Nicola Yoon: Minden, minden

A regényt a filmadaptáció apropóján olvastam el, és mert oly sok jót mondanak róla.

Fülszöveg: Nagyon ​ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem.

Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve.

Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.

A Minden, minden egy kellemesen egyszerű stílusban megírt könyvecske, amit feldobnak az illusztrációk, a chatbeszélgetések, az orvosi fecnik. Gyorsan lehet vele haladni, és a szerző olyan gondolatokat fejteget benne, ami sok embert megfoghat. A téma pedig ütős: a lány mindenre allergiás, és sosem teheti ki a lábát a házból, ami nagy szívás, ha szerelmes lesz az ember.

Minden adott volt ahhoz, hogy kedvenc lehessen. De nem lett az.

Fogalmam sincs, mikor idegesített fel utoljára egy történet ennyire.

Igen,  csak ennyire:

Kezdjük azzal, hogy el akarnak itt nekem adni egy hatalmas love storyt, amitől a józan ész megy a kukába, de nem sikerült. Icikepicikét sem. Tegyük félre most azt az apróságot, hogy mikor is fordulna elő valaha is olyan, hogy a helyes szomszéd fiú beleszeret a lányba, aki sosem hagyhatja el a házat. Ettől függetlenül sem értettem/tapasztaltam/tűnt fel, hogy ezek mégis mitől/mikor/hogyan/miért szerettek egymásba. Nem jöttek át az érzelmek, csak a regény egy pontján bumm, csöpögni kezdtek a nyálas dumák, leszáll rájuk a szerelem rózsaszín köde, meg is fojtja őket, más nem is számít. Ha nekem ebből semmi nem jött át, akkor hogyan azonosulhatnék velük? Hogyan érthetném meg a tetteiket, vágyaikat?

A válasz: sehogy.

Már itt billegett a történet, de ami a végső összeomlást okozta, az a vége. Ami egyébként teljesen kiszámítható, annyira adja magát, hogy ez lesz, még úgy is, hogy az ember tiltakozik, hogy neeeeeeeeeeeee, mert ez szörnyen béna (és hihetetlen, hiteltelen, logikátlan, mit számít?!). És de. Csakazértis. De nem is konkrétan a befejezéssel van gondom, hiába nem tetszik önmagában, hanem azzal, hogy utólagosan minősíti a karakterek viselkedését, és más megvilágításba helyezi, hogy az olvasó bólogathasson: ez így van jól. De hé, nem tudjuk, hogy ez fog történni! Madeleine nem tudja, hogy ez fog történni!

– Az elméleted szerint az ember a poggyász?
– Igen.
– Folytasd!
– Van, aki idő előtt lepottyan a szalagról. Van, aki olyan súlyosan megsérül a fejére zuhanó többi poggyásztól, hogy többé nem képes funkcionálni. Van, aki elvész, vagy elfelejtik, és örökkön-örökké körbe-körbe jár.
– És akiért jönnek?
– Arra csodálatos élet vár egy szekrény mélyén.

Szóval Madeleine, mivel beteg, folyamatosan az anyjára és az ápolójára van szorulva. Érzékeltem, hogy a szerző igyekszik megmagyarázni, hogy higgyük el, a karakterek teljesen racionálisan viselkednek. De kérem szépen, ha te ápoló vagy, és tudod, hogy a beteged milyen súlyos betegségben szenved, akkor megengeded, hogy találkozzon a szomszéd fiúval? Ez még hagyján, történnek más dolgok is…

Aztán Madeleine. Ez egy akkora önző egy … Van egy mondat a könyvben: "Lehet, hogy a felnőtté válás azt jelenti, csalódást okozunk a szeretteinknek." Ez a mondat ugyan nem Madeleine szájából hangzik el, de úgy éreztem, az egész regényre vonatkozik. Azt tukmálja az olvasó agyába, hogy ha szerelmesek leszünk, akkor nyugodtan tojjunk a családtagjaink fejére, ne foglalkozzunk az érzéseikkel, csak a sajátjainkkal, LEGYÜNK ÖNZŐK! És ez a történet lényegében semmi másról nem szól, csak hogy Madeleine magán kívül nem törődik mással, és a végén megkapom a jóváhagyást, hogy igen, Madeleine minden döntése helyes, jár a nagy taps. Ma is tanultam valamit: az önzőség kifizetődik! Akkor már értem, miért ilyenek az emberek, és miért ilyen elcseszett a világ! Yoon továbbá az alapvető életösztönről sem hallott. Persze itt is megmagyarázza, hogy Madeleine miért teszi, amiket tesz, de nagyon nem hiteles. Írjon akkor meg egy depressziós karaktert, akinek halálvágyon kívül nincs már más az életében. Ja, de akkor nem lehetne szerelmi szál, mert ütné a kettőt.

Az élet ajándék. Ne felejts el élni!

És a legeslegvége is megér egy misét. SPOILER Madeleine lényegében tök egyedül marad. Sosem járt még a világban, nem élt emberek között, az immunrendszere olyan szinten le van épülve, hogy talán még normális sem lesz soha, de atyaég, micsoda hepiend, a szerelmével lehet! Mit számít, hogy zéró tapasztalat, zéró munkalehetőség, zéró jövőkép! Mit számít, hogy van egy anyja, aki súlyos mentális beteg! Az anyja, akivel szoros kapcsolata volt eddig, most maga a sátán, tehát Madeleine teljes joggal leköpheti, és úgy tehet, mintha nem is létezne. De örüljünk, mert legalább volt a könyvben szexjelenet, hiszen tök logikus, hogy aki egész életében a négy fal között élt, és szociálisan teljesen visszamaradott, azonnal szexelni akar! És a szexért már megérte szó nélkül lelépni otthonról és ellopni az anyja pénzét (ó, bocs, igényelt magának hitelkártyát, mert az aztán fedezet nélkül tök reális)! SPOILER VÉGE

Bónusz: a könyv- és filmspoilerek. Most komolyan? Jó lenne erről már leszokni. Mi a jó abban, hogy valaki másnak elrontjuk a szórakozását, aki még nem élvezte az adott médiumot?

Pontosan ilyen szerelmi történeteket kell hirdetni fiataloknak és nem fiataloknak. Ahol semmi más nem számít, csak a szerelem (ami egy hónap után kipukkad, mint egy lufi, mindenképpen megéri érte eldobni az egyéb emberi kapcsolatokat). Nem baj. Ezt a könyvet is úgy néz ki, hogy a nagy többség imádja, és legalább filmben is terjesztik az igét.

Értékelés: 1/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Everything, Everything

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 336

Fordította: Szabó Luca

Olvass tovább!

Nem vagyok sorozatgyilkos - A film

Csinnadratta nélkül érkezett a hír, hogy film készül a Nem vagyok sorozatgyilkosból, és megtörtént a casting. Később valamikor hallottam és elcsodálkoztam rajta, hogy már forgatják. És ugyanilyen felhajtás nélkül sunyiban kijött a film, teljesen véletlenül futottam bele.

Elégszer adtam nyomatékosan hangot arról, hogy az originál Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógia mennyire jó, képes volt produkálni azt a bravúrt, hogy mindegyik részét öt csillagra értékeltem. Szégyenteljes, hogy a folytatást még azóta sem olvastam, de ami késik, nem múlik.

Ilyen hátszéllel óvatosan és félelemittasan vártam Dan Wells sorozatgyilkosos regényfolyamából az adaptációt. Lássuk be, ennek a szériának a sava-borsa a szociopata főszereplő, John Cleaver, és az ő nagyon szélsőséges gondolkodású narrációja, amit lehetetlen filmvászonra vinni. Billy O’Brien viszont volt olyan tökös, és vállalkozott rá.

És úristen, hogy ez mennyire fantasztikus film lett!

Nem akartam hinni a szememnek!

Főleg manapság, amikor egy épkézláb filmet nem tudnak összerakni úgy, hogy működjön a történet (Batman v Superman, khm), és mindent felemészt a CGI-ben fuldokló látványvilág. Ez a film viszont bemutat a középső mutatóujjával, mert igenis lehetséges képileg fajsúlyosan olyan lehengerlően elmesélni egy sztorit, hogy kiesik a könyv leglényegibb eleme, de a szellemisége mégsem csorbul szemernyit sem.

Zseniális a képi megvalósítás. A fakó színek a 80-as éveket idézik, tudjátok, amikor még nem szűrőzték szét a filmeket, hogy minél színesebbeknek és földöntúlibbnak tűnjenek az emberek, tárgyak, a környezet. Olyan unalmas, jellegtelen, mint a valóságban, alaposan megteremti a szürke kisvárosi hangulatot, amiben sosem történik semmi – egészen mostanáig. Hihetetlen, hogy egy olyan egyszerű elem, mint az utcán gomolygó füst, milyen erős hangulati töltettel bír. Minden a helyén van: a vágás, a kameraszögek, különösen tetszett, hogy sok a nagytotál és a kistotál, hogy sok a csendes jelenet, ahol a tettek számítanak, nem a szavak. A végén a CGI az, ahol durván kilóg a lóláb, de az a pár filmkocka kibírható, lévén nem több tíz millió dollárból készült produkcióról beszélünk.

Zseniális a zenei megvalósítás. Tovább fokozza ezt a retro feelinget, olyan feszültség pattan ki tőle, hogy szabályszerűen igazi horrorként éltem meg a kiélesített pillanatokat, még most is jólesően borzongok meg, ha rágondolok. A kép és a zene kombója amúgy a nyár sikersorozatára, a Stranger Things-re emlékeztetett, mit emlékeztetett, szinte ugyanolyan volt. Mindkettőről azt tudom elmondani, hogy olyan erős atmoszférával bírnak, ami eksztatikus élményt jelent az elejétől a végéig. Túlmutat önmagán, beleránt a világába, és ott lélegzel-létezel, amíg a stáblistához nem érkezel.

A szereplőket nagyon jól eltalálták. Bár Johnt nem így képzeltem el, Max Records kitűnően alakítja a szociopata főhőst, akiről így, a belső monológjai hiányában is lejön, hogy nem komplett. A Dokit, akarom mondani Christopher Lloydot mindig jó látni, bárhol is legyen. Talán a kapcsolatuk nem lett olyan mélyen bemutatva, mint a könyv hozta, de a konfrontációk, a közös szituációk olajozottan működtek. Nem ez volt az egyetlen, amire nem jutott elég játékidő, Brooke elég keveset szerepelt, és John hozzá fűződő érzései sem kerültek terítékre. Így viszont egy bosszantó kis csaj maradt, aki mindig Johnra kapaszkodik, és nem nagyon lehetett érteni, hogy miért. Iskolában játszódó jelenet minimálisan van, a cselekmény fókusza a gyilkos tetteinek bemutatásán, és John ténykedésén van.

Az adaptáció a játékidő kötöttsége miatti hiányoktól eltekintve szigorúan könyvhű. Egyedül a végével kapcsolatban nem vagyok biztos, hogy nem történt-e némi módosítás, remélem valaki jótét lélek, aki még emlékszik a könyv befejezésére, felvilágosít.

Kellemesen meglepődtem és örülök, hogy ilyen formában sikerült filmre vinni az egyik kedvenc könyvemet, főleg manapság, amikor minőségileg halódik a filmipar.

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: I Am Not A Serial Killer

Megjelenés éve: 2016

Rendezte: Billy O’Brien

Szereplők: Max Records, Christopher Lloyd, Laura Fraser, Karl Geary

Olvass tovább!

Ha maradnék (film)

Ismét egy film, amivel kapcsolatban szkeptikus voltam. El nem tudtam képzelni, hogy Gayle Forman csodálatos könyvének szavak keltette érzéseit mégis hogyan lehet filmvászonra önteni. A tanulság: ne legyek mindig pesszimista!

Mia és a családja a hószünet napján együtt akarják tölteni az ajándék időt. A kocsiúton szerencsétlenség éri őket, balesetet szenvednek. Az édesanya a helyszínen meghal, Miát, az öccsét és az apukájukat életveszélyes állapotban szállítják a kórházba. Rövidesen az apa is életét veszti, a gyerekek árván maradnak. Mia testen kívüli élmény részese lesz: mindent lát, ami a kórházban történik, a szüleit, az öccsét, a szerető rokonokat, akik értük aggódnak. A lánynak döntenie kell. Megéri-e életben maradni, ha elveszített mindent? Megéri-e küzdeni, és folytatni tovább?

