A disztópia az egyik olyan zsáner, amit képtelen vagyok megunni, és hiába tudom, hogy ugyanazokból az elemekből táplálkozik – végülis mi nem –, van az uralkodó hatalom, az elnyomás, az agyátmosás, főhős rájön, hogy hazudnak neki blablabla, mindig gyermeki lelkesedéssel vetem magam bele egy újabb világba, egy újabb társadalomba. Ez a regény elsősorban pont emiatt fogott meg, mert nem arról szól, mint a többi disztópia, hogy a főhős szép lassan megkérdőjelezi a rendszer működését, hogy helyes-e, hogy érvényesül-e a szabad akarat, aztán valamikor a cselekmény folyamán leesik neki, hogy nem, tényleg nem az. Itt már az elején ellövi a szerző a puskaport, és nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ilyen ütős kezdéssel mi fog kisülni a dologból.
Nem feltétlenül erre számítottam. Bár így utólag, ha belegondolok, teljesen evidens, amit a szerző alkalmazott, hiszen az egész történet arra épül, hogy Juneau elindul megkeresni a szeretteit. Ez egy road trip regény, ahol a főhősök egy kocsiban ülve keresztül-kasul furikáznak, és menet közben történnek velük a dolgok. Juneau hamar összetalálkozik Milesszal, aki azért keresi a lányt, mert kirúgták a suliból az érettségi előtt, így az apjánál kell dolgoznia, ahelyett, hogy a Yale-re készülne, és azzal akar imponálni az apjának, hogy leszállítja neki Juenau-t.
Váltott szemszöget kapunk, amit normális esetben imádok, itt viszont feleslegesnek éreztem. Miles nem bírt akkora jelentőséggel, hogy megismerjük a gondolatait, csak eszköz volt arra, hogy tudjuk, az apja keresi Juneau-t, de ennek okát nem. A nézőpont felesleges léte abban is látszik, hogy sokkal rövidebbek Juneau szemszögéhez képest – van, amikor csak egy oldal –, és a rövidségük zavaróan megtördeli a regény menetét, amikor mi Juneau-ra vagyunk kíváncsiak. Értem én, miért kellett, hiszen ha csak Juneau fejébe látnánk bele, akkor sokáig nem tudnánk, hogy ki üldözi, csak vele van egy rejtélyes srác, aki semmit sem árul el magáról, így meg, hogy tudjuk, felcsigáz bennünket a tudat, hogy Juneau miért olyan fontos egy gyógyszeripari vezérigazgatónak.
Mivel a sztori pár nap alatt játszódik, nem ad elég teret a szerelmi szál kibontakoztatására, hiába van Juneau és Miles folytonosan egy térben. Eleinte ki nem állhatják egymást, Miles őrült nyuszigyilkosnak tartja Juenau-t, ő pedig elkényeztetett úrifiúnak Milest. Persze, próbálja Amy Plum érzékeltetni, hogy az idő múlásával találnak valami vonzót egymásban, például Miles rájön, hogy szeret Juneau társaságában lenni, annak ellenére, hogy nem hisz neki, és gyakran összevesznek. Juneau fiúnak próbálja álcázni magát, és Miles rettenetesen csúnyának látja a ruháit és a frizuráját, de aztán ahogy telnek az órák, "szemüvegen" keresztül nézi a lányt, és mindjárt tetszik neki. Juneau meg megállapítja, hogy az egyik falubeli, Noma helyes pasi skáláján Miles igencsak magas helyet foglalna el, később rájön arra is, hogy azért vélekedik így, mert Miles gyönyörű. Csókjelenet is van, de én úgy vélem pár nap alatt nem sikerült úgy lefektetni a romantikát, hogy reálisnak tartsam, és olyan igazi kémiát sem éreztem, főleg, hogy mekkora kulturális és szociális szakadék tátong a két szereplő között.
Ami a cselekményt illeti, az úti jelleg miatt egy idő után leülepszik a könyv, amit nagyon sajnáltam, mert annak ellenére, hogy volt néhány dolog, ami a szememet szúrta, meglehetősen élveztem. Juneau és Miles lényegében kocsikáznak, néha megállnak valahol enni vagy aludni, miközben a Yara vezeti a lányt, néha találkoznak Poe-val, a hollóval, az üldözőik – egész pontosan két csoport – pedig a nyomukban loholnak. Miles eleinte nem hisz Juneau-nak, és csak jó pontot akar szerezni az apjánál, de mikor rájön, hogy a lányt más is keresi, már egyre inkább nyitottabb lesz a történetre. Juneau eközben folyamatosan kételkedik, jogosan, az egész addigi életében, és keresi a miértekre a válaszokat. Miért hazudtak neki? Mi értelme volt kitalálni egy nem létező háborút, és úgy felnevelni a gyerekeket, hogy azt higgyék, amit? Hiába akarja megmenteni a szeretteit, ugyanakkor haragszik is rájuk, amiért ezt művelték velük.
Amit nem igazán tudtam hova tenni, az pont ebből a felvázolt szituációból akad. Ha egész életedben a vadonban élsz egy jurta csoportosulásból álló faluban, és bekerülsz a városba, amit még soha nem láttál, akkor minimum pánikrohamot kapsz, és halványlila gőzöd sincs, mit kell csinálni, hogy kell viselkedni. Na most, Juneau simán boldogul. Simán bemegy az arany felvásárló pasashoz, hogy pénzre váltsa az aranyát. Kis segítséggel kilogikázza, hogy ha azt akarja, hogy ne ismerjék fel az üldözői, akkor meg kell változtatnia a külsejét, tehát simán elmegy a fodrászhoz, majd ruhát shoppingolni. És aztán még azt is simán tudja, hogy le kell passzolnia a szánhúzó kutyáit, mert hátráltatják, és azt is tudja, hogy a kutyákról is tudnak az ismeretlen férfiak. Tehát elviszi egy kennelbe. Most ennyire magamból indulok ki vagy ez tényleg teljesen irreális? Oké, ráfoghatjuk, hogy egy erős jellem, de én akkor is túlzásnak érzem, hogy kikerül egy olyan környezetbe, amit sosem ismert, és mindjárt így alkalmazkodik, és a kisujjából kirázza, hogyan kell viselkedni, és mit hogyan kell elintézni.
Természetesen a jelenségre kapunk magyarázatot: Juneau egész életét lexikonok tanulmányozásával töltötte, így persze mindenről tudja, hogy micsoda az 1984-es újításokig bezárólag, hiszen utána már nem szereztek be új könyvet. De nekem ez még így is sántít, attól, hogy valamit bemagolok egy könyvből, még nem is tudom csak úgy rögtön alkalmazni egy valós szituációban, és most komolyan, mindennek úgy megjegyezte a képét meg minden, hogy azonnal felismeri meg használni is tudja? Lehet, csak nekem szegényes a képzelőerőm. Ez a „probléma” az egész könyvet végigkíséri. Megjelenik a hasonlatokban, például a hollót egy jól megtermett macskához hasonlítja, de ő honnan tudja, hogy mekkora egy jól megtermett macska? Attól, hogy valamiről olvasunk, még nem feltétlen tudjuk azt méretre elképzelni a valóságban. A könyv egyik legnagyobb hülyesége, hogy Juenau lazán megtanul autót vezetni úgy, hogy figyelte pár napig Milest, és elsajátította a technikáját. Értitek, korábban még autót sem látott soha, de ő vígan elfurikázik egyedül az országúton. A térképeket is lazán olvassa, és ő dirigálja, hogy merre kell menni. Viszont nekem a könyves magyarázat is sántít, Juneau szerint több mint száz könyvük van a falujukban, de nem értem, honnan szerezték a könyveket, ha egyszer jurtákban laknak a semmi közepén, és sosem járnak a környező városokba, mert úgy tudják, veszélyesek. Mármint azt értem, hogy azok, akik tudták, hogy nem volt háború, esetleg gyarapították a könyvtárat, de akkor ez Juenau-nak miért nem tűnt fel soha? Azon sem gondolkodott el, hogy a sietős menekülés közepette a szülők biztos nem könyveket csomagoltak élelmiszer és túlélőfelszerelés helyett? A tudatlanságát azért igyekszik mutatni a szerző azzal, hogy vannak tárgyak, amiket nem tud beazonosítani és Miles popkult utalásait sem érti, de még így is, nekem Juneau túlzóan életrevaló volt a körülményekhez képest. Ezen én egy idő után túltettem magam, ha nem sikerült volna, biztosan jobban lepontozom a könyvet.
Az nagyon tetszett, hogy egy természetfeletti elem is megjelenik a történetben – Juneau tud a természetben olvasni, és a természet erejével varázsolni, ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint az Avatárban. Ez tartotta fenn elsődlegesen az érdeklődésemet, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ez hogyan passzol a sztoriba, és mi köze az egész hazugsághoz. Több minden is kiderül a klán tagjairól. A gyerekeknek érdekes formájú szemük van, ami különlegessé teszi őket, ettől válnak fogékonyabbá a természettel való érintkezésre, és van itt még más szokatlan dolog is, amit megtudunk a történet folyamán. Tehát a hogyan egy örökösen felbukkanó kérdés, és amikor összefutnak a szálak, végül kapunk egy teljesen racionális magyarázatot, ami így nekem ebben a formában picit zavaros volt, tulajdonképpen nem is értem. Lehet, hogy a rendes választ a következő kötet árulja el. Ez a természetfeletti szál túl domináns és rejtélyes ahhoz, hogy csak ennyi legyen.
Mivel a könyv végére ugyanaz az alaphelyzet áll fenn, mint ami az egész könyv mozgatórugója, gondolom, folytatódik tovább a „kaland” hasonló felállásban. Mert a könyv végi kamu függővég megoldása annyira nyilvánvaló, hogy én biztos nem ezt raktam volna be zárásként.
Összességében a zavaró tényezőkön túllépve nekem egészen tetszett a könyv, nagyon érdekesnek találtam a természetfeletti elemet, és nagyon érdekel, hogy a kapott válaszokkal hogyan folytatódik tovább a történet.
Értékelés: 4/5
Borító: 5/5
Sorozat: After The End #1
Sorozat: After The End #1
Kiadó: Harper Teen
Megjelenés: 2014
Oldal: 352
Megjelenés: 2014
Oldal: 352
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése