Csakhogy a tartalom elvette a kedvemet az egésztől, nem mondhatnám, hogy azzal telnek napjaim, hogy rákos tinikről szóló szerelmi történetek után vágyakoznék. Így rásütöttem a majd egyszer talán bélyeget, és félretettem a szándékot, amíg meg nem tudtam, hogy ki nem adják magyarul. Utána már csak az az érzés munkálkodott bennem, hogy akaromakaromakarom, mert azért ami ennyi embernek tetszik, az csak jó lehet, ugye? UGYE. Hazel egy 16 éves lány, aki évek óta harcol a rákkal, egy ideje már "sikeresen" a Phalanxifor gyógyszernek köszönhetően, ami egyelőre haladékot ad neki. A szülei elküldik a támaszcsoportba, ahol megismerkedik a YA irodalom egyik legimádnivalóbb férfi főhősével, Augustus Waters-szel, akinek fél lába hiányzik, de már sikeresen kigyógyult a rákból. Beszédbe elegyednek, és onnantól kezdve abba se hagyják.
Bevallom őszintén, rettegtem attól, hogy nem fog tetszeni, mert hajlamos vagyok a sikerkönyvekkel kapcsolatban másként érezni, mint a többség. Utáltam a Tökéletes kémiát, a Gyönyörű sorscsapást még jobban, a Csontvároson sem tudom, mit esznek annyian. Amikor elkezdtem olvasni, beigazolódni látszódtak a félelmeim, annyira nem éreztem hitelesnek a karakterek reakcióit. Hazel és Augustus megismerkednek, oké. Aztán elruccannak Hollandiába csak úgy, oké. Szerelmesek is egymásba, oké. Magam sem tudom, mikor és hogy történt, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem a párbeszédeiket. És ekkor rájöttem, hogy nem számít, hogy mit gondoltam addig. Nem számít, hogy gyors a folyamat, mert az is, de igaz. Mert akik ilyen szintű, végtelenbe nyúló beszélgetéseket képesek lefolytatni, azok között ott van az a megfoghatatlan kötelék, aminek lennie kell, ráadásul egy rákosnak nem az idő a legjobb barátja. Komolyan, azok a dialógusok! A dialógusok oly élővé teszik az egész történetet, pedig az elmúlás árnyéka vetül a karakterekre. Hiába lebeg Hazel feje felett Damoklész kardja, hiába tudjuk, hogy nem következik be a hepiend, elveszünk a két fiatal eszmefuttatásában, és szurkolunk nekik, hogy minden oké legyen. Egyáltalán nem éreztem depresszívnek, ahogy a halálról folytattak eszmecserét vagy éppen ahogy a helyzetükkel viccelődtek. Pedig ez morbidnak és kiakasztónak tűnhet, de aki volt már nehéz helyzetben, az pontosan tudja, hogy ez is egy módja a helyzet elviselésének. Ellenpéldának az Amíg éleket tudom felhozni, ott az elejétől a végéig fojtogatott a szorongás, amit itt egyáltalán nem éreztem a könyv első felében.
Talán furcsa, hogy rák a központi téma, és aköré szerveződik egy szerelmi szál. Mintha történetek már nem is lehetnének meg romantika nélkül, pedig a való életben ha összezárnak két embert, nem szökken szárba szerelem közöttük. Mégis, ez azt hiszem így volt jó. Főleg, hogy férfi írta, és az egész olyan letisztult, magától értetődő, nincsenek benne túlmisztifikált érzelmi gondolatok, megnyilvánulások, amik elviselhetetlenné tennék, és ezért sem nevezhetném tipikusan instant szerelemnek, mert ez nem az. Ez így tökéletes.
Augustus Waters egy isten. De tényleg. Külsőleg és belsőleg is. Azonnal megnyert magának, olyan aranyos és egoista és kedves és az egyik legjobb realista YA karakter, akivel valaha találkoztam. Miért nem találkozom ilyen emberekkel az utcán, mint Ő? A metaforikus cigizése nagyon tetszett, sőt, valamilyen szinten hatással is volt rám. Nem, nem cigizek metaforikusan, se sehogy, de maradt bennem lenyomata. Hazel is teljesen rendben volt, kedvelhető, aranyos lány.
Viszont John Green, azt tudnod kell, hogy UTÁLLAK. HOGY TEHETTED EZT? Hogy? Miért? Miért kellett? Sejtettem, hogy fájdalmas lesz a könyv második fele, hiába próbáltam elhitetni magam a sziporkázó beszélgetéseket olvasva, hogy fennmarad ez az állapot, de én erre nem számítottam. Ez nagyon gonosz, nagyon kegyetlen és nagyon megrázó húzás volt. ÉS DIREKT CSINÁLTAD! Igazságtalanság. John Green, érzelmileg tönkre tettél, megríkattál, és elérted, hogy egy időre ne térjek magamhoz a döbbenettől. Augustus bölcsessége pont ideillik: "Nem az ember dönti el, hogy szenved-e ebben a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat."
Mindenkinek bátran ajánlom a Csillagainkban a hibát, nem véletlenül van ennyi rajongója szerte a világban és kis hazánkban is. Remek gondolatok, megmosolyogtató beszélgetések elegye a rák háttérben megbújó nyomasztó súlyával. Egyszerre fogtok sírni és nevetni (vagy inkább fordított sorrendben), ezt garantálom.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5 (Nagyon tetszik, hogy az eredetire hasonlító borítót ügyködtek össze, ráadásul még jobb is lett a magyar verzió)
Eredeti cím: The Fault In Our Stars
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 296
Fordította: Bihari György
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése