Anne Percin: Hogy told el (jól) a nyarad

A regény, aminek se füle, se farka – mondjuk ezzel kezdeni egy véleményezést sem éppen nyerő, de ez van, nem tudok ellene mit tenni. Annyira kuszán zavaros érzéseket, hatalmas hiányt hagyott maga után ez a történet, hogy sok jó szavam nem lehet.

A fülszöveg nem ígér rendkívüli dolgokat, de annyit mégis sikerül elhitetnie a leendő olvasóval, hogy ez egy könnyű, lightos, aranyos kis nyári olvasmány lesz egy kamaszfiú kamaszos tapasztalatairól. Maxime 17 éves, és sem ő, se a húga nem akar a szüleikkel túrázni menni, így míg a kistesó egy táborban élvezi ki a nyaralás örömeit, addig Maxime úgy dönt, hogy majd a nagymamájánál fogja semmittevéssel az idejét tölteni. Gondolhatnánk, hogy majd az unalmasnak ígérkező szünidő végül egyszerű, de klassz dolgokkal telik majd, Maxime karaktere fejlődik a regény végére, és egy kellemes olvasásélménnyel távozhatunk, de mindenkit ki kell ábrándítanom, ez nem így lesz. Pedig biztatóan indul az egész, de a cselekmény elég hamar unalomba fullad, és a legnagyobb baja, hogy a történetnek egyszerűen nincs se íve, se mondanivalója. A végén értetlenül meredtem magam elé, hogy most ennek elolvasásával mégis mit nyertem, mivel lettem több. Semmivel az égvilágon.

A könyv legelőször (és legutoljára?) akkor csigázza fel az érdeklődést, amikor Maxime nagymamája szívinfarktust kap, a fiú a szüleit nem tudja elérni, később már annyira nem is akarja. Konkrétan ezen az egy szálon fut az egész cselekmény, ezenkívül semmi nincs. Maxime otthon van egyedül, történnek vele kalamajkák, amit a szerző viccesnek próbál beállítani, csak nagyon nem megy neki. A humorosnak szánt történéseket, Maxime szellemesnek vélt beszólásait is szörnyen erőltetettnek éreztem, pedig a szándékban megvolt a potenciál (a lábjegyzetek például jók voltak), csak úgy látszik a szerző humorával nem nagyon vagyok egy hullámhosszon. Az író próbál valamiféle karakterfejlődést bemutatni, de én ezt szintén nem éreztem túl hitelesnek. Maxime pár napi egyedüllét után kicsit magányosnak érzi magát, és ezt a mindenki életében előforduló gyakori pillanatot igyekszik felnagyítani, nagy horderejűvé és világmegváltó tenni. Nos, legalább a srác megvilágosodik, és levágja a haját, hurrá. A nagymama szálon kívül tulajdonképpen Maxime Pikával való kapcsolata az egyetlen más esemény, amivel csak az az egy bibi van, hogy van, de minek. Szerelmi szálnak indulhatna, ha nem pont ott lenne elvágva a könyv, ahol mindez elkezdődne. Amúgy meg csak beszélgetnek (még ez sem izgis), bár szerintem ez is csak egy eszköz. Pika karaktere lenne az a valaki, akinek a dolga, hogy felnyissa Maxime szemét, hogy rácsodálkozhasson a világra, persze mindez akkor jönne össze, ha a könyv jobban lenne megírva. A legjobb az lett volna, ha valaki rávilágított volna, hogy maga az egész gyerek tetőtől-talpig gáz. Mármint viselkedésileg.

Nos, számomra Maxime viselkedésén hasalt el a regény. Mert az látszik, hogy a szerző kifejezetten művelt, és az intelligenciáját a karakterére tukmálja és olyan szavakat, utalásokat ad a szájába, amit egyébként a célközönség (merthogy ez egy ifjúsági regény lenne ugyebár) nem biztos, hogy megért. Szerintem erre a fordító is rátett egy lapáttal. Ilyen szavakat nem használnak a tinédzserek, és kész. Azt is értem, hogy a srác közgázt tanul, de elég furcsa volt, ahogy tankönyvi szövegbe illően elkezdtek a témában beszélgetni. Ezzel még nem is lenne gond, csakhogy a srác okosnak van beállítva, de amúgy olyan éretlenül viselkedik, hogy ez a kettő nagyon nem passzol össze, és ez az ellentét engem kimondottan idegesített végig. Mert azért nem mindegy, hogy a srác okos, mellette meg aranyosan béna és ügyetlen, vagy okosnak van titulálva, de amúgy meg tipikus lúzer, akinek a viselkedésétől az ember legszívesebben falnak menne. Ráadásul még viccesnek is érzi magát, én viszont egy idegesítő karakternek, ami elég bajos, ha az ő szemszögéből olvasok. Komolyan mondom, nem hittem el Maxime életkorát. Ha nincs feketén-fehéren leírva a könyvbe, hogy TIZENHÉT éves, jobb esetben tippeltem volna 13-14-re.

Maradjunk annyiban, hogy a címválasztást sem tudom hova tenni. Hogy told el (jól) a nyarad. Ez azt sugallja, amit feljebb is írtam, egy rossznak ígérkező nyári szünetnek jó lesz a végkimenetele, de nem értem ebben a regényben melyik eseményre lehetne ráhúzni ezt a címet. Ja de, hogy elkezdett csetelni a lánnyal. Végül is, egy ilyen magasztosnak hangzó cím átfog egy egész regényt, ami nem szól semmiről.

Értékelés: 2,5/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Comment (bien) rater ses vacances
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 204
Fordította: Farkas Ildikó

Olvass tovább!

Richelle Mead: Vámpírakadémia

Rólam és a könyvről röviden annyit árulnék el, hogy a "hanyagolom a vámpíros irodalmat hadművelet" részeként nem állt szándékomban elolvasni a Vámpírakadémiát. Aztán az egyik barátom állandóan nyaggatott, hogy ezt nekem el kéne olvasnom, mert hogy neki nem igazán tetszett, én meg beadtam a derekam, mert kíváncsi voltam, mi akasztotta ki ennyire. Oké, tudom, hogy igazából ebben semmi logika nincs, nem is kell keresni benne, mert a normális emberek a jó ajánlásokra vetik rá magukat, de szeretem néha kínozni magam rossz könyvekkel. Úgyhogy nem is tudom kettőnk közül melyikünk lepődött meg jobban, mikor csont nélkül bejött a Vámpírakadémia - és később az egész sorozat is.

A Dermesztő ölelés közben viccesen elejtettem egy megjegyzést, miszerint, ha Richelle Mead az oroszlánok étkezési szokásairól rittyentene könyvet, nekem még az is tetszene, és ezt azért jegyzem meg újból, mert a sorozat sikere számomra elsősorban az írónő fergeteges stílusából fakad. Nem szép barokk körmondatokban, oldalakon át tartó érzelemábrázolásokkal ír, de neki nem is kell. Helyette egy kötetlen, laza, kellemes atmoszférát teremt, ami olyan érzéseket kelt bennem, mintha egy jó társaságban kikapcsolódva tölteném el az időt, és ez a rá oly jellemző sajátos hangulat a karakterek szellemes párbeszédeiben csúcsosodik ki. A szereplők remekül bánnak a szavakkal, mindenre van valami frappáns megnyilvánulásuk (főleg Rose-nak), amin csak derülni lehet, és ez még a hatodik kötetre sem laposodik el egyáltalán. Ami azt illeti Richelle szukkubuszos sorozatának ugyanez a fő erőssége, és ugyanezen okok miatt szeretem azt is nagyon.

A másik oka a sorozat sikerének egyértelműen a színes karakterek. Mindegyiküknek saját külön személyisége van, nem egysíkúak, senki sem fekete vagy fehér, vannak jó és rossz tulajdonságaik. Rose, a főhős egy erős női harcos, ugyanakkor egy egoista, beképzelt, nagyszájú, idegesítő liba, aki néha lotyóként viselkedik, nem éppen az ideális viselkedés megtestesülése. El nem tudom mondani, hogy mennyire ki nem állhattam az első könyvben, időnként megcsapkodtam volna egy jó nagy büdös ponttyal, hogy tanuljon már meg tiszteletet mutatni mások iránt, és nőjön fel. Hál'istennek gyönyörűen elindul a személyiségfejlődés útján, megmutatkozik az ereje, hogy mennyi mindent megtenne a szeretteiért, ugyanakkor mégis megmarad az idegesítő pimaszsága, de ekkor már egészen megkedveli az ember. A többi karakter is hasonló változásokon esik át, és igazából Lissán kívül nem is tudok olyat mondani, akit ne kedveltem volna meg. De mindenképpen ki kell emelnem Christiant a mindig szarkasztikus modorával és Adriant, akik remek szituációkat hoznak össze Rose-zal, mikor egy társaságba kerülnek.

 Ami a szerelemi szálat illeti, szerintem remekül bontakozik ki az első kötetekben. Nem nyálas, nem sok, bár ez főleg Rose és Dmitrij tanár-diák kapcsolatának köszönhető, ami nem engedi, hogy elfajuljanak az érzelmek, inkább csak lopott pillanatokhoz vezetnek. Persze ez a tökéletes recepet arra, hogyan tartsuk fel az olvasó figyelmét, el kell húzni előtte a mézesmadzagot időnként, hogy aztán türelmetlenül várhasson a beteljesülésre. Ami egyébként pont akkor és pont úgy következik be, ahogy az el is várható - az az egyik kedvenc részem -, aztán a kötelező bonyodalommal sikerül meg is semmisíteni azt. Ebbe nem akarok részletesen belemenni, a húzás remek és megdöbbentő, de talán jobb lett volna annyiban hagyni a dolgokat, és más irányba terelgetni a történetet. Ez persze furán hangozhat, mert önmagammal szemben támasztott ellentmondás, amiért azt mondom, hogy talán jobb lett volna, na nem mintha nem lennék elégedett a kivitelezéssel, csak talán sok volt így már a kavarás, nem tudom. Azt mondanom sem kell, hogy az egész sorozatból Dmitrij a szívem csücske a vállig érő selymes hajával, a meleg barna szemeivel, az antiszociális természetével és az orosz akcentusával. Gyimka szerénységének, ugyanakkor mérthetetlen erejének kombinációja nem csak Rose-ra, de rám is nagy hatással volt, konkrétan a kedvenc könyves pasik listáján rögvest az élre is száguldott.

A fent írtak azok, amik kellenek ahhoz, hogy jobbá tegyék a cselekményt, mert abban azért vannak hiányosságok. Igazából csak annyiba tudok belekötni a történetvezetéssel kapcsolatban, hogy sok helyen kiszámíthatóság jellemzi, mindig van egy pont, ahol ki lehet sakkozni, merre lendül tovább a sztori, és lehetne benne több leesik az ember álla jellegű fordulat. De annyira nem zavaró ez sem, mert a stílus és a karakterek szerintem tényleg kompenzálják ezt, és Richelle még így is tud valamit, mert hat köteten át sem ül le a sztori, végig van valami akció, ami felkavarja az állóvizet. Ezen kívül kiválóan építi be az új szereplőket a történetfolyamba, és az egész koncepció elég átgondoltnak tűnik.

 A lényeg a lényeg, én imádom ezt a sorozatot, és még belegondolni is rossz, hogy ha rajtam múlik, megfosztom magam tőle. Mindenkinek bátran ajánlom, hogy kezdjen bele, és ha az első kötet annyira nem is tetszik, mert Rose a halálba idegesít, akkor is érdemes belevetni magunkat a folytatásba.

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Vampire Academy
Kiadó: Agave
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 240
Fordította: Farkas Veronika

Olvass tovább!

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Daniel Keyes műve, a Virágot Algernonnak először 1959-ben jelent meg novellaként. A szerző 1966-ban a rövid terjedelmű írást regénnyé bővítette. A történet főhőse a 32 éves Charlie Gordon, aki csökkent értelmű és a legnagyobb vágya, hogy okos legyen. A tanulásban mutatott elszántsága lenyűgözi az orvosokat, ezért őt választják ki egy kísérleti műtétre, amit eddig még sosem végeztek el emberen. Az operáció következtében sikeresen megnövelik Charlie intelligencia szintjét. Ez a könyv azt mutatja be, hogy a szellemi fogyatékosság rabságából kiszabadulva Charlie hogyan tapasztalja meg a világot.

A szellemi fogyatékosságot nem illetjük pozitív jelzőkkel. Épp ellenkezőleg, sajnálat, szánalom és hasonló fogalmak jutnak az eszünkbe róla. Mégis merész kijelentést teszek: a könyv idilli képpel indít, Charlie, aki felnőtt ember, de gondolkozásilag csupán egy gyerek szintjén áll, boldog. Nincsenek irreális vágyai, aggodalmai, a bánat, a féltékenység, a düh és egyéb gyarló emberi érzelmek nem temetik maguk alá, csak létezik és él a maga kis boldogság buborékjában. A fogyatékossága ellenére emberek veszik körül, vannak barátai, akik között jól érzi magát. Egyetlen dolog után vágyakozik az életben, szeretne okosabb lenni, és ez a motiváció olyan erősen ég benne, hogy képességeit meghaladva mindent megtesz azért, hogy a célját elérje.

A szerző remek elgondolással választja ki a legegyszerűbb eszközt arra, hogy a legteljesebb mértékben azonosulhassunk Charlie-val. A főhős előmeneteli jelentéseket készít az egész kísérlet során, és az olvasó naplószerűen élheti bele magát a történésekbe. Ahogy Charlie okosodik, úgy változik az írásmód jellege, egy gyerek helyesírási hibákkal tarkított ákombákomjai alakulnak összetett mondatok szakszavakkal tűzdelt tengerévé.

Nemcsak az előmeneteli jelentések szövegének evolúcióján, hanem Charlie viselkedésének szélsőséges voltán is érezhető, hogy az operáció sikeres volt. Visszatükröződik a lapokról, hogy Charlie boldogság buborékja hirtelen kipukkadt, helyét átvette a megkérdőjelezés, a bizalmatlanság, az árulás érzése. Se Charlie, se mi nem tudjuk ezeknek a bonyolult érzéseknek az okát, kellően lassú adagokban, elnyújtva kapjuk visszaemlékezések formájában hányattatott gyerekkorának és felnőtt életének történéseit. Ezek a felbukkanó emlékképek a korábbi elképzeléseket apró darabokra törik, és mély gondolkodásra késztetnek.
Időnként túl gyors a váltás. Legelőször vissza is kellett lapoznom, mert nem hittem a szememnek, és azt hittem, félreolvastam valamit, de nem bennem volt a hiba. Keyes az általam idillinek tartott képet egy szempillantás alatt kifordítja, és teljesen más perspektívába helyezi, ami engem kicsit zavarba hozott. Charlie-nak sosem voltak barátai, olyan emberek vették körül, akik szerettek gúnyt űzni abból, hogy semmit nem ért, és szerettek a fogyatékosságából viccet csinálni. Igazából tudom jól, hogy Charlie szemén keresztül láttam addig is a dolgokat, és ha ő úgy élte meg a helyzetet, akkor én, az olvasó szintén, de ezt a váltást picit ügyesebben is meg lehetett volna oldani.

A gyerekkori naivitás bemutatása, majd a szeszélyes tinédzser karaktere jól kidolgozott, de a szerelmi szál vagy annak inkább valamilyen utánzata teljesen felesleges, elég bosszantó a huzavona Alice-szel, a tanárnővel. Valahogy azt sem vette be a gyomrom, hogy a tanárnő hirtelen gyengéd érzelmeket kezd el táplálni a korábbi tanítványa iránt, akit a műtét előtti állapotában ismert meg. Bár úgy jön le, hogy Charlie külsőleg meg lehet áldva minden földi jóval, mert a nőkkel folytatott interakciói egészen sikeresek. Persze úgy viselkedik, mint egy kamasz fiú, de én több zavartságot várnék egy olyan felnőtt férfitól, aki korábban még azt sem tudta, hogy születik a gyerek. Kár volt ezzel belerondítani az amúgy tökéletes összképbe.

A cselekményt leginkább egy matematikai görbeként tudnám leírni, akkor éri el a csúcsát, mikor Charlie-t, akinek intelligenciája messze meghaladja az átlagost, teljesen elborítják a negatív érzelmek és rájön, hogy egyedül maradt. Elgondolkodtató, hogy míg a főhős haragszik mindenre és mindenkire, mert úgy érzi, hogy csak kihasználják, addig az orvosok és a korábbi barátai nagyképűnek, arrogánsnak és önteltnek tartják. Ezzel rávilágít Keyes egy olyan pszichológiai jelenségre, ami annyira jellemző az emberi viselkedésre. Soha nem tudjuk, mit gondol a másik, de nem beszéljük meg, hanem az elképzeléseinkre támaszkodunk, és inkább szándékosan félreértjük egymást. Charlie csak azért akart okos lenni, hogy az emberek jobban szeressék. Ennek a célkitűzésnek az indíttatása is mélyen eltemetve gyökerezik a férfi belsejében, és amikor végre előbukkan a felszínre, az a regény legsokkolóbb pillanata. Megtudni, hogy a saját családja felelős tulajdonképpen az egészért, az hihetetlen megdöbbentő élmény. Keyes nagyszerűen mutatja be, hogy a család hogy alakít ki olyan beidegződéseket a gyerekben, ami a tudat alatt a felnőtt elmére is hatással van. A legszebb az egészben, hogy az anya olyan ostoba, hogy tisztában sincs a hozzáállásának a következményeivel, és ez az egész megrendítő, főleg, ha jobban belegondolunk, hány ilyen ember vállal gyereket a világon.

A levezetésben már a felnőtt ember racionális döntéseinek meghozatalát láthatjuk. Keyes nem titkolja, hogy a cselekmény hova fut ki, teljesen egyértelmű, és mivel számítunk rá, pont ettől olyan szívbemarkoló. A depresszió, a magány nyomasztó terhe és Algernon, az egér utolsó pillanatai tőrt döfnek a szívünkbe Charlie történetének vége előtt. Szándékosan játszik az író az érzelmeinkkel, és ez az érzelmi élet-haláltusa az, ami igazán felemelővé teszi ezt a könyvet. Nemcsak olvassuk, hanem át is éljük.

Becsuktam a könyvet, és sokáig gondolkoztam rajta, ez a legfőbb erénye, gondolkodásra késztet, és nem hagyja békén az olvasót. Az jár a fejemben, hogy vajon megérte? Bár a végkimenetel szempontjából lényegében ez a kérdés teljesen felesleges. Mégis, Charlie szellemi fogyatékos az elején. És kit érdekel? Boldog. Nem ez a lényeg, boldognak lenni? Mit érünk azzal, ha okosak vagyunk, de nincs senkink a világon, és nem szeret bennünket senki, nem tudunk bízni az emberekben, mert mindig megkérdőjelezzük a tetteiket?

Értékelés: 5/5
Borító: 3/5

Eredeti cím: Flowers for Algernon
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2005
Oldalszám: 319
Fordította: Szepessy György

Olvass tovább!

Első bejegyzés

Nos, kisebb fajta csodának tudom be, hogy kedves Látogató ezeket a sorokat olvashatod. Nagyon régóta tervben volt már, hogy nekem kell egy blog, ez a régóta sok-sok hónapban, sőt, években mérhető. De különböző okok miatt sosem lett belőle semmi, de most elhatároztam, ha törik, ha szakad LESZ ÉS PONT. Hogy mennyire tudok megfelelni az általatok és általam támasztott igényeknek, nem tudom, de a lényeg, hogy örömet okoz nekem, ha könyvekről, sorozatokról és filmekről írogathatok, szóval csapjunk bele. :)

Olvass tovább!