Courtney Summers: Éles helyzet

Láttátok már a Holtak hajnalát? Nem lennék meglepve, ha Courtney Summers igen, simán kinézem, hogy az alapötlet onnan jött. De még milyen jó, hogy jött!

Zombik árasztják el a várost. Hat tinédzser a suliba menekül. Elbarikádozzák magukat, és abban reménykednek, hogy eljön értük a segítség. A cél, hogy kitartsanak addig, ami nem is tűnik nehéznek, hiszen van ennivaló, innivaló. Csakhogy az összezártság a pánik leple alatt kihozza az emberekből a legrosszabbat, és így még nehezebb a túlélés.

Kerek perec kijelentem: Courtney Summers lebilincselő könyvet hozott össze. Olyan aspektusból közelítette meg a témát, ami engem sokkal jobban érdekel a véres akciójelenetek és a tömeges halálesetek helyett. Aki ilyesmire vágyik, ennél a könyvnél csalódni fog. Azon van a hangsúly, hogyan viselkednek az emberek nyomás alatt, állandó stresszhelyzetben, hogyan formálódik egy csoport, a tagja hogyan fordulnak egymás ellen. Mesterien ábrázolja a változó viszonyokat, és olyan feszültséget teremt az egész könyvben, hogy az olvasó tövig rágja a körmét az izgalomtól. Végig bennem motoszkált az érzés: mi lesz itt? Mikor esnek egymásnak? Mikor hozzák magukra a bajt a széthúzásukkal? És mindezt úgy teszi, hogy a történet jelentős része az iskolában játszódik.

„Így érezhette magát Dorothy is. Talán. Ha Dorothy hat rémült tizenéves lenne, Óz pedig maga a pokol.”

Az Éles helyzet mindjárt egy szürreális képpel nyit. Sloane öngyilkos akar lenni, mert az apja állandóan kék-zöldre veri, de a szándéka kútba esik, mert nincsenek meg a gyógyszerek, amiket be akart venni. Kilátástalannak érzi a helyzetét, nem tudja már elviselni az abuziv apját. A remény, ami benne munkálkodott, és arra sarkallta, hogy tartson ki, elenyészett. A nővére, Lily ellopta, mikor lelépett otthonról, pedig megígérte, hogy együtt oldanak kereket. Miután Sloane szembesül azzal, hogy ebben a szent pillanatban nem tudja megölni magát, végig kell ülnie egy reggelit, ami az apja társaságában a poklok kínja. És ekkor azt kívánja, hogy történjen valami, és történik: eljön a zombiapokalipszis.

Ugrunk hét napot az időben: Sloane és még öt diák sikeresen eljutott a gimibe. Bevackolják magukat a falak között, és várják a csodát. A sors furcsa fintora, hogy Sloane meg akar halni, mert nincs értelme az életének, Lily nélkül már nincs. De túléli a zombik támadását, elkeveredik az iskolába, és még ott is túléli, mikor lehetőség adódik a halálra, amire olyannyira vágyik. Csak nem hagyják neki, hogy beteljesítse a vágyát. Sloane úgy érzi, már régen meghalt, csak a testének is fel kéne zárkóznia ahhoz, amit az eszével tud. De mégis él, lélegzik, van a világvége közepén.

Kellemesen ambivalens érzéseket keltett bennem Sloane személye. Hiszen itt ez a lány, aki igazából a háta közepére kívánja az egész cirkuszt, levegőt venni számára semmit nem jelent már, mégis újra és újra túlél. Vele ellentétben a többiek kapaszkodnak a hitükbe, és hiszik, hogy van kiút. Ez a fajta életszemlélet morbid módon igazán üdítő ebben a környezetben, hiszen ezeknek a történeteknek pont az az üzenete, hogy sose adjuk fel a reményt, és mindig érdemes élni. Mekkora paradoxon már egy olyan karakter, mint Sloane.

„Nem kéne itt lennem, és a világnak már vége, és szavakkal nem lehet leírni, mennyire ostoba és szomorú ez a helyzet, és megváltozott az idő is; egy másodperc most már egy perc, egy perc az egy óra, egy óra az egy nap, egy nap az egy hónap, egy hónap az egy év, és egy év…
Annyit már nem bírok ki itt.”

Nem hiszem, hogy mindenki osztani fogja a nézetemet Sloane személyét illetően, és akkor még ott van ráadásként a többi karakter, akik ennek a könyvnek az alappilléreit alkotják. Tényleg érdekes nézni, ahogy a csoporton belül vannak széthúzások, egyúttal a csoport együttesen önmagát helyezi előtérbe másokhoz képest. Cary tetszeleg a vezető szerepében eleinte, mert ő juttatta el a csoportot a gimibe, de mindez azon az áron történt, hogy az ikrek, Grace és Trace szülei a zombik martalékául estek. Az ikrek ezt nem tudják kiheverni, főleg Trace nem.