Emlékszem, mikor a könyvet olvastam, teljesen odavoltam, annyira megrendített érzelmileg, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim. De csak majdnem, aztán a második résznél törött el a mécses (ott azt hiszem bepótoltam az első könyvnél jellemző szárazságot). Meg sem tudom mondani, hogy miért tetszett a könyv, vagy pontosan mi tetszett benne, és ez azért van, mert nem a részletek számítanak, hanem az egész: ez a sorozat egy ÉRZÉS. Ezt tényleg csak akkor lehet megérteni, ha az ember elolvassa. A Ha maradnék egy csodálatos duológia, a stílusa megragadja az ember lelkét, és addig szorongatja, míg nem bírod szusszal. Azt tudom, hogy imádtam benne a zenét, ami a két karakter révén átszövi az egész történetet.

A promóciós anyagokból szerzett előismereteim révén minimális elvárásokkal kezdtem bele a filmbe. Nem voltam megelégedve a castinggal, nem így képzeltem el a szereplőket, és Chloe Grace Moretztől feláll a szőr a hátamon. Persze nálam a casting miatti morgolódás nem úgy csapódik le, hogy akkor most elvből utálni fogom, amit látok, mert van, amikor én is értem, mit láttak a készítők egy-egy színészben. Itt is ez történt. Azt kell, mondjam Mia és Adam is telitalálat lett, amennyire nem jött át a „sármjuk” az előzetes anyagokon, mozgóképen annál inkább. Adamnél is húztam a számat, hogy ne mááár, Adam nem is ilyen, de a színész hangja meg a gesztusai nagyon megragadtak, ő tényleg Adam volt, ezt nekem is be kell látnom. Még így is, hogy a külsejével nem vagyok kibékülve. A színészek külön-külön és együtt is működtek; Adam és Mia irtó aranyosak voltak, és élvezet volt figyelni a fejlődő kapcsolatukat.

Mondtam mennyire imádtam a zenét leírva is? A zene, a zene annyira jó volt, noha sem a klasszikus, sem az Adam féle nem az én műfajom, de annyira élveztem, hogy kimászott a lapokról, és hallhattam őket. Imádtam minden egyes jelenetet, ahol Mia csellózott. Azt hiszem tényleg ez is az egyik oka, hogy imádom ezt a sorozatot, hogy a zene ennyire fontos szerepet képez benne. Hihetetlen, hogy egy dal vagy maga a zenélés folyamata mennyi színt tud csempészni az életbe.

Nem tudom hogyan, de sikerült végigbőgnöm a film második felét. Noha nem vagyok teljesen elégedett, inkább maradjunk annyiban, hogy ez a verzió is nagyon tetszett. Ugyanis a film inkább Mia és Adam kapcsolatáról szól, aminek a zene iránti közös szeretet az alapja. Ez hozza őket össze, és ez is választja szét; mindkettejüknek a zene az élete, de a különböző zenéjük különböző utak felé sodorja őket. Ez a film egy tinirománcot mutat be, ahol azzal a dilemmával szembesülnek, hogy a zenéjük fontosabb-e vagy a szerelmük.

Úgy érzem, eltolódott a fókusz. Mia családja háttérbe szorul, pedig ennek a történetnek nem az a lényege, hogy megtalálja-e a boldog jövőt Mia Adammel. Hanem az, hogy a családja nélkül, akiket nagyon szeretett, van-e értelme még létezni. Annyira Adam van a központban, hogy a családi pillanatok elenyészőek, és engem ez zavart attól függetlenül, hogy így is teljesen a film hatása alá kerültem. Az új megközelítéshez illeszkedik a film vége is, amiből nyilvánvaló, hogy nem lesz második rész. Így viszont az egész inkább egy drámával fűszerezett romantikus történetnek tűnik, szóval nem árt külön kezelni a filmet meg a könyvet.

Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz ez a film, úgyhogy örülök, hogy pozitívan csalódtam. Bátran ajánlom nektek is.

Értékelés: 5/5 
Eredeti cím: If I Stay

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 107 perc

Olvass tovább!

