A Maxim kiadó felnőtteket megcélzó
sorozata, a Mount Blanc válogatás talán kevésbé közismert, mint a népszerű
Dream válogatás, pedig érdemes a kötetek között szemezgetni. Amikor átfutottam
Clare Mackintosh debütáló könyvének fülszövegét, azonnal elfogott a vágy, hogy
olvashassam – jók voltak a megérzéseim.
A recenziós példányt köszönöm a Maxim
kiadónak!
Megrendelem!
Megrendelem!
Egy kisfiú
és az anyukája hazafelé tart, amikor szörnyű tragédia történik: az ötéves
Jacobot halálra gázolják. A rendőrség mindent megtesz, hogy fényt derítsenek az
elkövető személyére, de hónapok elteltével sincs új nyom.
A
nyitójelenet erős hangulatképeket tár elénk, úgy vezeti fel, és mutatja meg a
balesetet, hogy azonnal bevonja a történetbe az olvasót. Lehetetlen nem
azonosulni az anyával, átélni a fájdalmát; eléri, hogy mi is követeljük, hogy
sikerüljön igazságot szolgáltatni: megtalálni a felelőst, és rács mögé dugni. A
szerző rövid idő alatt nagyon ügyesen teremtette meg azt az alapot, ami köré az
egész történet szerveződik.
Kezdetben az
események két szálon, eltérő elbeszélő módban (E/1-ben és E/3-ban) futnak: Jennáén
és a nyomozást vezető felügyelőén, Rayén; később E/2-ben egy harmadik nézőpont
is becsatlakozik. Jenna képtelen megbirkózni a balesettel, rémálmok gyötrik,
ezért összeszedi a cókmókját, és megy, amerre a busz viszi. Új életet kezd,
próbálja feldolgozni Jacob halálát, és ahogy telik-múlik az idő, kezd
beilleszkedni, és a múlt szorítása is enyhül. Ray felügyelő szemszögén keresztül
körvonalazódik ki, hogy nyomok hiányában az idő előrehaladtával egyre kevesebb
esélye van annak, hogy megtalálják a gázolót.
A problémám
a könyvvel elsősorban az volt, ami az összes többi pszichothrillerrel
általánosságban. Mintha lenne egy sztenderd recept, amit az írók követnek, én
meg nem értem, miért így építkezik mindegyik. Nálam az a szó, hogy thriller
együtt jár az izgalmas, feszültségteli jelzőkkel. Ehhez képest mindegyik,
amit eddig olvastam, lassan vezeti fel a gigafordulatot. Persze egyfelől a
kontraszt miatt még nagyobbnak érződik a csattanó, de sosem jó ómen, ha úgy
kell átvergődnöm a könyv első felén, mert benne van az esélye, hogy leteszem,
és a lényegi részig sosem jutok el.
Apró kifakadásom nem azt jelenti, hogy rettenetes a könyv eleje, hanem csak azt, hogy csigalassan vánszorog a cselekmény, és annyira nem kötött le. Hiába szépek a helyszínleírások, és jelent meg bennem az érzés, hogy de jó lenne ott élni, Jenna élete nem éppen eseménydús; annyiból áll, hogy a parton sétálgat meg fotózgat, és szenved. A nyomozós vonalon sem sok minden történik: sikertelenséget sikertelenség követ. Betekintést kapunk, hogyan végzik munkájukat a nyomozók, de ez kissé száraz, nem olyan, mint egy krimisorozat epizódjában. Azt sem értettem, mi létjogosultsága van Ray magánéletének. Gondok vannak a fiával, a feleségével már nem jönnek ki olyan jól, mint régen, aminek a fő oka, hogy Jack munkamániás, és elhanyagolja a családját, no meg bejön neki az új kolléga, Kate, és ez nem összeegyeztethető a házasságával. Ám ez engem egy cseppet sem érdekelt, felesleges mellékszálnak tartottam az egészet, és inkább idegesített az egész karakter, hogy mennyire semmibe veszi a feleségét és a gyerekeit.
Szóval így
olvasgattam lagymatag lelkesedéssel, és találgattam, hogy akkor mégis mi fog
történni, amitől feljavul a történet, mert a leghalványabb fogalmam sem volt.
Annyi átjött, hogy valami sötét dolog van Jenna múltjában, a családjában
történt valami, azért olyan, amilyen, és erre most még rátett egy lapáttal Jacob halála, de ezenkívül nem sok izgalmat tartogatott
a könyv. Elvoltunk, de semmi különös.
Ami után
teljesen összezavarodsz, és visszalapozol, hogy most megzakkantál-e, vagy jó
könyvet olvasol-e, vagy ennyire félreolvastál mindent. Sőt, még az is megfordul
a fejedben, hogy rosszul adták ki a könyvet, és ez senkinek sem tűnt fel. Ütött, de rendesen, és ez nagyon-nagyon jó
érzés volt, manapság már ritkán tapasztalok ilyet, mindig előrelátom a
dolgokat. Lehet, ha lelkesebben falom a sorokat, feltűntek volna a jelek, de
itt nem éreztem őket nyilvánvalónak, sőt. Külön dicséret illeti az összeszedett
szöveget, hogy így képes megvezetni az embert. Jó pár olyan könyvet olvastam,
ahol a főhős végig azt hajtogatta, hogy van valami a múltjában, csak nem mondta
meg, mi az (hiszen akkor nem lett volna könyv), itt viszont nincs ilyen, úgy
vannak összefűzve a gondolatok, hogy ne lehessen gyanakodni, ezért elismerésem
a szerzőnek. Talán van benne egy kellemes kis véletlen, egy kis írói sumákolás,
hogy összepasszoljon, aminek össze kell passzolnia. De kit érdekel? Akkor is
abban a pillanatban a reakcióm egy aztakutyafáját volt, amit már senki sem
vehet el tőlem.
Ezután hamar
összeáll a kép, hogy mi történt, és a gyilkos személye is simán kikövetkeztethető.
Kivesézhetném ezt még bővebben, de nem akarom elrontani az olvasási élményt, a
legjobb annyit tudni a történetről, amennyit az elején összefoglaltam. Annyit
megjegyeznék, hogy tudom, hogy ez egy általános jelenség a világban, és
egyszerűen képtelen vagyok megérteni azokat az embereket, akik hagyják, hogy
ilyesmi megtörténjen. Nem megy.
A végére
összesűrűsödnek az események, és fokozódik a tempó, örültem volna, ha a regény
első fele is hasonló ritmusban telik. Újabb meglepetések kerülnek napvilágra,
és egy olyan epilógussal záródik a könyv, ami kételyeket támaszt. Ha valamihez
hasonlítanom kéne, akkor az Eredet
c. film sejtelmesen megingó pörgettyűjéhez hasonlítanám. Nem derül ki, hogy Jennára
milyen élet vár a trauma után, hogy boldog lehet-e még valaha, hogy képes
lesz-e túllépni mindenen.
Összességében
tetszett a regény, csak az ízlésemnek picit lassú volt. Bátran ajánlom azoknak,
akik szeretik a pszichothrillereket, a nagy fordulatokat (már ezért érdemes
elolvasni, komolyan!), és azoknak, akik meg akarnak ismerni a Mount Blanc
válogatással – Az igazság pillanata
kezdésnek kiváló.
Értékelés: 4/5
Borító: 5/5
Eredeti
cím: I Let You Go
Kiadó:
Maxim
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
368
Fordította:
Stier Ágnes
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése