Anna Sheehan: Hosszú álom

Immáron jó pár éve fenn "porosodik” ez a könyv a fejemben létező listán, csak aztán valamiért nem került rá sor. Mikor megtudtam, hogy a könyv megjelenik a Könyvmolyképző kiadó gondozásában, nagyon megörültem, és aztán mikor a könyvtár megszerezte, le is csaptam rá.

Rose-t egyik nap felkeltik a sztázisból, ami számára megszokott eljárás, az már viszont kevésbé, hogy a legutolsó alkalom óta eltelt hatvankét év. Erre mondják azt, hogy nehéz ügy, hiszen az ő emlékei hatvankét évvel ezelőttről olyan élesek, mintha tegnap történtek volna, azonban a szülei, a szerelme már mind régesrég meghaltak. Amíg aludt, beköszöntött a Sötét Kor, járványok tizedelték a népességet, de mindez már a múlté. Rose-nak nem maradt senkije, egy szál maga van a világban, neki pedig meg kell tanulnia ezzel együtt élni, és a sok változással megbirkózni. Még az a szerencséje, hogy gazdag örökös, így legalább van mit ennie, és hol laknia. Sikerül-e újrakezdeznie mindent elölről?

Ha valaki ódzkodik a klasszikus mesei feldolgozástól, és Csipkerózsika történetének modern környezetbe való bemutatására számít, annak mindenképpen tudnia kell, hogy a Hosszú álom nem az a könyv, nem úgy használja a mesealapot, mint mondjuk a Cinder. Tágabb megközelítésben viszont ténylegesen egy Csipkerózsika-parafrázissal van dolgunk, ami felhasználja az eredeti történet elemeit, meg is említi azokat, de saját törvényszerűségek szerint működik. Főhősünket Rose-nak hívják (Csipkerózsika=Briar Rose), aki hatvankét év után ébred álmából egy szőke herceg, Bren csókja által. Bren ugye herceg, mert befolyásos házaspár gyermeke, és a suliban a vezetők kasztján „uralkodik”.  Ez a fizikai aspektus, viszont a történet tartalmaz egy metaforikus megközelítést is, és ezáltal mindjárt három potenciális hercegünk is akad. Xavier is herceg, mert számtalan alkalommal felébresztette Rose-t az altatásból, amivel a szülei sújtották. Otto is herceg, mert neki köszönhetően képes Rose száz év után felnyitni a helyzetével kapcsolatban a szemét: felébred abból az éber álomból, amibe saját magát ringatta a szüleivel, az életével, a képességeivel kapcsolatban. A tövis és az átok okozójának szerepe is kiosztásra kerül, egy másfajta elgondolásban, mint amihez hozzászoktunk.

Ez megint az a könyv, amitől azt vártam, hogy instant szerelem lesz, de a csalódottság győzedelmeskedett. Az első felét kifejezetten nem szerettem. Ennek a legfőbb oka, hogy Rose-t egyáltalán nem tudtam megkedvelni. Ez azért különösen érdekes, mert a jelleme, a passzivitás az elég ismerős számomra, és pont emiatt kellett volna a leginkább azonosulnom vele. Viszont a személyiségének másik fele, az önáltatás és a bemagyarázás kifejezetten taszító és felfoghatatlan. A passzivitásnak is vannak határai,és én Rose-t egyáltalán nem tudtam sajnálni. Meg akarják ölni, és ő inkább elhiteti önmagával, hogy az egészet képzelte, ez annyira fájdalmas volt olvasva, hogy az hihetetlen. Mégis, valamilyen szinten érthető az egész, tudom jól. Folyamatosan azt hallhattuk tőle, hogy ő alapjáraton buta, de a könyv végére kikerekedik, hogy azért ez nem ilyen egyszerű.

Nem tudtam, milyen történetet kapok egy ilyen alapra építkezvén, úgyhogy csak hagytam, hogy kibontakozzon, és bár nem volt egy nagy cselekmény, a könyv gyorsan olvastatta magát, és kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. A karakterek kerültek az előtérbe, ami nem lett volna baj, de a kivitelezés nekem egyszerűen nem állt össze.

Mivel Rose számára az emlékek nem koptak meg, a fájdalom folyamatosan mardossa a szívét, és visszaemlékezések révén ismerjük meg a közös történetét Xavierrel, a fiújával. Kicsit Az időutazó felesége beütése volt, ami nagyon tetszett, és szerettem olvasni ezeket az emlékeket. Rose-nak rövid ideig volt valamije, amit önhibáján kívül elveszített, és most fel kell dolgoznia, hogy már nincs többé, csak a mélységes gyász, amit nem könnyít meg a lezárás hiánya. Szívbemarkolóak voltak ezek a jelenetek annak tudatában, hogy Xavier nincs többé. Viszont volt egy pont, ahol a bimbózó románc kialakulása miatt ültem tűkön, de ez olyan szinten össze lett csapva, hogy semmilyen érzelmi hatást nem váltott ki. Nem volt meg Rose részéről az az egyszer csak többet érez, mint ami megközelítés, hanem Xavier egyik alkalommal csak rávetette magát, és akkor ők együtt vannak, nesze nektek olvasó. Nem, ez nekem így nem tetszett.

A jelenben persze Rose mindjárt összekeveredik egy másik fiúval, Brennel, és gondoltam, hogy jaj, ne, Xavierre emlékezik, de Brennel pikk-pakk összemelegednek, annyira szánalmas. Bevallom, nekem az elején elképesztően furcsa és illúzióromboló volt, hogy a Xavierről szóló gondolatokkal a fejében mindjárt vonzódik Brenhez, és randizni akar vele. Nagyon örültem, mikor erre racionális magyarázatot kaptunk. Ami a leginkább tetszett a könyvben, hogy nincsen szerelmi szál, ami átíveli a történetet, csak a régmúltból visszamaradt szeretet, ifjúsági könyvben ilyen megoldással még nem találkoztam, és ez mindenképpen dicséretreméltó. Ebben a történetben azon volt a hangsúly, hogy Rose e négyágú (Rose-Xavier-Bren-Otto) szociális háló révén hogyan találta meg önmagát, és hogyan zárta le a múltat.

Az Ottóval való kapcsolat belebegtetése eleinte egy bizarr szerelmi háromszögnek tűnt, de mint feljebb írtam, Otto inkább az a karakter volt, aki segített Rose-nak az önreflexiójában. A viszonyuk leginkább a mai netes társadalomra emlékeztetett – attól függetlenül, hogy itt ennek fizikai gátló oka volt –, hogy chaten minden lelki problémát megbeszélnek egymással, szemtől szemben meg alig váltanak pár szót. Ezekkel a beszélgetésekkel csak annyi bajom volt, hogy nagyon sterilnek tűnt a szöveg, ahogy több oldalon át tartott, ezért már egy idő után eléggé untam, rövidebb és gyakoribb alkalmak talán jobban működtek volna.

A karakterek mellett a történetet az adja, hogy egy robot meg akarja ölni Rose-t, nem tudjuk, hogy miért, és ki programozta erre. Hogy ki hogy van ezzel, nem tudhatom, de számomra ezek a jelenetek végtelenül nevetségesek voltak, ahelyett, hogy ijesztően vagy izgalmasan hatottak volna. Az ehhez kötődő megoldás meglepő volt, bár így utólag már az elején rá lehetett volna jönni egy teljesen nyilvánvaló utalásból.

A második felére hihetetlenül sokat javult a könyv, ahogy megkaptuk a magyarázatot, és jöttek a fordulatok, és rendesen fel is húzta az egészet. Az egyik fordulat nekem nem ütött akkorát, mert szerintem lehetett ilyesmire számítani, és nem volt eléggé kidolgozva ez a része annyira, hogy tényleg wtf érzés legyen, mégpedig a hiány miatt. Csakhogy egy analógiával éljek: elolvasol egy krimit, megtudod ki a gyilkos, és utána megkérdezed magadtól, hogy az meg ki, és mikor szerepelt a könyvben. Na, valahogy itt is így történt.

Rose szüleinek megismerése viszont egy olyan problémára hívja fel a figyelmet, amivel tényleg érdemes foglalkozni, mert általános jelenség a világban. Egyrészt rávilágított a konfliktuskezelés problémájára. Milyen könnyű lenne, ha valami bajunk van, inkább homokba dugjuk a fejünket, és nem foglalkozunk a problémával, mert úgy egyszerűbb. Nem mintha most nem ezt csinálnánk, csak más eszközöket alkalmaznak az emberek, például erre való a trendi alkoholizálás. Másrészt bemutatja azokat a szülőket, akik önzőek, sosem a gyerek érdekeit nézik, hanem a saját magukét, és belenevelik a gyerekbe, hogy ő soha semmihez sem elég jó, és ne legyen soha önálló akarata, csak az lehet, amit a szülei akarnak, az élő-lélegző bábjuk. Belegondolni is szörnyű, hogy tényleg léteznek ilyen szülők, és hiába biztosítanak a gyereknek kényelmet, halmozzák el ajándékokkal, ha a szabad akaratot korlátozzák.

A végére hadd essen egy-két szó a fordításról. Vannak könyvek, amiknél erősen érzi az olvasó, hogy a fordítás teljesen félrement, ami a könyvélmény rombolásához vezet. Sajnos ennél a könyvnél ez a helyzet áll fenn, számomra annyira irritáló a fordító stílusa és nemtörődömsége, hogy keserű szájízzel forgattam a lapokat. Egyrészt rengeteg a szóismétlés, ami mondjuk csak általános iskolai tananyag, hogy hanyagoljuk. Előfordult, hogy egy két-háromsoros szövegben négyszer-ötször ismétlődött a volt szó. Rengeteg passzív szerkezet jellemzi a szöveget, hogy csak egy példát mondjak: ”Bólintottam, próbálva megérteni, amit mond.” Nem lett volna sokkal szebb a próbáltam? Félrefordítás ki tudja mennyi lehetett benne, de a szleng rémes, a kékezéstől megőrültem, nem hiszem el, hogy nem lehetett volna kreatívabban megoldani. Félrefordításra egy nagyon szép velős példám van, amit szerintem szintén általános iskolában elsajátít az ember:

– Ne haragudj. (…)
– Én is.

Nos, angolban lehet, hogy az I’m sorry-ra Me, too-val reagálunk, de akkor vagy fordítsuk  „te se” verzióra, vagy maradjon meg az eredeti sajnálom.
Én még mindig nem értem, ilyen munkát hogy adhat ki akárki a kezéből, és miért nem zavar senkit, hogy papíralapú formát ölthet. Szerintem sokkal jobban tetszett volna a regény eredeti nyelven.

A történet önálló, ugyanakkor a mai világban közel sem meglepő, hogy kapott folytatást, ami nemrégiben jelent meg. Erről bővebben Abstractelfnél olvashattok. Én a magam részéről úgy teszek, mintha nem létezne.

Értékelés: 4/5
Borító: 3/5

Eredeti cím: A Long, Long Sleep
Sorozat: UniCorp #1
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 368
Fordította: Cziczelszky Judit