Kiera Cass: The Crown

Én azok közé tartoztam, akik Eadlyn egoista viselkedése ellenére kellemesen csalódtak a Párválasztó-trilógia folytatásában. Végeredményben viszont ugyanúgy jártam, mint az elődök történetével, kezdeti lelkesedésem lángja fokozatosan kihunyt.

A történtek után Maxon képtelen ellátni uralkodói kötelességeit, így a kötelező feladatok végrehajtását Eadlyn veszi át. Már csak hat jelölt maradt versenyben. Eadlyn nem engedheti meg magának, hogy lefújja a Párválasztót, hiszen tisztában van azzal, hogy a nép nem kedveli, és mindent megtesz, hogy ezen változtasson. Úgy tűnik, kezdi elnyerni az alattvalók bizalmát, és kezdenek kiesni a jelöltek is, ráadásul még királynővé is koronázzák, de mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné. A bizalom törékeny és a szíve csalfa…

Egy az egyben úgy jártam, mint anno. Az első részt imádtam, ahogy bemutatta a világot, a szabályokat, hogy a főszereplő hogyan éli meg az egészet, és ennek inverze Eadlyn nézőpontjából is nagyon tetszett. De megtorpant a lendület, és be kell, valljam, eléggé untam a könyvet. Gyorsan kivégeztem, mert azért olvastatta magát, de végig olyan csak túl akarok esni rajta érzésem volt.

Kiera Cassnek nem sikerült megragadnia a kínálkozó lehetőséget, hogy a regény nagy részében izgalomban tartsa az olvasót, vajon ki lesz a befutó. A próbálkozást érzékeltem, de 15-20% környékén már olyan írói alátámasztások vannak jelen, amikből kikövetkeztethető. Nem mintha nagyon tanakodni kellett volna, mert bár hatan vannak versenyben, már az előző kötetben két személyre szűkült a kör, és csak az volt a kérdés, hogy a szerző kilép-e a komfortzónájából, és mer újat mutatni vagy ugyanazt megeteti még egyszer az olvasóval. Ráadásul elég kényelmes megoldás, hogy úgy potyognak ki a versenyzők, hogy nem Eadlyn küldi őket haza; szám szerint négyen lépnek vissza, ami nem igazán abban a színben tünteti fel főhősünket, amiben kéne.

Úgy éreztem, nincs jól kidolgozva a könyv. Ugye a The Heir végén van egy jelenet, ahol Eadlyn az egyik srácra gondol, és hevesebben dobog a szíve, de nem tudjuk meg, ki az. Na most itt sem kerül elő jó ideig, nem foglalkozik az érzéseivel, csak féltávon túl, amikor a dramaturgia megkívánja, és abszolút nem sikerült leszűrnöm az egész történet során, hogy a választott iránt komolyabban érdeklődik, mint a többiek iránt. Szó se róla, szerettem a közös jeleneteiket, de nem volt bennük meg a szikra, a tűz, amiből azt éreztem, hogy igen, tényleg, ők ketten a többi kérőt felülmúlva vonzódnak egymáshoz.Ennek a fordított helyzet lehet az oka, a sok szereplő miatt egyszerűen nem volt idő elmélyíteni a romantikus szálat, még úgy sem, hogy eleve ebben a két kötetben a versenyben résztvevők nagy része legfeljebb említés szintjén szerepel. Ez így a választó fél nézőpontjából nagy falat volt, és nem működött, míg America csak két férfi karakterrel osztozott a jelenetein.

Eadlyn jellemfejlődésére ugyanez a vázlatosság vonatkozik. Pedig én láttam benne a potenciált, hogy majd az önzőségét levetve benő a feje lágya. Na most ez elvileg megtörtént, de csak annyiban érzékelhető, hogy az összes szereplő körüllihegi, hogy milyen szép, okos, önfeláldozó stb., de nekem ez egyáltalán nem jött át. Főleg, hogy továbbra is elég kiakasztó gondolatai vannak. Például az egyik elit közli vele, hogy nem veheti el feleségül, és erre tényleg nagyon jó oka van, aminek Eadlynhez semmi köze, erre Eadlyn első reakciója: „engem senki sem tud szeretni”. Vagy amikor bejön a szerelmi drámája a képbe, úgy érzi, hogy ehhez képest az anyjával kapcsolatos félelem fájdalommentes volt. Vagy amikor Marid Illéa, akivel még csak barátságban sincs, megzsarolja, az első gondolata, hogy biztos a többi elit, a barátai mind át akarják verni.

Az sem nyerte el a tetszésemet, hogy ebben a kötetben is a harmincas éveik végén/negyvenes éveik elején járó American és Maxon úgy viselkednek, mint egy hetvenéves nyugdíjas házaspár. Kissé idilli, hogy Maxon lemond a trónról, cserbenhagyja az országot, és ez mindenki szerint tök normális, csak mert nem jut elég ideje Americára. (És természetesen Eadlyn altruizmusa ebben teljesedik ki, hogy ő ajánlja fel ezt az opciót.)

Az előző részben érdekesek voltak a Párválasztó megvalósulásának nüanszai a választó szemszögéből, de itt ezekből már nem érzékeltem semmit. Mondom, valahogy az egész történet olyan jellegtelen volt számomra. A politikai szál ugyanabban a gyerekbetegségben szenved, mint legutóbb, nem hangsúlyos, könnyedén elrendeződik, a megoldása egyenesen nevetséges. Tudom, hogy ez egy mese, nyakig öntve rózsaszín cukormázzal, ne vegyem komolyan, de még mindig bennem él, hogy eredetileg disztópiának indult.

A könyv vége borzasztóan összecsapott, a lényeges dolgok pár oldal leforgása alatt rendeződnek el. Eadlyn végső választását a körülmények alakítják, csak minimálisan ő maga, és igazából nem értem, eleve miért nem próbált úgy cselekedni, ahogy kellett volna, főleg, hogy a könyv elején a már elcsepegtetett jelzésértékű megjegyzésekből kiderült, hogy nem lenne belőle probléma. A viselkedésében nekem megint csak nem az érettsége mutatkozott meg, hanem a másoknak való megfelelés, a tökéletesség vágyának hajszolása, mit számít, hogy legalább két embernek, plusz önmagának is árt vele. Az még sokkolt, hogy az utolsó oldalakon sikerült még beletömni egy hihetetlen, légbőlkapott fordulatot, ami valójában teljesen felesleges volt, és semmivel sem növelte a regény értékét, bennem inkább az ellenkezőjét váltotta ki, és nem emlékszem, hogy lett volna előzménye az eredeti trilógiában.

Azoknak, akik rajonganak a tündérmesékért, Eadlyn révbeérése is biztosan tetszeni fog, én ennél valamivel többet vártam. Reméljük, hogy ez tényleg a befejezés volt, és az unokák már nem kapnak önálló történetet.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Selection #5

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 288