Rainbow Rowell: Fangirl

Az Eleanor és Park történetileg nem ragadott meg, de Rainbow Rowell írói hangja olyan meggyőző volt, hogy mindenképpen esélyt akartam adni még egy könyvének. A választásom a Fangirlre esett, hiszen nagy fangirl vagyok magam is, és ezzel nem lehetett mellélőni. Nem is sikerült.

Cath elsőéves az egyetemen. A kezdet nem éppen olyan, mint várta; azt hitte, az ikertestvérével fogja megosztani a kollégiumi szobáját, de Wren külön utakon akar járni. Cath erősen szorong az új, ismeretlen helyzetekben, így az egyetemi élet számára hihetetlen kihívás. Csak olyan helyekre jár, ahová muszáj, amúgy meg idejének nagy részében a koleszszobájában kuksol, és fanficet ír. Cath egy híres könyvsorozat főhősének, Simon Snownak a fanatikus rajongója, és mielőtt kijönne a lezáró kötet, a Carry On c. fanficében éli ki a rajongását, ami a fandom körében irtó népszerű. Nem ismerkedik, de mégis szert tesz új kapcsolatokra: a szobatársa fiúja, Levi állandóan a szobájukban lóg, a kreatív írás kurzuson pedig Nick lesz a partnere, akivel együtt kezdenek el írni, ami tök jó érzés.

Sejtettem én, hogy a Fangirl lesz az én könyvem. Durván emlékeztetett a koleszos egyetemi éveimre, konkrétan tükröt mutatott a könyv. Bármennyire is szánalmas, elég sok hasonlóságot véltem felfedezni köztem és Cath között. Egy introvertált embernek, aki szereti a csendet, szeret egyedül lenni, a kollégium pokoli kínszenvedés. Minden percét gyűlöltem. Gyomorgörccsel utaztam minden hétfőn, és eufóriában távoztam a hét végén. Az én élményeimhez képest Cathé kifejezetten túlélhető, mert a valóságban a tapintatlan szobatárs is egy külön állatfaj, a szinten lakó partiarcokról nem is beszélve. Brrrr. A hideg is kiráz, ha rágondolok. És mivel senkit sem érdekelnek a hányattatásaim, be is fejeztem, csak jelezni akartam, mennyire át tudtam élni Cath mindennapjait és viselkedését.

Cathnek a fanfiction írás a menekülési színtere. Ez volt a másik téma, amivel kapcsolatban mintha saját magamról olvastam volna. Egyetemi éveimben nekem a weboldalszerkesztés volt ez. Később a sorozatok. Most vegyesen több minden. És amikor valami olyasmit kéne megtenni, amivel a valós fejlődésemet segíthetném, elakadok, hogy nekem nem megy. Ugyanez a probléma jelenik meg a könyvben, Cath úgy érzi, hogy csak Simon Snow világában tud alkotni, és mindenáron pontot kell tennie a Carry On végére. A képzelet és a valóság ütközik egymással, ezek fontossági sorrendje felborul. Cathnek nehezére esik feldolgozni, hogy a Carry On csak a virtuális tér része, és ha az eredeti regény megjelenése előtt befejezi, akkor az égvilágon semmi sem fog történni. De ha nem adja le az esszéjét, nem teljesedhet ki az írásban szakmailag.

Én ezt annyira nagyon megértettem, mert velem ugyanez van. És hiába tudom sok mindennel kapcsolatban józan ésszel, hogy az egész baromság, semmivel sem leszek több, ha elmondhatom magamról, hogy elolvastam ennyi könyvet vagy megnéztem ennyi sorozatot. Vagy itt a blog. Mi van akkor, ha elmarad egy blogposzt? Ha nem írok meg egy kritikát, amit szerettem volna? Összedől a világ? Nem. Akkor miért van ez a fura érzésem? Hiszen még csak nem is egy népszerű platformról beszélünk, nincs napi több százas látogatottságom, akiknek meg kéne felelnem. Nem is azért csinálom, hogy olvassák. És mégis fontos, és képes vagyok elhanyagolni miatta a valódi életemet, mert a valóság dögunalom, és ez izgalmas, és igenis számít. (És ezt a többi hobbimra is rá tudom húzni).

Szerintem a földhözragadt emberek szemében mi, fangirlök nem vagyunk százasok. De ha egyszer a monoton hétköznapok végtelenül unalmasak, akkor csak a képzelet marad, a történetek és más világok, a fiktív karakterek. Lehet, hogy rosszul vagyunk bekötve. Vagy lehet, hogy ők vannak rosszul bekötve. Lehet, hogy velem van a baj. De lehet, hogy velük. Azért az elismerem, ennyire publikusan fanatikus nem szoktam lenni, most már a négy fal között sem, öreg vagyok én már ehhez. Vagy talán annyi a különbség, hogy nem egy témára összpontosítok, hanem megoszlik az imádatom több között, és nem annyira töményen koncentrálódik. Szóval azon csak mosolyogtam, ahogy Cath kipakolta a Simon Snow relikviáit a koleszszobájába.

A Fangirl sem éppen egy fordulatos, lerágjuk a körmünket típusú könyv. Nincsenek benne nagy történések, és amik vannak, sincsenek dramaturgiailag eléggé megalapozva, a vége meg egyenesen lezáratlan, számos elvarratlan szállal, de mindezek megbocsáthatóak, mert süt belőle a feelgoodság. Nekem ez fontos, hogy végigderüljem a könyvet (Cath bénázásain mást nem lehetett csinálni), és ha utólag visszagondolok rá, akkor is kellemes érzések kerítsenek hatalmukba – és ez a regény ennek az elvárásnak tökéletes iskolapéldája.

 Cath-nek sok mindennel kell megbirkóznia. Egyrészt ott van az ikertestvére, aki látványosan koloncként kezeli, és nem akarja az új életébe bevonni. Emiatt utáltam Wrent, mert az rendben, hogy nem akar összenőve lenni Cath-tel, de azért ennyire el sem kéne taszítania magától, hiába különbözőek. Aztán még az édesapjuk miatt is aggódhat, aki bipoláris, és a betegsége rányomja a bélyegét a családra. A ráadás pedig a visszatérő anya, aki évekkel ezelőtt magukra hagyta őket, és Cath képtelen megbocsátani neki.

Mindezt ellensúlyozza a szerelmi szál, ami hihetetlenül édes. Persze eleinte egy kis figyelemelterelésként ott van Nick, de elég hamar egyértelművé válik, hogy Levi lesz a befutó. Az ismeretségük lassacskán bontakozik ki, először barátok lesznek, majd szerelmesek, aztán felüti a fejét Cath-ben a bizonytalanság, ahogy megtapasztalja egy párkapcsolat első lépéseit. Nagyon szerettem, ahogy Rowell tégláról téglára építgette a kapcsolatot, a közös pillanatokat, a beszélgetéseket. Levi minden megnyilvánulásán csak olvadozni lehet, pedig nem kifejezetten álompasi. A legaranyosabb részek azok, amikor Cath a fanficeiből olvas fel részleteket Levinak, imádtam ezeket a meghitt jeleneteket, és hogy a srácot tényleg őszintén érdekli Cath hobbija.

Negatívumként annyit hoznék fel, hogy itt is inkább a többi karakter közelít Cath felé, semmint fordítva, és hát a valóságban, ha visszahúzódó személyiség vagy, akkor nem fognak körülugrálni. Az viszont tetszett, hogy a lány igyekezett, hogy összeszedje magát, kilépjen az álomvilágából, és elkezdjen tenni a valódi álmaiért, amik a jövőjét jelentik.

Ami a fanfic kérdést illeti, a könyv metajelleget mutat, ugyanis a Carry On megjelenik a lapokon. Egy olyan sztoriról beszélünk, ami nem igyekszik titkolni, hogy a Harry Potteren alapul (lényegében egy Harry-Draco slash fic interpretáció). Ötletnek jó, hogy mivel szervesen Cath életének része, magában a könyvben is megjelenik, de lehetett volna belőle kevesebb. Abszolút nem csatlakozik bele a fősodorba, és a kivágott részek nem alkotnak koherens egészet. Tehát az úgy jó lett volna, ha a történeten belüli történet valamilyen ponton aktuálisan illeszkedik a Cath-tel történtekhez, és annak cselekményét is izgatottan akarjuk olvasni, de a különálló jelenetek ezt nem tették lehetővé, így inkább csak helykitöltőként szolgálnak.

Az mondjuk nem semmi, hogy Rowell képes volt igazából is megírni a Carry ont. Érdekes döntés.

Tovább nem ragozom, hogy mennyire telitalálat volt a Fangirl, biztosan újra fogom olvasni még, hogy átélhessem ezt az életérzést, amit Rowell a szavaival megteremt. Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnek rajongani, álomvilágban élni, írni, és fontos nekik, hogy a felhők felett ragadjanak.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: St Martin’s

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 448