Sophie Kinsella: Segítség, kísértet!

Ha nevetni akarok, mindig kézenfekvő választásnak tűnik egy Sophie Kinsella könyv. Úgy vagyok velük, mint a romantikus vígjátékokkal: tudom, hogy kissé bugyuták és rózsaszínűek, nem váltják meg a világot, de guilty pleasure szerepben tökéletesen funkcionálnak. Néhanapján pont erre van szükségünk, hogy kikapcsoljuk az agyunkat, és jól érezzük magunkat. Egy Sophie Kinsella limonádé pedig pont ezt a célt szolgálja.

A Segítség, kísértet! már néhány éve ott porosodott a polcomon. Aztán rám jött, hogy na, de régen olvastam Kinsellát, éppen itt az ideje, és felütöttem, hogy aztán rájöjjek megint, mennyire csípem. Azt hiszem, nagyobb szünetekkel mindig jobban üt egy-egy története, hiszen azért többé-kevésbé ugyanolyanok. Ez a 11. könyvem volt az írónőtől, és még most is simán elszórakoztat. Egyedül a boltkóros sorozatával állok hadilábon; az első kötetet imádtam, aztán egyre inkább idegesített a főszereplő hektikus személyisége miatt. Ellenben a szóló kötetei egytől-egyik kedvencekké avanzsáltak.

A történet meglepő módon egy kísértetről, és annak a főhőssel való kapcsolatáról szól. Lara nénikéje, Sadie, akit voltaképpen nem is ismert, 105 éves korában meghal. Sadie nem hagyott nyomot a világban, a temetése a kutyát sem érdekli, a pár rokon csak le akarja tudni az egészet, és menni a dolgára. A temetésen megjelenik Sadie 23 éves szelleme, akivel csak Lara tud kommunikálni. A szellem rendkívül akaratos teremtés, azt akarja, hogy Lara keressen meg neki egy szitakötős nyakláncot, és ezért hagyjon ott csapot-papot. Csakhogy Larát egymás hegyén-hátán követik a csapások, nem elég, hogy a pasija, Josh szakított vele, a cége is a csőd küszöbén áll, mert a partnere csak úgy ukkmukkfukk lelépett.

„Halálosan belefáradtam, hogy senki nem ért meg. Bárcsak egyetlen ember akadna a földön, akivel leülhetnék, és azt mondhatnám: „Nézd, itt van ez a szellem…””

Kezdjük azzal, mi nem tetszett a könyvben: Sadie. Az öntörvényűsége eltúlzott, elképesztően idegesített az akaratossága, hogy egyet csettint, és akkor Larának ugornia kéne. Nem elég, hogy az egész könyvben hisztizik és követelőzik, mint valami hormontúltengésben szenvedő tinédzser, de addig nem hagyja békén Larát, míg rá nem erőszakolja az akaratát. Larának a 20-as évek ruháiban kell pompázni, vadidegennel randizni, mert Sadie addig élni sem hagyja, míg be nem adja a derekát. A könyv ugye Sadie-ről szól, de a viselkedése annyira ellenszenves, hogy szerintem meg sem érdemelte, hogy a mérleg vele kapcsolatban átbillent a túloldalra.

Tetszett, hogy mindennek ellenére végül Sadie nem csak eszközként látja Larát, és Lara sem egy bosszantó földöntúli jelenésként Sadie-t, hanem megszeretik egymást, akárha testvérek lennének. A történet azt mutatja be, hogy a kölcsönös együttműködésük mennyire gyümölcsöző. Sadie végül részesül abban, amire a könyv elején nem is gondolnánk, Lara kudarcai pedig kámforrá válnak, és szép lassan pozitív fejlemények következnek be az élete minden területén.

Larát annak ellenére kedveltem, hogy behódolt Sadie-nek. Róla azt kell tudni, hogy menthetetlenül szerelmes az exébe, Josh-ba, de ami még jobb, hogy a szakítás ellenére azt hiszi, hogy Josh is ugyanígy érez iránta. A viselkedése túlzott megszállottságról árulkodik, de aztán előbb-utóbb szembesül az igazsággal, nem csak Josh-t, hanem önmagát illetően is.

Arányaiban a romantika kaphatott volna több szerepet. Tudom, hogy ez Sadie révbe éréséről szól, de én nagyon élveztem a bimbózó románcot még így is, hogy kevés oldalszámot kapott. A randi spontaneitásán egyébként úgy vigyorogtam, mint a vadalma, hogy ez most komoly? Annyira életszerű, tényleg! (Persze nem is várom, hogy az legyen.)

A humorról mi mást lehetne mondani azon kívül, ami evidens; aki ismeri és szereti Kinsella könyveit, megkapja ugyanazokat a szellemes riposztokat, mint eddig is. Én jókat kuncogtam ezen a könyvön, néha olyan mondatokon is, amik nem voltak viccesek, de megleptek azzal, hogy a semmiből jöttek. Itt egy velős példa:

„– Talán te meg Natalie is írtok majd egy napon könyvet a cégetekről! – mondja anyu, mintha csak olvasna a gondolataimban.
– Nézzétek, mókus! – mutatok ki gyorsan az ablakon.”

Jókor kapott el ez a könyv, pont erre volt szükségem, hogy egy kicsit kiszakadjak a valóságból pár derűs órára.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Twenties Girl

Kiadó: Kelly

Megjelenés éve: 2011

Oldalszám: 428

Fordította: Béresi Csilla