Kate Karyus Quinn: (Don't You) Forget About Me

A fülszöveg alapján teljesen mást vártam ettől a könyvtől. Általában nem vagyok híve a követhetetlen történeteknek, ahol egy csomó zavaros jelenetből kell kibogarászni a lényeget, de ezúttal betalált.

Gardnerville egy különleges kisváros, a halálos betegek utolsó mentsvára. E település lakói sosem betegednek meg, nagyon sokáig élnek; a világ többi pontján lakók bármit megtennének, hogy Gardnerville-be kerülhessenek. Mert a kór, ami az életüket követeli, bámulatos módon semmivé lesz. Ám a paradicsom megköveteli az árat: négyévente a tinédzserek megőrülnek, és különleges képességeikkel veszélyt hoznak az emberekre, ez akár gyilkosságig is fajulhat. A (lehetséges) elkövetőket javítóintézetbe zárják, ahonnan csak évek múlva szabadulhatnak. Négy évvel ezelőtt Skylar nővére, Piper öngyilkosságba hajszolt egy csomó embert. Azóta Skylar drogos kábulatban tengődik az életben, próbálja elfelejteni a múltat, és megfeledkezni a fájdalomról, amit a nővére hiánya okoz. Pipernek volt egy terve: le kell számolni a javítóintézettel.

Ez aztán egy irtó fura könyv. Fura alatt azt értem, hogy néha zavaros, néha követhetetlen, summa summarum fogalmam sincs, mit olvastam, és ez az, ami tetszett benne. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy tetszhet valami, amit nem értek? Egyáltalán milyen könyv az, amit nem lehet érteni? Szerintem a (Don’t You) Forget About Me-nél pont ez volt a szerző célja, hogy egy olyan végeredményt hozzon létre, ami 100%-ig sosem lesz befogadható, ezáltal növelve az olvasóra gyakorolt hatást. Mert ez a könyv az egyik vagy a másik oldalra fogja billenteni a mérleget, annyira egyedi, nem lehet hagyományosan felcímkézni. Nem azért fogja valaki rossznak érezni, mert a szó szoros értelmében rossz lenne, hanem mert annyira zavaros lesz.

Ez a történet nem lesz mindenkié. Sokan utálhatják a különcsége miatt, hogy a könyv nagy részében egyszerűen nem értjük, mi a lényeg. Azt meg végképp nem sejtjük, hova lyukadunk ki.
Eleinte olyan az egész, mintha be kéne szívnunk ahhoz, ha logikát akarunk keresni benne. Olyanok vagyunk, mint a főhős, aki bedrogozza magát, hogy felejtsen, és mivel felejt, fogalma sincs, mi történik körülötte.

Elég lassan indult be a történet, nem is tetszett különösebben. A főhőst Skylart nem tudtam megkedvelni. Hogyan is szimpatizálhatnék egy olyan karakterrel, aki drogos kábulatában semmire sem emlékszik? Egyetlen koherens gondolata sincs, csak kiütve fekszik valahol, utána meg józan állapotában azon tűnődik, hogy mit csinált, mikor be volt állva.

A regény eleinte csak ennyi, a főhős keresi a saját válaszait, szedi a bogyóit, és mellette besegít a labilis tinik szelektálásába. Skylar képessége az, hogy titkokat tud kiszedni az emberekből. Mindemellett csak a nővére jár az eszében. Pedig már négy év eltelt, de mégsem tud túllépni azon, hogy Piper nincs.

A regény két szálon fut: a jelenben, illetve a fejezetek után flashbackek révén megismerjük Skylar és Piper kapcsolatát. Eleinte nem teljesen volt világos, hogy ez minek kell, főleg, hogy nem lineárisan kapjuk a múltbéli jeleneteket. Eleinte kicsit sok is volt nekem ez a Piperözés, főleg, hogy elképzelésem sem volt arról, mit akar kihozni a szerző a sztoriból.

Elég unalmas is volt, a drogos összevisszaság sem tett jót az egésznek, nagyon megszenvedtem vele. Skylar nem tudja, hogy mi történt Piperrel azután, hogy öngyilkosságba hajszolta az embereket, csak feltételezi, hogy ő is a javítóintézetben van. Így hát csak az emlékei maradtak, amikkel nem tudtam mit kezdeni, míg ki nem derült, hogy Pipernek volt egy terve a javítóintézettel kapcsolatban, és ezt meg is akarja valósítani. De hogyan?

Ahogy a történet előrehaladt, és kibontakozott a furcsasága, valamelyest összeállt a kép, és olyan bizarr fordulatokat kaptam, hogy nem győztem pislogni. Álmomban sem tudom elképzelni, hogyan tud valaki kitalálni ennyi furcsaságot, és egyetlen könyvbe belesuvasztani. Skylar és Piper kapcsolata  szoros, mégis úgy éreztem, hogy Piper akarata érvényesült benne mindig, hiszen Skylar úgy lett a terv részese, hogy Piper ezt akarta. De ami kiderül kettejükről meg az egész családjukról, az igazi eldobom az agyam kategória. Ha az eleje nem lett volna olyan vontatott, imádtam volna, a második fele rendesen felhúzta.

A szerelmi szálat kissé kötelező elemnek éreztem, nem túl hangsúlyos, nincs nagy jelentősége, inkább csak megtörténik. És igen, ezzel kapcsolatban is van elég érdekes fordulat. A történet egyébként komplex karakterekkel operál, egyszerűen nem lehet eldönteni a tetteik alapján, hogy jók-e vagy rosszak, nem tudjuk, hogy mit akarnak elérni, mit miért tesznek. Kíváncsian várjuk a következő lépésüket, amik közelebb visznek a megoldáshoz. Pipernél is végig azon tűnődünk, hogy akkor ő most teljesen őrült volt-e már a tette előtt vagy sem, vajon miért vette fejébe azt, amit, és mire jó mindez.

A város, Gardnerville ötlete nagyon tetszik. Maga a paradicsom, de csak a látszat idilli, hiszen életveszélyes itt élni. Az emberek kompromisszumot kötnek, és kockáztatnak, annyira ragaszkodnak az életükhöz.  A világfelépítésbe bele lehet kötni, mivel abszolút nincs fogalmunk arról, hogy Gardnerville miért olyan, amilyen. Magyarázatot nem kapunk, punktum. A föld különleges, a mágia a patkányokhoz kötődik, de a szerepükről semmi sem derül ki. Egyáltalán miért patkányok? PATKÁNYOK? HOGY MI VAN?

Biztos vagyok benne, hogy a könyv végén sokan fogják megkérdezni maguktól, hogy ez mégis mi volt? Én is így jártam. Aztán leülepszik az élményt, és még utána is hosszan velünk marad, tényleg nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire különc ez a könyv az eddigi olvasmányaimhoz képest. Szerintem még hasonlóhoz sem volt szerencsém.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336