Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher
azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az
elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik,
amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az
életünket. Távol a család és a foglalkozás állandó elvárásaitól, és a
felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot
azoknak a rejtélyeknek a megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei
és önmaga elől.
Ha nem Gayle Forman nevéhez fűződik a könyv, valószínűleg soha nem
olvasom el, vagy maximum húsz év múlva, amikor öreg leszek, és talán nekiállnak
foglalkoztatni a negyvenévesek gondjai. De Gayle Forman realista fikciói mindig
varázslatosak, mindig elbűvölnek, így az első felnőtteknek szóló könyvétől sem
vártam mást.
És megkaptam.
A férjem szokta mondani, hogy a sebhelyek olyanok, mint a tetoválások, csak jobb sztorikkal.
Ez a nő tud írni! Annyira, hogy kocsányon lógó szemekkel olvastam,
ahogy olyan hétköznapi problémákról írt, hogy elkapták a tetűt az óvodában a
gyerekek vagy hogyan készülnek a hálaadás-napi vacsorára. Ezek olyan
pillanatok, amik minden családos ember életében jelen vannak, és nincs mit
szépíteni rajtuk: unalmasak. De Gayle Forman olyan köntösbe öltözteti, hogy
ugyan továbbra is unalmasnak állítja be őket, de valahogy mégis úgy adja át az
olvasónak, hogy azt lekösse.
Az Engedj el igazából egy ragtapasz, ami lerántja a mézesmázos
fantáziáról a valóságot, amit általában a fikciók szeretnek az agyunkba
plántálni, hogy a családos élet micsoda öröm és boldogság. Nem, nem az.
Pontosan ezért döbbenet számomra, hogy a közfelfogás szerint ez egy nő útja,
sőt, egyenesen az életcélja. Engem kvázi mindenki kiröhög, mikor közlöm, hogy
nem, nem ez, és jönnek azzal, hogy majd meggondolom magam, nem, nem fogom, és
én kajak nem értem, miért csapnak az emberek ekkora hűhót az egész téma körül.
Ez nem úgy van, mint a könyvekben, filmekben, hogy aztán boldogan élünk, míg
meg nem halunk, sőt… És ez a könyv eleinte azt mutatja be, hogy milyen egy
kizsákmányolt anyának lenni, akinek még akkor is másokat kell kiszolgálnia,
amikor egy szívrohamot pihenne ki.
Persze Gayle Forman drasztikusan ábrázolja Maribeth összeomlását
azzal, hogy a karakter fogja magát és egyszerűen otthagyja a családját egy szó
nélkül − az ilyen rossz anyának neveznénk, és nem lehet csak úgy megtenni.
Olyan ritka az életben, hogy a dolgok pontosan úgy alakulnak, amilyennek megálmodjuk őket.
De aztán kiderül, hogy ez a könyv sokkal többről szól: a haláltól,
magánytól való rettegéstől, az elhagyás lehetőségétől, az eltávolodó
kapcsolatok veszélyéről. Mert az élet ilyen, ahol változnak a dolgok, amibe
nincs beleszólásunk, csak történnek maguktól. Gayle Forman nagyon szépen vonja párhuzamba
a mindenféle elhagyást, ami szóba kerül a regényben, és használja fel arra,
hogy a főszereplője tovább tudjon lépni az életben. Tetszett, hogy úgy
istenigazából nem történik semmi egetrengető, inkább csak lehetőségeket
lebegtet be, és közben megismerjük Maribeth múltját a számára két legfontosabb
emberrel, a férjével, Jasonnel és a legjobb barátnőjével, Elisabeth-tel.
Természetesen a regény érzelmekkel gazdagon, fantasztikus stílusban
megírt, ami az írónál alap. A sztori egyébként engem Rainbow Rowell Landline c.
könyvére emlékeztet, az is hasonlóan taglalja a házasság utáni időszakot, hogy
egyáltalán megéri-e a sok áldozathozatal. Szóval akinek tetszett a kettő közül
valamelyik, annak a másikat is érdemes elolvasni.
Én imádtam, pedig tényleg, annyira nem az én világom.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Eredeti
cím: Leave Me
Kiadó:
GABO
Megjelenés
éve: 2017
Oldalszám:
356
Fordította:
Sóvágó Katalin
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése