Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

John Wayne Cleaver visszatért! Az új trilógia nyitókötete minden kételkedő hümmögésemet elsöpörte, és nyomban visszataszított abba az elragadtatott állapotba, amit csak Dan Wells sorozatgyilkosos szériája képes kiváltani belőlem.

John 17 éves, és az FBI-jal dolgozik: egyik városból a másikba költözve a Senkihez hasonló Sorvadtakat cserkészik be, figyelik ki, és ha eljön a megfelelő idő, segítenek nekik akaratuk ellenére eltávozni az élők sorából. Brooke az informátoruk, aki már nem teljesen önmaga, benne élnek tovább Senki emlékei – orvosi felügyeletre van szüksége. A városban, ahol éppen tartózkodnak, sorban kerülnek elő az új Sorvadtak, megnehezítve a csapat dolgát. Ráadásként megjelenik egy új sorozatgyilkos, a Vadász, akiről még Brooke és egy másik Sorvadt segítségével sem tudják megállapítani, kicsoda.

Hűűűűűűűűűűűűű. Ez a summázott reakcióm.

Akik olvassák a blogot, azok tudják, hogy az eredeti John Cleaver-trilógia a szívem csücske, minden részét maximálisra pontoztam, és ez nálam már-már nem létező dolog, a tökély ritka. Nyilván, amikor jött a hír, hogy Dan Wells további folytatásokat szándékozik illeszteni egy fantasztikus sorozathoz, fellobbant a szkepticizmus lángja, az olyan gondolatoké, hogy „majd úgyis jól elrontja, és degradálja a korábbi élményt”, „ebben a történetben már nincs több nafta” meg „újabb bőrlehúzás, megint csak a pénzpénzpénz”. Utóbbi mondjuk, igaz lehet, de kit érdekel? Ha ilyen színvonalat tud hozni, akkor minden dollárt megérdemel, ami a bankszámlájára kerül.

Meglepetés volt a nyitány. Valamit nagyon benéztem, kajak az élt bennem, hogy John a negyedik részben már felnőtt lesz (huszonéves eleje), de mindössze egyetlen év telt el. De szerintem ez nem egyéni félretévelyedés, mert rémlik, hogy a folytatás hírénél általánosságban volt szó erről, vagy csak mindenki erre asszociált a tény kapcsán, hogy John FBI alkalmazott. Ha jobban belegondolok, izgalmas lehetett volna, ha Wells korosztályt ugrik – mind műfaj, mind célközönség terén –, és a két különálló trilógia nem zárja ki egymást, tehát nem kell egyiket ismerni a másik megértéséhez. (Vajon volt már ilyenre precedens?)

 Az eredeti borító.

Az elején bele kellett rázódnom: új környezet, új szereplők, régi-új célok. A regénynek hiába volt ugyanaz az esszenciája, mint eddig – nyomozás, aztán a Sorvadt likvidálása –, az új felállásban mégis változást hozott magával, és ezt szokni kellett. Összességében nem is volt ugyanolyan, mint a korábbi kötetek. Hiányzott a magánéleti szál, a John életében korlátozottan szerepet játszó emberek, akikkel ugyan szociopata mibenlétéből kifolyólag semennyire sem törődött, de akaratától függetlenül hatottak rá valamilyen szinten. Konkrétan semmi sem derült ki abból, hogy mi van a nővérével és a nagynénjével, vagy hogy egyáltalán hogyan lett ez az új munka az élete. Pedig amennyi visszautalás volt a korábbi történésekre, bőven elfért volna ez az információ is.

Így viszont mi maradt ez a regény? Egy szimpla természetfeletti krimi. De abból a jóféle. Nagyon is. Abszolút ugyanazt éreztem, amit a Nem akarlak megölni olvasása közben. Csak kapkodtam a fejem ide-oda, semmit sem találtam ki, az újabb és újabb fejlemények mind megdobták a vérnyomásomat, és az utolsó 100 oldalon már buzogott bennem az adrenalin. Az új sorozatgyilkos, Vadász nem könnyíti meg a helyzetet, zavarbaejtő nyomokat hagy és fellengzős leveleket, amik nem segítenek, hogy profilt állíthassanak el fel róla, és nem jutnak közelebb a megtalálásához sem.  Remekül végigzongorázott krimi ez, baromi izgalmas nyomon követni, ahogy John kilogikázza az eseményeket, ahogy elméleteket állít fel, és cáfol meg, ahogy a pszichológia eszköztárát felhasználja.

És persze továbbra is ott van az a tény, hogy szociopata, akit csak egy hajszál választ el attól, hogy maga is gyilkossá váljon. Nyilván ez a „probléma” nem oldódott meg, ebben a regényben is tovább él, és míg világ a világ, Johnnak örökös küzdelem lesz, hogy legyőzze az ösztöneit. Nagyon tetszett, és nem is gondoltam volna, hogy a regény vége ismét ebben a kérdésben csúcsosodik ki, és a jó „öreg” John nem hazudtolja meg önmagát.

Bár a Vadász szerint ő és John egyforma, én sokkal inkább véltem felfedezni John és Elijah között a párhuzamot. Elijah egy olyan Sorvadt, aki nem akar kárt tenni az emberekben, ezért a halottakból szerzi meg mindazt, amihez az életben maradáshoz szüksége van.  Elijah jósága terítékre kerül, és ő egy olyan szinten áll, ahová John sosem emelkedhet, de mindketten próbálnak ellenszegülni az ösztöneiknek, ragaszkodnak ahhoz, hogy így a helyes, bármennyire nehéz is. Nem meglepő, hogy John megkedveli Elijah-t, pedig korábban Maryn kívül még sosem érzett pozitív érzelmeket más irányába. Eddig annyira nem érdekelt az eredeti és az új trilógiát átkötő novella, de Elijah karaktere olyan mélységeket tartogat, hogy mindenképpen végigszaladok rajta.

A Sorvadtak eddig misztikus természetfeletti lényekként lebegtek a történetben, ám most csurran-cseppen némi információ, hogy mik ők, honnan jöttek, miért úgy működnek, ahogy. Remélem, az eredetük még jobban kidomborodik a folytatásban, és biztosan sokat megtudunk még a fajtájuk között fennálló háborúról is. Egyértelmű, hogy akadnak még olyanok, mint Elijah, akik a jók táborát erősítik, és akár egy szövetség is kialakulhat John és köztük.

A végére felgyorsulnak az események, tetőfokára hág az izgalom, hullanak az emberek – beleborzongtam. Mondjuk az egyik lehulló lepel az én szememben nagyon adta magát, de Vadász és John konfrontációja megkoronázza az egész történetet, újra felfedi John emberi oldalát teljesen függetlenül attól, hogy milyen utat választ. Azt hiszem, még azóta sem tudtam kiereszteni a bennem ragadt szuszt.

Dan Wells nem hagyott cserben. Aki szerette a korábbi krimi aspektust, ezt a kötetet is élvezni fogja, én pedig kíváncsian várom, hogy mivel ejt ámulatba legközelebb. 

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: The Devil’s Only Friend

Sorozat: John Cleaver #4

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 310

Fordította: Rusznyák Csaba