Már éppen
ideje volt, hogy sort kerítsek erre a disztópiára, ígéretesnek tűnt a felütése.
A felszín
lakhatatlanná vált, az emberek leköltöztek a föld alá, szigorú szabályok uralta
enklávéban élnek. Pikk, aki egész életét az alagutakban töltötte, végre
megkapja jogos nevét. A kívülálló fiú, Fakó mellé osztják be vadászni. Fakó
évekkel ezelőtt érkezett, azóta sem érti senki, hogy élte túl egyedül. Az
életet a korcsok nehezítik meg, amik élőt és holtat is felfalnak egyaránt.
Amikor Pikk és Fakó egy világtalanra bukkannak, aki a három napra lévő
Nassauból érkezett, olyan események sora veszi kezdetét, ami Pikk egész életét
megváltoztatja.
Belegondolni
is rossz, hogy milyen lehet a föld alatt lakni. Állandó sötétség, poshadt
levegő, nem érezni a nap melegét az arcunkon… Én télen is nehezen viselem a
fény hiányát, utálom, hogy öt órakor az orrom hegyéig nem látni, legszívesebben
bevackolnám magam az ágyba, és fel sem kelnék, míg újra el nem jön a tavasz.
Elsősorban ezért tetszett a könyv, egy olyan világba kalauzolt el, amivel még
könyves élményeim során egyszer találkoztam (Az Alagutak rejtélye), pedig a világfelépítés és maga a történet
korántsem tökéletes. Már a szereplők nevei is a szokatlanságokat tükrözik, érdekesnek találtam őket, vagyis a magyar megfelelőiket, az eredeti hangzásuk nem
annyira különleges.
Az elején
teljesen Az emlékek őre utánérzésem
volt. A gyerekek addig nem kapnak nevet, míg el nem érnek egy bizonyos kort. A
mostoha körülmények miatt korán meghalnak, a húszas éveik közepén járók már
aggnak számítanak az ő mércéjük szerint.
Az emlékek őrében nevük ugyan volt, de a számok által meghatározott
ceremóniák jelentették az előrelépést, és a felnőttség után a kor nem számított
már többé. A Menedékben a számok
addig fontosak, míg meg nem kapják a nevet, ami a felnőtt létük jelzője. Aztán
akadt itt még szavak őre, aki a múlt írásos emlékeit gyűjti össze, ezzel csak
és kizárólag ő foglalkozhat, a harácsolás bűn. A társadalmi felépítés is
hasonlít: mindenki a képességeinek megfelelően kap feladatkört. Ez három foglalkozásban
merül ki, lehetnek az emberek Építők, Vadászok és Nemzők. Mondjuk nem értettem,
miért a Nemzők vannak többségben, akik semmi hasznos feladatot nem látnak el.
Gyereket csinálnak, hogy fenntartsák a populációt, és a vakarcsokat nevelik. Aki
az Építők és a Vadászok közül nem végzi rendesen a munkáját, azt lefokozzák
Nemzőnek. Ez nem igazán állt össze nekem, hiszen a szűk lehetőségek miatt
biztosan kevés utódot kell nemzeniük, és noha nem kapunk körvonalas képet sem
arról, hogy mekkora az enklávé lakossága, feltételezhetjük, hogy egy maréknyi
közösség csupán.
Az sem volt
tiszta, hogy a Vadászok mégis honnan szereztek annyi húst. Milyen alagutak
ezek, amiben élnek? A konzervek léte is olyan eleme a történetnek, amire csak a
szerző jegyzete világított rá, hogy esetleg lehetséges, bár ettől függetlenül
sem értettem, hogyan termett évtizedek után annyi konzerv a föld alatt. Még
mindig találnak? Hogy kerültek oda a konzervek, ha nem mennek fel a felszínre? Ebbe
nem érdemes túlzottan belegondolni, mert úgyis oda lyukadunk ki, hogy a
könyvben felvázolt életforma jóformán lehetetlen. Ha valaki nagyon a szívére
veszi, akkor nyomban meg is bukhat nála a könyv. (Egyébként érdekes, hogy
vannak olyan könyvek, ahol félre tudom mindezt tenni, és ettől függetlenül
élvezni a történetet, máskor meg annyira nem veszi be a gyomrom, hogy csak a
szemöldökömet rángatom. Ki érti ezt?)
A könyvnek
az első fele jobban tetszett, mikor még nem jutottak fel a felszínre (ez nem
igazán spoiler, mert benne van a tartalomjegyzékben, és végig tudjuk, hogy Fakó
onnan jött). A szokásos disztópikus forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok:
Pikk vakon hisz a rendszerben, majd rájön, hogy az enklávé hazugságokkal
stabilizálja a szabályok betartását. Az enklávét nem izgatja, hogy ehhez
időnként fel kell áldozniuk egy-egy ártatlan lakót. Persze amikor Pikk és Fakó
megtudja, hogy Nassau a minden eddiginél intelligensebb korcsok áldozatául
esett, a vezetőség homokba dugja a fejét, kockára téve az enklávé minden
lakójának sorsát. A rendszerbe vetett hit megingathatatlanságát az a jelenet
érzékelteti nagyon jól, mikor Pikk feláldozza magát az egyik lejobb barátjáért,
Kőért, aki ahelyett, hogy hálás lenne neki, undorodva elfordul tőle.
Leginkább az
hajtott előre, hogy megkapjam a válaszokat: vajon miért és hogy költöztek le a
föld alá? Mi történt a felszínen? A szerző a jegyzetében mindössze arra világít
rá, hogy dögvész és biológiai fegyverek okozta háború dúlt. Remélem azért ennél több információt
kapunk a folytatásokban, nem intézte el ennyivel.
Úgy érzem,
túl hamar történt meg a főhősök felszínre érkezése. Talán jobb lett volna, ha
el van húzva az egész, és az enklávé titkai és manipulációja körül összpontosul
a történet, míg a végén egy drámai megvilágosodás kíséretében jöhetett volna a bomba:
a felszín lakható. Mert így az egész addigi cselekmény semmissé lett, az
enklávé problémái nem kerültek feloldásra, mintha attól, hogy Pikk elmegy
onnan, már nem is számítana.
A felszínnel
kapcsolatosan is voltak kötekedésre késztető tények. Pikk egész életét sötétségben
töltötte, mégis elég neki egy napszemüveg, hogy lásson, mert amúgy éjszaka
tökéletes látással rendelkezik. Nem pont romlania kellett volna a látásának ott
lent? Fél- vagy teljesen vaknak lennie? A kaja még mindig könnyen beszerezhető
a boltokból mindenhol hosszú-hosszú évek után…
Főhőseinknek
szembesülniük kell azzal, hogy a felszínen teljesen más törvények uralkodnak. A
területet bandák osztják el egymás között, akiket csak a saját önös érdekeik
vezérelnek. A lányoknak annyi a szerepe, hogy megerőszakolják és teherbe ejtik
őket, mert a szaporodás náluk is iszonyatosan fontos. (Oké, ez is magas volt
egy kicsit.) Plusz hova lettek a felnőttek? Fakó apja mesélt egy menedékről,
így hát Pikk és a fiú e mendemondára alapozva jobb híján oda tartanak. Igen, ez
egy olyan regény, amiben a szereplők mendegélnek A pontból B-be. Közben
összetűzésbe kerülnek egy bandával, és kibővül a csapatuk. Először Teagan
csatlakozik hozzájuk, majd a frissiben szerzett ellenségükkel, Kószával kötnek
szövetséget egy korcstámadást követően.
És itt
bizony kezdetét vette a szerelmi háromszög *sóhaj*. Pedig a romantika abból a
szempontból kellemes része a Menedéknek,
hogy abszolút nincs túlsúlyban. Pikk nincs is tisztában az érzéseivel, hiszen a
Nemzők dolga az, hogy szeretet mutassanak mások iránt, és ők kerülnek testi
kontaktusba más emberekkel, ez mindenki más számára tiltott. Fakó viszont az
enklávé tagjaival ellentétben ismerte a szüleit, tapasztalta a kettejük közötti
mély köteléket, és ő nem úgy tekint társra Pikk személyében, neki sokkal többet
jelent ez a szó. Aztán amikor egy haláleset történik, Fakó magába fordul, és Pikk
nem vigasztalja meg, nem nyújt neki támaszt, pedig a fiúnak arra lenne
szüksége. Ezt is arra keni a szerző, hogy Pikk nem ért ehhez, nem tartozik a
világához, de az ilyesmi ösztönből jön, nem?
Amikor
eltávolodnak egymástól, bejön a képbe Kósza, akit természetesen annyira
lenyűgöz, hogy Pikk erős nő, nem nemzésre termett. A szerző egy olyan megoldást
alkalmaz, amivel nem voltam elégedett. Beköszönt a tél, a szereplők hónapokra
megpihennek egy házban, és ezt a hosszú időszakot konkrétan pár sorral letudja,
ami után mindjárt meg is változik a status quo: Pikk eltávolodik Fakótól és Kószához kerül közelebb. Kósza pozíciója potenciális szerelmi jelöltként eléggé kicsaphatja a
biztosítékot, hiszen egy olyan fiúról beszélünk, aki a lányokat gyengének
tartja, és a nemi erőszak elfogadott számára. Pikkre csak azért néz más
szemmel, mert egálban van vele a képességeit illetően. Felteszem a találós
kérdést: ki tud azonosulni egy nemi erőszaktevővel?
A vége felé
a szerző még bedob egy kis fantasy elemet, amivel egyelőre nem tudok mit
kezdeni, remélem kapunk rá magyarázatot a későbbiekben, mert így elég furán
veszi ki magát.
Negatívumként
említeném az információk ismétlését, mintha elsőre az olvasó nem értené meg a
dolgokat, és mondogatni kell neki újra és újra. De ezek teljesen lényegtelen
tények; tegyük fel, hogy a szerző elfelejtette, amit írt, de akkor a szerkesztő
miért nem húzta ki ezeket? Pikk maximalizmusának mantrája is idegesített,
felfogtam, hogy mennyire szeretett volna vadásznő lenni, és mennyire örül neki,
hogy az lett, nem kell százszor elmondani. Lehet mást ez nem zavar, én nem
szeretem az ismétlésfolyamot.
Mint
mondtam, a könyv nem volt tökéletes, előfordulnak benne hibák és a
karakterekkel is vannak problémák, de maga a történet összességében
szórakoztató és a jobb disztópiák közül való, ezért ajánlom mindenkinek olvasásra.
Értékelés: 4/5
Borító: 5/5
Eredeti
cím: Enclave
Sorozat:
Razorland-trilógia #1
Kiadó:
Fumax
Megjelenés
éve: 2012
Oldalszám:
274
Fordította:
Benes Attila
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése