A helyzet
az, hogy én tényleg valami Rainbow Rowell hangulatú, Eleanor és Park szintű
regényt vártam. Bárcsak ne tettem volna! Utánanéztem a szerzőknek, és
mindketten ügyvédek(!). Most nagyon gonosz leszek, de ez van, e tény visszaköszön
a lapokról, ugyanis éppen annyira sótlan és modoros a narráció. Azért is
játszódik 1982-83-ban a történet, mert az 50 felett járó szerzők a saját
főiskolás éveiket vetették papírra, csak hogy ez körülbelül annyira érdekes,
mint amikor nagymamáink mesélnek „bezzeg a mi időnkben” felkiáltással.
A
levélformátumot szeretem, de itt több okból sem működött. Sokszor erőltetettnek
éreztem az írást. A levélben újfent meg lett beszélve, amit korábban
személyesen/telefonon is megdumáltak. Fontos jelenetekből még így is
kimaradtunk, és a leglényegesebb dolog pont nem jött át, de erre később még
visszatérek. Zavaróan repetitív a szöveg, akadtak dolgok, amiket többször is
megismételtek, és „poénokat” is többször végigrágtak, ráadásul a sok utószó is
elcsépelt lett úgy a harmadik alkalom után (és kb. minden levél végén volt.)
Azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki képes legyen megírni egy egyszavas
levelet, és elbattyogni vele a postára, hogy az x nap múlva megérkezzen a
címzetthez.
E stílusban esély sem volt arra, hogy a
mellékszereplőket jobban megismerjük, Cath és Scott pedig végig közömbös maradt
számomra, nem volt meg köztük a kémia. Scottot egy fokkal jobban bírtam, mert
„humoros” volt, de muszáj idézőjelbe tennem, mert végig olyan érzésem volt,
hogy nem maga a karakter humoros, hanem csak annak van megírva, és tudom, hogy
annak kéne találnom, de nem megy.
Egy hétköznapi
történetről beszélünk, ami túlságosan a mindennapokra emlékeztet, ezért
hellyel-közzel untam, és a karaktereket is unalmasnak tartottam. Igen, megint gonosz
vagyok, de annyira érződött, hogy mennyire távol állnak már a szerzők ettől a
korosztálytól. Pedig próbálták megkeseríteni a karakterek érzelmi életét, akadt
itt minden: családi drámák, gyász, szakítások, új kapcsolatok, de a felvetett
problémák mégsem tudtak színt vinni a regénybe.
Több fontos
felnövés témát is feszeget a könyv: a családtól való elszakadást, az önálló
döntésmeghozatal első lépéseit illetve azt a bizonytalanságot, amikor az ember
gyerek is meg már nem is, és nem tudja, hogy a jövő mit tartogat. Cath és Scott
sorsát párhuzamba állítja: a lány a helyes, a várt úton van, míg a fiú olyan
helyzetbe került, ahonnan nem tudja, hova tovább. Ezért megpróbál azzal
foglalkozni, amit szeret: a zenével.
A 80-as évek
hangulatot elsősorban a zenei utalások hozták, amivel annyi bajom volt, hogy
sok mindent előadóról és címről nem ismertem fel, így semmit sem jelentettek.
Ebből a szempontból talán érdemes egy lejátszási listát bekészíteni a könyv
mellé. Scott dalszövegei is felbukkannak a szövegben, töredelmesen bevallom,
volt, amelyiket csak átfutottam.
A legnagyobb
csalódást viszont az összecsapott, légbőlkapott befejezés okozta. A
fülszövegből kiderül, hogy Cath és Scott kapcsolata változáson esik át, és a
romantika is képbe kerül, és én arra számítottam, hogy a külön töltött egy
évben egy szépen ábrázolt kapcsolatfejlődést kapunk.
De nem.
Ebben a könyvben a főhősök végig barátok, bár sok háttértörténetet nem kapunk a
barátságukról, inkább csak a jelen eseményeit. Nincs semmi konkrét jele a
levelekben, hogy egyikük ennél többet érez a másiknál. Semmi kétértelmű szöveg,
metafora, anagramma, akármi, csak jelentéktelen utalások, hogy mindketten jól
kinézőnek tartják a másikat, Cath nem bírja Scott barátnőjét meg ilyenek, semmi
konkrétum. És ez baromira hiányzott az egészből, emiatt totál hihetetlen és
lelombozó a regény vége.
A címet sem
értem, elmagyarázzák, hogy mi ez, de hogy ennek mi köze a szereplőkhöz, a
kapcsolatukhoz meg a történethez? Semmi, de jól hangzik.
Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5
Kiadó:
St. Martin’s Griffin
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
304
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése