Most, hogy végre sikerült megnéznem a filmváltozatot, kiengedhetem a mélyről a levegőt, akkora megkönnyebbülés öntött el. Mert ez a film egyszerűen fantasztikus lett. Az hagyján, hogy ültem a vászon előtt bambán úgy, mint akire valaki ráragasztott pillanatragasztóval egy vigyort (a végét leszámítva persze), de a film után azt éreztem, hogy legszívesebben most azonnal megnézném még egyszer. Ez a reakció nálam olyan ritka, mint a fehér holló, szóval csak ennyire bűvölt el.
Amikor a könyvről próbáltam valami véleményfélét kicsiholni
magamból – nem volt olyan könnyű, nehéz volt szavakba önteni a megfoghatatlant
– akkor azt állapítottam meg, hogy a történet esszenciáját a párbeszédek adják.
Főként a Hazel és Gus közti beszélgetések, ami a lényeg, és ebbe társulnak be
időnként a többi karakterek. Az számít, hogy a főhősök, akiket távolról
megérint a halál szele, nem agonizálnak a sorsukon, hanem igyekeznek kihozni a
helyzetükből a lehető legtöbbet. Tehát viccelődnek a saját nyomorukon, mert
csak így lehet elviselni az életet, és elraktározni mélyre a rettegést.
A könyvben Hazel és Gus beszélgetéseit, eszmefuttatásait
egyszerűen imádtam. Már nem egyszer láttuk, hogy az átültetni való szöveg,
aminek alapanyagnak kéne lennie, elveszik a forgatókönyvben. Példaként most
hirtelen a Csontváros jut eszembe,
ahol Jace személyiségét a vicces beszólásai határozták meg, de a filmből az
jött le, hogy az írók elfelejtették olvasni a könyvet. Biztosan túl vastag
volt. Szerencsére a Csillagainkban a hibára
mindez nem vonatkozik, mert átemelték a könyv lényegét, a mosolyra fakasztó
dialógusokat, amik olyan élővé tették a könyvet, és olyan aranyossá a filmet.
A Csillagainkban a
hiba simán az év romantikus filmje. Ami kifejezetten bizarr, hiszen a rák a
központi téma, abból adódnak az élethelyzetek és a párbeszédek, de valahogy az
egész a háttérben lebeg csak, és mi, nézők is olyanok vagyunk, mint Gus, az
élet napos oldalával foglalkozunk, amíg csak lehet. Így hiába tudjuk jól, hogy
a kaszás ott várakozik a háttérben, egyszerűen csak nem törődünk vele, és
vigyorogva nézzük ennek a két fiatalnak a történetét, és szurkolunk nekik, hogy
jöjjenek össze.
Bizonyos szempontból talán jobb is a film, mint a könyv.
Egyrészt levetkőzte azokat a tulajdonságokat, amik egy picit zavartak, mint
például az idő rövidsége, és a szerelem instant jellege. Nincs okom rá, de
hosszabbnak érzékeltem az időt, nem csak hirtelen egyik napról a másikra
bekövetkező események sorozatának, ami olyan gyorsan pörgött le, mint egy
filmtekercs. Azok a rövid snittek, mikor az operatőr érzékeltette, hogyan
nyilvánul meg Hazel és Gus egymás iránti vonzalma, amikor még semmi sem történt
közöttük, igazi pillangók a gyomorban érzés volt. Másrészt a forgatókönyv elhagyta
a felesleges részeket, mint például Gus előző barátnőjét vagy Hazel barátnőjét,
akiknek hiánya annyira nem tűnt fel, hogy el is gondolkoztam azon, hogy a
könyvben minek vannak.
Az egész film hihetetlenül vicces és annyira aranyos, hogy
azt el nem tudom mondani. Nem hittem volna, hogy a terem ilyen gyakran zeng
majd a nevetéstől, pedig emlékszem még, hogy a könyvön is telibe vigyorogtam
magam. És tényleg, ahogy Hazel és Gus összejönnek, az annyira nagyon
imádnivaló. A casting kifejezetten jól sikeredett, Shailene Wooley és Ansel
Elgort között megvan az a bizonyos szikra, remekül kiegészítik egymást.
Azt tudni kell, hogy Augustus Waters a Nr.1 könyves pasi
számomra a YA irodalomban. Hadd idézzek önmagamtól: „Augustus Waters egy isten. De tényleg. Külsőleg és belsőleg is. Azonnal
megnyert magának, olyan aranyos és egoista és kedves és az egyik legjobb
realista YA karakter, akivel valaha találkoztam. Miért nem találkozom ilyen
emberekkel az utcán, mint Ő?”
És én ezt még mindig így gondolom, sőt! Megláttam pár hónappal ezelőtt a
trailert Ansel Elgorttal, és arra gondoltam: jesszusom, ő itt tényleg Gus! Pedig
én aztán nagyon finnyás vagyok a castinggal kapcsolatban, konkrétan mindig
elégedetlenkedek. Általában egy idő után elfogadom a választott színészt a szerepre,
mint történt ez például Az éhezők viadala
esetében, ahol először kiakasztó volt Josh Hutcherson Peeta szerepére. De ma már
számomra is ő Peeta. Szélsőséges esetben a rosszul választott színész miatt
utálom meg a karaktert, akit korábban szerettem, így jártam a Twilight esetében, ahol a film előtt még
kedveltem Edwardot, azóta meg már rosszul vagyok tőle (mondjuk az egész
sorozatra is igaz ez az állítás). Ez persze elég ritka. És ami szintén ritka,
hogy úgy érzem a filmben látható alak az én képzeletem képi síkra való
kivetítése. És Ansel Elgort bizony nekem ízig-vérig Augustus.
Fantasztikusan hozta a srácot. De igazából nem is eljátszotta, hanem ő maga volt az. Vagy most értelmetlenségeket fecsegek? Nem azért gondolok rá így, mert helyes vagy ilyen külsőt képzeltem el, mert igazából nem. Hanem annak a karakternek a lényét adta vissza, akit én a könyvben annyira nagyon megszerettem. Egyszerre volt az a flegma és aranyos, kedves srác a könyvből. Tudjátok, melyik volt az egyik kedvenc jelenetem a filmből? Amikor elolvasta Hazel kedvenc könyvét, és azt lereagálta, miközben a háttérben Isaac tört-zúzott. Mert, hogy ezt én is pontosan így szoktam, amikor imádok egy könyvet, és lelkendezem rajta. Jó, nem ragozom ezt tovább, a lényeg: imádtam Ansel Elgortot Augustus Watersként és csak ismételni tudom önmagam. Miért nem létezik egy Augustus Waters a világban? MIÉRT?
A
zeneválasztás
kifejezetten bejött, a zenék nagyon passzoltak a jelenethez. Pedig nem
az én stílusom, mégis annyira megfogtak a dalok, hogy még az albumot is
letöltöttem, és időnként előveszem, hogy visszacsöppenjek a film által
teremtett hangulatba. Mind a romantikusabb, mind a tinipopos, mind a
líraibb dalok bejöttek, a kedvenceimet be is linkelem. Oké, a svéd rap
az nem igazán! Külön meg kell említenem, hogy az is tetszett,
mikor Hazel és Gus sms-ezett, és a szöveg megjelent abban a szép
kanyargós
betűtípusban a képen. A hangulatteremtés is csillagos ötös, főleg az
Amszterdamban játszódó részek produkáltak egy különleges atmoszférát.
Tényleg,
az egész olyan, mint egy jópofa romantikus, nem nyálban tocsogó, hanem
aranyos
tinifilm szerethető szereplőkkel, addig, míg nem jön a fordulat.
Igazából arra számítottam, hogy sírni fogok, mert a könyvet is megkönnyeztem, bár voltaképpen csak a végét, a levél részt. Itt is akkor repedt meg a mécses – csak repedt, nem törött végül – és éreztem, hogy szaporábban kell pislognom. Talán pont azért, mert Gus mondta el a kis flegma hangján, és úgy kissé bohókás lett a szívettépő helyett, máskülönben lehet itattam volna az egereket. Az az utolsó mondat egyszerűen zseniális, Gus szájából meg főleg, hónapokig ez az idézet volt a háttérképem.
"Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét."
Szeretnék egyszer ilyeneket mondani őszinte szívvel, meg úgy az egész életszemléletet kisajátítani magamnak. Mások érzékenyebbek voltak nálam, és valakinek a szaggatott zokogása feltört Hazel beszéde közben, amit mindenki síri csendben hallgatott. Szerintem a drámai rész is jóra sikeredett attól független, hogy a tinis, romantikus fele elnyomta. Pontosan ezért furcsa ez a kettősség, illetve az, hogy a rák ebben a történetben csak a statiszta szerepét tölti be.
Én azt mondom,
nézzétek meg. Ha szerettétek a könyvet, a filmet is imádni fogjátok! Ha nem
szerettétek a könyvet, hát nem tudom. De hiszem, hogy aki kicsit is fogékony az
ilyen aranyos, romantikus kapcsolatokra, annak tetszeni fog, már persze, ha
félre tudja tenni a betegséggel szembeni ellenszenvét, és nem köt bele abba,
hogy ez nem elsősorban a rákról szól.
Értékelés: 5/5
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése