Richelle Mead: The Glittering Court

A The Glittering Court a 14. Richelle Mead könyvem. Megdöbbentő szám, pedig a publikált regényeinek csak töredékét olvastam. Én annak a híve vagyok, hogy egy szerző ne ontsa magából tonnaszámra a történeteket; a sietség egy idő után meglátszik a teljesítményen. Eljött az idő, hogy kijelentsem, Richelle-t is utolérte a végzet.

Elizabeth Osfrid grófnője, vére és rangja méltán híressé teszi. Amikor beütnek az anyagi nehézségek, a nagymamája házasságot szervez egy olyan emberrel, aki Elizabeth-nek egyáltalán nem nyeri el a tetszését. Ekkor adódik egy lehetőség, és megszökik. A szolgálólánya, Adelaide helyébe lép. Csatlakozik a Glittering Court nevű szerveződéshez, akik lányokat taníttatnak, hogy az Új Világban az ottani agglegények feleségeként megállják a helyüket. Elizabeth-nek azaz innentől kezdve Adelaide-nek titkolnia kell a valódi kilétét, és még az újonnan szerzett barátnőinek sem árulhatja el a titkát. Egyetlen szövetségese a Glittering Court működtetőjének fia, Cedric, aki maga is egy súlyos titkot rejteget. Adelaide terve akkor mond csődöt, amikor beleszeret Cedricbe…

Azt szűrtem le a Meaddel való legutóbbi két találkámból, hogy más műfajok felé kacsintgat. Ez nem feltétlen lenne probléma, de a próbálkozásait továbbra is fantasynek álcázzák. A Soundless összességében egy disztópia volt, aminek az utolsó néhány fejezete rohant műfajt változtatni; a The Glittering Court pedig nyomokban sem tartalmaz fantasy elemet, valójában inkább egy történelmi romantikus jellegű sztori szeretne lenni, ami semmi újat nem tud felmutatni a piacon. Végig azt vártam, hogy a vallás alapjául szolgáló angyalok leszállnak az égből, de egy idő után kezdtem felfogni, hogy ilyesmi nem fog bekövetkezni. Sajnos azt kell, mondjam, hogy Mead zsánerkísérletei nem sültek el túl jól, bár a Soundlesst még szerettem a disztópia jelleg miatt, hiába volt gyengécske, ennél a könyvnél leginkább csak azon tűnődöm, miért gondolta bárki is, hogy ez a történet érdekel valakit.

De ami a legelképesztőbb, hogy A The Glittering Court trilógia! Méghozzá főszereplőváltós típusú. Adelaide barátnőinek a szemszögéből fognak játszódni a következő kötetek, és ugyanazt az időszakot ölelik fel, mint Adelaide története. Nekem ebből bőven elég volt egyszer is, gőzöm sincs, hogy mi az, amit még két másik regényben ki lehet fejteni, főleg, hogy engem egyik lány sem érdekelt. Miráról meg kvázi annyit sem tudtunk meg, hogy egyáltalán felmerülhessen szikrányi esélye annak a gondolatnak, hogy róla akarnék olvasni. Annyi infóval rendelkezünk róla, hogy állandóan eltünedezik, és nincsenek kérői, és ennek annyira misztikusnak kéne lennie, hogy be kéne tőle rosálnunk…

Amikor először olvastam a fülszöveget, rögtön az jutott eszembe, hogy Mead meg akarja lovagolni a Párválasztó sikerét, hiába nincsenek ordító hasonlóságok, és teljesen másról szól a könyv. Mármint ez annyira nem Mead miliője, hogy csak furcsállni tudtam az egészet, hogy ilyen könyvet írt – mintha nem is az ő könyve lenne. A stíluson érződött, Adelaide visszaszólásai mutattak hasonlóságot Rose-zal vagy Georginával, de ez a habos-babos környezet, a kilométer hosszú ruhaköltemény és báli leírások idegenek voltak, nem az, amit megszoktam. Sajnos sok helyen untam a leírásokat, a könyvet, a történéseket vagy azok hiányát, ezért is tettem félre hónapokra a könyvet, és külön lelkierőt kellett gyűjtenem, hogy befejezzem. Valahogy nem érdekelt.

Valakinek sikerült megtréfálni, ugyanis a Goodreadsen kitett első fülszöveg – amit a blogra is fordítottam – nem egyezik a könyv cselekményével. Abban ugyanis az áll, hogy Cedric sem tudja, hogy Adelaide kicsoda, holott már a könyv elején találkoznak, és a fiú segít neki fenntartani az álcáját még annak árán is, hogy mindketten bajba kerülnek, ha kiderül az igazság. Emiatt kissé zavarban éreztem magam a történet kezdetén, kellett egy kis idő, hogy belerázódjak. Voltak pillanatok, amikor élveztem az olvasást, úgy a háromnegyedétől viszont bele-belelapoztam, annyira akartam, hogy vége legyen.

A The Glittering Court egy paradoxon. Egyszerre éreztem úgy, hogy rengeteg minden történik benne, és mégsem történik semmi. Ennek az oka, hogy a történet nagyon hosszú időt ölel fel, és Mead fittyet hány a „show, not tell” szabályra, így minden csak le van összefoglalóan írva, és ez egy idő után kifárasztja az embert. Az elején még Elizabeth életét mutatja be, majd már a Glittering Court több hónapnyi felkészülését, aztán a több hónapos hajóutat, majd az Új Világban történteket, a legvége előtt az aranykeresést, és az egész csak úgy ömlött rám, sok volt, és nem voltak agyeldobós fordulatok, nem volt feszültségkeltés, nem volt semmi. Arról már ne is beszéljünk, hogy Tamsinnal kapcsolatban kétszer sikerült eljátszani ugyanazt a fordulatot, ami legelőször sem váltott ki belőlem érzelmeket. Úgy éreztem, mintha egy közepes minőségű, gyenge átívelő szálas tévésorozatot fogyasztanék szövegformátumban, és az egészet helyszínváltásokkal tarkított epizodikus cselekményű montázsok tarkítják.

A szerelmi szál sem jött át, bár Cedricet bírtam, de miközben ők több hónap alatt érzelmeket kezdtek el táplálni egymás iránt, addig én ezt a leíró események sodrában olvasóként nem érzékeltem. Nem alapozódtak meg az érzések kulcsmomentumokkal, az első csók pont nem a legjobbkor csattant el, nem jött át a nem lehetnek együtt szenvedés igazi mélysége. Mindez ment a kukába a kapcsolatuk egyszerű, kényelmes lerendezésével, ami klisésen adta magát, de ki gondolta volna, hogy az együttlétükhöz vezet. Cedric súlyos titka olyan homlokráncolós kategória, ez volt a nagy titok? tűnődéssel.

Adelaide-t csak azért nem utáltam annyira, mert voltak jó szövegei, de iszonyatosan idegesített, mikor önmagát sajnáltatta, hogy nem aludhat pihe-puha párnák között meg milyen nehéz élete van, és így tovább. Aha. Persze. Hogyne. Az Új Világban ismét történik egy helyszínváltás, amit Adelaide nem tervezett be, és ezen a ponton olyan ismerősség érzésem lett, és aztán rájöttem, hogy az egész sztori mire emlékeztet: Nicole Kidman és Tom Cruise közös filmjére, a Túl az Operenciánra.

Önmagában az alapötlettel vannak ellenérzéseim. Lássuk csak lecsupaszítva: Elizabeth nem akar férjhez menni egy vadidegen férfihoz, akit nem szeret, ezért Adelaide-ként elhajózik egy szigetre, hogy utána férjhez menjen egy vadidegen férfihoz, akit nem szeret. PARADOXON. Arról már ne is beszéljünk, hogy a könyv végig tárgyként kezeli a nőket, akiket áruként adnak el, és ennek mindenki örül, és ez mindenki szerint normális, és a nőknek az a dolguk, hogy engedelmes feleségek legyenek, akiknek a háztartás vezetése a feladatuk. Na ne. Nekem ezt kéne élveznem? Komolyan? (A pontosítás kedvéért azért hozzáteszem, hogy nem kényszerítik őket semmire, nem kötelező megházasodniuk, ha nem akarnak, de akkor is, ez mi ez?) Rendben, fogadjuk el, hogy ez egy ilyen világ. De egyetlen ellenhang sem nyilvánítja ki, mit gondol.

A könyv deus ex machina megoldásai írói lustaságról árulkodnak, a végéért különösen jár az ironikus taps. Olyan karakterek mentik meg a napot, akik addig nem szerepeltek a könyvben. Egy csomó feldobott szál elvarratlan marad, hiszen ez egy sorozat, na de én nem akarom elolvasni Mira és Tamsin történetét, akkor miért kell egy félkész könyvvel beérnem? Nem értem.

Ha Richelle Mead új témájú könyvvel rukkol elő, azért ott leszek, mert a stílusát még mindig csípem; remélem igyekszik összekapni magát. Úgy néz ki, hogy a Könyvmolyképző megvette a kiadási jogokat, tehát valamikor a jövőben magyarul is a kezünkbe kaparinthatjuk Adelaide kalandjait.

Értékelés: 3/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Glittering Court #1

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 400

Olvass tovább!

Richelle Mead: Vámpírakadémia

Rólam és a könyvről röviden annyit árulnék el, hogy a "hanyagolom a vámpíros irodalmat hadművelet" részeként nem állt szándékomban elolvasni a Vámpírakadémiát. Aztán az egyik barátom állandóan nyaggatott, hogy ezt nekem el kéne olvasnom, mert hogy neki nem igazán tetszett, én meg beadtam a derekam, mert kíváncsi voltam, mi akasztotta ki ennyire. Oké, tudom, hogy igazából ebben semmi logika nincs, nem is kell keresni benne, mert a normális emberek a jó ajánlásokra vetik rá magukat, de szeretem néha kínozni magam rossz könyvekkel. Úgyhogy nem is tudom kettőnk közül melyikünk lepődött meg jobban, mikor csont nélkül bejött a Vámpírakadémia - és később az egész sorozat is.

A Dermesztő ölelés közben viccesen elejtettem egy megjegyzést, miszerint, ha Richelle Mead az oroszlánok étkezési szokásairól rittyentene könyvet, nekem még az is tetszene, és ezt azért jegyzem meg újból, mert a sorozat sikere számomra elsősorban az írónő fergeteges stílusából fakad. Nem szép barokk körmondatokban, oldalakon át tartó érzelemábrázolásokkal ír, de neki nem is kell. Helyette egy kötetlen, laza, kellemes atmoszférát teremt, ami olyan érzéseket kelt bennem, mintha egy jó társaságban kikapcsolódva tölteném el az időt, és ez a rá oly jellemző sajátos hangulat a karakterek szellemes párbeszédeiben csúcsosodik ki. A szereplők remekül bánnak a szavakkal, mindenre van valami frappáns megnyilvánulásuk (főleg Rose-nak), amin csak derülni lehet, és ez még a hatodik kötetre sem laposodik el egyáltalán. Ami azt illeti Richelle szukkubuszos sorozatának ugyanez a fő erőssége, és ugyanezen okok miatt szeretem azt is nagyon.

A másik oka a sorozat sikerének egyértelműen a színes karakterek. Mindegyiküknek saját külön személyisége van, nem egysíkúak, senki sem fekete vagy fehér, vannak jó és rossz tulajdonságaik. Rose, a főhős egy erős női harcos, ugyanakkor egy egoista, beképzelt, nagyszájú, idegesítő liba, aki néha lotyóként viselkedik, nem éppen az ideális viselkedés megtestesülése. El nem tudom mondani, hogy mennyire ki nem állhattam az első könyvben, időnként megcsapkodtam volna egy jó nagy büdös ponttyal, hogy tanuljon már meg tiszteletet mutatni mások iránt, és nőjön fel. Hál'istennek gyönyörűen elindul a személyiségfejlődés útján, megmutatkozik az ereje, hogy mennyi mindent megtenne a szeretteiért, ugyanakkor mégis megmarad az idegesítő pimaszsága, de ekkor már egészen megkedveli az ember. A többi karakter is hasonló változásokon esik át, és igazából Lissán kívül nem is tudok olyat mondani, akit ne kedveltem volna meg. De mindenképpen ki kell emelnem Christiant a mindig szarkasztikus modorával és Adriant, akik remek szituációkat hoznak össze Rose-zal, mikor egy társaságba kerülnek.

 Ami a szerelemi szálat illeti, szerintem remekül bontakozik ki az első kötetekben. Nem nyálas, nem sok, bár ez főleg Rose és Dmitrij tanár-diák kapcsolatának köszönhető, ami nem engedi, hogy elfajuljanak az érzelmek, inkább csak lopott pillanatokhoz vezetnek. Persze ez a tökéletes recepet arra, hogyan tartsuk fel az olvasó figyelmét, el kell húzni előtte a mézesmadzagot időnként, hogy aztán türelmetlenül várhasson a beteljesülésre. Ami egyébként pont akkor és pont úgy következik be, ahogy az el is várható - az az egyik kedvenc részem -, aztán a kötelező bonyodalommal sikerül meg is semmisíteni azt. Ebbe nem akarok részletesen belemenni, a húzás remek és megdöbbentő, de talán jobb lett volna annyiban hagyni a dolgokat, és más irányba terelgetni a történetet. Ez persze furán hangozhat, mert önmagammal szemben támasztott ellentmondás, amiért azt mondom, hogy talán jobb lett volna, na nem mintha nem lennék elégedett a kivitelezéssel, csak talán sok volt így már a kavarás, nem tudom. Azt mondanom sem kell, hogy az egész sorozatból Dmitrij a szívem csücske a vállig érő selymes hajával, a meleg barna szemeivel, az antiszociális természetével és az orosz akcentusával. Gyimka szerénységének, ugyanakkor mérthetetlen erejének kombinációja nem csak Rose-ra, de rám is nagy hatással volt, konkrétan a kedvenc könyves pasik listáján rögvest az élre is száguldott.

A fent írtak azok, amik kellenek ahhoz, hogy jobbá tegyék a cselekményt, mert abban azért vannak hiányosságok. Igazából csak annyiba tudok belekötni a történetvezetéssel kapcsolatban, hogy sok helyen kiszámíthatóság jellemzi, mindig van egy pont, ahol ki lehet sakkozni, merre lendül tovább a sztori, és lehetne benne több leesik az ember álla jellegű fordulat. De annyira nem zavaró ez sem, mert a stílus és a karakterek szerintem tényleg kompenzálják ezt, és Richelle még így is tud valamit, mert hat köteten át sem ül le a sztori, végig van valami akció, ami felkavarja az állóvizet. Ezen kívül kiválóan építi be az új szereplőket a történetfolyamba, és az egész koncepció elég átgondoltnak tűnik.

 A lényeg a lényeg, én imádom ezt a sorozatot, és még belegondolni is rossz, hogy ha rajtam múlik, megfosztom magam tőle. Mindenkinek bátran ajánlom, hogy kezdjen bele, és ha az első kötet annyira nem is tetszik, mert Rose a halálba idegesít, akkor is érdemes belevetni magunkat a folytatásba.

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Vampire Academy
Kiadó: Agave
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 240
Fordította: Farkas Veronika

Olvass tovább!