Jandy Nelson: Az ég a földig ér

Évekkel korábban szemezgettem ezzel a könyvvel, sokan dicsérték külföldön, de amikor megláttam, hogy egy szerelmi háromszög a központi téma, elvetettem az olvasási szándékot. Azután elolvastam Jandy Nelson Neked adom a napot c. könyvét, amiből kiderült, hogy olyan stílusban ír, amit imádok. Ezek után nem volt kérdéses, hogy minden berzenkedésem ellenére teszek vele egy próbát.

Fülszöveg:  Kár, hogy a szerelemhez nem jár időzítő szerkezet, mint a bombákhoz. Legalábbis Lennie szerint. A tizenhét éves lány nemrég vesztette el imádott nővérét, és semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egyszerre két fiú is feldúlja addigi békés, eseménytelen (mondjuk ki: unalmas) életét. Mégis ez történik. Lennie-t a közös veszteség egyre közelebb sodorja Bailey vőlegényéhez, de közben felbukkan Joe, ez a fantasztikus, szenvedélyes srác, akinek a gitárjátéka virtuóz, az életöröme ragadós, és akinek minden egyes csókjától mintha felrobbanna a világ…

Az egyik fiú emlékezni segít, a másik felejteni. De szabad-e egyáltalán boldognak, szerelmesnek lennie, amikor épp gyászol?

A stílus ezúttal is mindent vitt. Jandy Nelson olyan szépen bánik a szavakkal, hogy az én szememben képes egyensúlyozni a történet és a karakterek gyengeségeit. Az írása hangulatot teremt, a szóképei érzelmeket ragadnak meg, és élővé varázsolja az eseményeket. Egyszerűen képes vagyok annyira elveszni benne, hogy még arról is megfeledkezem, hogy péklapáttal ütném a főszereplőt.

Az igazság az, hogy Az ég földig ér nem a hagyományos értelemben vett szerelmi háromszöget vonultatja fel. Voltaképpen nem is szerelmi háromszög ez. Egyfelől ott van Joe, akibe Lennie életében először szerelmes lesz − mondjuk ez a rész nem volt túl jól kidolgozva, a végére sem értettem, hogy mégis mi a fene ez a nagy "szerelem". Másrészt ott van Lennie nemrég elhunyt nővérének vőlegénye, Toby, akihez Lennie fizikai feszültséglevezetéshez menekül (azta micsoda megfogalmazás!). Tehát Lennie az egyik fiút szereti, a másikat nem, de míg a Joe iránti érzelmei megijesztik és bűntudatot keltenek benne − hiszen hogyan is lehetne boldog, ha a nővére nincs többé −, addig Toby karjaiban lenni valahogy helyénvaló, mert közel érzi magát a nővéréhez.

Nem csodálom, hogy sokaknál kicsapta a biztosítékot ez a felállás. Én az elején még megértettem, hogy Lennie és Toby egymásban keresik a vigaszt, még ha egyet nem is értettem vele. De amikor Joe bekerül a képbe, ott már nem igazán vágtam Lennie gondolkodását (főleg, amikor majdnem szexbe torkollott a dolog), és pláne kiakasztott, hiszen tudta jól, hogy Joe min ment keresztül az előző barátnőjével, és csak azért is csinálta.

Lennie a sajnálatfaktorral együtt sem kedvelhető főhős. A tettei még hagyján, de az egész lénye az önzőségről szól. Úgy képzeli, körülötte forog a világ, és eszébe sem jutna egyszer sem, hogy a nővére nem csak az ő szerette volt, hanem a családjában mindenki másé is, és ezek az emberek is éppen olyan rémesen érzik magukat, mint ő. Hiába veszi a jelet a végére, hogy hoppá, ezt így nem kéne, már késő, hogy javítson is valamit a megítélésén, miután egy egész könyvet ennek az önző lánynak a fejében kell eltölteni.

Szerencsére azért akadtak szeretnivaló karakterek, Joe-ért nem lehet nem odalenni, bár ilyen fiú a világon  nincs, az is biztos, és Lennie családját is kedveltem. Tetszett az is, ahogy a "vándorgéneket" hordó anya bekerült a képbe, és ahová ez a szál kifutott. Tovább színesítették a történetet azok a fecnik, amikre Lennie a bánatát öntötte ki, és szerteszét dobálta mindenfelé, amerre járt (és fontosabb szerepet is kaptak, mint amire az elején számítani lehet).

Összességében karakter fronton nem túl erős a regény, köszönhetően az irritáló főhősnek és a furcsa szerelmi triónak, de Jandy Nelson remekül mutatja be a gyászt, adja vissza a lapokon ezt a mélabús hangulatot, és ezért mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  The Sky Is Everywhere

Kiadó: Móra

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 352

Fordította: Todero Anna