Supernatural 200. rész

Nem fogom elmondani kétszázadszorra, hogy mennyire imádom a Supernaturalt – hoppá, mégis megtettem –, de mindenképpen meg kell emlékeznem a jubileumi 200. részről. A kerek számok minden sorozat életében hatalmas mérföldkőnek számítanak, de 10 évadot nagyon kevés él meg. Úgyhogy bármi is történik, a Supernatural mindig különleges marad a televíziózás történelmében. 

Amikor bejelentették, hogy az ünnepi rész musical epizód lesz, döbbenten keresgéltem az állam a padlón. Egyrészt a musical mint műfaj nem a szívem csücske, mert nem szeretem, ha a dialógust megtöri az ének és a tánc, és egy ilyen kaliberű sorozatba passzírozva fájdalmas paródiának tűnhet, hiába szállítottak már a készítők remek különc epizódokat. Nagy tapasztalatom nincs ezzel, tulajdonképpen csak a Xenában emlékszem, hogy láttam ilyet nagyon régen, és nem mondhatni, hogy el voltam tőle ragadtatva. Mivel promókat nem nézek, és előzetesen sem tájékozódom, hogy az élmény minden pillanata meglepetésként hasson, el sem tudjátok képzelni, mennyire megkönnyebbültem, hogy nem úgy lett musical.
  

Dean és Sam egy eltűnt tanárnő ügyében nyomoznak, és a gimiben, ahol az eset történt, pont a Carver Edlund könyvein alapuló Supernatural musicalt próbálják csupa lány szereplővel. Már itt éreztem, hogy ez a rész kecsegtető ígéretet hordoz magában, mert a metafikciós, rajongókhoz való kikacsintásokkal operáló epizódok mindegyikét imádom, emlékszünk még a könyvek létét leleplező epizódra vagy a Supernatural Con-ra. Az az arckifejezés, amit a srácok levágtak a musicalbe csöppenve (Dean meg úgy az egész részben), minden pénzt megér. 

Már a kezdés lefekteti, hogy egy ünnepi epizódról van szó: megjelenik a szokásos akkor felirat, és a pilot forgatókönyvének fedőlapja, hogy aztán a mostra váltson – honnan hova jutottunk 10 év és 199 rész alatt.

A Supernatural intróját imádom. Minden évben alig várom, hogy vajon milyen új felirattal rukkolnak elő, és minden évben eláll tőle a lélegzetem. Na, most el tudjátok képzelni, mit éreztem akkor, mikor összezsúfolták az eddig összes feliratot, és egyben megnézhettem őket. És nem csak az állandókat, hanem a speciális epizódokét is, mint amilyen ez is volt. 

A részen belüli musical kiváló eszköz arra, hogy felvonultassa azokat a pillanatokat, amik a sorozatot jellemzik, felidézte a régmúltat, ahonnan indult 2005-ben. Milyen rég volt már, mikor Sam jogászhallgató volt a Stanfordon, és Dean beugrott hozzá, hogy keressék meg az eltűnt apjukat. Akkor még ki gondolta volna, hogy ez a Monster of the Week-re épülő sorozat ilyen hosszú utat tesz meg. Jellegzetes elemek tűntek fel, mint a madárijesztő (az egyik kedvenc részem), Dean nyaklánca, ami a testvérével való kapcsolatát szimbolizálja, és Dean kidobta a kukába, a sorozat szállóigéjének zenébe interpretálása és a Ghostfacers. 

Másrészt a musical kiszolgálta a hűséges fandomot is. Eleget tettek a vérfertőzésre fittyet hányó Dean/Sam shippereknek és a sokkal populárisabb Destiel shipnek is, én ezeken szakadtam a röhögéstől, főleg amikor Sam elkezdte fejtegetni, hogy miért nem más a karakterek shippelt elnevezése. 

Maga a heti ellenség teljesen jellegtelen volt, de ebben az epizódban nem ez volt a lényeg, hanem a nosztalgia, aminek tökéletesen eleget tett. Azt mondjuk sajnáltam, hogy nem hoztak vissza régebbi szereplőket, sőt, még Cas sem volt jelen, csak a diáklányok által játszott musical szereplőként.

A Carry On My Wayward Son, ami annyira meghatározó dala a sorozatnak, a végén csodálatos volt, és gyönyörűen reflektált a testvérek kapcsolatára, mint ahogy az egyes dalok – amik jók voltak –, a karakterekre, például, amikor Dean sírását jellemezték, miután visszatért a Pokolból, és lelkileg teljesen szét volt esve.

Jókat mosolyogtam és derültem ezen a részen, simán hozza azt a szintet, mint a többi komolytalanabb különleges epizód. Az viszont valahol szomorú, hogy az eddig teljesen érdektelen 10. évadban ez volt az egyetlen értékelhető rész, ami megmozdított bennem valamit. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!

Amy Plum: After the End

Amy Plum másik sorozata, a Die for Me már jó ideje a várólistámon van, de még nem jutottam el odáig, hogy elolvassam. Lehet, hogy ez a közeljövőben megváltozik, mert csak nemrég jöttem rá, hogy a történet Párizsban játszódik, és ez hatalmas vonzóerő a regény részéről. Ez a sorozat viszont annyira izgalmasnak tűnt számomra már a fülszöveg alapján, és a borító is igencsak megkapó, hogy alig vártam a megjelenést.

Juneau tudomása szerint a múltban III. világháború dúlt, ahol nukleáris fegyvereket vetettek be, és az emberiség nagy része elpusztult. A szüleinek és egy csoportnyi embernek sikerült elmenekülnie – Alaszkában kötöttek ki egy szennyezetlen területen, távol minden olyan várostól, ami pusztulásra ítéltetett. Harminc év telt el a nukleáris robbanások sortüze után, és Juenau-ék klánja békésen éldegél a jurtáikban. Vadászó, gyűjtögető életmódot folytatnak és egyszerű körülmények között élnek, de legalább megvan mindenük, amit a túléléshez szükséges. Azonban nekik is van mitől tartani: rémálmaikban nem a mumus bukkan fel, hanem a banditák, az apokalipszis könyörtelen túlélői, akik el akarják venni azt, amiért a klán kemény munkával megdolgozott: a tiszta vizet, az ételt, a sugárzástól való immunitást (ez utóbbit nem egészen értettem, de nagy szerepe lesz a későbbiekben). Juneau egyik nap vadászni indul, és mire visszatér, mindenki felszívódott a falujukból. Kapcsolatba lép a Yarával, azaz a természettel, ami megmutatja neki, hogy a klántagokat elrabolták.  Juneau-nak életében először kell elhagynia a lakóhelye közvetlen környezetét, és túllépni a tiltott határon, hogy szembesüljön azzal, hogy minden, amit egész életében hallott hazugság. Sosem volt háború. Sosem pusztultak el a városok.

A disztópia az egyik olyan zsáner, amit képtelen vagyok megunni, és hiába tudom, hogy ugyanazokból az elemekből táplálkozik – végülis mi nem –, van az uralkodó hatalom, az elnyomás, az agyátmosás, főhős rájön, hogy hazudnak neki blablabla, mindig gyermeki lelkesedéssel vetem magam bele egy újabb világba, egy újabb társadalomba. Ez a regény elsősorban pont emiatt fogott meg, mert nem arról szól, mint a többi disztópia, hogy a főhős szép lassan megkérdőjelezi a rendszer működését, hogy helyes-e, hogy érvényesül-e a szabad akarat, aztán valamikor a cselekmény folyamán leesik neki, hogy nem, tényleg nem az. Itt már az elején ellövi a szerző a puskaport, és nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ilyen ütős kezdéssel mi fog kisülni a dologból.

Nem feltétlenül erre számítottam. Bár így utólag, ha belegondolok, teljesen evidens, amit a szerző alkalmazott, hiszen az egész történet arra épül, hogy Juneau elindul megkeresni a szeretteit. Ez egy road trip regény, ahol a főhősök egy kocsiban ülve keresztül-kasul furikáznak, és menet közben történnek velük a dolgok. Juneau hamar összetalálkozik Milesszal, aki azért keresi a lányt, mert kirúgták a suliból az érettségi előtt, így az apjánál kell dolgoznia, ahelyett, hogy a Yale-re készülne, és azzal akar imponálni az apjának, hogy leszállítja neki Juenau-t.

Váltott szemszöget kapunk, amit normális esetben imádok, itt viszont feleslegesnek éreztem. Miles nem bírt akkora jelentőséggel, hogy megismerjük a gondolatait, csak eszköz volt arra, hogy tudjuk, az apja keresi Juneau-t, de ennek okát nem. A nézőpont felesleges léte abban is látszik, hogy sokkal rövidebbek Juneau szemszögéhez képest – van, amikor csak egy oldal –, és a rövidségük zavaróan megtördeli a regény menetét, amikor mi Juneau-ra vagyunk kíváncsiak. Értem én, miért kellett, hiszen ha csak Juneau fejébe látnánk bele, akkor sokáig nem tudnánk, hogy ki üldözi, csak vele van egy rejtélyes srác, aki semmit sem árul el magáról, így meg, hogy tudjuk, felcsigáz bennünket a tudat, hogy Juneau miért olyan fontos egy gyógyszeripari vezérigazgatónak.

Mivel a sztori pár nap alatt játszódik, nem ad elég teret a szerelmi szál kibontakoztatására, hiába van Juneau és Miles folytonosan egy térben. Eleinte ki nem állhatják egymást, Miles őrült nyuszigyilkosnak tartja Juenau-t, ő pedig elkényeztetett úrifiúnak Milest. Persze, próbálja Amy Plum érzékeltetni, hogy az idő múlásával találnak valami vonzót egymásban, például Miles rájön, hogy szeret Juneau társaságában lenni, annak ellenére, hogy nem hisz neki, és gyakran összevesznek. Juneau fiúnak próbálja álcázni magát, és Miles rettenetesen csúnyának látja a ruháit és a frizuráját, de aztán ahogy telnek az órák, "szemüvegen" keresztül nézi a lányt, és mindjárt tetszik neki. Juneau meg megállapítja, hogy az egyik falubeli, Noma helyes pasi skáláján Miles igencsak magas helyet foglalna el, később rájön arra is, hogy azért vélekedik így, mert Miles gyönyörű. Csókjelenet is van, de én úgy vélem pár nap alatt nem sikerült úgy lefektetni a romantikát, hogy reálisnak tartsam, és olyan igazi kémiát sem éreztem, főleg, hogy mekkora kulturális és szociális szakadék tátong a két szereplő között.

Ami a cselekményt illeti, az úti jelleg miatt egy idő után leülepszik a könyv, amit nagyon sajnáltam, mert annak ellenére, hogy volt néhány dolog, ami a szememet szúrta, meglehetősen élveztem. Juneau és Miles lényegében kocsikáznak, néha megállnak valahol enni vagy aludni, miközben a Yara vezeti a lányt, néha találkoznak Poe-val, a hollóval, az üldözőik – egész pontosan két csoport – pedig a nyomukban loholnak. Miles eleinte nem hisz Juneau-nak, és csak jó pontot akar szerezni az apjánál, de mikor rájön, hogy a lányt más is keresi, már egyre inkább nyitottabb lesz a történetre. Juneau eközben folyamatosan kételkedik, jogosan, az egész addigi életében, és keresi a miértekre a válaszokat. Miért hazudtak neki? Mi értelme volt kitalálni egy nem létező háborút, és úgy felnevelni a gyerekeket, hogy azt higgyék, amit? Hiába akarja megmenteni a szeretteit, ugyanakkor haragszik is rájuk, amiért ezt művelték velük.

Amit nem igazán tudtam hova tenni, az pont ebből a felvázolt szituációból akad. Ha egész életedben a vadonban élsz egy jurta csoportosulásból álló faluban, és bekerülsz a városba, amit még soha nem láttál, akkor minimum pánikrohamot kapsz, és halványlila gőzöd sincs, mit kell csinálni, hogy kell viselkedni. Na most, Juneau simán boldogul. Simán bemegy az arany felvásárló pasashoz, hogy pénzre váltsa az aranyát. Kis segítséggel kilogikázza, hogy ha azt akarja, hogy ne ismerjék fel az üldözői, akkor meg kell változtatnia a külsejét, tehát simán elmegy a fodrászhoz, majd ruhát shoppingolni. És aztán még azt is simán tudja, hogy le kell passzolnia a szánhúzó kutyáit, mert hátráltatják, és azt is tudja, hogy a kutyákról is tudnak az ismeretlen férfiak. Tehát elviszi egy kennelbe. Most ennyire magamból indulok ki vagy ez tényleg teljesen irreális? Oké, ráfoghatjuk, hogy egy erős jellem, de én akkor is túlzásnak érzem, hogy kikerül egy olyan környezetbe, amit sosem ismert, és mindjárt így alkalmazkodik, és a kisujjából kirázza, hogyan kell viselkedni, és mit hogyan kell elintézni.

Természetesen a jelenségre kapunk magyarázatot: Juneau egész életét lexikonok tanulmányozásával töltötte, így persze mindenről tudja, hogy micsoda az 1984-es újításokig bezárólag, hiszen utána már nem szereztek be új könyvet. De nekem ez még így is sántít, attól, hogy valamit bemagolok egy könyvből, még nem is tudom csak úgy rögtön alkalmazni egy valós szituációban, és most komolyan, mindennek úgy megjegyezte a képét meg minden, hogy azonnal felismeri meg használni is tudja? Lehet, csak nekem szegényes a képzelőerőm. Ez a „probléma” az egész könyvet végigkíséri. Megjelenik a hasonlatokban, például a hollót egy jól megtermett macskához hasonlítja, de ő honnan tudja, hogy mekkora egy jól megtermett macska? Attól, hogy valamiről olvasunk, még nem feltétlen tudjuk azt méretre elképzelni a valóságban. A könyv egyik legnagyobb hülyesége, hogy Juenau lazán megtanul autót vezetni úgy, hogy figyelte pár napig Milest, és elsajátította a technikáját. Értitek, korábban még autót sem látott soha, de ő vígan elfurikázik egyedül az országúton. A térképeket is lazán olvassa, és ő dirigálja, hogy merre kell menni. Viszont nekem a könyves magyarázat is sántít, Juneau szerint több mint száz könyvük van a falujukban, de nem értem, honnan szerezték a könyveket, ha egyszer jurtákban laknak a semmi közepén, és sosem járnak a környező városokba, mert úgy tudják, veszélyesek. Mármint azt értem, hogy azok, akik tudták, hogy nem volt háború, esetleg gyarapították a könyvtárat, de akkor ez Juenau-nak miért nem tűnt fel soha? Azon sem gondolkodott el, hogy a sietős menekülés közepette a szülők biztos nem könyveket csomagoltak élelmiszer és túlélőfelszerelés helyett? A tudatlanságát azért igyekszik mutatni a szerző azzal, hogy vannak tárgyak, amiket nem tud beazonosítani és Miles popkult utalásait sem érti, de még így is, nekem Juneau túlzóan életrevaló volt a körülményekhez képest. Ezen én egy idő után túltettem magam, ha nem sikerült volna, biztosan jobban lepontozom a könyvet.

Az nagyon tetszett, hogy egy természetfeletti elem is megjelenik a történetben – Juneau tud a természetben olvasni, és a természet erejével varázsolni, ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint az Avatárban. Ez tartotta fenn elsődlegesen az érdeklődésemet, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ez hogyan passzol a sztoriba, és mi köze az egész hazugsághoz. Több minden is kiderül a klán tagjairól. A gyerekeknek érdekes formájú szemük van, ami különlegessé teszi őket, ettől válnak fogékonyabbá a természettel való érintkezésre, és van itt még más szokatlan dolog is, amit megtudunk a történet folyamán. Tehát a hogyan egy örökösen felbukkanó kérdés, és amikor összefutnak a szálak, végül kapunk egy teljesen racionális magyarázatot, ami így nekem ebben a formában picit zavaros volt, tulajdonképpen nem is értem. Lehet, hogy a rendes választ a következő kötet árulja el. Ez a természetfeletti szál túl domináns és rejtélyes ahhoz, hogy csak ennyi legyen.

Mivel a könyv végére ugyanaz az alaphelyzet áll fenn, mint ami az egész könyv mozgatórugója, gondolom, folytatódik tovább a „kaland” hasonló felállásban. Mert a könyv végi kamu függővég megoldása annyira nyilvánvaló, hogy én biztos nem ezt raktam volna be zárásként.

Összességében a zavaró tényezőkön túllépve nekem egészen tetszett a könyv, nagyon érdekesnek találtam a természetfeletti elemet, és nagyon érdekel, hogy a kapott válaszokkal hogyan folytatódik tovább a történet.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: After The End #1

Kiadó: Harper Teen
Megjelenés: 2014
Oldal: 352

Olvass tovább!

Flash pilot

A 2014/2015-ös sorozatos évad egyik legvártabb újonca mindenképpen a Flash volt. Már csak azért is, mert kaptunk egy kis előzetest a főszereplő személyében az Arrow második évadában, ami kellőképpen fokozta a várási faktort.

A  Flash bemutatkozó epizódját eredetileg az Arrow foglalta volna magába backdoor pilotként, de Barry Allen színre lépése olyan sikeresnek bizonyult a két második évados epizódban, hogy a csatorna nagy bizalmat fektetett a sorozatba, és inkább hagyományos pilotot kért be. A döntés helytálló volt, ugyanis a pilot nézettsége minden várakozásukat túlszárnyalta.

Főhősünk, Barry Allen 11 éves korában szemtanúja volt az anyja meggyilkolásának, amit egy megmagyarázhatatlan összevissza cikázó gömbvillám okozott. Ezt természetesen senki sem hiszi el, akkora képtelenség – a gyilkosságot ráhúzzák Barry apjára, aki azóta is börtönbüntetését tölti, és csak Barry tudja az igazat. Azóta a bizarr esetek megszállottja lett, ami miatt bogarasnak tartják, de az elszántságát senki sem törheti le. Az Arrow-ban tett kiruccanása után visszatér Central Citybe, ahol az egyik legnagyobb szenzáció a STAR Labor részecskegyorsítójának beindítása. A kísérlet rosszul sül el: az egyik következménye, hogy Barrybe belecsap a villám, és több hónapos kómába taszítja. A baleset azonban előnyére válik: szupergyorsaságra tesz szert.

A Flash elsődleges vonzóereje például az Arrow-val szemben, hogy nem a komor, sötét ábrázolásra mentek rá a készítők, hanem a könnyedséget választották: így eleve szélesebb rétegnek jöhet be a sorozat, például azoknak, akik nem kedvelik túlzottan a képregényes zsánert. Maga Barry személye táptalajt szolgáltat ennek a bizonyos lightos hangulatnak, hiszen egy szerencsétlen, ám mégis szeretnivaló főhősről beszélünk, aki eleget bénázik ahhoz, hogy mosolyogjunk rajta.

Grant Gustin telitalálat a szerepre, már az Arrow-ban annyira szimpatikus volt, hogy éreztem, jól fog elsülni a pilot, és ez bizony így is lett. Úgy gondolom, a lehetséges rosszabb részeket is fel fogja dobni a játékával és a jelenlétével. Barry elmondhatatlanul aranyos, és üde színfoltja a szuperhős főszereplőknek.

Ami abszolút nem tetszett, az a szerelmi háromszög kezdemény, amit azért is érzek illúziórombolónak, mert Barry és Felicity között jó kis kémia húzódott, ami valahogy hihetetlennek tűnik azután, hogy milyen érzéseket táplál Barry a legjobb barátja, Iris iránt. Nyilván tudom, hogy Barry és Felicity halott ügy, hiszen két külön sorozatban vannak, de jobban örültem volna, ha egy potenciális szerelmi jelöltet kapunk. A legjobb barátnőt teljesen felesleges karakternek érzem, és az apja társával folytatott kavarása és a kapcsolatuk titokban tartása már borzolja a kedélyeket. Caitlin, a háromszög másik csúcsa viszont remekül passzolna Barryhez, és remélem ezt ő is hamar észreveszi, ahelyett, hogy Iris után ácsingózna.

 

A 90-es évekbeli Flash Barryje, John Wesley Shipp szerepeltetésért ezúttal Barry apjaként hatalmas piros pont jár, sokat dob az egészen, és látszik, hogy mennyire ki akarják szolgálni a fanokat a készítők. (Egyébként idén vagy tavaly láttam a pilotot, mert emlékeztem, hogy gyerekkoromban imádtam. Maradjunk annyiban, hogy felnőttként már nem annyira, de azért tényleg értékelem a gesztust.) A meglepetést tovább fokozta a Zöld íjász cameója, ami így utólag teljesen érthetőnek tűnik, hiszen a sorozat az Arrow spin-offja, és erre a kapcsolatra tudatosan építenek, de első pillantásra kellemesen meglepődtem. Bár Oliver viselkedése valahogy karakteridegen volt, ha nagyon kötekedni akarok. Különösen örültem, hogy Rick Cosnettet, aki Eddie-t alakítja, beemelték a sorozatba, miután a TVD-ben csúfondáros véget ért – a színész nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne vágjam fel az ereimet a 4. évadban, amikor a részek nagy hányada kínszenvedéssel ért fel.

A pilotban megtudjuk Barry motivációját és különcségének okát, megtörténik a baleset, és hamar szuperhőssé is válik. Ez talán kicsit túl hamar is történt, vagy nem tudom, de kicsit darabosnak éreztem a történetmesélést, hogy már azonnal ment le is rendezni egy bűnözőt. Lehet csak azért, mert hosszúnak éreztem a felvezetést, és a rész egészéhez képest a képesség megtapasztalása és a ruha felöltése közti időszak rendkívül rövidnek tűnt. A készítők szépen le is fektették az átívelő szálat – Barry az anyja gyilkosa után nyomoz –, és megágyaztak az esetleges heti ügyeknek is azzal, hogy megtudtuk, több szuperképességet nyert ember is randalírozik a városban.

 

A felesleges drámázás fogja jelenteni a problémát a jövőben, érzem én ezt a szerelmi háromszögből, és az a jelenet is megerősít ebbéli meggyőződésemben, ahogy Barry bement a börtönbe az apjához, és nekiállt sírdogálni meg fogadkozni, hogy ő aztán tudja, hogy apu ártatlan. Annyira feleslegesek ezek, de tényleg.

A zenét fontosnak tartom kiemelni, már az Arrow-ban nagyon bírtam ezt a hangulatot, amit megteremt, annyira nagyon passzol Barry lényéhez ez a visszatérő téma, hogy az valami hihetetlen.

Ha nem is ájultam el tőle, mindenképpen meg kell hagyni, hogy a nyitány jó hangulatú volt, és Grant Gustin simán elviszi a hátán a sorozatot – a képernyőn töltött ideje kellemes perceket okoz.

(A pilot óta elkészült részeket megnéztem, és igazából azon a vonalon halad, ahogy a kritika írásakor prognosztizáltam. Könnyed kikapcsolódás heti ügyes esetekkel, utóbbi struktúrát remélem minél előbb kihajítják az ablakon.)

Értékelés: 4/5

Olvass tovább!

Constantine pilot

Az idei szezon eddig nem fekszik nekem. Mindössze három sorozat érdekelt a kínálatból, és abból is csak egy ment át a rostán, a Flash – a Constantine is a Gotham sorsára jutott. Nem volt olyan rettenetes a pilot, hogy egyből kukázzam, de egyáltalán nem is tetszett, pedig olyan lelkesen szerettem volna megtekinteni.

Fogalmam sincs, hogy mennyire alapszik a film és a sorozat a képregényen, melyik a hűbb (talán a sorozat), de a tény a következő: a Keanu Reeveses filmet imádtam, ellenben ezt nem. Ebben nagy szerepet játszott a főszereplő, akinek az egész lénye irritált, olyan volt, mint egy Supernaturalből szabadult Castiel paródia, lévén az öltözéke majdnem stimmelt. Misha a kisujjából kirázta volna a szerepet, de ettől a pasitól felállt a hátamon a szőr, ahányszor csak megszólalt. A brit akcentus fellengzőssége amerikai sorozatban szívem csücske, de itt furcsán hatott, és a színész játéka azt az érzetet nyújtotta, hogy nagyon erőlködve igyekszik visszaadni a karakter lényét, de inkább olyan mű lett az egész próbálkozás, mintha beszívott volna.

A történet is elég gyenge volt, főleg annak fényében, hogy a női karakter, akinek felnyílik a szeme a másvilágra, eredetileg állandó szereplő lett volna, de végül kiírták. A nő behozatalát alapozták meg ezerrel, és ez többé-kevésbé sikerült is, így viszont, hogy a végén elbúcsúztunk tőle, eléggé értelmetlenné váltak magában a pilotban történtek. Kiindulópontnak lényegében annyit kaptunk, hogy megtudtuk, miért van Constantine kárhozatra ítélve. Eleve a történetvezetés sem stimmelt, nem volt elég komplexen összerakva, olyan darabos volt az egész. Néha nem értettem, hogy mi az adott jelenet, mi célt szolgál az összkép tekintetében.

Ez így egyelőre nagyon heti ügyesnek néz ki, és sok opciót nem látok, minden részt fel lehet fűzni egy-egy ördögűzésre, ami nem tűnik túl izgalmasnak. Főleg így, hogy megszabadultunk a női főhőstől, és Constantine csak egymagában lesz. Ez ugye nem túl szerencsés, ha frászt kapok a színésztől, és nem lesz mellette senki, aki ezt kompenzálja. A színesbőrű angyallal se szimpatizálok egyelőre semennyire sem, a démonokból sem kaptuk még semmi jelentőset, úgyhogy innen akármerre lehet tovább indulni. Arra kíváncsi leszek, hogyan érzékeltetik a dohányzást, aminek aktusát ugye nem mutathatják meg országos televízión a törvényi szabályozások miatt.

A téma adott lenne ahhoz, hogy ez egy jó kis sorozattá nőhesse ki magát, mert rengeteg lehetőség rejlik a világban, és én abszolút nem unom az angyalok-démonok szembenállást, hiába vesézték ki ezt alaposan a Supernaturalban.

Mindenesetre, bármennyire is nem nyerte el a tetszésem, még egy esélyt adok neki, hátha összeszedettebb lesz a következő rész, mint a pilot. Bízom benne, hogy jobb lesz, mert „vicces” lenne, hogy még egy ilyen potenciállal bíró sorozatot ne nézzek, ahogy a Sleepy Hollow-val is jártam.

Értékelés: 3/5

Olvass tovább!

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Kíváncsi vagyok, mikor érkezik el a dicső pillanat, mikor a hardcore fanatikus tinédzserek ráunnak Leiner Laura könyveire. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg, ezért is írja futószalagszerűen ezeket a regényeknek csúfolt valamiket. Mi lesz majd akkor, ha a tinik rájönnek, mire pocsékolták az idejüket?

Elnézést a nem pozitív leadért, de ha egyszer rosszul vagyok az egész Leiner Laura jelenségtől, nem tudok mit tenni. Nem értem, hogy az oktatásnak miért kell meghunyászkodnia, és az ő könyveit kötelező vagy ajánlott olvasmánnyá tennie, mert olvassák a tinik – azon gondolatmenet elvén, hogy a semminél még az is jobb, ha ezeket a produktumokat fogyasszák.

Nem, nem jobb. Régen lenézték azokat, akik képregényeket bújtak. Akkor, ha most tömegesen minden tini képregényekért fog rajongani (például a Marvel hatásból kiindulva), akkor azokat is kötelező olvasmánnyá teszik?

Laura az égvilágon semmilyen értéket nem közvetít a könyveivel. Próbál az olvasóiba sulykolni pár személyes gondolatot – ezt sem a karakter személyén keresztül, hanem a szerző szól ki az olvasójához –, mégis önellentmondásba kerül saját magával, lásd Facebook használat. Folyamatosan annak helytelenségét szajkózza, a karakterei viszont a Facebookon élik az életüket. Hogy is van ez? Laura rájött a tökéletesen eladható regény receptjére: minek ide értékközvetítés vagy burkolt tan, menjünk az igénytelenségre és a netfüggőségre, és a tévében futó IQ csökkentő tévéműsorok szöveges változatával traktáljuk a tiniket, hogy keressünk egy zsák pénz. (Persze fogalmam sincs, mennyit keres, de biztosan nem olyan szerény összeget, mint a nem agyonsztárolt hazai szerzők.)

És a tinik beveszik, és sokadszorra is bejön nekik a bevált recept, nem számít, hogy mindegyik könyve UGYANOLYAN. Ugyanolyan felszínes karakterekkel, ugyanolyan semmitmondó történettel, ugyanolyan „humorral”. És ez elsőre, a Szent Johanna Gimiben tényleg újszerűen hatott, tényleg vicces volt, tényleg faltam a sorokat. Ott még félre tudtam tenni ezt a sekélyességet, és elvonatkoztatni attól, hogy mennyire nem realista, mert a poénok megfogtak és elszórakoztattak… aztán 10 könyvvel később mindez önismétlővé, unalmassá és fárasztó vált.

Mert ha lecsupaszítjuk az egészet, akkor mi marad, ami élvezhetővé tehetné a Leiner könyveket? A humor. Csakhogy a humorban is újítani kell, nem maradhat a végtelenségig ugyanolyan, mert ha az marad, egy idő után már nem vicces lesz, hanem olyan igazi facepalm-effektust vált ki. És a Bábel után az Akkor szakítsunk is így járt. Humort már egyáltalán nem tartalmazott, nem vigyorogtam rajta, nevetés egyszer sem szakadt fel belőlem, leginkább csak fogtam a fejemet, és kérdeztem magamtól, hogy mi ez a rettenet.

A történet rém egyszerű: Lia és Norbi szakítottak karácsonykor, és Lia, aki szétbőgte a fejét, és totál befordult, megtudja, hogy Norbit abszolút nem viselte meg a kapcsolatuk elvesztése, így hát úgy dönt, nem mutatja meg neki, hogy ő viszont teljes letargiába süllyedt. Tervet forral, hogy Szánkó szilveszteri bulijában az új pasijával jelenik meg, ám a partira nem olyan könnyű eljutni, és Liával, Norbival, a barátaikkal; Esztivel és Csabival, illetve Lia bátyjával; Szilkóval számos kalamajka történik a buli felé menet.

Őszintén szólva már az rosszul hangzott, hogy az egész könyv egy este alatt játszódik, ez előrevetítette, hogy az egész idióta párbeszédekből áll majd, és igazam is lett. Ha négy év alatt nem sikerült az SZJG-ben karakterfejlődést bemutatni több ezer oldalszám intervallumában, akkor el lehet képzelni, hogy egy este alatt mennyire lehet mindezt kivitelezni. Oké, vannak benne visszatekintések, ami jobban kidomborítja egy-két karakter „jellemét”, de ezt leszámítva szokásosan random egymásra van dobálva pár viccesnek szánt jelenet, amiket poénosnak vélt beszólásokkal tűzdeltek meg.

Kezdjük a nevekkel. Annyira fantasztikus lenne, ha mellőznénk ezeket a nevetséges trendibendi neveket, amiktől feláll a szőr a hátamon. Mégis ki a jó halált hívnak Szánkónak vagy Szilkónak? És senkit nem zavart, hogy mennyire hasonló a két név csengése? Vagy a trendibendi nevek hiányában nem lesz elég menő a könyv, és nem cuppannak rá a trendibendiségre nyáladzó kislányok?

Laura nem tud új karaktereket alkotni, így hát megkaptuk Reni 3.0-t és Cortez 3.0-t is. Megkaptuk az idegesítően felbukkanó karaktert Ákos személyében, és a fölöslegesen jelenlévőt, aki Miklós volt. Emlékszünk a Bábelben a punkra, akinek a nevét sem tudták, de állandóan együtt „buliztak”? Szilkó hasonló stílust képviselt, mint Kolos vagy Arnold, bár sokat róla sem tudtunk meg azon kívül, hogy filozófiát hallgat, és lélegzése minden pillanatában Nietzschét olvas – igen, még szilveszterkor is. Felesleges mondanom, de azért tessék: egyik karakter sem került hozzám, hiszen egyiket sem ismertem meg közelebbről, mindegyik üresfejű papírmasé figura. Ráadásul nem tudom, miért menő főhősnek berakni egy ostoba tyúkot, akinek tényleg azon kell gondolkodnia, hogy a Vörösmarty téren milyen szobor áll. 17 évesen ennyire hülyének lenni inkább szégyenteljes, és egyáltalán nem vicces. De legalább majd a buta lányok jót vihorásznak azon, hogy ez milyen poén. Ha-ha. Pár sorral feljebb írtam, hogy Reni 3.0 és Cortez 3.0 a szerelmi párosunk – egyszerre emlékeztnek az SZJG álompárjára, ugyanakkor külön-külön Norbi megfeleltethető Corteznek, Lia viszont teljesen más jellem, távolról sem közelíti meg Reni szerénységét, inkább a Bábeles Zsófira hajazott.

A kiindulópont ígéretesnek tűnt: Lia be akarja bizonyítani a volt barátjának, hogy őt sem viselte meg a szakítást, és a féltékennyé tevési hadjárata szülhetett volna vicces szituációkat. Csakhogy főhősünk egy olyan nőszemély, akit csak gyűlölni lehet. Buta, sekélyes, a viselkedése egy óvodáséval vetekszik. És ezt megkoronázza, mikor végül lehull a lepel a szakítás okáról, amit tűkön ülve várnánk, hogy aztán kapjunk egy jó nagy büdös pontyot az arcunkba. Ez az ok? Így zajlik egy szakítás? És addig nem is valós, míg a Facebookon ki nem lesz írva?

A párkapcsolatok szembeállítása rettenetes: egyrészt van nekünk Lia és Norbi veszekedésektől terhes kapcsolata, és ellentétes pólusként Eszti és Csabi álompárosa. Lia és Norbi állandóan civakodnak, egymás fejét húzzák, nem tudnak megegyezni semmiben, és szerintük az igaz szerelem azon alapszik, hogy tudják egymás Facebook jelszavát, és a másik nevében írogatnak. Sokkolva olvastam ezeket a sorokat, remélem ezen felbuzdulva jó pár tini azonosul ennek helyességével, csak mert Laura azt mondja. Ez nagyon nem normális dolog! Miért kéne a párunknak megadni a személyes profilunkhoz kötődő belépési engedélyt, és ugyan már, miért lenne vicces, ha a másik a nevünkben trollkodik? És hogy ezt tanárok, szülők, ismerősök mind látják? Komoly probléma, hogy ez a gondolatsor megszülethetett. Arról már hadd ne beszéljek, hogy egy örökös vitákon alapuló kapcsolatot hogy lehet egészségesnek és boldognak beállítani, mert nagyon nem az. Eszti és Csabi viszont olyan idilli páros, hogy kézzel készített ajándékokat adnak egymásnak, soha nincs nézeteltérésük, és együtt eszik a sült krumplit (nekem meg hánynom kell). Megint csak teljesen szélsőséges helyzet áll fenn, és nem kell hozzá sok spiritusz, hogy kilogikázzuk, mi lesz itt ebből.

Lia csodálatosan undorító jelleme ebben a helyzetben mutatkozik meg a legjobban: egy apró botlás miatt elítéli a barátnőjét, Esztit, és beállítja, hogy ő, szegény Liácska volt végig a kiszolgáltatott áldozat, és konkrétan a barátság is megszakad ezzel. Érthetetlenül álltam az egész megnyilvánulás előtt, hiszen a könyv azzal indított, hogy Lia és Eszti legjobb barátnők, Lia neki sírja el búját-baját, aztán sikerül teljesen kifacsarni az egészet. Lia nem normális, az már biztos, főleg, hogy Eszti vétke még csak nem is ellene irányult. Igazából ezzel az egész kapcsolati szembeállítással azt a tanulságot akarja mondani a könyv, hogy nem a látszat a lényeg, és nem attól lesz egy kapcsolat tökéletes, ahogy a kívülállóknak megmutatkozik. De kérem szépen, ez mi volt? Ezt nem így kell!

A cselekmény mozgatórugója a buli, amire sosem sikerül odaérni, mert mindig közbejön valami. Ez is hangzatos, de egy idő után kifejezetten erőltetett, és a visszatérő „poénfaktorok” rém unalmasak. Ezredszerre Ákos felbukkanása és megszivatása egyáltalán nem volt vicces – elsőre sem –, és a Youtube sminktutorialtól is frászt kaptam.  Ezt a jelenséget a korábbi Leiner könyvekben is tapasztaltam, és jó lenne, ha ezzel egy szerkesztő kezdene valamit, mert az agyoncsépelt és agyonismételt poén az nem poén.

Történet? Hol? Megérem egyszer, hogy lesz Laura valamelyik könyvében történet? Mert ha legalább a karakterfejlődés lendítené előre a történetet, de ahhoz kellenének épkézláb karakterek, akiknek van agyuk. A konfliktusok teljesen random történnek, és a „történetvezetés” is nevetséges, ahogy az egyik dolgot teljesen kifordítja, és mást csinál belőle. De ehhez iszonyatos nagy tehetséggel rendelkezik, emlékszünk csak Reni nyakatekert jövőképére vagy Arnold személyének csúfos degradálására?

Már ott kiakadtam, hogy a könyv azzal nyitott és ecsetelte oldalakon át, hogy Lia hogyan Facebookozik, annyira nagyon izgalmas, komolyan mondom. Aztán meg Norbi semmi mást nem csinál, amikor együtt töltia szilvesztert a barátaival, hogy folyamatosan a telefonját nyomkodja. Ja, tudom, hogy a mai tinik ezt csinálják, de ez akkor is parasztság a másikkal szemben, de legalább ők megerősítésként azt olvassák, hogy ez milyen menő. Meg úgy általában is olyan viselkedést állít be helyesnek, hogy dinnye méretű tágult a szemem. Mekiben kajával dobálózni, moziban végigpofázni a filmet, amiért mások pénzt adnak ki azért, hogy nyugodtan megnézhessék, tényleg annyira menő! De legalább bővült a szókincs, itt mindenki dögözi a másikat…

Egy valami tetszett a könyvben: Channing Tatum emlegetése. Mondjuk vicces ez sem volt, mert Laura a Twitteren is állandóan ilyeneket ír, csak George Clooneyval.

Ha nem olvastatok Laurától, és elmúltatok 14 évesek, a Szent Johanna Gimit vegyétek a kezetekbe, ezt felesleges. Ha 14 év alattiak vagytok, elképzelhető, hogy tetszeni fog. Én még fontolóra veszem, hogy elolvasom-e az új sorozatát, mert elmúlt már minden reményem, hogy a csökkenő színvonal tendenciája megfordul. 

Értékelés: 1,5/5

Borító: 4/5 

Kiadó: Gabo

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Olvass tovább!