2014 legjobb filmjei

Jó volt filmes szempontból ez az év. Több tetszetős alkotás is készült, várt adaptációk és remake-k, amiktől féltem, hogy rosszul sülnek el, ám nem így lett. Ezekből tízet összeszedtem egy listára. Egy-két szemrevaló film hiányozhat, azokig még sajnos nem jutottam el, majd jövőre.

10. 22 Jump Street
Agyatlan Channing Tatum-Jonah Hill film, ami annyira szar, hogy szar, de valamiért mégis jó. De lehet csak azért, mert CHANNING TATUM, emberek! Szóval ne vegyétek komolyan ezt a 10. helyet, valamit ide kellett raknom.

9.  Sráckor
A film, ami semmiről sem szól, és mégis mindenről. Az a vicc, hogy annak ellenére, hogy nagy hatással volt rám ez a semmi, az életben meg nem nézném még egyszer. De ti azért nézzétek, legalább egyszer!

8. A könyvtolvaj
Nem szeretem a háború idején játszódó filmeket, de néha kivételt teszek, és megnézek egyet-egyet. Ezt mindenképpen érdemes. 

7. Transformers: A kihalás kora 

Tudom, hogy divat savazni a Transformers-filmeket, de őszintén szólva nem érdekel. Én a negyedik részt is imádtam, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ugyanazt a sztorit nyomták le a torkomon, csak kicserélték a neveket. Az új szereplőgárda sokkal jobban bejött, mint a régi, a vicces egysorosokon jót nevettem, imádom az effekteket, a hangokat, a CGI-t, a látványt, a zúzást, amit egy ilyen guilty pleasure filmtől elvárok. A zene pedig csúcs, az Imagine Dragons Battlecry c. számára felhúzott téma fantasztikus. És a dínóbotok, hajaj!

6. Mr. Banks megmentése
Nem gondoltam volna, hogy ez tetszeni fog, mégis így lett. A film tud valamit, mert Emma Thompsont speciel ki nem állhatom. 

5. A beavatott
YA adaptáció a jobb fajtából. Teljesen könyvhű lett, vizuálisan rendben volt, kellően pörgött. Mondjuk Négyes castingját még mindig nem emésztettem meg, de ez legyen a legkisebb bajom.

4. Godzilla
Jaj, imádom Godzillát, és a remake-je nagyon faja lett. Erről is lesz majd poszt egyszer. 

3. Így neveld a sárkányod 2
A mese, amin bőgtem egy jót. Szerintem simán überelte az első részt annak ellenére, hogy az egyik fordulattal nagyon nem vagyok kibékülve (utálom már azt a klisét, de nagyon). Fogatlan még mindig annyira cukicukicuki, hogy elolvadok rajta.

 2. Csillagainkban a hiba
A film, ami egyszerre volt vicces és szomorú, romantikus és drámai. Ansel Elgort fantasztikusan hozta az imádott Augustus Waterst.

1. A holnap határa

Az év sci-fije Tom Cruise-zal, akit szeretek, olyan témára épülve, ami a kedvencem. Sülhetett ki ebből a párosításból rossz? Persze, hogy nem. A végét mondjuk azóta sem értem, de nem baj.

Legnagyobb csalódás: 
Vámpírakadémia: Aki a könyvet adaptálta, szerintem nem értette, hogy a könyv miről szólt. Feláll a hátamon a szőr, ha rágondolok. Szerencse, hogy nem gyalázzák tovább. 
A galaxis őrzői: Huh, nagyon vártam, nagy pofáraesés volt. Se nem vicces, se nem jó. Ellenben Chris Pratt tetszett, szóval kíváncsian várom, mit alakít a Jurassic Park 4-ben. 

Legrosszabb film:

A vihar magja: Hogy miért? Tessék elolvasni itt.

Legelborultabb film:

Időhurok: Azóta is emésztem, hogy lehetett ilyen elborult sztorit kiagyalni. Ez már nem kreativitás, ez egyszerűen beteg, és kész. Ráadásul leesett a csavar a grandiózus finálé előtt, és végig fogtam a fejem, hogy wtf, ez meg mi a szent isten. 

Olvass tovább!