Lisa Heathfield: Paper Butterflies

Friss megjelenés a Cicerónál a Papírpillangók, egy olyan történet, ami kitépi a szívedet és megtapossa. Nem tudom, mire számítottam, amikor az angol verzióba belekezdtem, de erre biztosan nem.

June édesanyjának halála után az apja egy fehér nőt vett el feleségül, Kathleent. A mostohaanya borzalmas természet: az idő nagy részében levegőnek nézi June-t, máskor meg fizikailag és lelkileg bántalmazza. June hiába próbálja megértetni az apjával, milyen ördögi nő az új felesége, a férfi nem hisz neki sosem, Kathleen ugyanis mások jelenlétében maga a megtestesült szerető mintaszülő. June az erdőben megismerkedik egy fiúval, Blisterrel, és a következő években ő lesz a menedéke hányattatott sorsa elől.

Családon belüli erőszak. Nem könnyű téma. Azt hiszem, amikor ilyen könyveket olvasunk, hálát adhatunk az átlagosan tökéletlen családunknak. Lehet, hogy nem vagyunk vele elégedettek, de June sorsát látva értékelni fogjuk azt, ami jutott. Ahogy olvastam, hogy Kathleen mi mindent művelt szerencsétlen kislánnyal, teljesen elhűltem. Direkt túl sokat ad neki enni, hogy kövér legyen, kutyakaját etet vele, a torkán dug le tárgyakat, és még rengeteg szörnyűséget művel, amibe a saját lányát is belevonja, Megan pedig nem mer ellenkezni. Hiába volt halott ügy, próbáltam megérteni, mik vezetnek ahhoz, hogy valaki ilyenné váljék. Hogy mire jó, hogy gyötör egy ártatlan kislányt, aki azé a férfié, akit elvileg szeret. (Ez adja egyben a megoldást: a másik nőre emlékezteti. De könyörgöm, akkor is egy ártatlan gyerekről beszélünk!) A történet egy pontján felmerül, hogy senki sem születik rossznak, csak a világ formálja az embereket. De akkor is... egyszerűen nem megy.

A legmegdöbbentőbb viszont az édesapa. A saját hús és vérének nem hisz, és egyetlen egyszer sem gondolkodik el azon az eshetőségen, hogy a lánya nem szórakozásból próbál jelezni neki éveken át. Éveken át! June annyira fél Kathleen haragjától, hogy folyamatosan elszalasztja a lehetőségeket, hogy elmondja bárkinek, akárkinek. Míg végül feladja, mert ha az apja nem ad a szavára, akkor ki tenné? Ahogy egyre idősebb lesz, már nyíltan felvállalja, és az apa még ekkor is kb. tinédzserkori szeszélynek tudja be a magatartását, és én csak néztem magam elé kiakadva, hogy ilyen szülő nincs, mikor nagyon is jól tudom, hogy létezik.

A regény két részre osztott: van egy sorsfordító esemény, megismerjük az azelőtti történéseket, és néha kapunk egy-egy pillantást az azutáni eseményekbe. Először feleslegesnek tartottam a kitéréseket, mert egy-egy apró szelet kerül bemutatásra, de utólag odaillőnek találom őket, mert trükkösen félrevezetik az embert.

 A magyar borító

June egy nagyon erős kislány. Először 10 éves korában találkozunk vele, és nyomon követhetjük, ahogy cseperedik, átéli ezeket a szörnyűségeket, és nem törik meg. Kathleen kínzásai mellett a suliban még rasszizmusnak is áldozatul esik, fekete bőre miatt kiközösítik és csúfolják a diáktársai. 11 éves korában ismerkedik meg Blisterrel az erdőben. A fiú lesz a jó az életében, ami elég erővel bír számára, hogy egyensúlyozza a rosszat. Megismerkedik a családjával is, velük tölti az időt, és megszereti Blister kisöccsét, Tomot, aki súlyos tüdőbeteg, és mindenki tisztában van vele, hogy pár éven belül meg fog halni. Blister az egyetlen, aki tudja, miket kell June-nak kiállnia, és ahogy telnek az évek barátokból szerelmesek lesznek.

Mivel a történet hosszú időszakot ölel fel, ennek az átmenetnek a bemutatására nem sok idő jut, de olyan magától értetődő, hogy ezzel nincs gond. A könyv onnan kapta a címét, hogy Blister szeret papírból hajtogatni, nagyon szerettem ezeket a jeleneteket, és a szívemhez nőttek még June és Tom beszélgetései is.

"A madarak olyanok, mint az emlékek. (...) Néha elég közel vannak, hogy tisztán lássuk, ám máskor épphogy elérhetetlen messzeségbe röppennek."

June mindent megtesz, hogy titkolja Blistert, különben Kathleen az egyetlen jót is elszakítaná tőle. 16 éves korára elfogadja az élethelyzetét, és képes túlélni, amíg Blister vele van. A reménybe kapaszkodik, hogy hamarosan megszökik ebből az életből, és már nem kell sokat kibírnia.

Nem számítottam nagy fordulatokra, éppen ezért sikerült jól meglepődnöm, amikor előkerült egy olyan információ, ami az apát más színben tünteti fel, és végül June sorsának szikráját csiholja. Megtörténik az ominózus sorsfordító esemény, ahonnan kezdve a történet megindul a lejtőn − nem a minőségére értendő −, és döbbenten kapkodtam a fejem, hogy ennyi igazságtalanság nincs a földön, és senki sem érdemli meg azt, amit June. Az első oldalakon eszembe nem jutott volna, hogy ilyen irányt vesz a cselekmény. Csak úgy halkan feltenném a kérdést: mi értelme jónak lenni? Ezért?

Annyira szomorú ez a könyv. És gyűlölöm érte. Gyűlölöm, hogy így elbánt velem.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Electric Monkey

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 312

Olvass tovább!

Gayle Forman: Csak egy nap

Gayle Forman valamilyen szinten a Ha maradnék sorozatot akarta újrateremteni, és bár ez maradéktalanul nem sikerült, kijelenthetem, hogy egy újabb nagyszerű olvasmánnyal örvendeztette meg az olvasókat.

Allyson egy európai körúton vesz részt, de nem tudja istenigazából élvezni az utat. A körút végén a mindig megfontolt Allyson ellóg a legjobb barátnőjével, Melanie-val a csoportos programról, és rabja lesz egy utcai Shakespeare előadásnak, no meg a Sebastiant alakító jóképű Willemnek. A véletlenek közjátéka folytán ugyanazon a vonaton kötnek ki, beszélgetésbe elegyednek, és mikor éppen elválnának útjaik, Willem meglepő felvetéssel fordul Allysonhoz: menjenek Párizsba! Allyson önmagát is meghökkentve belemegy a dologba, és eltöltenek egy napot a szerelmesek városában. Egyetlen nap elég ahhoz, hogy mindkettejük életében gyökeres változást hozzon.

Legelőször is le kell szögeznem, hogy a józan észt ki kell hajítani az ablakon. A tények a következők: Allyson egy idegen országban (mit országban, kontinensen), találkozik egy vadidegen sráccal, akiről az égvilágon semmit sem tud, és elmegy vele, csak úgy felelőtlenül. A srác kirabolhatja, megerőszakolhatja, prostitúcióra kényszerítheti, eladhatja emberkereskedőknek, és még folytathatnám a szörnyű forgatókönyvek sorát. Pesszimista énem ostobának titulálná Allysont, és csóválná a fejét, hogy ilyen kevés agysejttel áldotta meg a teremtő. És ha tényleg ilyen hozzáállással állunk neki az egésznek, a könyvet be is csukhatjuk az első oldalakon. A való világban így működik, és a Csak egy nap nem követendő példa.

De! Van egy álmodozó énem, akinek a történet Párizs ízű és illatú álmainak manifesztációja egy kis holland fűszerezéssel. Az álmodozó énem bele akar bújni ebbe a könyvbe, találkozni akar egy olyan sráccal, mint Willem, akivel csodálatos napot tölthet el, még ha csak egyetlen egyet is. Az álmodozó énem vágyik egy ilyen kalandra, de mivel nem kaphatja meg, ebben a könyvben kiélheti, és úgy tehet, mintha a világ más törvények szerint működne. Ahol nem a legrosszabbat feltételezi mindenkiről.

És ezt a vágyamat a Csak egy nap maradéktalanul kielégítette. Forman megteremtette számomra a kalandot, az atmoszférát, úgy éreztem, ott mászkáltam Párizs utcáin, éreztem az ízeket, illatokat. Bár nem hiszek az egy nap alatt bimbózó örök szerelmekben, ennek a könyvnek még ezt is elhittem. Abban viszont hiszek, hogy igenis gyakorolhat egy pár órás találkozás az emberre óriási hatást, ami az egész életszemléletét megváltoztatja.

Az egyetlen problémám a főhőssel, Allysonnal volt, akivel nem igazán sikerült azonosulni. Kezdjük ott, hogy mindig „vicces”, mennyire sajnálatra méltóak szegény amerikai kölykök, mikor a szüleik érettségi ajándékként európai körutazást adnak a gyereküknek ajándékba, és a gyerek nem élvezi. Persze az édesanyja elnyomja, beosztja a lánya idejét, még azt is megszabja, hogy mit tanuljon, de ha valaki 18 évesen ezt hagyja, azzal nagyon nem tudok mit kezdeni. Allyson első „lázadása” voltaképpen a párizsi útja Willemmel, ami tök jó abból a szempontból, hogy bevállalósabb lett, de nekem a viselkedése az egész kaland alatt nem állt össze. Nem értettem, miért féltékenykedik Willemmel kapcsolatban mindenre, mikor egyáltalán nem ismeri. Olyan reakciói voltak néhol, hogy a szememet forgattam, és azt sem értettem, Willem mit eszik a lányok azon kívül, hogy hasonlít Louise Brookes-ra.

Willemet viszont nagyon bírtam, noha nem sok minden derül ki róla, a személye végig titokzatos marad  – ez a vonzóereje. Nagy, világjáró művészlélek, akinek a maszkja alatt repedések lakoznak, csak ennyi idő alatt nem tudjuk meg az okát. Szerettem az egyetlen napjukat, amit az anonimitás jótékony jegyében töltöttek. Az ismeretségük végül kissé tovább fajul, mint gondoltam volna, és egy olyan megoldással zárul, ami várható volt a hatás szempontjából. Elválnak, csak nem derül ki Allyson és az olvasó számára, egész pontosan, mi történt.

Én abban a tudatban éltem, hogy az egész könyv csak egy nap alatt játszódik, úgyhogy kissé meglepődtem, mikor következett az a rész, ami Allyson Willemmel töltött ideje utáni évét mutatja be. A hatást, amit Willem gyakorolt rá, illetve a furcsa szétválásuk okozta következményeket.

 Az eredeti borító

Allyson viselkedését ezután sem tudtam mire vélni. Ahelyett, hogy annak fogná fel azt a napot, ami volt, egy szép emlék, amit díszdobozba csomagolhat, örök szerelmének elárulása miatt érzett fájdalmában depresszióba esik. Itt volt az a pont a regényben, ami nehezen csúszott, mert Allyson annyira túlzásba viszi az egészet, hogy az hihetetlen. A nyomorát az is tetőzi, hogy a barátsága Melanie-val egyre csak lazul, és mivel sosem volt barátkozós típus, már azt sem tudja, hogy kell. De ahogy beiratkozik egy Shakespeare kurzusra, és új barátra tesz szert Dee személyében, újra és újra eszébe jut az a nap, amit el akar felejteni. Úgy dönt, felkutatja Willemet, hogy legalább választ kapjon a miértre. Ez közel sem egyszerű, mert még a vezetéknevét sem tudja, de nem adja fel. És ahogy célt talál magának, úgy kezd kilábalni a depresszióból, úgy kezdi újra felfedezni önmagát, kitör az anyai szigor alól, és a saját kezébe veszi az életét. Ezért hálával tartozik Willemnek. A szerző remekül ábrázolja a fiatalkori identitáskeresést.

Gayle Forman stílusát nagyon szeretem. Olyan szép kifejező az írásmódja, és rendkívül érzékletesen adja át az érzelmeket, pedig nem mondhatni, hogy túlságosan eseménydús lenne a könyv vagy sokkoló fordulópontokat mutatna fel. Sajnos a fordítás igyekszik ezen rondítani, olyan hangulatromboló szavakkal és kifejezésekkel van teletűzdelve a könyv, amiket száz éve nem használ senki, és értelmező szótárt igényelnek. Számomra rejtély, hogy ezt miért nem korrektúrázza valaki, mert nem hogy a környezetemben nem beszél senki így, de egy tizen-huszonéves fiatal meg pláne nem. (Tanulság: ezentúl semmit sem olvasok el, ami a fordító nevéhez fűződik, úgyhogy az Engedj el is kimarad az életemből.)

A lényeg, hogy egy bizonyos hozzáállással kell olvasni a Csak egy napot, Párizst szeretőknek garantált élvezkedés, én nagyon szerettem benne még a laposabb részeket is, és a sok Shakespeare a kedvemet is meghozta az említett drámákhoz. A könyv vége pofára esős függővég, ami rögvest a következő könyvért kiált. A folytatásban Willem szemszögéből ismerhetjük meg azt az egy napot, majd az azt követő egy évet.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Csak egy nap #1

Eredeti cím:  Just One Day

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 388

Fordította: Sóvágó Katalin

Olvass tovább!

Veronica Roth: Árnyak és jelek

Annak idején szerettem A beavatott-trilógiát – igen, még az ominózus végkifejlet miatt leszólt harmadik részt is –, így értelemszerűen érdekelt Veronica Roth következő műve is. A sztoriban benne volt a potenciál, az viszont már más kérdés, hogy mennyire sikerült kiaknázni azt.

Fülszöveg: Egy rejtélyes áram által átjárt galaxisban mindenki különleges adománnyal születik.
CYRA a shotet nép fölött uralkodó kegyetlen zsarnok húga, akit áramadománya fájdalommal és hatalommal ruház fel. A bátyja a képességeit kihasználva az ellenségei kínzására kényszeríti a lányt, ám Cyra nem csupán fegyver a testvére kezében: szívós, fürge és eszesebb, mint ahogy azt a zsarnok sejtené.
AKOS egy földműves és egy orákulum nagylelkű fia Thuvhe fagyott bolygójáról, akinek hűsége a családja iránt nem ismer határokat, és akit különleges áramadománya védelmez. Miután Akost és fivérét ellenséges shotet katonák ejtik foglyul, kétségbeesetten küzd azért, hogy a testvérét kimenekítse – kerüljön bármibe.
Akos Cyra világába kerül, és az országaik és családjaik közti viszály leküzdhetetlennek tűnik. Vajon segítenek-e egymásnak túlélni, vagy elpusztítják egymást?

A beavatott nem volt éppen egy magasröptű mű, de a maga idejében kitűnt disztópiák tucatjai közül a furcsa csoportrendszerével. Összességében kellemes pillanatokat okozott, így nehezemre esik elhinni, hogy egy ilyen regény következik Veronica Roth életművében.

Lerántom a ragtapaszt: az Árnyak és jelek rossz. Nincs mit szépíteni rajta; olyan, mintha egy nagyratörő elsőkönyves író hozta volna össze, az ő minden lelkesedésével és hibájával. Tényleg nem értem, hogy tudott Roth egy ilyen könyvet kiadni a keze alól. Bőven lett volna még dolgozni rajta. Egész pontosan kidolgozni.

A világfelépítés katasztrófa. Roth ad hoc szerűen dobálja be az elemeket, de elfelejti őket összegyúrni, hogy érezhető legyen, ezek az általa megteremtett világ részei. Lényegében transzcendens jelleggel mutatnak a saját világukon kívül, lebegnek valahol az éterben. Első blikkre az olvasónak nem kell töviről hegyire vágnia a törvényszerűségeket, de idővel jó lenne átlátni az összefüggéseket. Itt viszont azt éreztem, hogy Roth versenyfutott önmagával, hogy minél több menő, újszerű sci-fi elem legyen, de nem akkor lesz valami sci-fi, ha telezsúfoljuk, és nem magyarázunk el normálisan semmit.

Már az elején fennakadtam azon, hogy egyszer évszakokban, aztán meg években mérik a korukat, és akkor nekem kell kitalálnom, hogy mégis hány évszak van egy évben (de ha tovább gondolom, akkor hány napos egy év?). És ez még csak az első oldal volt, jóformán minden oldalra jutottak ilyenek.

Ilyen kaliberű műfaji eltévelyedést sem tapasztaltam eddig: a regény nagy részében úgy éreztem, fantasyt olvasok. Ehhez is kell aztán tehetség! Persze időnként sikerült felfognom, hogy nem így van, a történet sci-fi szeretne lenni, például, amikor űrhajóval repültek, de hangulatában képtelen volt elszakadni a fantasytől. Erre rájátszottak a „különleges” nevek, amik olyanok, mintha fantasykezdeménybe próbálgatták volna, és még rengeteg apróság. Olyanok, mint hogy kövekkel meg bogarakkal világítanak, a harci fegyverük a kés, arénában puszta kézzel harcolnak, állandóan gyógynövényekkel foglalkoznak, házilag készítenek főzeteket, tollfű ruhákban mászkálnak, és sorolhatnám a végtelenségig.  

Aztán ezeket az áramadományokat meg kötelező sorsokat is totális homály fedi. Az már egyéni szocproblem, micsoda szerencsétlen elnevezés ez. Folyamatosan az elektromos áramra asszociáltam róla, és persze köze nem volt hozzá. Talán áramlatnak kellett volna fordítani vagy folyamnak, de ez az áramozás engem folyamatosan kizökkentett. Akkor Roth még behozott egy olyat, hogy az áramadomány mindig az emberből ered, és Cyráé azért olyan fájdalmas, mert úgy véli, neki szenvednie kell. De ez az állítás is csak úgy lóg a levegőben, amolyan nesze nektek felkiáltással.

Az alapsztori abszolút ötletes, a történet izgalmasnak ígérkezik. De tipikusan bűzlik róla, hogy Roth nagyon egyedire, nagyon újszerűre akarta írni. Épp az ellenkezőjét érte el: zsúfolt, élvezhetetlen katyvasz, ami ráadásul bődületesen unalmas is. Hülyén éreztem magam, hogy mit összeszenvedek vele – az ilyen könyveket most már zokszó nélkül leteszem. De ott lebegett előttem A beavatott, és reménykedtem, hátha…

Mindhiába. Történik ez meg az, de nem sikerült bevonzania a történetnek, egy pillanatra sem tudtam élvezni az eseményeket, vagy szurkolni a szereplőkért. Néha felcsillant egy-egy halovány szikra, hogy talán most fordul a kocka, csak még egy kis idő… de nem. És meg kell osztanom a szomorú igazságot: semmi eredeti nincs a könyvben. Olyan népszerű YA-k szerelemgyereke, mint a Ne érints (Cyra képessége, nyavalygása, a körítés), a Vörös királynő (frázisok ismételgetése, harc az arénában) vagy a Sötét elmék (felvezetés). Ja és mennyire meglepő, hogy mindhárom könyvben szuperképességekről van szó, amit itt oly divatosan áramadománynak neveznek?

A fordulatoknak szánt valamik gond nélkül kikövetkeztethetőek. Felteszek egy találós kérdést( és nem, ez nem spoiler, mert az első fejezetekből kiderül): ha adott egy fiú és egy lány, de egyikük sem hasonlít a családtagjaira szemernyire sem, és a fiú úgy beszéli a shotet nyelvet, hogy előtte életében nem hallotta, vajon mit jelent mindez? Na vajon mit? Utoljára a Hó, mint hamu tudott ekkora gigantikus fordulattal meglepni, amikor az első két fejezetben kitaláltam a csattanót. (Itt egyébként csak egy részlet derül ki, a maradék a folytatásra marad.)

A könyv hemzseg a logikai hibáktól. Például vannak orákulumok, akik látják a jövőt, de ez az ellenállóknak vagy Cyrának meg sem fordul a fejében, Rothnak is csak akkor, amikor a története megkívánja. A másik, ami felett nem tudtam napirendre térni, az a Ryzek és Eijeh kapcsolat. Ryzek képessége, hogy emlékeket tud cserélni, nagyon tetszett, de Roth abszolút logikátlanul használja. Ha Ryzek átadja a rossz emlékeit Eijehnek, aki ettől felveszi Ryzek szokásait és „gonosz” lesz, akkor Ryzek a pozitív emlékektől miért nem lesz jó? Főleg, ha az évek során folyamatosan ezt csinálta? Még Cyrával is, és ő sem lett olyan, mint Ryzek? Hát ezt nem tudjuk.

