Ez egy teljesen off bejegyzés lesz, de valahol muszáj kiírnom magamból, mert ez elviselhetetlen. Tudni kell rólam, hogy gyerekkorom óta imádom a Forma-1-et, szívvel-lélekkel követem a futamokat, és nincs is jobb annál, mikor a kedvencednek szurkolsz a sikerért. El lehet képzelni, milyen érzés az, mikor a kedvenced olyan súlyos balesetet szenved, hogy az életéért küzd. Ez történt Jules Bianchival vasárnap késő délután.
Lehet keresni az okokat, a felelőst, lehet dobálózni a mi lett volna ha
kérdésekkel, de egy ilyen balesetre semmilyen magyarázat nincs. Nem azért
történt, mert nem hozták előrébb a futamot, vagy mert azonnal be kellett volna
küldeni a Safety Cart. Nem lehet minden pitiáner ügyért SC-zni, mert akkor nem
lenne verseny. Esős körülmények között mindig fennáll az esélye, hogy a
versenyző megcsúszik egy olyan helyen, ahol nem számít rá, és nem tud mit tenni
ellene, mint ahogy száraz pályán is akármikor tönkremehet egy alkatrész, ami
miatt tehetetlenül várja az autóban ülve, hol és hogyan fog megállni.
Egyszerűen vannak olyan helyzetek, amiket nem lehet elkerülni.
Ez az incidens véletlenek egész sorozatán múlott: a Marussia véletlen pont
oda csapódott, ahol Sutil autóját mentették, véletlen pont akkor tolatott oda a
traktor, mikor a kicsúszás megtörtént. Csak pár másodperc kellett volna ahhoz,
hogy elkerülhető legyen az ütközet, és sokkal kisebb károkkal végződjön
(legalábbis azt gondolom, megúszhatta volna teljesen, ha beesik a
"lyukba"). Pár másodperccel később viszont teljesen telibe trafálta
volna a traktort. Bármennyire is biztonságosnak hisszük az F1-et, sosem lesz
az, mint ahogy az élet sem az, csak illúzióba ringatjuk magunkat. Az ilyen
esetek pontosan megmutatják, hogy az illúzióba kapaszkodunk, amiről egyszercsak
lehull a lepel, hogy feltáruljon előttünk a kegyetlen valóság. Balesetek mindig
is voltak, és mindig is lesznek, csak nem olyan gyakori időközönként, mint
egykoron.
Egyetlen versenyzőnek sem kívánom, hogy ilyesmi történjen, de az én
nézőpontomból az a legiszonyatosabb az egészben, hogy Jules Bianchi az egyik
kedvencem. Az embernek akarva-akaratlanul mindig lesz egy vagy több olyan
kedvence, akinek őszinte szívvel szurkol, magára ölti a csapatruházatát, és
bármi történik, a pilótája mellett áll, és nekem Jules Bianchi ilyen. Persze
mindig vannak az embernek kedveltjei a mezőnyben, de azok nem egyenértékűek az
abszolút kedvenccel, és nekem Felipe Massa mellett ő a másik nagy favoritom.
Igen, a „legnevetségesebb” az egész történetben, hogy egyszer ugyanez már
megtörtént velem Massával kapcsolatban 2009-ben. Még mindig fáj, ha visszagondolok
arra, amin keresztülment Ő, és miatta én is akkoriban (ráadásul fanoldalt is
működtettem), azokra a kínkeserves órákra, napokra, mikor attól rettegtem, hogy
meghal, aztán a hónapokra, mikor azt hittem, sosem épül fel teljesen. De
átvészeltük azt az időszakot, és minden jóra fordult.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt még egyszer át kell élnem. Rosszul
vagyok az egésztől, gyomorgörcsben töltöm az azóta eltelt napokat, a sírás
kerülget. Az egész különösen azért fájó pont nekem, mert Jules-t 21 éves kora
óta támogatom rajongóként. Végigkísértem a karrierje különböző állomásait, a
különböző sorozatokban elért eredményeit, és ahogy feljebb és feljebb küzdötte
magát a ranglétrán, és sikereket ért el, azokat a sikereket kicsit én is magaménak
éreztem, és örültem, hogy egyre inkább azon van, hogy megvalósítsa az álmait. Ő
volt az, aki megszerettette velem a régóta gyűlölt francia nyelvet, és motivált
arra, hogy franciául tanuljak. 2011-ben kinn ültem a Hungaroringen és
szorítottam neki a GP2-s versenyén. Ez egészen újszerű élmény volt számomra, mert korábban még sosem követtem
így egy versenyzőt fiatal korától kezdve, mindig az F1-ben ismertem meg őket.
Biztos voltam benne, hogy egy szép napon a Ferrarinál köt ki, és most ennek úgy
néz ki örökre vége, és én nem hiszem el, hogy ezzel a 25 éves, kedves,
mosolygós sráccal ezt műveli az élet.
De nem ez most az elsődleges, hanem az, hogy túlélje. Már az szerencse a
vérfagyasztó felvételt látva, hogy egyáltalán egyben maradt, és nem halt
szörnyet ott helyben, de hogy ebből mi lesz, azt el nem tudom képzelni.
Állandóan párhuzamot vonok Michael Schumacherrel (aki meg a gyerekkori
kedvencem, mi ez, ha nem átok?), aki egy kő miatt volt fél évig kómában, és még
mindig kérdéses, hogy egyáltalán ép ember lesz. És az csak egy kő volt, nem
pedig egy többtonnás fémszörny, ami megemelkedett a becsapódástól, és olyan
erővisszahatást váltott ki, amit az emberi szervezet elviselni nem képes.
Félek, rettegek, reszketek, hogy mi lesz Jules-lel. A várakozáson kívül nem
tehetek semmit, csak reménykedem, és imádkozom egy magasabb erőhöz, hogy
kegyelmezzen meg ennek a fiatal francia srácnak. Már a karrierje sem számít,
csak legyen egészséges, mert nem ezt érdemli. Kezdetnek nagyon örülnék már, ha
annyi biztató jelet kapnánk, hogy az állapota nem kritikus. Csak ennyit kérek
egyelőre, nem többet.
Jennifer L. Armentrout: Storm and Fury - Vihar és harag (Az Előhirnök #1)
-
A *Könyvmolyképző Kiadó *jelentette meg *Jennifer L. Armentrout* *Az
előhírnök sorozat*ának első részét *Storm and Fury - Vihar és harag*
címmel. A *Komo...
1 napja
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése