juneau-t, de ennek okát nem. A nézőpont felesleges léte abban is látszik, hogy sokkal rövidebbek Juneau szemszögéhez képest – van, amikor csak egy oldal –, és a rövidségük zavaróan megtördeli a regény menetét, amikor mi Juneau-ra vagyunk kíváncsiak. Értem én, miért kellett, hiszen ha csak Juneau fejébe látnánk bele, akkor sokáig nem tudnánk, hogy ki üldözi, csak vele van egy rejtélyes srác, aki semmit sem árul el magáról, így meg, hogy tudjuk, felcsigáz bennünket a tudat, hogy Juneau miért olyan fontos egy gyógyszeripari vezérigazgatónak.

Mivel a sztori pár nap alatt játszódik, nem ad elég teret a szerelmi szál kibontakoztatására, hiába van Juneau és Miles folytonosan egy térben. Eleinte ki nem állhatják egymást, Miles őrült nyuszigyilkosnak tartja Juenau-t, ő pedig elkényeztetett úrifiúnak Milest. Persze, próbálja Amy Plum érzékeltetni, hogy az idő múlásával találnak valami vonzót egymásban, például Miles rájön, hogy szeret Juneau társaságában lenni, annak ellenére, hogy nem hisz neki, és gyakran összevesznek. Juneau fiúnak próbálja álcázni magát, és Miles rettenetesen csúnyának látja a ruháit és a frizuráját, de aztán ahogy telnek az órák, "szemüvegen" keresztül nézi a lányt, és mindjárt tetszik neki. Juneau meg megállapítja, hogy az egyik falubeli, Noma helyes pasi skáláján Miles igencsak magas helyet foglalna el, később rájön arra is, hogy azért vélekedik így, mert Miles gyönyörű. Csókjelenet is van, de én úgy vélem pár nap alatt nem sikerült úgy lefektetni a romantikát, hogy reálisnak tartsam, és olyan igazi kémiát sem éreztem, főleg, hogy mekkora kulturális és szociális szakadék tátong a két szereplő között.

Ami a cselekményt illeti, az úti jelleg miatt egy idő után leülepszik a könyv, amit nagyon sajnáltam, mert annak ellenére, hogy volt néhány dolog, ami a szememet szúrta, meglehetősen élveztem. Juneau és Miles lényegében kocsikáznak, néha megállnak valahol enni vagy aludni, miközben a Yara vezeti a lányt, néha találkoznak Poe-val, a hollóval, az üldözőik – egész pontosan két csoport – pedig a nyomukban loholnak. Miles eleinte nem hisz Juneau-nak, és csak jó pontot akar szerezni az apjánál, de mikor rájön, hogy a lányt más is keresi, már egyre inkább nyitottabb lesz a történetre. Juneau eközben folyamatosan kételkedik, jogosan, az egész addigi életében, és keresi a miértekre a válaszokat. Miért hazudtak neki? Mi értelme volt kitalálni egy nem létező háborút, és úgy felnevelni a gyerekeket, hogy azt higgyék, amit? Hiába akarja megmenteni a szeretteit, ugyanakkor haragszik is rájuk, amiért ezt művelték velük.

Amit nem igazán tudtam hova tenni, az pont ebből a felvázolt szituációból akad. Ha egész életedben a vadonban élsz egy jurta csoportosulásból álló faluban, és bekerülsz a városba, amit még soha nem láttál, akkor minimum pánikrohamot kapsz, és halványlila gőzöd sincs, mit kell csinálni, hogy kell viselkedni. Na most, Juneau simán boldogul. Simán bemegy az arany felvásárló pasashoz, hogy pénzre váltsa az aranyát. Kis segítséggel kilogikázza, hogy ha azt akarja, hogy ne ismerjék fel az üldözői, akkor meg kell változtatnia a külsejét, tehát simán elmegy a fodrászhoz, majd ruhát shoppingolni. És aztán még azt is simán tudja, hogy le kell passzolnia a szánhúzó kutyáit, mert hátráltatják, és azt is tudja, hogy a kutyákról is tudnak az ismeretlen férfiak. Tehát elviszi egy kennelbe. Most ennyire magamból indulok ki vagy ez tényleg teljesen irreális? Oké, ráfoghatjuk, hogy egy erős jellem, de én akkor is túlzásnak érzem, hogy kikerül egy olyan környezetbe, amit sosem ismert, és mindjárt így alkalmazkodik, és a kisujjából kirázza, hogyan kell viselkedni, és mit hogyan kell elintézni.

Természetesen a jelenségre kapunk magyarázatot: Juneau egész életét lexikonok tanulmányozásával töltötte, így persze mindenről tudja, hogy micsoda az 1984-es újításokig bezárólag, hiszen utána már nem szereztek be új könyvet. De nekem ez még így is sántít, attól, hogy valamit bemagolok egy könyvből, még nem is tudom csak úgy rögtön alkalmazni egy valós szituációban, és most komolyan, mindennek úgy megjegyezte a képét meg minden, hogy azonnal felismeri meg használni is tudja? Lehet, csak nekem szegényes a képzelőerőm. Ez a „probléma” az egész könyvet végigkíséri. Megjelenik a hasonlatokban, például a hollót egy jól megtermett macskához hasonlítja, de ő honnan tudja, hogy mekkora egy jól megtermett macska? Attól, hogy valamiről olvasunk, még nem feltétlen tudjuk azt méretre elképzelni a valóságban. A könyv egyik legnagyobb hülyesége, hogy Juenau lazán megtanul autót vezetni úgy, hogy figyelte pár napig Milest, és elsajátította a technikáját. Értitek, korábban még autót sem látott soha, de ő vígan elfurikázik egyedül az országúton. A térképeket is lazán olvassa, és ő dirigálja, hogy merre kell menni. Viszont nekem a könyves magyarázat is sántít, Juneau szerint több mint száz könyvük van a falujukban, de nem értem, honnan szerezték a könyveket, ha egyszer jurtákban laknak a semmi közepén, és sosem járnak a környező városokba, mert úgy tudják, veszélyesek. Mármint azt értem, hogy azok, akik tudták, hogy nem volt háború, esetleg gyarapították a könyvtárat, de akkor ez Juenau-nak miért nem tűnt fel soha? Azon sem gondolkodott el, hogy a sietős menekülés közepette a szülők biztos nem könyveket csomagoltak élelmiszer és túlélőfelszerelés helyett? A tudatlanságát azért igyekszik mutatni a szerző azzal, hogy vannak tárgyak, amiket nem tud beazonosítani és Miles popkult utalásait sem érti, de még így is, nekem Juneau túlzóan életrevaló volt a körülményekhez képest. Ezen én egy idő után túltettem magam, ha nem sikerült volna, biztosan jobban lepontozom a könyvet.

Az nagyon tetszett, hogy egy természetfeletti elem is megjelenik a történetben – Juneau tud a természetben olvasni, és a természet erejével varázsolni, ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint az Avatárban. Ez tartotta fenn elsődlegesen az érdeklődésemet, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ez hogyan passzol a sztoriba, és mi köze az egész hazugsághoz. Több minden is kiderül a klán tagjairól. A gyerekeknek érdekes formájú szemük van, ami különlegessé teszi őket, ettől válnak fogékonyabbá a természettel való érintkezésre, és van itt még más szokatlan dolog is, amit megtudunk a történet folyamán. Tehát a hogyan egy örökösen felbukkanó kérdés, és amikor összefutnak a szálak, végül kapunk egy teljesen racionális magyarázatot, ami így nekem ebben a formában picit zavaros volt, tulajdonképpen nem is értem. Lehet, hogy a rendes választ a következő kötet árulja el. Ez a természetfeletti szál túl domináns és rejtélyes ahhoz, hogy csak ennyi legyen.

Mivel a könyv végére ugyanaz az alaphelyzet áll fenn, mint ami az egész könyv mozgatórugója, gondolom, folytatódik tovább a „kaland” hasonló felállásban. Mert a könyv végi kamu függővég megoldása annyira nyilvánvaló, hogy én biztos nem ezt raktam volna be zárásként.

Összességében a zavaró tényezőkön túllépve nekem egészen tetszett a könyv, nagyon érdekesnek találtam a természetfeletti elemet, és nagyon érdekel, hogy a kapott válaszokkal hogyan folytatódik tovább a történet.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: After The End #1

Kiadó: Harper Teen
Megjelenés: 2014
Oldal: 352

Olvass tovább!

Flash pilot

A 2014/2015-ös sorozatos évad egyik legvártabb újonca mindenképpen a Flash volt. Már csak azért is, mert kaptunk egy kis előzetest a főszereplő személyében az Arrow második évadában, ami kellőképpen fokozta a várási faktort.

A  Flash bemutatkozó epizódját eredetileg az Arrow foglalta volna magába backdoor pilotként, de Barry Allen színre lépése olyan sikeresnek bizonyult a két második évados epizódban, hogy a csatorna nagy bizalmat fektetett a sorozatba, és inkább hagyományos pilotot kért be. A döntés helytálló volt, ugyanis a pilot nézettsége minden várakozásukat túlszárnyalta.

Főhősünk, Barry Allen 11 éves korában szemtanúja volt az anyja meggyilkolásának, amit egy megmagyarázhatatlan összevissza cikázó gömbvillám okozott. Ezt természetesen senki sem hiszi el, akkora képtelenség – a gyilkosságot ráhúzzák Barry apjára, aki azóta is börtönbüntetését tölti, és csak Barry tudja az igazat. Azóta a bizarr esetek megszállottja lett, ami miatt bogarasnak tartják, de az elszántságát senki sem törheti le. Az Arrow-ban tett kiruccanása után visszatér Central Citybe, ahol az egyik legnagyobb szenzáció a STAR Labor részecskegyorsítójának beindítása. A kísérlet rosszul sül el: az egyik következménye, hogy Barrybe belecsap a villám, és több hónapos kómába taszítja. A baleset azonban előnyére válik: szupergyorsaságra tesz szert.

A Flash elsődleges vonzóereje például az Arrow-val szemben, hogy nem a komor, sötét ábrázolásra mentek rá a készítők, hanem a könnyedséget választották: így eleve szélesebb rétegnek jöhet be a sorozat, például azoknak, akik nem kedvelik túlzottan a képregényes zsánert. Maga Barry személye táptalajt szolgáltat ennek a bizonyos lightos hangulatnak, hiszen egy szerencsétlen, ám mégis szeretnivaló főhősről beszélünk, aki eleget bénázik ahhoz, hogy mosolyogjunk rajta.

Grant Gustin telitalálat a szerepre, már az Arrow-ban annyira szimpatikus volt, hogy éreztem, jól fog elsülni a pilot, és ez bizony így is lett. Úgy gondolom, a lehetséges rosszabb részeket is fel fogja dobni a játékával és a jelenlétével. Barry elmondhatatlanul aranyos, és üde színfoltja a szuperhős főszereplőknek.

Ami abszolút nem tetszett, az a szerelmi háromszög kezdemény, amit azért is érzek illúziórombolónak, mert Barry és Felicity között jó kis kémia húzódott, ami valahogy hihetetlennek tűnik azután, hogy milyen érzéseket táplál Barry a legjobb barátja, Iris iránt. Nyilván tudom, hogy Barry és Felicity halott ügy, hiszen két külön sorozatban vannak, de jobban örültem volna, ha egy potenciális szerelmi jelöltet kapunk. A legjobb barátnőt teljesen felesleges karakternek érzem, és az apja társával folytatott kavarása és a kapcsolatuk titokban tartása már borzolja a kedélyeket. Caitlin, a háromszög másik csúcsa viszont remekül passzolna Barryhez, és remélem ezt ő is hamar észreveszi, ahelyett, hogy Iris után ácsingózna.

 

A 90-es évekbeli Flash Barryje, John Wesley Shipp szerepeltetésért ezúttal Barry apjaként hatalmas piros pont jár, sokat dob az egészen, és látszik, hogy mennyire ki akarják szolgálni a fanokat a készítők. (Egyébként idén vagy tavaly láttam a pilotot, mert emlékeztem, hogy gyerekkoromban imádtam. Maradjunk annyiban, hogy felnőttként már nem annyira, de azért tényleg értékelem a gesztust.) A meglepetést tovább fokozta a Zöld íjász cameója, ami így utólag teljesen érthetőnek tűnik, hiszen a sorozat az Arrow spin-offja, és erre a kapcsolatra tudatosan építenek, de első pillantásra kellemesen meglepődtem. Bár Oliver viselkedése valahogy karakteridegen volt, ha nagyon kötekedni akarok. Különösen örültem, hogy Rick Cosnettet, aki Eddie-t alakítja, beemelték a sorozatba, miután a TVD-ben csúfondáros véget ért – a színész nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne vágjam fel az ereimet a 4. évadban, amikor a részek nagy hányada kínszenvedéssel ért fel.

A pilotban megtudjuk Barry motivációját és különcségének okát, megtörténik a baleset, és hamar szuperhőssé is válik. Ez talán kicsit túl hamar is történt, vagy nem tudom, de kicsit darabosnak éreztem a történetmesélést, hogy már azonnal ment le is rendezni egy bűnözőt. Lehet csak azért, mert hosszúnak éreztem a felvezetést, és a rész egészéhez képest a képesség megtapasztalása és a ruha felöltése közti időszak rendkívül rövidnek tűnt. A készítők szépen le is fektették az átívelő szálat – Barry az anyja gyilkosa után nyomoz –, és megágyaztak az esetleges heti ügyeknek is azzal, hogy megtudtuk, több szuperképességet nyert ember is randalírozik a városban.

 

A felesleges drámázás fogja jelenteni a problémát a jövőben, érzem én ezt a szerelmi háromszögből, és az a jelenet is megerősít ebbéli meggyőződésemben, ahogy Barry bement a börtönbe az apjához, és nekiállt sírdogálni meg fogadkozni, hogy ő aztán tudja, hogy apu ártatlan. Annyira feleslegesek ezek, de tényleg.

A zenét fontosnak tartom kiemelni, már az Arrow-ban nagyon bírtam ezt a hangulatot, amit megteremt, annyira nagyon passzol Barry lényéhez ez a visszatérő téma, hogy az valami hihetetlen.

Ha nem is ájultam el tőle, mindenképpen meg kell hagyni, hogy a nyitány jó hangulatú volt, és Grant Gustin simán elviszi a hátán a sorozatot – a képernyőn töltött ideje kellemes perceket okoz.

(A pilot óta elkészült részeket megnéztem, és igazából azon a vonalon halad, ahogy a kritika írásakor prognosztizáltam. Könnyed kikapcsolódás heti ügyes esetekkel, utóbbi struktúrát remélem minél előbb kihajítják az ablakon.)

Értékelés: 4/5

Olvass tovább!