Népszerű(tlen) vélemény

Több blogon is láttam ezt népszerű népszerűtlen taget, és mivel nagyon megtetszett, elhatároztam, hogy én is kitöltöm.

1. Egy népszerű könyv vagy sorozat, amit te nem szerettél.
Marie Lu: Legenda. Már az angol megjelenéskor kipécéztem magamnak, akkora hype-ja volt, no meg disztópia is. Nem tetszett sem a stílus, sem a világ, még csak fordulatos sem volt, a karakterek olyan távol álltak tőlem, mint ide Japán, az instalove-ról meg ne is beszéljünk. Azóta is próbálok rájönni, mások mit esznek rajta.
Ez egyébként elég gyakori jelenség, sokszor tűnődöm is azon, hogy én vagyok-e rosszul bekötve vagy az univerzum szórakozik velem. De már tanultam a hibámból, nem veszek meg mások ajnározására alapozva semmit.

Olvass tovább!

Martine Leavitt: Calvin

A Goodreadsen kalandozva bukkantam rá erre a könyvre, és amint elolvastam a fülszöveget, azonnal el is kezdtem olvasni. KÁZMÉR ÉS HUBA, ÉRTITEK?

A 17 éves Calvin aznap született, amikor Bill Watterson az utolsó Kázmér és Huba képregényt publikálta. Az okos srácnak a házijait kéne megcsinálni, de nincs hozzá affinitása. Gyerekkorában volt egy Hobbes nevű plüsstigrise, mely halálát lelte a mosógépben. Most a tigris színre lép, Calvin a hangját hallja a fejében. A suliban heves kitörés uralkodik el rajta, és kórházban köt ki. Kiderül, hogy skizofréniája van, ez az oka Hobbes jelenlétének. A kórteremben váratlanul felbukkan Susie, aki régebben Calvin legjobb barátja volt, de most már nem beszélnek, és ketten együtt elindulnak, hogy átszeljék az Erie-tavat, amin túl Calvin elképzelése szerint Bill Watterson várja majd egy új képregénnyel, aminek a 17 éves Calvin a főszereplője.

A Kázmér és Huba konkrétan a kedvenc képregényem. Mióta az eszemet tudom, jót kuncogtam a három képkockás sorokon, gyerekkoromban ezeket kivágtam újságokból, és gyűjtöttem (még meg is vannak). Mindig sajnáltam, hogy rendes képregényfüzetben nem jelent meg, mert nagyobb terjedelemben olvasni maga lett volna a mennyország akkoriban. Martine Leavitt fogta ezt az alapanyagot, és összedolgozta a mentális betegség témával. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből a mixből.

„Így történt Bill. Az egyik percben egy srác voltam, aki használja az eszét, a következő percben meg átalakultam egy sráccá, akit az esze használ.”

Az egész könyv tulajdonképpen egy Bill Wattersonnak címzett levél, amiben utólag meséli el Calvin töviről hegyire a kalandját attól kezdve, hogy először jelentkeztek rajta a skizofrénia tünetei. Calvin azt a tévképzetet veszi a fejébe, hogy kapcsolatban áll a Kázmér és Huba alkotójával, szerinte minden jel erre utal. Ha Watterson rajzol egy új képregényt, amiben a 17 éves Calvin normális gyerek, és nem hallucinálja Hobbest, akkor nem lesz beteg többé.

Az elejétől kezdve volt egy aprócska gondom a könyvvel: a két főszereplő, Calvin és Susie egyáltalán nem érződött végzősnek, sokkal inkább 14-15 évesnek, és ettől nem sikerült elvonatkoztatnom. Ezen túllépve viszont a szerző jól alkalmazta a hallucinációban rejlő eszköztárat: a történet során az olvasó végig kétkedik, hogy Susie valóságos-e vagy sem, az események megtörténnek-e vagy sem. Bár teljesen más a kettő, de kissé emlékeztetett Neal Shusterman Deep Challenger című könyvére.