A szöveg is gyenge. Magáról a sci-fi eszközökről alig van leírás, de mindenki által ismert teljesen jelentéktelen részletekről rengeteg. Az egész regény egyébként ilyen cselekvő leírásokat tartalmaz leginkább, aminek a következménye, hogy egyetlen magvas, idézhető gondolatot sem tud felmutatni. Viszont van egy félig jó hír is. Roth megfogadta a tanácsokat, hogy ő bizony nem tud megírni egy regényt két nézőpontban E/1-ben, így a narráció E/1-ben és E/3-ban váltakozik. Ezzel meg az a baj, hogy nagyon szerencsétlen megoldás, mert mit kell itt feleslegesen bonyolítani, legyen mindegyik E/3, és kész. Ráadásul a nézőpontok eloszlása sem egyenletes, Akos-szal kezdünk, majd egy csomó időre Cyra fejében ragadunk, az Akos-szal történtek egy részét meg képzeljük el. (És akkor még ott van a felcserélt fejezetcímek problémája is.)

A karakterek semlegesek maradtak. Cyra gondolkodását egyáltalán nem tudtam követni. Ráadásul a regény nagy hányadát nyavalygással töltötte, hogy így fáj, meg úgy fáj, ami roppant mód idegesített. Értem, hogy része a karakternek, de most komolyan, tegye fel az a kezét, aki szereti más nyavalygását olvasni! Cyra ezen a fronton egy az egyben olyan, mint Juliette a Ne érintsben, a hasonlóságok pedig folytatódnak, amikor megjelenik Akos, aki meg tudja érinteni. Pluszban még állandón ismételgeti (már a hajamat tudtam volna tépni), hogy ő Ryzek korbácsa. Azért Cyra minden kínja ellenére totál logikusan rengeteget tanul és képzett harcos. Annyira reális, de tényleg. Akos sem jobb, kábé olyan érdekes, mint egy darab farönk, pontosan ugyanannyi érzelemmel – mintha nem is a történet szereplője lenne, hanem valami báb. Tudom, hogy unalmas már, hogy újra és újra A beavatottal jövök, de abban az egyik legjobb indirekt YA szerelmi szál van, amit disztópiában valaha olvastam, így csak pislogni tudok, amit itt Roth leművelt. Szemernyi kémia sincs Cyra és Akos között, bár két ilyen semleges karakternél ez talán nem meglepő.

A kidolgozatlan karakterekkel való barátkozás problémáját a sok idióta név (ami szintén inkább fantasys, mint sci-fis) fokozta. Egy csomószor azt sem tudtam, kiről van szó, ráadásul hasonlítanak a nevek: Cyra, Cisi, Sifa, Ori stb. És az elnevezések is röhejesek voltak. Az ográt folyamatosan ogrének olvastam, és mindig elcsodálkoztam: mit keres itt Shrek?

De ami a legviccesebb, az a magyar vonatkozás. Akos teljes neve Akos Kereseth, amit nekem sikerült mindig „a kos keresett”-nek olvasnom. Sajna a regény végére sem jöttem rá, kit keresett a kos. A shotet (ilye hülye népnevet) simán sót ett lett nálam kiolvasva, de egyébként lehetséges, hogy a sötét szóból származik. Akkor ott volt még Vas is, amit nem így kell nyilván kiejteni, de nem tudtam elvonatkoztatni tőle. És hogy lássátok, mindez nem humbug, a következő szó az ékes bizonyíték.

Sivbarat: az a személy, aki xy számára a legkedvesebb barát. Egyébként direkt olvasgattam, hogy külföldön hogyan vélekednek a névhasználatról, ők is nevetségesnek találták-e, és bizony, találtam olyan illetőket, akik igen. 

A poszt születése közben Veronica Roth közzétett egy tumblr bejegyzést, amiben megerősíti, hogy a kifejezések valóban magyar ihletésűek (hurrá, nem csak beképzeltem az egészet!). A kézirat születésekor Romániában élt, és olyan magyar szavakat vett alapul, amiknek a hangzását tetszetősnek találta, elsősorban a k-két, a hosszú ó-két és a nyers h-két. A helyiek úgy tartják a magyar nyelvről, hogy: „A magyar a mennyország nyelve, mert egy örökkévalóságig tart megtanulni.” Akos neve pedig tényleg az Ákosból származik.

Ha már szóba hoztam a külföldi kritikákat, megemlítem, hogy az Árnyak és jelek megjelenése előtt nagy botrány volt amiatt, hogy a regény rasszista. Ezekre a vádakra is választ ad a szerző a tumblr bejegyzésében. Ha engem kérdeztek, egy kicsit felfújták a dolgot, és direkt magyaráztak bele olyat, ami nincs ott. Arról nem beszélve, ha rasszista, akkor azzal párhuzamosan miért van benne meleg páros? Ami a krónikus fájdalom üzenetét illeti, na azzal már vannak problémák, és nem egészen tiszta számomra, hogy Roth mit szándékozott kihozni belőle.

Összességében az Árnyak és jelek egy be nem váltott ígéret, ami talán jobban kidolgozva működhetett volna, de jelen formájában nem. És azt hiszem, a folytatásra sem vagyok kíváncsi. 

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Carve The Mark

Sorozat: Árnyak és jelek #1

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Kleinheincz Csilla

Olvass tovább!

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox

Várakozással vegyes félelemmel vettem a kezembe ezt a könyvet. Régóta furdalt a kíváncsiság, hiszen olyan izgalmas a fülszöveg. Tavaly viszont elolvastam a szerző új könyvsorozatának nyitódarabját, amitől a falat kapartam (az meg más tészta, hogy velem ellentétben egy csomóan imádják).

Jenna Fox balesetet szenvedett, és a kómából felébredve egy új életbe pottyan, amiben egy évvel idősebb, máshol lakik, nem találkozhat senkivel, nem ehet szilárd kaját. A családtagjai furán viselkednek, a baleset tabutéma, az apja mindig dolgozik, az anyja még a széltől is óvja és a nagymamája úgy kezeli, mint egy idegent. A lány semmire sem emlékszik a felébredése előtti időkből; életének különböző szakaszaiból származó videókkal próbálja felfrissíteni az emlékezetét. Lassacskán kezdenek előjönni a dolgok, de Jenna olyan változásokat vesz észre magán, amik felkeltik a gyanúját, hogy itt valami sokkal többről van szó.

Nagy megkönnyebbülésemre tetszett a könyv. Pearson írói stílusa nagyon jól reflektál a történetre. Egyszerű, letisztult, mégis sokatmondó, és valahogy azt az érzetet keltette bennem, ami a főszereplőben megy végbe, átadja az ürességet. Ez a szereplőkön is látszik, nem mondhatni, hogy van karakterizálás vagy, hogy egyáltalán lenne jelentőségük, egytől-egyig távolinak éreztem őket. A gyenge romantika nem váltott ki belőlem semmit, de ezúttal ez nem zavart, mert pontosan ehhez a Jenna Foxhoz illik. Az tény, hogy Dane karakterénél megerőltethette volna magát picit jobban az írónő, mert szembeállításra használja a jó-rossz kérdéskörben, de az égvilágon semmit nem tudunk meg róla.

Fogalmam sincs, vajon tudatos írói szándék volt-e, hogy elég hamar egyértelmű legyen, valami nincs rendben. Nem igazán szerencsés, ha az olvasó jóval a főhős előtt kapiskálja, mi a helyzet, és nekem már a fülszövegből lejött. Akkor nyert 100%-os bizonyosságot, mikor először említésre került Jenna apjának fő életműve. Pedig áll-leesős fordulat lehetett volna, ha nem ilyen direkt módon van felvezetve.

Viszont rengeteg olyan kérdést hozott magával, ami igazán üdítő egy YA könyvben, mindig szeretem, ha nem az akción van a hangsúly, hanem a moralizáláson. Jelen esetben azon filozofálhatunk, hogy mi teszi az embert azzá, aki, a származása, a gondolatai vagy a tettei? Ezt az eszmefuttatást lazán kikaphatjuk a történetből, és kiterjeszthetjük a világunkra, gondolok itt most a rasszizmusra, a homofóbiára, a fogyatékkal élőkre, az alacsonyabb társadalmi osztályúakra és így tovább. A történet ezt a szálat viszi végig, és noha nem voltak izgalmas pillanatok, sem egetrengető fordulatok, ez ebben a formában, ilyen stílussal bőven elég volt.

Egyedül az epilógus nem hiányzott a végén, eléggé rombolta az összhatást, ráadásul jót tett volna a történetnek, ha sejtelmességet hagy maga után. De mivel a végén eléggé elkapkodta az eseményeket az író, és nem tudott normális lezárást kicsikarni magából, gondolom így egyszerűbb volt.

Az imádott Jenna Fox egy háromrészes sorozat első része.  Fogalmam sincs, hogy a másik kettő miről szólhat, mivel ez egy kerek, lezárt történet. Mivel jókat nem hallottam még róluk, ezért nem is szándékozom a sorozatot folytati, ezt a könyvet viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki szeret az emberi léten elmélkedni.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: The Adoration of Jenna Fox

Sorozat: Jenna Fox #1

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2011

Oldalszám: 352

Fordította: Németh Anikó Annamária

Olvass tovább!

E. Lockhart: A hazudósok

Eredetileg nem szándékoztam elolvasni A hazudósokat. Gyakran szembetaláltam magam vele a goodreadsen, de nem csigázott fel a fülszöveg, az angol borító egyáltalán nem tetszik. Aztán a Ciceró kihozta gyönyörű köntösbe csomagolva Rudolf Anna fordításában, aki a fantasztikus Gayle Forman könyveket és az Amíg éleket követte el (több fordítást neki, de tényleg!). Kiderült, hogy megmásíthatatlan elhatározásom mégsem annyira megmásíthatatlan.

Cady az előkelő Sinclair család sarja, a családé, melyben a tökéletesség, a látszat, a hazugságok generációról generációra öröklődnek. A nyarat minden évben a magánszigetükön töltik szülők, lányok, testvérek, unokák. Cady két korabeli unokatestvérével, Mirrennel és Johnnyval, illetve Johnny barátjával, Gattel kapcsolódik ki a vakáció során; barátságuk örökérvényű, de kizárólag a szigetre és a nyárra korlátozódik. Aztán a tizenötös nyáron történik egy baleset, aminek következtében Cady fejsérülést szenved, és elfelejt dolgokat. Két év elteltével Cady visszatér a szigetre, és válaszokat keres. Nem érti, miért nem kereste a szerelme, Gat, akivel összejött, miközben a srácot barátnő várta otthon. Nem érti, miért változott meg a családtagjai viselkedése. Próbálja kibogozni a titkokat, összerakni a tizenötös nyár történéseit, és rájönni, hogyan állnak Gattel.

Így utólag meg kell mondjam, sajnáltam volna, ha kimarad ez a könyv az életemből. Teljesen levett a lábamról. Olyan az írói stílus, amit szeretek: kusza, zavaros, kissé elborult, éppen olyan, amit elvárhatunk egy megbízhatatlan narrátortól, aki a migrénjétől szenved, és nem mindig tud koherens gondolatokat kicsikarni magából. Még ha nem is okozott katarzist, nem dobtam hátast a fordulatoktól, a különleges fogalmazás, a hangulat, a bizonytalanság érzése maradéktalanul kielégítette minden igényemet. Rendkívül tetszettek a költői túlzások, remekül fokozták a főhős kiszolgáltatott állapotát. Egy példa:

„Aztán elővett egy pisztolyt, és mellen lőtt. Az előkertben álltam, ott estem össze. A seb szélesre nyílt és a szívem kihullott a bordáim közül, lebucskázott a virágágyásba. Vér lüktetett ütemesen a nyílt sebemből,
aztán a szememből,
a fülemből,
a számból.”

A hazudósoknak nulla információ birtokában a legjobb nekiállni, szóval ennek tudatában olvassátok tovább, amit írok. A bejegyzés nem tartalmaz spoilereket, de felsejlenek a könyvből kiragadott elemek a családdal meg a dramaturgiával kapcsolatban, amik előrevetítenek, hogy olvasáskor minek lesz jelentősége. Ismétlem, nem spoiler, nem lövök le semmit a cselekményből, csak jobb, ha semmit sem tud az ember.  

Köztudott, hogy ez a könyv a nagybetűs FORDULATról híres. Nem tudtam, mi az, csak hogy van benne valami, amitől sokan lehidaltak. Ennek ismeretében már az elején rájöttem, hogy miről van szó, ha az ember egy kicsit is gondolkodik, nem nehéz kitalálni. Lockhart képes volt arra, amire Lauren Oliver nem, úgy passzintotta össze az eseményeket, hogy logikusak és értelmesek legyenek. Működtek a dialógusok, és nem azt éreztem, mennyire izzadva erőlteti az egészet a nagy fináléra. Igazából egyetlen jelentős árulkodó nyom volt, de ha az ember gyanútlan, simán átsiklik rajta. Bár lelőttem a poént, de élveztem a mondatokban megbúvó rejtjeleket, Cady nyomozását, a karakterek reakcióit. És amikor kiderült, pontosan mi történt, sokkot kaptam, pedig már előtte a felvezetés is alaposan elborzasztott. De ez, hogy egy nemes szándék a meggondolatlanság miatt mibe torkollott, igazi arcul csapás volt. Remekül építette fel Lockhart azt az alapot, ami mindent megmagyaráz: a cím, a gazdag család álszent hozzáállása, ahol a pénzért mindenki hazudozik, és többnek mutatja magát, mint ami. Valahol elgondolkodtató és szomorú ez a színjáték, főleg, hogy a valóságban is biztos így van.

„A családban az öregek – anyu, a nagynénik, Papa – életcélja a szép tárgyak felhalmozása. Az nyer, akinek a legtöbb cucca van, amikor meghal.

 De mit nyer? Ezt szeretném tudni.”

Már-már gyomorforgató volt, ahogy összetört az idilli kép. A könyv eleje csalóka, elhiteti velünk, hogy milyen összetartó ez a család, hiszen együtt töltik a nyarukat. Aztán előkerül a kalapból Cady, Mirren és Johnny szüleinek pénzéhsége, ahogy a nagymama vagyona miatt marakodnak egymással, és az apjuknak nyaliznak, hogy őket részesítse több ellátásban. Egyikük sem tett le semmi maradandót az életben, mégis természetesnek veszik, hogy apu pénzeli őket. És ami még rosszabb, hogy a gyerekeiket eszközként használják a nagypapa megpuhítására, és ezt az attitűdöt állítják be követendő példának. Lockhart idealistán ütközteti a becstelen felnőtteket a még romlatlan gyerekekkel, akik igyekeznek kitartani az elveik mellett; még nem hagyják, hogy a pénz legyen az úr az életükben, ami miatt mindenen és mindenkin átgázolnak. De aztán bebizonyosodik, hogy néha a jó szándék sem ér fabatkát sem.

 

A romantika nem kap hangsúlyos szerepet, inkább olyan csupasz váz, mint Cady és Gat kapcsolata is, hiszen ahogy Gat megjegyzi, a szigeten kívül nem is ismerik egymást, és alapvető dolgokkal nincsenek tisztában a másikról. A letisztultság ebben a vonatkozásban is nagyon tetszett, bár ebből kifolyólag sem igazán kötődtem a pároshoz meg a többi szereplőhöz sem. Gat karaktere kapcsán Lockhart még két fontos témát boncolgat:előkerül a rasszizmus és kiérződnek a társadalmi különbségek is.

 

A könyv színes részét meseblokkok képezik: ismert meséket írt át Lockhart úgy, hogy a történet tanulsága az egyes eseményekhez kötődjön. Nagyon ötletes megoldás ez, minden közbeékelés során sokat dobott a sztorin. A mesék jól rávilágítanak a „tökéletes” Sinclair család hibáira: kívülről hiába tűnik mesésnek az életük, valójában közel sem az, mindegyiküknek megvan a saját szennyese, amit igyekeznek elfedni, hazudnak és tettetnek, hogy minden rendben.

Különleges és egyedi könyv ez, szorongató, baljós hangulattal és egy megoldásra váró rejtéllyel. Aki szereti az ilyesmit, annak bátran ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  We Were Liars

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 246

Fordította: Rudolf Anna

Olvass tovább!

2014 legjobb könyvei

2014 könyves szempontból visszaesés az előző évekhez képest. Ennek több oka is volt, de azért úgy gondolom, ez a mennyiség nem vállalhatatlan.

Összesen 75 könyvet olvastam el az évben. Ebből 26-ot angol nyelven. Rágyúrtam a sorozatokra, így 17-et fejeztem be, és mindössze 12-t kezdtem el (ezekből 2-t egyúttal végig ledaráltam). Természetesen csak azok a sorozatok tartoznak ide, amiket folytatni szándékozok, mert akadt jó pár kaszált is. Klasszikus irodalmat sajnálatos módon nem olvastam, ezen idén változtatni szeretnék. A Száll a kakukk fészkérét akartam nagyon, de a nyelvezete annyira irritált, hogy muszáj volt félbehagynom. Fogadalmaim nincsenek, mert néha így is azt érzem, hogy a mennyiségért olvasok, és egy jó könyv közben is azon kattog az agyam, hogy mikor olvashatom már a következőt, ahelyett, hogy élvezném.

Összeszedtem 10 könyvet, amit nagyon szerettem 2014-ben. A sorrend nincs kőbe vésve, de azért próbálok valami hierarchiát felállítani.

10. Hex Hall
Az év utolsó olvasmányaként megkoronázta 2014-et. A frappáns humora kellemes órákat okozott, és ismét rájöttem, hogy még eladható számomra a nagyon tinis YA.

9. A hűséges
Annyira lehúzták ezt a könyvet külföldön és itthon is, hogy féltem, mit kapok. Azóta sem értem a fanyalgókat, mert Veronica Roth képes volt arra, hogy még egyszer csavarjon a sztorin, és ezzel elérte, hogy leessen az állam. Ráadásul merész volt, és meghúzott egy olyat, amihez az írók többsége nem elég bátor. (Szerintem a fogadtatás válasz is arra, hogy miért.)

8. Az emlékek őre
Nem mostanában íródott ez a könyv, és azt hittem túl gyerekes lesz. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyszerű, letisztult stílusa ellenére olyan súlyos gondolatokat tartalmaz, hogy átszellemülve végeztem ki. Később az egész sorozatot is elolvastam. Nem értek fel az első részbeli tökélyhez.

7. 1.4
Ezt csak azért nem teljes ámulatban tettem magamévá, mert ha úgy vesszük az első rész ismétlése. Ezáltal nem nyújthatta már ugyanazt a wtf érzést, de még így is remek volt.

6. Szólit a szörny
Nem gondoltam volna, hogy bekönnyezek egy mesén, de megtörtént. Megérinti az ember szívét-lelkét ez a könyv. Az illusztrációk nem rosszak.

5. A szukkubusz éjszakája
Noha semmiről sem szólt, mégis imádtam ezt a könyvet, és ez volt a sorozat utolsó darabja, amiben nem csalódtam. Ezután már nem voltam maradéktalanul elégedett a történetfolyammal.

4. Felszabadulás
Nem ért fel az első részhez, de ugyanazt a hangulatot hozta, és ez bőven elég volt. A világfelépítés pedig még mindig fantasztikus.

3. A hollófiúk
Ettől a könyvtől is tartottam, mert sokan állítják, hogy nem Stiefvateres. Nem tudom, hogy ők mit olvastak, de a stílusa pontosan olyan volt, ami a szerzőre jellemző, és ennek megfelelően lassú tempójú, de hatásos atmoszférával megáldott olvasmány.

2. Anna és a francia csók
Ennek a könyvnek hála pár óra erejéig ismét szerelmes tini lettem, és pillangók repkedtek a gyomromban. A folytatása már nem volt képes megközelíteni ezt a feelinget, amire azóta is szívesen gondolok vissza.

1. Nem vagyok sorozatgyilkos
Annyira meglepődtem ezen a témán, aztán meg az év legjobb olvasmánya lett. Imádom.

Olvass tovább!