Andy Weir: Artemis

Mint sokaknak, nekem is nagy kedvencem volt néhány éve A marsi, így kíváncsian vártam Andy Weir új könyvét. Hát jó nagyot koppantam…

Fülszöveg: Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

Ebben a könyvben annyi minden volt rossz, hogy szét kell szednem pontokba, mik azok, amiktől fogtam a fejem. Úgy éreztem, mintha a szerkesztő meg a kiadó is nagy ívben tett volna arra, hogy a végeredmény mennyire nem korrekt, mert olyan amatőr dolgok vannak benne, amin simán lehetett volna javítani.

Karakterek: Az hagyján, hogy lövésem sincs, hogy a karakterek hogy néznek ki, az égvilágon semmit nem tudni róluk, és nagyrészük  megnyilvánulásai simán felcserélhetőek lennének, de egyik karakter idegesítőbb, mint a másik. Egyedül Svobodát kedveltem.

De ami még ennél is "jobb": a főhős, Jazz. Úristen, hogy mennyire az agyamra ment az a nőszemély. Aki egyébként NEM NŐ. Viccesnek találtam, hogy a köszönetnyilvánításban még meg is van emberkéknek köszönve a segítség a hitelességet illetően.

El is gondolkoztam rajta, hogy vajon minek kellett a főszereplőnek nőnek lennie, ha Weir semennyire sem tud női karaktert írni. Hát azért, hogy ne süthessék rá, hogy Mark Watney 2.0 (nyugi, így is Mark Watney 2.0).

A regény elején meg voltam róla győződve, hogy Jazz transzvesztita, mert úgy viselkedik, mint egy férfi, úgy gondolkodik, mint egy férfi, úgy beszél, mint egy férfi (meg mint egy alpári kocsis, erre gyanítom a fordítás is rápakolt), úgy áll a szexhez, mint egy férfi, és bármit csinál, úgy csinálja, mint egy férfi. Szóval képzelhetitek a megrökönyödésemet, amikor olvasom, hogy "kislánykoromban". Ja jó. Lehet Weir szerint az elég, hogy beleírja a regénybe, hogy kb. háromszor elsírta magát (de akkor sem az érzelmeit, csak magát a szót, hogy zokogott), és attól a karaktere nő lesz, de nem lesz az.

Tökös nő akart lenni, de ha egy nő tökös, attól még nem lesz férfi, csak férfias nő. Jazz férfi lett és kész.

Minek kellettek a szexuális vonatkozások? A KONDOM? Rettentő kínos volt. Mert nem az jött le, hogy Jazz fiatal nő, akinek joga van szabadon élvezni a szexet, hanem egy lotyó, aki mindennap fűvel-fával összefekszik (és ezt persze mindenki meg is jegyzi neki, még a tulajdon apja is).

Azon is vonogattam a szemöldököm, hogy a regény nagy részében azt kellett olvasnom, hogy Jazz ilyen okos, Jazz olyan okos, én viszont nem láttam mást, csak egy link, nagypofájú, antipatikus nőt.

Stílus, nézőpont: Említettem már, hogy Jazz Mark Watney 2.0? Csak az a baj, hogy ami A marsiban működött, itt inkább roppant idegesítő volt. Watney E/1-es narrációja azért állta meg a helyét, azért ütöttek a poénjai, mert a helyzete lehetővé tette, kellett a túléléséhez a Marson, ahol tök egyedül volt.  Itt semmi ilyesmiről nincs szó, és inkább kellemetlen.

A kiszólásokról nem is beszélve. Szörnyen kizökkentőek voltak. (És azok a megjegyzések: egy FÉRFIÉ.)

És akkor beszéljünk a választott E/1-ről, ami minden szempontból elvérzett. A kedvencem az a rész volt, amikor az E/1-es regény közepén kapunk egy olyan jelenetet, ahol a főhős ott sincs. Ritka amatőr megoldás. Ja merthogy a regényt E/3-ban kellett volna megírni? És akkor nem lett volna annyira hiteltelen az, amit most fogok felróni írói hibaként?

Mondok egy példát. Én magyar vagyok, ami azt jelenti, hogy a viselkedésemet, a szokásaimat, a környezetemet NEM HASONLÍTGATOM a japánokéhoz, még akkor sem, ha már jártam ott 20 évvel ezelőtt. Gondolom, érthető MIÉRT. De ezek szerint Weirnek meg a szerkesztőjének nem volt az, így folyamatosan kaptunk ilyen erőltetett összehasonlításokat, hogy a Földön így, a Holdon úgy… AMATŐR.

Történet: Az eleje kegyetlen unalmas megfűszerezve a sok technikai blablával, ami engem nem érdekelt. Olyan fél távtól indult be, és a végére, mikor élet-halál kérdés forgott kockán, kifejezetten jó lett, de egyszerűen nem tudta ellensúlyozni a fent említett bénázásokat.

Összességében lehetett volna ez egy jó könyv, ha mindenki, aki rajta dolgozott, komolyabban vette volna, így viszont a rosszul megválasztott karakterrel és az idegesítő stílussal sikerült kicsinálni az amúgy ígéretes alapanyagot.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Artemis

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 318

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Újévi fogadalmak Book Tag

Nem vagyok az a fogadalmas típus, és az átlaggal ellentétben szeretek spontán olvasni azt, amihez éppen a kedvem szottyan. Viszont vannak azért a spontaneitás határain belül is elhatározásfélék.

1. Egy író, akitől szeretnél olvasni idén, de eddig még semmit nem olvastál tőle.
N.K. Jemisintől Az ötödik évszakot. Tavaly már egy csomószor eljátszottam, hogy ez lesz a következő könyvem, de sosem jött össze.

2. Egy könyv, amit mindenképpen szeretnél elolvasni.
Ernest Cline: Armada. Már mióta tervezem (pedig már hányszor előszedtem borítót nézegetni.)

 3. Egy klasszikus, amit szeretnél elolvasni.
Franz Kafka: Az átváltozás

4. Egy könyv, amit szeretnél újraolvasni.
V.E. Schwab Vicious, a folytatás előtt mindenképpen kéne.

5. Egy könyv, ami ezer éve várólistás és idén el akarod olvasni végre.
Gayle Forman: Itt voltam. Fogalmam sincs, miért halogatom, ha egyszer imádom a szerzőt.

6. Egy jó vastag könyv, amit beterveztél.
Nem tervezek olyan vastag könyveket, szóval tippre a Ryria-krónikák befejező kötete tűnik a legvaskosabbnak a maga 624 oldalával.

7. Egy író, akitől már olvastál és idén is szeretnél.
Maggie Stiefvater, az én legkedvesebb írónőm legújabb regényét.

8. Karácsonyra kapott könyv, amit el fogsz olvasni idén.
Nincs ilyen.

9. Egy sorozat, amit elkezdeni és befejezni is 2018-ban fogsz.
Talán idén végre nekiállok, ideje volna! :D (Tartok tőle, hogy nagyon jó lesz, és nem bírom abbahagyni, ezért halogatom már annyi ideje, hogy közben magyarul is befejeződik…

10. Egy megkezdett sorozat, amit be fogsz 2018-ban fejezni.
Ez az egy biztos:

11. Van valami olvasási terved? Ha igen, hány könyvet tervezel idén elolvasni?
Nem tudom, legyen kevesebb, mint idén. (Igen, mindenki többet kíván, de jó lenne már nemcsak könyvekben megélni dolgokat).

12. Bármilyen egyéb célkitűzés?
Ne olvassak gyenge könyveket az olvasás és agytompítás kedvéért.

Olvass tovább!

TOP 10: 2017 legjobb könyvei

Mostanában pangás van a blogon, kevesebb bejegyzés születik − már jó ideje blogolási hullámvölgyben vagyok. Nem tudom, mikor fogok kikeveredni belőle, képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat (plusz egyéb projektek is vannak folyamatban, amik elterelik a figyelmem.)

2017-ben nagyon szép számú 111 könyvet olvastam (hivatalosan, nem hivatalosan jóval többet).

− A 111-ből igazságosan elosztottam az angol és a magyar könyvek számát: előbbi 55, utóbbi 56 lett (tehát többet olvastam magyarul, 2016-tal ellentétben, még ha minimálisan is).

− 65 YA-t sikerült összehoznom, ez megint növekedett idénre.

− 22 sorozatot kezdtem el (1 újraolvasás, 3-at még az évben folytattam, 1 ledarálásra került). Zömében kaszáltam is őket, tehát a folytatásra már nem vagyok kíváncsi.

− 5 sorozatot fejeztem be.

− 4 könyvet olvastam újra.

− 6 könyv nem fikció (2 önsegítő, 1 életrajzi, 3 írástechnikai).

− 45 férfi szerző, 3 férfi/nő társszerző, 63 női szerző

− 10 könyvet hagytam félbe

És akkor lássuk a legjobb 10-et (ami 11 lesz, mert most is csalok). Nem volt könnyű kiválogatni, mert sok jó könyvet olvastam 2017-ben.

Neal Schusterman: Scythe

Ez teljesen lenyűgözött év elején az egyedi világával és az izgalmas történetvezetésével. Pont mostanában jelenik meg a folytatás, már nagyon várom!

Dan Wells: Az ördög legjobb barátja

Kissé szkeptikus voltam, hogy kedvenc látens sorozatgyilkosom visszatér, de ez a kötet minden várakozásomat felülmúlta. (Sajnos a folytatásban már csökkent a megszokott színvonal.)

Scott Hawkis: Az Égett-hegyi könyvtár

Annyira furcsa, hogy töredelmesen bevallom, az elegén gőzöm sem volt, mit kezdjek vele, de mire igazán elmélkedhettem volna a dolgon, rájöttem, hogy ez a fura valami nekem tetszik, még úgy is, hogy a felfogóképességemhez képest egy teljesen elrugaszkodott dimenzió ez a különleges világ.

Peter Clines 14

A 14 egy nagyon rejtélyeskedő, nagyon izgalmas, nagyon kikövetkezhetetlen történet újabb és újabb meglepő fordulatokkal.

Cynthia Hand: Amikor búcsúzunk

Érzelmileg teljesen kizsigerelt ez a történet, ami a depresszió, az öngyilkosság és a halott testvér témakörét dolgozza fel, de úgy, hogy a végén patakzanak az ember könnyei.

Victoria Schwab: The Near Witch, Our Dark Duet

Schwabnál csalok idén is: ez a nő tök mindegy, mit ír, én imádom, és kész.

A The Near Witch a debütáló könyve, de abszolúte nem látszik rajta, olyan profin és hangulatosan van összerakva az egész.

Az Our Dark Duet pedig olyan karakterfejlődést mutatott be Auguston keresztül, és egy olyan üzenetet közvetített az emberiességről, hogy még most is beleborzongok.

Francesca Zappia: Eliza and Her Monsters

Csodálatosan érzelmekkel teli könyv a rajongásról, a művészetről, a másoknak való megfelelésről és a "szörnyeinkről". Francesca Zappiára is érdemes figyelni, mert a debütáló könyve is Top 10-es volt anno.

Tommy Wallach: Kösz, hogy…

A szerző stílusa azonnal megfogott. Az tetszik benne a legjobban, hogy nagyon fontos gondolatokat furcsa, de nagyon jó köntösben ad át, máskor meg olyan „hülyeségeket” ír, hogy nem győzöl vigyorogni, mint a vadalma.

(2017-ben másik könyvét is olvastam, de abban annyira más volt a hangvétel, és nem is jött be egyáltalán.)

Gayle Forman: Engedj el

A könyv igazából egy ragtapasz, ami lerántja a mézesmázos fantáziáról a valóságot, amit általában a fikciók szeretnek az agyunkba plántálni, hogy a családos élet micsoda öröm és boldogság. Annyira nem az én témám, de Gayle Forman stílusában megtalált.

Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi

Én hülye nem is terveztem, hogy elolvasom a regényt, mert romantikus LMBT, amivel annyira nem tudok mit kezdeni, de aztán úgy alakult, hogy mégis kézbe vettem. És te jó ég! Hát ez annyiraannyiraannyira cuki volt, nagyon ritkán találkozom ennyire cuki romantikával, amin csak olvadozni lehet.

Olvass tovább!

TOP 10: 2017 legjobb filmjei

Furcsán kezdődött az idei filmes évem. Nyárig egyetlen 2017-re datálható filmet sem láttam, mert semmi nem érdekelt a felhozatalból, ami idén sem volt kimondottan acélos.

Tavalyra 116 filmet pipálhatok ki. Még mindig nem tudom, hogy tudom összehozni ezt a számot, mert simán előfordul, hogy hetekig nem nézek semmit, pedig ez átlagban 3 nap/film. És nincsenek olyan napjaim, hogy semmit nem csinálok csak filmezek.

Szóval azt hiszem, ez már örök rejtély marad…

No de lássuk a listát. Amit nem kell véresen komolyan venni, mert nem feltétlen kiváló filmek vannak rajta, hanem olyanok, amik tetszettek. (Nem az összes a 2017-es felhozatalból, mert pl. a Thort vagy a Justice League-t még nem láttam.)

10. Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja

Sosem dobtam hátast ettől a szériától. Az első rész szerintem egyszeri kalandfilmnek okés volt, a harmadikat nem is láttam, a negyedikre meg már nem emlékszem. Úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, hogy ez a rész bejött, jókat kacarásztam rajta.

9. Mielőtt elmegyek

Lauren Oliver könyvét nagyon szerettem, és az adaptáció is jóra sikerült, egyedül a trendi zenétől tudtam volna kiugrani az ablakon.

8. Logan

Az X-men filmekkel is úgy vagyok, mint a Karib-tenger kalózaival: rendre megnézem az új részeket, de sohasem tetszenek (viszont a téma érdekel, úgyhogy éljen a mechanizmus). Az előző Rozsomák film még egy átlag X-men filmnél is gyatrább volt, de ezt milyen jól összehozták már! És a vége nagyon hatásos búcsúzott Hugh Jackmantől, aki elköszönt a szereptől, amit több mint egy évtizedig hozott.

7. Kong: Koponya-sziget

A 2005-ös King Kong filmet rém unalmasnak és vontatottnak tartom, szóval éppen ideje volt újra feldolgozni a témát. Faja szörnymúvinak kiváló volt, csak a fránya emberi szálért kár, Samuel Jackson röhejes bosszúja eléggé rontott az összképen.

6. Wonder Woman

Nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de az egyetlen normális DC film azért így is szórakoztató szuperhős film.

5. Az

Úgy vettem észre, hogy nagyon működik ez a 12-13 éves kölykök a 80-as években téma, mert a Stranger Things is nagyon adta, és az Az is. Pedig amúgy a Stephen King adaptációk sosem szerencsések.

4. A Galaxis őrzői 2

Direkt újranéztem előtte az agyonajnározott első részt, de másodszorra sem jött be. Szóval meglepődtem, hogy a folytatáson tök jól elszórakoztam (és az a nyitójelenet, epic!) Kicsi Groot meg annyira cuki volt.

3. Szólít a szörny

Ezt a könyvet nagyon szerettem − pityeregtem is rajta −, és az adaptáció is kiválóra sikerült, különösen tetszettek benne a tanmesék.

2. Dunkirk

Nolan megint megcsinálta. A felzaklató zene, a gyönyörű vizualitás, a wtf érzés, hogy gőzöd nincs mit nézel, ahogy összehozta a három szálat, az csak wow. Lehet szeretni és utálni ezt a fickót, de a filmjei egyediek.

1. Pókember: Hazatérés

Amikor bejelentették, hogy megint új Pókember film lesz, húztam a számat, főleg, hogy az Andrew Garfieldos etapot úgy, ahogy van pocséknak tartom. Akkor kezdtem fellelkesülni, mikor kiderült, hogy Tony Stark tiszteletét teszi benne (nem is volt sokat, bühü), és Tom Holland castingja is szimpatikusnak tűnt. És mekkora film lett már, hát én végigvihogtam, és a csavar! Így utólag visszagondolva, nem olyan nagy dolog, de annyira nem számítottam rá, hogy ütött. Ráadásul az is tetszett benne, hogy nem voltak felesleges mellékszálak, hanem egy egyszerű sztorit mesélt el, amit manapság hajlamosak a készítők túlbonyolítani.

Legnagyobb csalódás:

A múmia: Én annyira, de annyira vártam ezt a filmet, és Tom Cruise-t garanciaként könyveltem el, mert azért ő nem adja selejthez a nevét. Hát de. Az eredetit imádom, de ez katasztrófa volt. Az univerzumépítés szétcseszte az egész sztorit, ami mondjuk anélkül sem működött volna, és pluszban még unalmas is volt. Ráadásul Tom Cruise karakterének konkrétan nem volt motivációja, nem értettem, mit csinál.

Death Note: Úristen, hogy ezt is mennyire vártam. Még újráztam is előtte az animét. Ekkora csalódást! Köze nem volt hozzá, csináltak belőle egy nyomi, bugyuta lávsztorit, és látványosan nem akartak költeni a CGI-re (avagy Ryukot alig mutatták, akkor is sötétben).

Transformers: A kihalás kora: Ehh, töredelmesen bevallom, én bírom a Transformers filmeket. Azok a robotok, a hangeffektek, a zene… de ez a rész már annyira gagyi volt, hogy nekem is fájt, rémesen hosszú játékidőben. A végén már azt sem értettem, hogy mi a fene történik.

Egy kutya négy élete: A könyvet nagyon szerettem, aranyos, vicces, erre kapott egy dögunalmas feldolgozást, és a végén még a keretes lezárást is szépen eltüntették, ami az egész történetnek a tanulsága volt, nem baj.

Kihagyott ziccer:

Baby Driver: Jónak indult, de a végére elment egy olyan irányba, ami nem feküdt. Az ötlet, hogy a jelenetek zene ritmusára vannak vágva, szuperül hangzott, de pocsékok voltak a zenék, és én pont hogy ritmustalannak éreztem az egészet.

Olvass tovább!

Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai

Már nagyon régen kinéztem ezt a könyvet goodreadsen. Ugyan a vámpíros téma már lerágott csont, és annyira nem is epedezem érte, de ez a könyv nagyon jó értékeléseket kapott. Julie Kagawa Vastündérek sorozatába már belekóstoltam, szóval nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Fülszöveg:  Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?

Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…

Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.

Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.

Kerek perec kijelentem: nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, és a pozitív fogadtatása is fejvakarós tény számomra. A halhatatlanság szabályai semmi olyat nem tud felmutatni, amit korábban nem láttunk már, és az igazság az, hogy még be is csapja az olvasóit. Ez egy posztapokaliptikus történet, ahol vannak vámpírok, emberek meg zombik (csak nem zombiknak hívják őket), a vámpírok jelenléte a sztori folyamán főhősünket leszámítva nem sok. És még azok is jóformán mind gonoszak, csak a hópihe főhősnő nem.

Kicsit furcsa ennek a könyvnek a felépítése. Az elején elég hosszan bemutatja Allison emberként töltött életét, és aztán az ember- és a vámpírlét közti átmenetet, amivel el is megy a könyvnek kb. a fele. Valahol értem, hogy ezt miért kellett aprólékosan felvezetni, hiszen szükséges megalapozni, hogy Allison nem lesz az a csúnya, gonosz vámpír, aki simán kiszívja az emberekből az életet. Ha a trilógia egészét veszem, akkor elenyésző mennyiségről beszélünk, de mivel annak egyetlen harmadáról van szó, valahogy nem klappol ez a megoldás.

Emiatt nem is marad sok idő azokra az eseményekre, amik azután történnek, hogy Allison csatlakozik az embercsoporthoz (és ez a fülszövegben is benne van, abszolút spoiler, olyan későn esedékes). A szerelmi szál (vagy mondjuk csak inkább vonzalomnak), így nem sok hatást ér el nálam, a fiú főhős pedig annyira fájdalmasan jófiúnak lett megírva, hogy borzasztóan untatott. Allison mentorának, Kaninnak a szála sokkal érdekesebbnek bizonyult volna, erre a szerző hagyta annyiban az egészet, hogy majd a következő kötetben kerülhessen rá sor. Ahhoz képest meg a mendegélés az emberekkel eléggé unalmas volt.

Allison elképesztően idegesített. Tipikusan az a csaj, aki badass karakter LENNE, de inkább egy kis beképzelt némber, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, megy a feje után, mindenkinek beszólogat… nem, nagyon nem menő. Mivel az ő fejében kellett végig lennem, és ez inkább kínzás volt, mint jó élmény, a regény élvezeti színvonalát is jelentősen lezüllesztette. Ráadásul végig az van szajkózva a könyvben, hogy a vámpírok sosem maradnak emberiek, minél előbb el kell engedni a múltat, és úgy szomjaznak a vérre, hogy simán megölhetnek másokat, ha pedig nem fogyasztanak eleget, megőrülnek, és semmi sem állíthatja meg őket a vérengzéstől… ehhez képest Allison, a hópihe, simán ellavírozott. Kezdőként. Az sem tetszett, hogy mennyire nem tudta a szerző átadni Allison öngyűlöletét. Sőt, nem is volt neki. Allison a regény elején úgy van beállítva, hogy mélységesen gyűlöli a vámpírokat. Nem hajlandó nekik vért adni, inkább guberál. Az, hogy a vámpírságot választja, az élethez ragaszkodásnak tudható be − ha az ember a halálán van, és mindenáron élni akar, abban a momentumban bármi megfelel neki. Viszont ezt a döntést utólag meg lehet bánni, amikor ráeszmél, hogy mit tett: azzá vált, amit legtisztább szívéből gyűlöl. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet fogadni, mélységes önmarcangoláshoz vezet. De Allisonnál? Ugyan, semmi lelki következménye nincs, lazán elfogadja a szabályokat meg azt, hogy akkor neki innentől vért kell innia emberekből, és kész. Nagyon hiteltelennek éreztem én ezt.

Egyéb következetlenségek is felmerülnek: például a csoport találkozik Allisonnal egy olyan világban, ahol vámpírok és veszettek vannak, ahol nincsen étel, ezek meg: "gyere, most már a csoport része vagy, ami a miénk, az a tiéd is!" És ezt az írónő kétszer is gyönyörűen eljátszotta.

A történetben egy csomó lehetőség rejlik: egyrészt ott van a veszettek kérdése, a vámpírok terméketlensége, az egész vámpírhierarchia a városokon belül, és Allison mentora. Az első kötetben lezáródik egy cselekményszál, szóval önmagában simán is élvezhető a történet, mert mondjuk úgy, Allison új kalandra indul, aminek konfliktusa természetesen felvetődik ebben a történetben.

Összességében egynek elment, de legfőképpen az idegesítő főhős miatt a továbbiakban nem hinném, hogy kíváncsi leszek a folytatásra (pedig Kanint bírtam!).

Értékelés: 5/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  The Immortal Rules

Sorozat: Éden-trilógia #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 458

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

Olvass tovább!