Trace egyszerűen az agyamra ment. Mindenki elveszített mindenkit, de ő az egész könyvben azon nyavalyog, hogy a szülei Cary miatt haltak meg. Eszébe nem jut, hogy ezzel nem hozza vissza őket, csak feszültséget generál, ráadásul folyamatosan arra emlékezteti a többieket, hogy az összes szerettük meghalt. Talán akkor tudnám megérteni a viselkedését, ha Cary megmentett volna valakit, aki neki fontos a szülők halála árán, de nem történt ilyesmi. Trace tulajdonképpen örülhet, hogy Grace maradt neki, és Sloane is irigyli az ő párosukat, hiszen ott vannak egymásnak, és ezért még érdemes a túlélésért küzdeni. Mert a másikért megéri. De Trace nem tud túllépni a dolgon, állandóan Caryt cseszteti, ahelyett, hogy összetartanának, és ez engem akkor húzott fel még inkább, mikor Rhys titka kiderül. Mert neki sokkal nagyobb traumán kellett átmennie, és mégis összeszedte magát, és harcol, és nem foglalkozik azzal, amin már nem változtathat.

A legfiatalabb tag, Harrison csak a csoportmorál rombolására jó, nincs határozott véleménye, sem tudatos hozzáállása semmihez, ez bőven látszik abból, ahogy azt követi, akit hatalmi pozícióban érez. Ő a konformitás tökéletes megtestesítője, tipikus csatlós, aki változtatja, kihez hűséges. Az ő szála abból a szempontból nagyon tetszett, hogy kapott egy ívet, ami megrökönyödést váltott ki bennem. A szerző remekül rángatja a karaktereit, mindegyik szerepét felvezeti, elmélyíti, és aztán csavar egyet a dolgokon, hogy csak nézünk ki a fejünkből.

A könyv szerves részét képezi még Sloane nővére, Lily, akit valós alakjában sosem látunk, mégis állandóan Sloane-nal van az emlékeiben, megmártózunk az iránta érzett gyűlöletében és csalódottságában.

Az Éles helyzetben tökéletesen megmutatkozik, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége. Hiába van válság, az emberek képtelenek összedolgozni, épp ellenkezőleg, mindenki a maga nézetei szerint ellentétes táborokba tömörül, és a folyamatos egyet nem értés okozza a vesztüket.

Ahhoz képest, hogy a helyszín mennyire kötött, elképesztő, hogy milyen helyzeteket épít fel tudatosan a szerző. Elhinti, hogy minden nyugis, aztán egy sziklát dob a tóba, és úgy felkavarja az állóvizet, hogy csak pislogunk a döbbenettől. Mindezt úgy, hogy zombik alig szerepelnek. Nem tudjuk meg, hogy mi történt, hogy történt, de ebben a könyvben nem ez a lényeg, hanem ahogy az emberek viselkednek. Épp ezáltal nincs hiányérzetem, hogy nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, mert pont az a cél, hogy annyit tudjak, mint a főszereplők, és bőven elég az, amin ők végigzongorázzák magukat. Ha a való életben kitörne a zombiapokalipszis, mi sem tudnánk, miért történt. Megtörténne, és meghalnánk, ilyen egyszerű a képlet.

Szerelmi szálat ne is keressünk, mert nincs, és ez így van jól, mert nevetségesnek és hiteltelennek hatott volna. Van benne csókolózás, de ezt a kényszer szüli, a kétségbeesés, a magány, a tudat, hogy mindjárt meghalnak, és jó lenne, ha valaki érintése száműzné a halál súlyként rájuk telepedő árnyékát.

Muszáj kiemelnem a stílust: egyszerű és letisztult. Félelmetesen illik a könyv hangulatához, a rövid szavak pattogóssá és gyors röptűvé teszik az egészet, érzékeltetve a feszült hangulatot. Rátelepedik az olvasóra ez a könyv, és még utána is sokáig a gondolataiban marad. Summers egyszerűsége ízlelgetnivaló gondolatokat rejt magába, amik óriási hatással voltak rám.

Ez az egyik legjobb zombis könyv, amit valaha olvastam, mindenkinek ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 1/5 (förtelmesen ronda, 2 perc alatt ennél jóval ízlésesebbet összedobok…)

Eredeti cím: This Is Not A Test

Sorozat: Éles helyzet #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 288

Fordította: Papolczy Péter