Legelőször
is le kell szögeznem, hogy a józan észt ki kell hajítani az ablakon. A tények a
következők: Allyson egy idegen országban (mit országban, kontinensen),
találkozik egy vadidegen sráccal, akiről az égvilágon semmit sem tud, és elmegy
vele, csak úgy felelőtlenül. A srác kirabolhatja, megerőszakolhatja,
prostitúcióra kényszerítheti, eladhatja emberkereskedőknek, és még folytathatnám
a szörnyű forgatókönyvek sorát. Pesszimista énem ostobának titulálná
Allysont, és csóválná a fejét, hogy ilyen kevés agysejttel áldotta meg a
teremtő. És ha tényleg ilyen hozzáállással állunk neki az egésznek, a könyvet
be is csukhatjuk az első oldalakon. A való világban így működik, és a Csak egy nap nem követendő példa.
De! Van egy
álmodozó énem, akinek a történet Párizs ízű és illatú álmainak manifesztációja
egy kis holland fűszerezéssel. Az álmodozó énem bele akar bújni ebbe a könyvbe,
találkozni akar egy olyan sráccal, mint Willem, akivel csodálatos napot tölthet
el, még ha csak egyetlen egyet is. Az álmodozó énem vágyik egy ilyen kalandra,
de mivel nem kaphatja meg, ebben a könyvben kiélheti, és úgy tehet, mintha a
világ más törvények szerint működne. Ahol nem a legrosszabbat feltételezi
mindenkiről.
És ezt a
vágyamat a Csak egy nap
maradéktalanul kielégítette. Forman megteremtette számomra a kalandot, az
atmoszférát, úgy éreztem, ott mászkáltam Párizs utcáin, éreztem az ízeket,
illatokat. Bár nem hiszek az egy nap alatt bimbózó örök szerelmekben, ennek a
könyvnek még ezt is elhittem. Abban viszont hiszek, hogy igenis gyakorolhat egy
pár órás találkozás az emberre óriási hatást, ami az egész életszemléletét
megváltoztatja.
Az egyetlen problémám a főhőssel, Allysonnal volt, akivel nem igazán sikerült azonosulni. Kezdjük ott, hogy mindig „vicces”, mennyire sajnálatra méltóak szegény amerikai kölykök, mikor a szüleik érettségi ajándékként európai körutazást adnak a gyereküknek ajándékba, és a gyerek nem élvezi. Persze az édesanyja elnyomja, beosztja a lánya idejét, még azt is megszabja, hogy mit tanuljon, de ha valaki 18 évesen ezt hagyja, azzal nagyon nem tudok mit kezdeni. Allyson első „lázadása” voltaképpen a párizsi útja Willemmel, ami tök jó abból a szempontból, hogy bevállalósabb lett, de nekem a viselkedése az egész kaland alatt nem állt össze. Nem értettem, miért féltékenykedik Willemmel kapcsolatban mindenre, mikor egyáltalán nem ismeri. Olyan reakciói voltak néhol, hogy a szememet forgattam, és azt sem értettem, Willem mit eszik a lányok azon kívül, hogy hasonlít Louise Brookes-ra.
Willemet
viszont nagyon bírtam, noha nem sok minden derül ki róla, a személye végig
titokzatos marad – ez a vonzóereje.
Nagy, világjáró művészlélek, akinek a maszkja alatt repedések lakoznak, csak
ennyi idő alatt nem tudjuk meg az okát. Szerettem az egyetlen napjukat, amit az
anonimitás jótékony jegyében töltöttek. Az ismeretségük végül kissé tovább
fajul, mint gondoltam volna, és egy olyan megoldással zárul, ami várható volt a
hatás szempontjából. Elválnak, csak nem derül ki Allyson és az olvasó számára,
egész pontosan, mi történt.
Én abban a
tudatban éltem, hogy az egész könyv csak egy nap alatt játszódik, úgyhogy kissé
meglepődtem, mikor következett az a rész, ami Allyson Willemmel töltött ideje
utáni évét mutatja be. A hatást, amit Willem gyakorolt rá, illetve a furcsa
szétválásuk okozta következményeket.
Az eredeti borító
Allyson
viselkedését ezután sem tudtam mire vélni. Ahelyett, hogy annak fogná fel azt a
napot, ami volt, egy szép emlék, amit díszdobozba csomagolhat, örök szerelmének
elárulása miatt érzett fájdalmában depresszióba esik. Itt volt az a pont a
regényben, ami nehezen csúszott, mert Allyson annyira túlzásba viszi az
egészet, hogy az hihetetlen. A nyomorát az is tetőzi, hogy a barátsága
Melanie-val egyre csak lazul, és mivel sosem volt barátkozós típus, már azt sem
tudja, hogy kell. De ahogy beiratkozik egy Shakespeare kurzusra, és új barátra
tesz szert Dee személyében, újra és újra eszébe jut az a nap, amit el akar
felejteni. Úgy dönt, felkutatja Willemet, hogy legalább választ kapjon a
miértre. Ez közel sem egyszerű, mert még a vezetéknevét sem tudja, de nem adja
fel. És ahogy célt talál magának, úgy kezd kilábalni a depresszióból, úgy kezdi
újra felfedezni önmagát, kitör az anyai szigor alól, és a saját kezébe veszi az
életét. Ezért hálával tartozik Willemnek. A szerző remekül ábrázolja a fiatalkori
identitáskeresést.
Gayle Forman
stílusát nagyon szeretem. Olyan szép kifejező az írásmódja, és rendkívül
érzékletesen adja át az érzelmeket, pedig nem mondhatni, hogy túlságosan
eseménydús lenne a könyv vagy sokkoló fordulópontokat mutatna fel. Sajnos a
fordítás igyekszik ezen rondítani, olyan hangulatromboló szavakkal és
kifejezésekkel van teletűzdelve a könyv, amiket száz éve nem használ senki, és
értelmező szótárt igényelnek. Számomra rejtély, hogy ezt miért nem
korrektúrázza valaki, mert nem hogy a környezetemben nem beszél senki így, de
egy tizen-huszonéves fiatal meg pláne nem. (Tanulság: ezentúl semmit sem
olvasok el, ami a fordító nevéhez fűződik, úgyhogy az Engedj el is kimarad az életemből.)
A lényeg,
hogy egy bizonyos hozzáállással kell olvasni a Csak egy napot, Párizst szeretőknek garantált élvezkedés, én nagyon
szerettem benne még a laposabb részeket is, és a sok Shakespeare a kedvemet is
meghozta az említett drámákhoz. A könyv vége pofára esős függővég, ami rögvest
a következő könyvért kiált. A folytatásban Willem szemszögéből ismerhetjük meg
azt az egy napot, majd az azt követő egy évet.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Sorozat:
Csak egy nap #1
Eredeti
cím: Just One Day
Kiadó:
Ciceró
Megjelenés
éve: 2014
Oldalszám:
388
Fordította:
Sóvágó Katalin
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése