Jane The Virgin – 3×10: Ez meg mi volt?

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Tegye fel a kezét, aki számított arra a gyomrosra, amit a legutóbbi epizód vége adott! Azóta se tértem teljesen magamhoz, nem hiszem el, hogy ennyire megvezettek.

Pedig eltölthetne az önelégültség, hogy én bezzeg tudtam. A finálékritikában őszintén eljátszadoztam a gondolattal, hogy ez a bizonyos esemény tényleg bekövetkezhet. Valahogy úgy az egész szituáció adta magát, hogy így kell lennie, de aztán megcáfoltak. Belenyugodtam, hogy akkor majd más konfliktusok terelgetik a karaktereket.

Semmi sem sugallta a rész elején, se a közepén, hogy itt valami megdöbbentő következik. Talán csak a narrátor enigmatikus kiszólásai, de azok sem utaltak konkrétumra.

A flashback-ek szerves részei a sorozatnak, így ezúttal sem lógott ki a lóláb. Sőt, inkább úgy érződött, hogy folytatódott a múltba visszanyúló eredettörténet – ami egyébként jelentheti azt, hogy tudatosan elkezdődött e sorsdöntő pillanat felvezetése.

A készítő, Jennie Snyder Urman legalábbis azt nyilatkozta, hogy a dolog már egy ideje eldöntetett, és pontosan a kiszámíthatatlanság, a nézők sokkolása érdekében vált most esedékessé.

Elég a rébuszokból, a tovább mögött spoileresen adok hangot a hitetlenkedésemnek. 

Olvass tovább!

Veronica Roth: Árnyak és jelek

Annak idején szerettem A beavatott-trilógiát – igen, még az ominózus végkifejlet miatt leszólt harmadik részt is –, így értelemszerűen érdekelt Veronica Roth következő műve is. A sztoriban benne volt a potenciál, az viszont már más kérdés, hogy mennyire sikerült kiaknázni azt.

Fülszöveg: Egy rejtélyes áram által átjárt galaxisban mindenki különleges adománnyal születik.
CYRA a shotet nép fölött uralkodó kegyetlen zsarnok húga, akit áramadománya fájdalommal és hatalommal ruház fel. A bátyja a képességeit kihasználva az ellenségei kínzására kényszeríti a lányt, ám Cyra nem csupán fegyver a testvére kezében: szívós, fürge és eszesebb, mint ahogy azt a zsarnok sejtené.
AKOS egy földműves és egy orákulum nagylelkű fia Thuvhe fagyott bolygójáról, akinek hűsége a családja iránt nem ismer határokat, és akit különleges áramadománya védelmez. Miután Akost és fivérét ellenséges shotet katonák ejtik foglyul, kétségbeesetten küzd azért, hogy a testvérét kimenekítse – kerüljön bármibe.
Akos Cyra világába kerül, és az országaik és családjaik közti viszály leküzdhetetlennek tűnik. Vajon segítenek-e egymásnak túlélni, vagy elpusztítják egymást?

A beavatott nem volt éppen egy magasröptű mű, de a maga idejében kitűnt disztópiák tucatjai közül a furcsa csoportrendszerével. Összességében kellemes pillanatokat okozott, így nehezemre esik elhinni, hogy egy ilyen regény következik Veronica Roth életművében.

Lerántom a ragtapaszt: az Árnyak és jelek rossz. Nincs mit szépíteni rajta; olyan, mintha egy nagyratörő elsőkönyves író hozta volna össze, az ő minden lelkesedésével és hibájával. Tényleg nem értem, hogy tudott Roth egy ilyen könyvet kiadni a keze alól. Bőven lett volna még dolgozni rajta. Egész pontosan kidolgozni.

A világfelépítés katasztrófa. Roth ad hoc szerűen dobálja be az elemeket, de elfelejti őket összegyúrni, hogy érezhető legyen, ezek az általa megteremtett világ részei. Lényegében transzcendens jelleggel mutatnak a saját világukon kívül, lebegnek valahol az éterben. Első blikkre az olvasónak nem kell töviről hegyire vágnia a törvényszerűségeket, de idővel jó lenne átlátni az összefüggéseket. Itt viszont azt éreztem, hogy Roth versenyfutott önmagával, hogy minél több menő, újszerű sci-fi elem legyen, de nem akkor lesz valami sci-fi, ha telezsúfoljuk, és nem magyarázunk el normálisan semmit.

Már az elején fennakadtam azon, hogy egyszer évszakokban, aztán meg években mérik a korukat, és akkor nekem kell kitalálnom, hogy mégis hány évszak van egy évben (de ha tovább gondolom, akkor hány napos egy év?). És ez még csak az első oldal volt, jóformán minden oldalra jutottak ilyenek.

Ilyen kaliberű műfaji eltévelyedést sem tapasztaltam eddig: a regény nagy részében úgy éreztem, fantasyt olvasok. Ehhez is kell aztán tehetség! Persze időnként sikerült felfognom, hogy nem így van, a történet sci-fi szeretne lenni, például, amikor űrhajóval repültek, de hangulatában képtelen volt elszakadni a fantasytől. Erre rájátszottak a „különleges” nevek, amik olyanok, mintha fantasykezdeménybe próbálgatták volna, és még rengeteg apróság. Olyanok, mint hogy kövekkel meg bogarakkal világítanak, a harci fegyverük a kés, arénában puszta kézzel harcolnak, állandóan gyógynövényekkel foglalkoznak, házilag készítenek főzeteket, tollfű ruhákban mászkálnak, és sorolhatnám a végtelenségig.  

Aztán ezeket az áramadományokat meg kötelező sorsokat is totális homály fedi. Az már egyéni szocproblem, micsoda szerencsétlen elnevezés ez. Folyamatosan az elektromos áramra asszociáltam róla, és persze köze nem volt hozzá. Talán áramlatnak kellett volna fordítani vagy folyamnak, de ez az áramozás engem folyamatosan kizökkentett. Akkor Roth még behozott egy olyat, hogy az áramadomány mindig az emberből ered, és Cyráé azért olyan fájdalmas, mert úgy véli, neki szenvednie kell. De ez az állítás is csak úgy lóg a levegőben, amolyan nesze nektek felkiáltással.

Az alapsztori abszolút ötletes, a történet izgalmasnak ígérkezik. De tipikusan bűzlik róla, hogy Roth nagyon egyedire, nagyon újszerűre akarta írni. Épp az ellenkezőjét érte el: zsúfolt, élvezhetetlen katyvasz, ami ráadásul bődületesen unalmas is. Hülyén éreztem magam, hogy mit összeszenvedek vele – az ilyen könyveket most már zokszó nélkül leteszem. De ott lebegett előttem A beavatott, és reménykedtem, hátha…

Mindhiába. Történik ez meg az, de nem sikerült bevonzania a történetnek, egy pillanatra sem tudtam élvezni az eseményeket, vagy szurkolni a szereplőkért. Néha felcsillant egy-egy halovány szikra, hogy talán most fordul a kocka, csak még egy kis idő… de nem. És meg kell osztanom a szomorú igazságot: semmi eredeti nincs a könyvben. Olyan népszerű YA-k szerelemgyereke, mint a Ne érints (Cyra képessége, nyavalygása, a körítés), a Vörös királynő (frázisok ismételgetése, harc az arénában) vagy a Sötét elmék (felvezetés). Ja és mennyire meglepő, hogy mindhárom könyvben szuperképességekről van szó, amit itt oly divatosan áramadománynak neveznek?

A fordulatoknak szánt valamik gond nélkül kikövetkeztethetőek. Felteszek egy találós kérdést( és nem, ez nem spoiler, mert az első fejezetekből kiderül): ha adott egy fiú és egy lány, de egyikük sem hasonlít a családtagjaira szemernyire sem, és a fiú úgy beszéli a shotet nyelvet, hogy előtte életében nem hallotta, vajon mit jelent mindez? Na vajon mit? Utoljára a Hó, mint hamu tudott ekkora gigantikus fordulattal meglepni, amikor az első két fejezetben kitaláltam a csattanót. (Itt egyébként csak egy részlet derül ki, a maradék a folytatásra marad.)

A könyv hemzseg a logikai hibáktól. Például vannak orákulumok, akik látják a jövőt, de ez az ellenállóknak vagy Cyrának meg sem fordul a fejében, Rothnak is csak akkor, amikor a története megkívánja. A másik, ami felett nem tudtam napirendre térni, az a Ryzek és Eijeh kapcsolat. Ryzek képessége, hogy emlékeket tud cserélni, nagyon tetszett, de Roth abszolút logikátlanul használja. Ha Ryzek átadja a rossz emlékeit Eijehnek, aki ettől felveszi Ryzek szokásait és „gonosz” lesz, akkor Ryzek a pozitív emlékektől miért nem lesz jó? Főleg, ha az évek során folyamatosan ezt csinálta? Még Cyrával is, és ő sem lett olyan, mint Ryzek? Hát ezt nem tudjuk.

A szöveg is gyenge. Magáról a sci-fi eszközökről alig van leírás, de mindenki által ismert teljesen jelentéktelen részletekről rengeteg. Az egész regény egyébként ilyen cselekvő leírásokat tartalmaz leginkább, aminek a következménye, hogy egyetlen magvas, idézhető gondolatot sem tud felmutatni. Viszont van egy félig jó hír is. Roth megfogadta a tanácsokat, hogy ő bizony nem tud megírni egy regényt két nézőpontban E/1-ben, így a narráció E/1-ben és E/3-ban váltakozik. Ezzel meg az a baj, hogy nagyon szerencsétlen megoldás, mert mit kell itt feleslegesen bonyolítani, legyen mindegyik E/3, és kész. Ráadásul a nézőpontok eloszlása sem egyenletes, Akos-szal kezdünk, majd egy csomó időre Cyra fejében ragadunk, az Akos-szal történtek egy részét meg képzeljük el. (És akkor még ott van a felcserélt fejezetcímek problémája is.)

A karakterek semlegesek maradtak. Cyra gondolkodását egyáltalán nem tudtam követni. Ráadásul a regény nagy hányadát nyavalygással töltötte, hogy így fáj, meg úgy fáj, ami roppant mód idegesített. Értem, hogy része a karakternek, de most komolyan, tegye fel az a kezét, aki szereti más nyavalygását olvasni! Cyra ezen a fronton egy az egyben olyan, mint Juliette a Ne érintsben, a hasonlóságok pedig folytatódnak, amikor megjelenik Akos, aki meg tudja érinteni. Pluszban még állandón ismételgeti (már a hajamat tudtam volna tépni), hogy ő Ryzek korbácsa. Azért Cyra minden kínja ellenére totál logikusan rengeteget tanul és képzett harcos. Annyira reális, de tényleg. Akos sem jobb, kábé olyan érdekes, mint egy darab farönk, pontosan ugyanannyi érzelemmel – mintha nem is a történet szereplője lenne, hanem valami báb. Tudom, hogy unalmas már, hogy újra és újra A beavatottal jövök, de abban az egyik legjobb indirekt YA szerelmi szál van, amit disztópiában valaha olvastam, így csak pislogni tudok, amit itt Roth leművelt. Szemernyi kémia sincs Cyra és Akos között, bár két ilyen semleges karakternél ez talán nem meglepő.

A kidolgozatlan karakterekkel való barátkozás problémáját a sok idióta név (ami szintén inkább fantasys, mint sci-fis) fokozta. Egy csomószor azt sem tudtam, kiről van szó, ráadásul hasonlítanak a nevek: Cyra, Cisi, Sifa, Ori stb. És az elnevezések is röhejesek voltak. Az ográt folyamatosan ogrének olvastam, és mindig elcsodálkoztam: mit keres itt Shrek?

De ami a legviccesebb, az a magyar vonatkozás. Akos teljes neve Akos Kereseth, amit nekem sikerült mindig „a kos keresett”-nek olvasnom. Sajna a regény végére sem jöttem rá, kit keresett a kos. A shotet (ilye hülye népnevet) simán sót ett lett nálam kiolvasva, de egyébként lehetséges, hogy a sötét szóból származik. Akkor ott volt még Vas is, amit nem így kell nyilván kiejteni, de nem tudtam elvonatkoztatni tőle. És hogy lássátok, mindez nem humbug, a következő szó az ékes bizonyíték.

Sivbarat: az a személy, aki xy számára a legkedvesebb barát. Egyébként direkt olvasgattam, hogy külföldön hogyan vélekednek a névhasználatról, ők is nevetségesnek találták-e, és bizony, találtam olyan illetőket, akik igen. 

A poszt születése közben Veronica Roth közzétett egy tumblr bejegyzést, amiben megerősíti, hogy a kifejezések valóban magyar ihletésűek (hurrá, nem csak beképzeltem az egészet!). A kézirat születésekor Romániában élt, és olyan magyar szavakat vett alapul, amiknek a hangzását tetszetősnek találta, elsősorban a k-két, a hosszú ó-két és a nyers h-két. A helyiek úgy tartják a magyar nyelvről, hogy: „A magyar a mennyország nyelve, mert egy örökkévalóságig tart megtanulni.” Akos neve pedig tényleg az Ákosból származik.

Ha már szóba hoztam a külföldi kritikákat, megemlítem, hogy az Árnyak és jelek megjelenése előtt nagy botrány volt amiatt, hogy a regény rasszista. Ezekre a vádakra is választ ad a szerző a tumblr bejegyzésében. Ha engem kérdeztek, egy kicsit felfújták a dolgot, és direkt magyaráztak bele olyat, ami nincs ott. Arról nem beszélve, ha rasszista, akkor azzal párhuzamosan miért van benne meleg páros? Ami a krónikus fájdalom üzenetét illeti, na azzal már vannak problémák, és nem egészen tiszta számomra, hogy Roth mit szándékozott kihozni belőle.

Összességében az Árnyak és jelek egy be nem váltott ígéret, ami talán jobban kidolgozva működhetett volna, de jelen formájában nem. És azt hiszem, a folytatásra sem vagyok kíváncsi. 

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Carve The Mark

Sorozat: Árnyak és jelek #1

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Kleinheincz Csilla

Olvass tovább!

Peter Clines: 14

A Fumax a Madarak a dobozban után ismét egy olyan könyvet ismertetett meg a magyar olvasókkal, amit bátran fogok ajánlani másoknak. Egy jó ötlet, egy kis misztikum, különös felfedezések, pulzusszámot szaporító kiruccanás – nem is kell ennél több egy roppant mód szórakoztató regényhez.

Fülszöveg: Lelakatolt ​​ajtók, szokatlan fények, mutáns csótányok.
Nate lakásával valami nincs rendben. De a gondolatait most más köti le. Utálja a munkáját, a bankszámlája lassan kimerül, és még barátnője sincs. Elképzelni sem tudja, mit vár az életétől. Új lakása nem éppen ideális, de legalább élhető, és megengedheti magának. A bérleti díj egészen alacsony, a házkezelő cég ügynöke szuperbarátságos, és a rendellenességek inkább csak idegesítőek, mint nyugtalanítóak.
Egészen addig, amíg a férfi nem találkozik Mandyvel, a szomszédjával, és fel nem fedezi a lány lakásának furcsaságait. És a másik szomszédjáét, Xela-ét . És Tim és Veek lakásáét is.
Merthogy a régi, Los Angeles-i téglaépület minden egyes bérlakása szolgál némi rejtéllyel. Olyan rejtélyekkel, amelyeknek a története több mint száz évvel korábbra nyúlik vissza. Némelyik furcsaság szembeötlő, míg másokat zárt ajtók rejtenek el a kíváncsi tekintetek elől. Viszont ha e különös rejtélyek összeadódnak, az akár a véget is jelentheti Nate és barátai számára.
Vagy az egész világ számára…

Ez egy kiváló fülszöveg. Éppen annyi infót adagol, hogy felcsigázza az érdeklődést, mégsem árulja el, hogy mi a fészkes fenéről szól a könyv. És miközben olvasod, ugyanez van.

Bevallom, az elején nehézkesen kötött le, amíg a főszereplő, Nate nézőpontján keresztül felfedeztük a házat, megismertük a karaktereket, és egyre-másra jöttek elő az újabb és újabb furcsaságok. Aztán éppen olyan kíváncsi lettem, mint Nate, a rejtélyek nem hagytak nyugtot. Olyan szinten titkolózott a történet, hogy egy csomó elmélet átfutott az agyamon. Akadtak időszakok, amikor a realitás talaján álltam, gyilkosokra, titkos társaságra stb., tippeltem, aztán a paranormális vonal került előtérbe, amit később a sci-fi váltott, aztán keveredtek itt már a műfajok összevissza. (Szerencsére nem olvastam címkéket, ti se tegyétek.) Na jó, a vámpírok kimaradtak a szórásból. Egy biztos: arra nem számítottam, ami kisült az egészből, tehát ez az a könyv, amiről az életben ki nem találod az első néhány fejezet alapján, hogy miről fog szólni.

Horror/thriller keveréket vártam, de valójában a 14 abszolút nem félelmetes. Van egy Scooby Doo analógia, ami – kissé túlhasználtan – végighúzódik a történeten. Ez az analógia konkrétan összefoglalja, hogyan éreztem magam a könyv olvasása közben. Éppen úgy, amikor gyerek voltam, és lelkesen bámultam Scooby Doo kalandjait: volt bennem egy kis izgatott borzongás, ami nem egyenlő a félelemmel. A mese rendelkezett egy ilyen kellemes alaphangulattal, amit a rejtélyeskedés és a nyomozás egyvelege adott, miközben ott lógott az első lehetőség, hogy szellemek a tettesek, de persze sosem így lett. Szóval félni maximum csak a nyúlszívűek fognak, a többiek meg a körmüket tövig lerágva értetlenkedni.

Cserébe viszont a rejtélyfaktor tényleg olajozottan működik. Olyan szinten belezuhantam a sztoriba, hogy fizikai fájdalmat okozott letenni. Valahogy úgy voltam vele, mint a főhős, Nate, aki az anyagi nehézségei ellenére képes a nyomozása miatt elhanyagolni a munkáját, és semmi másra nem tud gondolni, csak az épület titkainak megfejtésére, arra, hogy mi van a 14-es szobában (amikor kinyitották, hú, ott még a tarkómon is felállt a szőr!). Pontosan ilyen könyvekre vágyom nagyon mostanában, úgyhogy a Fumaxnak óriási pacsi, hogy részesülhettem benne. Egyébként is hajlamosak belenyúlni a tutiba, sorozatosan nagyszerű olvasmányokhoz van tőlük szerencsém, úgyhogy már eljutottam arra a pontra, hogy a nevük garancia a minőségre.

 Egy idő után elengedtem az ingert, hogy én ezt ki akarom következtetni, csak hagytam magam sodródni az árral. Így jutottam el abba az állapotba, hogy elvakított a sztori, és már a nyilvánvalót sem sikerült meglátnom. Van egy idegesítő karakter, akivel kapcsolatban töprengtem is, hogy miért ilyenre lett megírva, aztán levontam a következtetést, hogy kell egy ilyen személyiség, hogy színesebb legyen a karakterpaletta. Naná, hogy utána az abszolút nyilvánvaló nem esett le, pedig azonnal összekapcsolhattam volna a kettőt, amikor egy fontos információ napvilágra került.

Ami az infókat illeti: nagyon tetszett, hogy a szerző valós történelmi személyiségeket is beleszőtt a sztoriba, ettől még valahogy izgalmasabbá vált az egész. A végére meg még feljebb kapcsolt (jé, ez pont találó szó), és az utolsó fejezetekben sikerült a szerzőnek rendesen bedurvulni – hol volt az a történet elején tapasztalt nyugalomhoz képest. Még sajnálom is, hogy az a rész ilyen rövid lett. Nehéz a 14-ről rébuszokban beszélni, nem akarok lelőni semmit a teljes élmény érdekében.

Megemlítem még a szerelmi szálat is, ami marginális eleme a történetnek, de remekül el van találva: elsősorban tettekben nyilvánul meg, és a Scooby Doo analógia felhasználásával, szerintem nagyon aranyos, és nem éreztem úgy, hogy azért került bele, mert kötelező elem.

A 14-ről tényleg csak áradozni tudok, ajánlom mindenkinek ezt a szuper, letehetetlen könyvet!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: 14

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Habony Gábor

Olvass tovább!

2017. februári megjelenések

Szülinapi ajándékként egy rakat jó könyv érkezik február 7-én. Hogy én mikor fogom mindezt elolvasni? Megkérem Hermionét, hogy adja kölcsön az időnyerőjét.

Isaac Marion: The Burning World (Warm Bodies #2)

Megjelenés:  február 7.

Kiadó: Atria/Emily Bestler Books

Élőnek lenni nehéz. Embernek még nehezebb. R haladást ért el, mióta visszatért a halálból. Olvasni, beszélni, és talán még szeretni is tanul; a város élőhalott populációja is életjeleket mutat. R akár közös jövőt is képes elképzelni Julie-val, a lánnyal, aki beindította a szívét – hogy egy új világot építsenek a régi hamvain.

Aztán helikopterek jelennek meg a horizonton. Jön valaki, hogy helyreállítsa a rendet. Hogy elcsendesítse a zajt. Hogy visszaállítsa a régi állapotot és az irányítást, hogy az erős megegye a gyengét. A járvány ősi és nagyratörő, és a Holtak sosem az egyetlen fegyver voltak.

Hogyan lehet egy olyan ellenség ellen küzdeni, ami mindenkiben benne lakozik? Megváltozhat-e a világ valaha? Az őrültek elárasztják az otthonukat, és R, Julie és egy szakadár menekültcsoport Amerika másvilági, elhagyatott földjére sodródnak a válaszok keresése közben. De vannak válaszok, amiket R nem akar megtalálni. Egy régmúlt élet, egy régi árny, ahogy előmászott a pincéből.

Atyaég, mennyit kellett várni az Eleven testek folytatására! Én 2013 végén olvastam, az eredeti 2010-ben jelent meg, az 7 év. Pedig már jó régen lehetett hallani arról, hogy íródik a regény, de a megjelenési dátum csak tolódott és tolódott. Nagyon szerettem a modern Rómeó és Júlia sztorit, úgyhogy kíváncsian várom Isaac Marion hogyan képzelte tovább a dolgot, és mivel bőven áldozott rá időt, bízom benne, hogy nem okoz csalódást.

Victoria Aveyard: King’s Cage (Red Queen #3)

Megjelenés:  február 7.

Kiadó: Harper Teen

Én ezt olvasom még? Ez itt a kérdés. Jelen állapot szerint igen, de az van, hogy abszolút nem érzem a késztetést, hogy nekiálljak a második résznek. Egyrészt csak rosszat hallottam róla, még olyanoktól is, akiknek hozzám hasonlóan a nyitány tetszett. Másrészt mióta olvastam a Vörös lázadást, az alacsonylángú rajongásom már csak pislákol, mert rájöttem, hogy elég copy szaga van a történetnek. Mintha egy pszichológiai kísérlet lenne, hogy ha elég egyértelműen lemásolnak egy másik könyvet, csak megváltoztatják a célcsoport nemét, akkor sikert lehet-e aratni. És hát lehet.

Olvass tovább!

TOP 10: 2016 legjobb filmjei

Tavaly elég szegényes lett az évösszesítő lista: képtelen voltam összeszedni tíz olyan filmet, ami tetszett. Szerencsére fordult a kocka, és 2016-ban érkeztek olyan alkotások, amiken jól szórakoztam. Ezek a maga nemében nem feltétlen korszakalkotó művek, de legalább a feladatukat képesek voltak abszolválni.

103 filmet láttam összesen, tehát folytatódik a csökkenő tendencia, egyszerűen már nem tudnak úgy lekötni, mint régen. Ebből is egy csomó 80-as, 90-es évekbeli – az év első felében volt egy ilyen újranézési projektem. Újfent megállapítottam, hogy jé, CGI nélkül is értelmesen össze tudtak rakni egy sztorit, ami manapság már nem követelmény.

A zátony

Na ez olyan értelemben biztos nem nevezendő jó filmnek, de már nagyon hiányzott egy cápás alkotás az életemből. Hihetetlen, mennyire imádom még mindig a műfajt, lehet pók, cápa, kígyó, akármi, pedig taszítanak ezek az állatok. Tudjátok, milyen kevés ilyen témájú film létezik, ami nem ZS kategóriás gagyi? Nagyon kevés, így hát meg kell becsülni, ha jön egy. És biza jó is volt az első fele, kár, hogy a végén átváltott hollywoodi elszálltságba. De azért tetszett. 

Sully – Csoda a Hudson folyón

Ennek megtekintése már átcsúszott 2017-re, de ide fogom sorolni. A légikatasztrófás filmek is hiánycikket képeznek manapság, úgyhogy a Sully olyan volt, mint egy falat kenyér az egész napos éhezés után. Nem mondom, hogy kiemelkedő lenne, de a balesetet patikamérlegen adagolta, és ezzel a technikával végig fenn tartotta az érdeklődést.

Amerika Kapitány – Polgárháború

Felkerül a Marvel sorozat legújabb darabja, de mostanra rájöttem, hogy kiszerettem az egészből. Régen örömmel vártam a részeket, az Avengerst a mai napig imádom, de azóta megcsömörlöttem. Eleve nem értem, ez miért Amerika Kapitány film, amikor Thor és Hulk kivételével az egész banda benne volt. A CW sorozatokkal ugyanez a bajom: már annyi karaktert mozgatnak, hogy nincs idő felépíteni semmit, itt például a Steve-Sharon szál esett áldozatul. Jó, tudom, nem fontos ez az összkép szempontjából, de ha két karakter smárol, akkor értsem már, miért. (Arról nem beszélve, hogy bírom Emily VanCampet, és ismét alig volt képernyőn.) A Vasember-Kapitány összecsapás olyan erőltetett volt, meg úgy alapból mi értelme volt az egész résznek? Semmi. És a CGI? Innentől tényleg ez lesz a sztenderd, hogy az akciójeleneteket felgyorsítják, de úgy, mint amikor a vlc playerben rányomod, hogy kétszeres-háromszoros sebességgel játsszon le valamit? Mert szerintem élvezhetetlen, hogy olyan gyors, hogy már nem természetes, és alig látni, mert mire felfognád, vége a snittnek, pluszba még agyon van vagdosva. Ezt a trendet az utóbbi 2-3 évben figyeltem meg, és borzasztó, ha ezentúl mindig így lesz. Oké, csak panaszkodtam, szóval jogos a kérdés, hogy mit keres itt ez a film. Azért megnézni meglehetett, volt neki íve meg ilyenek, Steve-t meg Tonyt még mindig szeressük. És akkor pozitívumot is mondok: az új Pókember gyerek telitalálat!

A szoba

Ez még 2015-ös film, az Oscaron is játszott, de mivel nálunk januárban mutatták be, úgy gondolom, idefér. A film első fele nagyon erős volt, ahogy a gyerek szemén keresztül bemutatta a világot, ami neki egyet jelentett a szobával. Tetszett, ahogy indirekten átjöttek az események, és érdekes volt, hogy mennyire jól alkalmazkodott a gyerek, miközben az anya elveszítette önmagát: a szobában végig erős maradt, és ahogy kijöttek onnan, rögtön összeomlott. A kérdés: miért is nem olvastam ezt a könyvet?

Cloverfield Lane 10

Amikor ezt a filmet néztem, elgondolkoztam azon, hogy lehetséges, hogy egy 3 szereplős, zárt, fix helyszínen játszódó film hogy képes olyan feszültséget teremteni, amit a látvánnyal telezsúfolt akciófilmek nem. Elképzelem, mekkora mindfuck lehetett volna, ha nem láttam volna a Cloverfieldet, de ez így is ütött rendesen.

Star Trek: Mindenen túl

A Star Trek első részét szerettem, a másodikat nem (nem is nagyon emlékszem rá), de szerencsére a harmadik rész ismét betalált a tutiba, jól szórakoztam közben. Ilyen minőségben, ezzel a szereplőgárdával szívesen elnézegetném még.

Mielőtt megismertelek

Tartottam ettől az adaptációtól, hiszen a könyvet nagyon szerettem, és nem éppen olyan történet, amit könnyű vászonra vinni. De nagyon jól vették az akadályokat: egy bájos, aranyos filmet hoztak össze, amiben Emilia Clarke, akit nem annyira kedvelek, tökéletes Lou lett, és Sam Claflin is jól megformálta Willt, a kémia köztük pedig nagyon átjött.

Nem vagyok sorozatgyilkos

A kedvenc könyvsorozatomat hála istennek ügyesen adaptálták, itt írtam róla bővebben.

A könyvelő

Ez volt az egyetlen film, amit moziban láttam, és semmit sem tudtam róla, mikor beültem rá – annál nagyobb volt a meglepetés. Precízen összerakott, végig fenn tartotta a figyelmet, és nagyon érdekesnek találtam, hogy autista a főszereplő, és hogy milyen aprólékosan visszaköszöntek a szokásai. Manapság ritka az ilyen korrekt akciófilm.

Zootropolis – Állati nagy balhé

A Disney más stúdiókkal ellentétben mindig olyan animációkkal áll elő, amiket örömmel nézek, bár tavaly a Szenilla nyomában elpuskázott ötlet volt. Viszont a Zootropolis jogosan zsebeli be a sok dicséretet, minden perce tökéletes. (Hajrá az Oscarért!)

Leggyönyörűbb film:

A visszatérő: Ez is 2015-ös, de szintén januárban került a magyar mozikba. Vizuális orgazmus ez a film. Gyönyörű képekkel és különleges kameramozgásokkal operál, amire rátesz egy lapáttal a természetes fény – végig tátott szájjal néztem. Mondjuk a történettől már annyira nem voltam elragadtatva, de bőven kielégítő a látvány.

Legnagyobb csalódás:

Batman Superman ellen – Az igazság hajnala

Nagyon-nagyon vártam ezt a filmet, hiszen Batman és Superman képernyőn? Egyszerre? Wow. Csattanós pofára esés volt. A történet nem történet, hanem darabos, üres jelenethalmazok sorozata. Nézed, de nem érzed, hogy hogyan függnek össze a történések. A Martha jelenet a világ legbénább húzása, amit eddig filmben valaha láttam (bele sem merek gondolni, hogy ki találta ezt ki, és hogyan hagyhatták jóvá). Az egy filmen belüli univerzumépítés miatt túlzsúfolt a film. A végi nagy csatajelenet borzasztó, szutyok CGI, és még élvezhetetlenül fel is van gyorsítva, mert gáz lett volna, ha 150 percnél még több a játékidő.

A hűséges:

Veronica Roth disztópiája kellemes YA, és az első két film a maga nemében nem volt rossz (az első a legjobb), bár azt nem értettem, miért térnek el a sztoritól. Na a harmadik részben a történetnek már köze nem volt a könyvhöz (pedig az sokkal értelmesebb, mint ez a kliséhegy), ráadásul egészen borzasztó lett a CGI-vel túltolt látvány. A pénzéhség miatt meg még a két részre bontott film második felét látni sem fogjuk, úgyhogy grat a stúdiónak az értelmes döntésért.

Legrosszabb film:

A függetlenség napja: Feltámadás

Ez is beállt a Jurassic World, Star Wars stb. táborába, ahol a folytatás kamu, mert valójában ugyanazt a filmet kapjuk meg pepitában felturbózva, ám mégis sokkal silányabb verzióban. Ennek a filmnek egyedül az eleje volt értékelhető, amikor még volt benne némi újítás. De hogy aztán ugyanazokkal az alapkarakterekkel (most Liam Hemsworth volt Will Smith) képesek voltak elkövetni ugyanazokat a jeleneteket, és ugyanazt a befejezést snittről snittre? Ja bocsi, most már fejlettebb a CGI, ezért volt bazinagy futkosó ufókirálynő (aki miért jött le a menedékből, hogy futkározzon, és kinyírják, az rejtély.)

Kellemes csalódás:

X-men: Apokalipszis

Nem szeretem az X-men filmeket. Tudom, tudom, akkor minek nézem? Valójában Az eljövendő múlt napjai kihagyott ziccerét (pedig időutazás, bakker!) követően megfogadtam, hogy ezt már kihagyom. De aztán valamiért meggondoltam magam. Felkészültem a legrosszabbra, hiszen annyira leszólták a filmet. Nekem viszont tetszett, valószínűleg azért, mert mezei eljön a világvége sztori volt, azt meg mindenféle logikátlan formájában bírom. Külön kiemelném Quicksilver jelenetét, nagyon ütős volt!

Olvass tovább!