Rövidsége ellenére a könyv nem bővelkedik túlzott izgalmakban, inkább az elmélkedésen, a gondolatokon van a hangsúly, akadtak figyelemfelkeltő példák:

„Nem tök jó, hogy a világ különösebb ok nélkül gyönyörű? Mintha a szépségnek saját titkos oka volna. Nincs szüksége emberi szemre, ami észreveszi. Csak tündökölni akar és hihetetlennek lenni.”

Másrészt próbálja bemutatni a skizofréniát, megértetni az olvasóval, hogy ezen a betegségen túl is van élet, meg lehet vele birkózni, és a környezetünkben élő emberek alkalmazkodnak hozzá. A tavon való átkelés lényegében az út, amelynek során Calvin tényként fogadja el, hogy a skizofrénia immáron a részévé vált. Mivel egy 182 oldalas könyvről beszélünk, nem kell nagy esettanulmányt várni, inkább csak belekap a dologba, és próbálja pozitív színben feltüntetni, hogy ettől a betegségtől csak nehezedik az élet, de nem dől össze a világ.

Sajnos a könyv vége csalódást keltő. Teljesen másra számítottam, valami többre, valami mélyebbre, és úgy érzem, hogy talán a szerző is úgy vélte, hogy mindenki másra gondol majd, és a megoldás a meglepetés erejével üt. De a befejezés fényében az odavezető út irreálisnak és totál hihetetlennek tűnik, és a karakterek józansága is erősen megkérdőjelezhető (Calvin még oké, de Susie? 17 évesen?). Hiába akar itt valami köteléket lefektetni Susie és Calvin között, annyira erőtlen és megalapozatlan, hogy csak értetlenséget szül.

Kázmér és Huba rajongóknak feltétlenül ajánlott, mert összességében jó olvasmány, és a végétől eltekintve kellemes perceket okozott.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Kiadó: Farrar, Straus and Giroux

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 182

Olvass tovább!

Kevin Hearne: Üldöztetve

Olvasnivaló után kutakodtam a Goodreadsen, és szembejött velem ez a könyv. A fülszöveg elolvasása után mérlegeltem, kell-e ez nekem vagy sem. Mostanában próbálok kilépni a komfortzónámból, és végül a pozitív vélemények meggyőztek, hogy elolvasom.

A 21 évesnek kinéző Atticus valójában 2100 éves, és az utolsó druida a földön. Egy ezoterikus boltot vezet, szabadidejében az ír farkaskutyájával jár vadászni vagy sokoldalú társalgást folytat a közelben lakó öregasszonnyal. Évszázadokkal ezelőtt összetűzésbe került a kelta istennel, Aenghus Óggal, akinek eltulajdonította a kardját, Fragarachot, és most eljött az idő, hogy pont kerüljön az ügy végére. Aenghus Óg embereket küld a kardért, és hogy vessenek véget Atticus életének, de a druida nem adja magát egykönnyen. Segítőtársa hű kutyája, Oberon, és számíthat vérfarkas ill. vámpír ügyvédeire, leendő tanítványára, és a benne lakozó boszorkányra, no meg paktumot köt Morrigannel, a halálistennővel.

Amikor felütöttem a könyvet az első oldalon, elég volt pár mondat, hogy tudjam, ezt a könyvet nekem találták ki. Atticus narrációja pont az a fajta, amit kifejezetten szeretek, és akármilyen történetet el tud adni: megbújik benne a humor, és élvezetesen laza. Olyan lazaság ez, ami különösebb lelki válság nélkül lendíti át a főhőst a holtpontokon, segít megoldani a problémákat, nincs dráma. Elsősorban ezért tetszett az Üldöztetve. Azt elismerem, hogy Atticus több mint 2000 éves létére inkább viselkedik a külsejének megfelelően, néha rettentő éretlen, de ezerszer inkább előnyben részesítem az éretlen embereket, mint a karót nyelteket.

A humorforrás nagy részét Atticus és a kutyája, Oberon traccspartija adja – gondolatban tudnak beszélgetni egymással. Ez egy nagyon jó ötlet volt az író részéről, hiszen ki nem tudna szeretni egy ilyen kutyát, akinek ilyen meglátásai vannak? Azt nem állítom, hogy hangosan röhögős a könyv, de mindenképpen végigmosolygós.

Mit kérsz reggelire?
„Kolbászt.”
Mindig ezt mondod.
„Mert mindig finom.”

Tetszett a képesség kavalkád, amit a druida lét hozott magával: a tetoválásokon át felszívódó energia, amit Atticus a földből nyer, a kötések, amiket az erejével csinál, a képessége, hogy limitált számú állatalakot tud ölteni.

A történet maga igazából nem túl komplex, az Atticus-Anghus Óg nézeteltérésen alapszik, és Fragarach, a kard körül forog. Ami közben kitölti, az a gazdag világ, amit az író úgy ömleszt az olvasóra, hogy csak kapkodja a fejét. Fogott egy csomó mitológiai elemet, beledobta egy kalapba, összerázta, és kijelentette: nesze. A mindenféle lény, a sok istenség cunamija azt érezteti, hogy a törvényeknek nem is kell kőbe vésettnek lenniük, mert itt bármi lehetséges.

Úgy éreztem, hogy ez már túl sok, főleg, hogy a szerző időnként a dialógusokat is öncélúan az infódömpingre használja fel. Tudjátok, mikor a két karakter igazából nem azért beszélget valamiről, mert beszélgetni akarnak, hanem beszélgetniük kell, hogy kiszóljanak az olvasóhoz. Az istenek, a múltbeli történések záporozása és részben Atticus jelleme miatt az egész felületessé válik, csak átrohanunk rajta, nem mélyedünk el benne, és ettől olyan olvasmánnyá válik, amin jót szórakozunk, míg tart, utána viszont se perc alatt elfelejtjük, nem képes nyomot hagyni. Nem cél, hogy epikus fantasy legyen, ami persze nem baj, de a narrációban fellelhető lazaság szétterjed a történeten is, így az eseményeknek nincs súlya, csak megtörténnek, és tudomásul vesszük.

Összességében megvan minden ebben a könyvben, ami kellemes kikapcsolódássá teszi, de ennél többet nem nyújt. Természetesen ugrok majd a folytatásra, ahogy elnéztem jó pár kötet van vissza, egyelőre a magyarul megjelent részeket céloztam be.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Hounded

Sorozat: A Vasdruida krónikái #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 286

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Nick Cutter: Mélység

Ritkán olvasok horrort. Nem azért, mert nem műfajom, hanem mert nem akad utamba olyan, aminek az alaptörténete megszólít. Nick Cutter könyvével most viszont ez történt.

A világon eluralkodott a Kór. Az emberek elkezdenek felejteni, először csak jelentéktelen dolgokat, majd fontosakat, aztán már a létezés legalapvetőbb mechanizmusaira sem emlékeznek. A mélyben tudósok felfedeztek egy különös anyagot, az ambróziát, ami meggyógyítja a betegségeket, köztük a Kórt is. Ám a lenn tartózkodókkal elveszítették a felszíniek a kapcsolatot, köztük a főhős, Luke bátyjával is, így hát egy kisebb felderítőcsapatot küldenek, hogy kiderítsék, mi történt.

Már elképzeltem lelki szemeim előtt, ahogy a levegőt kapkodom, miközben filmszerűen zajlanak az események. A Mélység fülszövege annyira izgalmasan hangzott! Bárcsak a történetről is elmondhatnám ugyanezt, de hiába próbálom megerőszakolni magam, keresni benne valamit, ami az ötleten kívül tetszett, semmit sem találok. Persze ezt az elején még nem tudtam. Rákészültem, hogy milyen szuper, feszültséggel teli könyv lesz, de csalódnom kellett. A könyvvel kapcsolatos érzéseim egy grafikán ábrázolva a közönyös tartományból indulnak. Majd megesik egy biztató kitörés (ez a leereszkedés rész). Majd olyan mély zuhanásba kezdett, hogy elérte a Mariana-árkot.

Az egész sztori beleférne maximum 70 oldalba, és még akkor sem feltétlen rágnánk le a körmünket. Halálosan komolyan mondom. A többi része mind sallang: túlburjánzanak a leírások, az álom/hallucinációjelenetek, a flashbackek. Nem elég erős az alapötlet, hogy elvigye a hátán a regényt, nincs kidolgozva, nincs lendület, nincs megteremtve a feszültség. Kihagyott ziccerre jó példa a fülszövegben is felbukkanó Kór, ami hangsúlyos szerepet nem kap a történet során, néha említésre kerül, és ennyi. A szerző még arra sem vette a fáradtságot, hogy összekösse a főszereplő múltjával. A Kór léte semmivel sem ad többet, mintha abszolút nem lett volna belepakolva (és ezt még a karakterei szájába is rakja, hogy bizonyítsa az igazam).

Végig olyan érzésem volt, hogy ezt már olvastam valahol, ja igen, egész pontosan azért, mert Michael Crichton A gömb című könyvében olvastam (persze nem csak onnan merített a szerző, érződtek benne más hasonló témájú filmek is, amiket láttam). Ez nem lett volna baj, de isten, annyira rémesen van megírva!

Tehát a stílus. Oké, a semmi szét van húzva egy 400 oldalasnál több hosszúságú könyvre, az egy dolog. De még a semmit is meg lehet úgy írni, hogy azt lehessen élvezni, én viszont oldalról oldalra akadtam ki egyre jobban. Eleinte azt mondtam volna, hogy a könyv nagy részét kitevő flashback szál úgy, ahogy van felesleges, de a végkifejlet birtokában csökkentsük ezt a számot 90%-ban feleslegesre. Semmit nem tesznek hozzá a sztorihoz. Nem érik el, hogy közelebb kerüljenek hozzám a karakterek. Ami azt illeti, Luke túl normálisnak tűnik ennyi trauma után. Sajnos flashback fronton sikerül még beletuszkolni egy szemforgatós fordulatot a végére, aminek az első felére simán rá lehet jönni, csak talán az elszenvedő fél személye a meglepetés. De bennem csak az a kérdés motoszkált: ez most mivel mozdította előre a cselekményt?

A túlcsorduló leírások egy idő múlva elérték, hogy a szememmel átugorjam a sorokat. Több oldalas magyarázással sikerül kivitelezni azt, amit max. két mondattal el lehetne rendezni. Az álomjelenetek is rétestésztaként nyúlnak el, és a funkciójuk annyi, amit a következő bekezdésben tárgyalok.

A horror lényege, hogy iszonyatot és izgalmat keltsen az olvasóban, de én halálra untam magam. Nem sikerült nyomasztóvá tenni a jeleneteket. Undorítónak undorítóak, ez tény, de korántsem kellemesen, hanem hatásvadászón, mintha az író dicsekedne, bibibi, én ilyen csudirészletesen tudok gusztustalanságokat ecsetelni. Hát ez szuper, ha közben belepusztulok az unalomba, és nem érdekel, mi lesz a karakterekkel.

Nem segített az sem, hogy a szerző a saját célkitűzésének ás alá azzal, hogy folyamatosan kizökkenti az olvasót a sűrűn előforduló hasonlataival. Igényelem én a hasonlatokat, de nem ilyen mértékben, és nem így. Olyan helyeken alkalmazza, ahova nem illik, olyan példákat használ, amiknek sokszor értelmük sincs. Példa:

„A teste nem engedelmeskedett, az izmai bénák voltak, akár egy széttört edényszárító.”

És még elemezzünk is egy kicsit egy másik példát:

„Sűrű vérköteg lőtt ki a {karakter} szájából, újévi bulis, skarlátvörös szerpentinként göngyölődve.”

Szituáció: A karakter éppen élete utolsó perceit járja. Ehhez tartozik egy ilyen totálisan nem odaillő szerpentines hasonlat. 1, minek? 2, senkit nem zavar, hogy HALDOKLIK, az újévi szerpentin pedig pozitív jelentéssel bíró? Nem nagy kicsit a kontraszt?

Rátett minderre egy lapáttal, hogy a magyar fordítás sincs a topon. A fordítónak nem sikerült egy húron pendülnie az idiómákkal, így voltak pillanatok, amikor nem tudtam, mit is akart az adott karakter mondani. Sok helyen kilóg a lóláb (kid=öcsi? Atyaég, ennél még a kölyök is jobb, még akkor is, ha magyarul ezt nem használja senki), és a kutya M-kézéstől az arcomat kapartam.

Ja, és ha már itt tartunk, visszakanyarodom kicsit a szerzőhöz: ezek a hangeffektus átiratok (Pl.: HáTÁMP, Hjákk-jákk,SHRÁÁÁKKK, TTTRRÁÁÁÁCSIIIIKKK stb.) borzalmas ötletnek bizonyultak (komolyan senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt nem kéne?). Fogalmam sincs, eredetiben milyenek lehetnek, de a fordításban engem nem ijesztgettek, hanem halálra röhögtem magam rajtuk. És annyiszor írom már ezt a halálra így, halálra úgy dolgot, hogy csoda, hogy nem én pusztultam előbb a karaktereknél.

Isten látja lelkem, én bizakodó maradtam. Hittem, hogy az agyonírás után bedob valami akkorismegérte befejezést a szerző. Hát nem. Banális. Annyira nagyon banális. De még ez a banális is működhetett volna, ha feszes, filmszerű a cselekmény, nincs agyonrizsázva.

Összességében ezt a könyvet eladta a fülszövegben megfogalmazott ígéret, aminek a történet minimálisan sem tudott megfelelni. És ez azért fájó, mert annyira jó lehetett volna. De a végén a kulcsszó az marad, hogy volna.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Deep

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 432

Fordította: Tillinger Zsófia

Olvass tovább!

2016. januári megjelenések

Ja, tényleg, 2016-ot írunk. Új év, új könyvek!

Alexandra Bracken: Passenger (Passenger #1)

Megjelenés: január 5.

Kiadó: Disney-Hyperion

Egyetlen megsemmisítő éjjel, a hegedűtehetség Etta Spencer mindent elveszít, amit ismer és szeret. Egy veszélyes ügyet hajszoló idegen révén Etta egy ismeretlen világba kerül, és egyetlen dologban biztos: nem csak mérföldekkel, hanem évekkel távolabbra utazott az otthonától. Semmit sem tud az örökségéről, ami egy olyan családtól származik, aminek a létezéséről nem is hallott – eddig.

Nicholas Carter elégedett a tengeren töltött életével, szabadon a kolóniákban élő hatalommal bíró családtól, az Ironwoodoktól, és a szolgaságtól. De a hajóra egy szokatlan utas érkezik, amivel együtt jár a múlt, ami elől nem menekülhet, és a család, mely nem engedi el őt olyan könnyen. Az Ironwoodok egy meg nem nevezett értékű lopott tárgyat keresnek, valamit, amit szerintük csak Nicholas utasa, Etta képes megtalálni. Hogy megvédje a lányt, biztosítania kell, hogy a lány visszahozza nekik, nem számít, hogy akarja-e vagy sem.

Etta és Nicholas együtt századokon és kontinenseken átívelő utazásba kezdenek; nyomok után kutatnak, amit egy olyan utazó hagyott hátra, aki bármit megtenne azért, hogy az Ironwoodok ne kaparinthassák meg a tárgyat. De ahogy közelebb kerülnek a kutatásuk során az igazsághoz, az Ironwoodok halálos játszmájához, veszélyes erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nem csak Nicholastól, de a hazavezető úttól is… örökre.

Most mondjátok, hogy nem hangzik szuperül ez a fülszöveg! Ráadásul időutazás, ami a szívem csücske. Arról nem beszélve, hogy Bracken debütáló sorozatáról is csak jót hallottam, és már régóta el szeretném olvasni azt is.

Karen Marie Moning: Feverborn (Fever #8)

Megjelenés: január 19.

Kiadó: Delacorte Press

Bocs, emberek, de nem vagyok hajlandó fülszöveget olvasni ennél a sorozatnál. Le vagyok maradva három könyvvel, mert itt bizony meg fogom várni, hogy kijöjjön az egész. Hogy mire számítsak az összekutyulás után, még nem tudom, a Dani nézőpontos részeket nem szerettem, viszont számomra Mac sztorija lezárult. Apropó, kéne is már újrázni a sorozatot (pedig az első két vagy három részt már háromszor olvastam).

Olvass tovább!