Ann Aguirre: Menedék

Már éppen ideje volt, hogy sort kerítsek erre a disztópiára, ígéretesnek tűnt a felütése.

A felszín lakhatatlanná vált, az emberek leköltöztek a föld alá, szigorú szabályok uralta enklávéban élnek. Pikk, aki egész életét az alagutakban töltötte, végre megkapja jogos nevét. A kívülálló fiú, Fakó mellé osztják be vadászni. Fakó évekkel ezelőtt érkezett, azóta sem érti senki, hogy élte túl egyedül. Az életet a korcsok nehezítik meg, amik élőt és holtat is felfalnak egyaránt. Amikor Pikk és Fakó egy világtalanra bukkannak, aki a három napra lévő Nassauból érkezett, olyan események sora veszi kezdetét, ami Pikk egész életét megváltoztatja.

Belegondolni is rossz, hogy milyen lehet a föld alatt lakni. Állandó sötétség, poshadt levegő, nem érezni a nap melegét az arcunkon… Én télen is nehezen viselem a fény hiányát, utálom, hogy öt órakor az orrom hegyéig nem látni, legszívesebben bevackolnám magam az ágyba, és fel sem kelnék, míg újra el nem jön a tavasz. Elsősorban ezért tetszett a könyv, egy olyan világba kalauzolt el, amivel még könyves élményeim során egyszer találkoztam (Az Alagutak rejtélye), pedig a világfelépítés és maga a történet korántsem tökéletes. Már a szereplők nevei is a szokatlanságokat tükrözik, érdekesnek találtam őket, vagyis a magyar megfelelőiket, az eredeti hangzásuk nem annyira különleges.

Az elején teljesen Az emlékek őre utánérzésem volt. A gyerekek addig nem kapnak nevet, míg el nem érnek egy bizonyos kort. A mostoha körülmények miatt korán meghalnak, a húszas éveik közepén járók már aggnak számítanak az ő mércéjük szerint. Az emlékek őrében nevük ugyan volt, de a számok által meghatározott ceremóniák jelentették az előrelépést, és a felnőttség után a kor nem számított már többé. A Menedékben a számok addig fontosak, míg meg nem kapják a nevet, ami a felnőtt létük jelzője. Aztán akadt itt még szavak őre, aki a múlt írásos emlékeit gyűjti össze, ezzel csak és kizárólag ő foglalkozhat, a harácsolás bűn. A társadalmi felépítés is hasonlít: mindenki a képességeinek megfelelően kap feladatkört. Ez három foglalkozásban merül ki, lehetnek az emberek Építők, Vadászok és Nemzők. Mondjuk nem értettem, miért a Nemzők vannak többségben, akik semmi hasznos feladatot nem látnak el. Gyereket csinálnak, hogy fenntartsák a populációt, és a vakarcsokat nevelik. Aki az Építők és a Vadászok közül nem végzi rendesen a munkáját, azt lefokozzák Nemzőnek. Ez nem igazán állt össze nekem, hiszen a szűk lehetőségek miatt biztosan kevés utódot kell nemzeniük, és noha nem kapunk körvonalas képet sem arról, hogy mekkora az enklávé lakossága, feltételezhetjük, hogy egy maréknyi közösség csupán.

Az sem volt tiszta, hogy a Vadászok mégis honnan szereztek annyi húst. Milyen alagutak ezek, amiben élnek? A konzervek léte is olyan eleme a történetnek, amire csak a szerző jegyzete világított rá, hogy esetleg lehetséges, bár ettől függetlenül sem értettem, hogyan termett évtizedek után annyi konzerv a föld alatt. Még mindig találnak? Hogy kerültek oda a konzervek, ha nem mennek fel a felszínre? Ebbe nem érdemes túlzottan belegondolni, mert úgyis oda lyukadunk ki, hogy a könyvben felvázolt életforma jóformán lehetetlen. Ha valaki nagyon a szívére veszi, akkor nyomban meg is bukhat nála a könyv. (Egyébként érdekes, hogy vannak olyan könyvek, ahol félre tudom mindezt tenni, és ettől függetlenül élvezni a történetet, máskor meg annyira nem veszi be a gyomrom, hogy csak a szemöldökömet rángatom. Ki érti ezt?)

A könyvnek az első fele jobban tetszett, mikor még nem jutottak fel a felszínre (ez nem igazán spoiler, mert benne van a tartalomjegyzékben, és végig tudjuk, hogy Fakó onnan jött). A szokásos disztópikus forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok: Pikk vakon hisz a rendszerben, majd rájön, hogy az enklávé hazugságokkal stabilizálja a szabályok betartását. Az enklávét nem izgatja, hogy ehhez időnként fel kell áldozniuk egy-egy ártatlan lakót. Persze amikor Pikk és Fakó megtudja, hogy Nassau a minden eddiginél intelligensebb korcsok áldozatául esett, a vezetőség homokba dugja a fejét, kockára téve az enklávé minden lakójának sorsát. A rendszerbe vetett hit megingathatatlanságát az a jelenet érzékelteti nagyon jól, mikor Pikk feláldozza magát az egyik lejobb barátjáért, Kőért, aki ahelyett, hogy hálás lenne neki, undorodva elfordul tőle.  

Leginkább az hajtott előre, hogy megkapjam a válaszokat: vajon miért és hogy költöztek le a föld alá? Mi történt a felszínen? A szerző a jegyzetében mindössze arra világít rá, hogy dögvész és biológiai fegyverek okozta háború dúlt. Remélem azért ennél több információt kapunk a folytatásokban, nem intézte el ennyivel.

Úgy érzem, túl hamar történt meg a főhősök felszínre érkezése. Talán jobb lett volna, ha el van húzva az egész, és az enklávé titkai és manipulációja körül összpontosul a történet, míg a végén egy drámai megvilágosodás kíséretében jöhetett volna a bomba: a felszín lakható. Mert így az egész addigi cselekmény semmissé lett, az enklávé problémái nem kerültek feloldásra, mintha attól, hogy Pikk elmegy onnan, már nem is számítana.

A felszínnel kapcsolatosan is voltak kötekedésre késztető tények. Pikk egész életét sötétségben töltötte, mégis elég neki egy napszemüveg, hogy lásson, mert amúgy éjszaka tökéletes látással rendelkezik. Nem pont romlania kellett volna a látásának ott lent? Fél- vagy teljesen vaknak lennie? A kaja még mindig könnyen beszerezhető a boltokból mindenhol hosszú-hosszú évek után…

Főhőseinknek szembesülniük kell azzal, hogy a felszínen teljesen más törvények uralkodnak. A területet bandák osztják el egymás között, akiket csak a saját önös érdekeik vezérelnek. A lányoknak annyi a szerepe, hogy megerőszakolják és teherbe ejtik őket, mert a szaporodás náluk is iszonyatosan fontos. (Oké, ez is magas volt egy kicsit.) Plusz hova lettek a felnőttek? Fakó apja mesélt egy menedékről, így hát Pikk és a fiú e mendemondára alapozva jobb híján oda tartanak. Igen, ez egy olyan regény, amiben a szereplők mendegélnek A pontból B-be. Közben összetűzésbe kerülnek egy bandával, és kibővül a csapatuk. Először Teagan csatlakozik hozzájuk, majd a frissiben szerzett ellenségükkel, Kószával kötnek szövetséget egy korcstámadást követően.  

És itt bizony kezdetét vette a szerelmi háromszög *sóhaj*. Pedig a romantika abból a szempontból kellemes része a Menedéknek, hogy abszolút nincs túlsúlyban. Pikk nincs is tisztában az érzéseivel, hiszen a Nemzők dolga az, hogy szeretet mutassanak mások iránt, és ők kerülnek testi kontaktusba más emberekkel, ez mindenki más számára tiltott. Fakó viszont az enklávé tagjaival ellentétben ismerte a szüleit, tapasztalta a kettejük közötti mély köteléket, és ő nem úgy tekint társra Pikk személyében, neki sokkal többet jelent ez a szó. Aztán amikor egy haláleset történik, Fakó magába fordul, és Pikk nem vigasztalja meg, nem nyújt neki támaszt, pedig a fiúnak arra lenne szüksége. Ezt is arra keni a szerző, hogy Pikk nem ért ehhez, nem tartozik a világához, de az ilyesmi ösztönből jön, nem?

Amikor eltávolodnak egymástól, bejön a képbe Kósza, akit természetesen annyira lenyűgöz, hogy Pikk erős nő, nem nemzésre termett. A szerző egy olyan megoldást alkalmaz, amivel nem voltam elégedett. Beköszönt a tél, a szereplők hónapokra megpihennek egy házban, és ezt a hosszú időszakot konkrétan pár sorral letudja, ami után mindjárt meg is változik a status quo: Pikk eltávolodik Fakótól és Kószához kerül közelebb. Kósza pozíciója potenciális szerelmi jelöltként eléggé kicsaphatja a biztosítékot, hiszen egy olyan fiúról beszélünk, aki a lányokat gyengének tartja, és a nemi erőszak elfogadott számára. Pikkre csak azért néz más szemmel, mert egálban van vele a képességeit illetően. Felteszem a találós kérdést: ki tud azonosulni egy nemi erőszaktevővel?

A vége felé a szerző még bedob egy kis fantasy elemet, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, remélem kapunk rá magyarázatot a későbbiekben, mert így elég furán veszi ki magát.

Negatívumként említeném az információk ismétlését, mintha elsőre az olvasó nem értené meg a dolgokat, és mondogatni kell neki újra és újra. De ezek teljesen lényegtelen tények; tegyük fel, hogy a szerző elfelejtette, amit írt, de akkor a szerkesztő miért nem húzta ki ezeket? Pikk maximalizmusának mantrája is idegesített, felfogtam, hogy mennyire szeretett volna vadásznő lenni, és mennyire örül neki, hogy az lett, nem kell százszor elmondani. Lehet mást ez nem zavar, én nem szeretem az ismétlésfolyamot.

Mint mondtam, a könyv nem volt tökéletes, előfordulnak benne hibák és a karakterekkel is vannak problémák, de maga a történet összességében szórakoztató és a jobb disztópiák közül való, ezért ajánlom mindenkinek olvasásra.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Enclave

Sorozat: Razorland-trilógia #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 274

Fordította: Benes Attila