Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2017. november 21.

Rainbow Rowell: Landline

Rainbow Rowell a kedvenceim közé verekedte magát. A Landline c. könyve karácsonykor játszódik, így adta, hogy akkortájt álljak neki, ezáltal is közelebb érezve magamhoz a történetet.

Georgie karácsony előtt bejelenti a férjének, Nealnek, hogy sztornózzák az omahai utat, és ne töltsék a karácsonyt a férfi szüleinél. Megvalósulni látszik az álma: a legjobb barátjával, Seth-tel közös sorozatának koncepciója felkeltette az érdeklődést, és az elkövetkező napokban meg kell írniuk az első néhány epizódot. Neal úgy dönt, hogy Georgie nélkül utazik a gyerekeikkel, így Georgie magára marad, és a távollét során egyre inkább a hatalmába keríti a tudat, hogy mennyire megromlott a házassága. Neal nem veszi fel a telefont, és az üzenetekre sem válaszol. Georgie egyre inkább kétségbeesik, annyira, hogy már a munkája sem érdekli. Ráadásul rájön, hogy az édesanyja házában mágikus a vezetékes telefon: képes rajta beszélni az egyetemista Neallel.

Ez éppenséggel nem az a könyv, ami varázslatos karácsonyi hangulatba fog ringatni. Nem is érdemes karácsony előtt olvasni, mert a borongós hangulata rányomja a bélyegét az ember kedvére. Elüt a megszokott Rowell könyvektől, ez nem egy boldog történet, nincs rózsaszín hepiend. Azt mutatja be, ami a szerelmes könyvekben a vége felirat után következik: a házasság nem fenékig tejföl, és azt a kérdést boncolgatja, hogy a szerelem elég-e a boldogsághoz.

Noha a témában való jártasságom a nulla felé konvergál, engem mégis bevonzott a könyv, és nagy lelkesedéssel faltam a sorokat. Felcserélődnek a megszokott szerepek: itt Georgie a sikeres, a munkamániás, ő hajszolja az álmát, miközben Neal mindent feladott a szerelemért, és ő az, aki a gyerekeket neveli, akiket az anyjuk alig lát. Bár Neal sosem panaszkodott, ettől az élethelyzettől lassan kihűlt a kapcsolat, de Georgie sosem fog lemondani a munkájáról, amire mindig vágyott. A kettejük közti folyamatos konfliktus további okozója Seth, aki láthatatlan árnyként lebeg a fejük felett: Georgie minden idejét a legjobb barátjával tölti majdnem 20 éve, a munkájában nem tud létezni nélküle.

Ez a szerelmi háromszög – ami teljes mértékben idézőjeles, mert Georgie és Seth között barátságnál több sosem történik – végig kérdőjeleket támaszt. Georgie-nak azzal, hogy beszélhet a múltbeli Neallel, lehetősége van megváltoztatni a jövőt. A történet kimenetelét illetően három lehetőség lebeg az olvasó szeme előtt: 1, Georgie és Neal szétmennek, és Georgie összejön Seth-tel, mert valójában mindig őt szerette 2, Georgie és Neal sosem jönnek össze, és a gyerekeik sem születnek meg (bár lássuk be, ez az opció kizárt, hiszen nem tenné semmissé a gyerekeit), és így jön össze Seth-tel 3, Georgie és Neal házasok maradnak.

Georgie és Neal kapcsolata visszaemlékezésekben bontakozik ki. Megtudjuk, hogyan ismerkedtek meg, hogyan alakult ki a kapcsolatuk, hogyan teltek a házasságuk első évei. A kezdetek sikerültek a legjobban, olyan Rainbow szagú beszélgetéseket tartalmaz, amiket nagyon szeretek, és mosolyogva olvasom. Az egyetlen gondom az volt, hogy Neal-t abszolút nem tudtam megkedvelni, és azt sem értem, Georgie mit evett rajta. Na meg azt sem értem, Neal miért volt ennyire antiszoc, amikor semmi különösebb oka nem volt rá. Az nem baj, ha valaki zárkózott, de Neal több volt ennél, ráadásul Seth személyisége mellett egyáltalán nem rúghatott labdába.

Tetszett, ahogy Rowell körbejárta a témát, és teljesen olyan érzésem volt, mintha a személyes tapasztalatait osztotta volna meg a világgal ilyen formában. Az nyilvánvaló, hogy Georgie és Neal egykor nagyon szerették egymást, de az évek múlásával a problémák elhalványították az egymás iránti érzéseiket, és a rutin áldozatává váltak. Georgie tisztában van azzal, hogy önző és a saját boldogságát helyezi előtérbe, de neki szüksége van Nealre bármi áron, hiába tudja, hogy a férfi boldogtalan. Azzal, hogy beszélni tud a huszonéves Neallel, tükröt kap arról, hogy kiből kivé vált a férje, és hogy ő fosztotta meg attól, aki egykor volt.

Érdekes volt, ahogy próbálta megérteni vele, hogy a szerelem nem lehet elég, és ezt Neal is tudta jól, de így is hajlandó volt megpróbálni, kockáztatni azért, akit szeret, még ha fel is kell áldoznia magából egy darabot. Lényegében a könyv lecsupaszítja a szerelmet, lehámozza a sallangot, megfosztja attól az illúziótól, amit a romantikus történetek aggatnak rá, hogy innentől kezdve minden tökéletes lesz. Mert nem lesz az, és a szerelem kockázatvállalás, és nem épülhet csak erre egy kapcsolat, mert az attól függ, hogy mindkét fél mit tesz bele.

A könyv vége nem hozza el a megváltást, csak egy ígéretet a jövőre nézve, az előbb írtakon alapulva, hogy az, ami van, az elég lesz-e a jövőben. Majdnem minden nyitva marad, a történet inkább a filozofálgatásra koncentrál, semmint hogy épkézláb válaszokkal szolgáljon.

Amit még ki kell emelnem, az Georgie munkája. Sorozatjunkie-ként izgalmas volt arról olvasni, ahogy az írószobában ötletelgetnek. Viszont Georgie viselkedése ezen a téren nem tetszett, mert a személyes drámája közepette nem jut el a tudatáig, hogy Seth éppen ugyanolyan részese ennek az álomnak, és vele is kiszúr.

Rainbow Rowell rajongóknak kötelező olvasmány, és ajánlom mindenkinek, aki a szerelem realistább oldalával szeretne megismerkedni.

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Kiadó: St. Martin's Press
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 310

2017. november 12.

Victoria Schwab: The Near Witch

Victoria Schwab az egyik kedvenc írónőm − nem véletlenül. Hát milyen debütáló regénnyel kezdte meg írói pályafutását? Mert hogy a The Near Witch nem egy kezdőre vall, az is biztos.

A faluba egy rejtélyes idegen érkezik, és ezzel egy időben éjszakánként gyerekek tűnnek el az otthonukból. Mindenki a jövevényt gyanúsítja, a fiút, akit körbeleng a szél, de Lexi tudja, hogy nem ő a tettes. De akkor ki? És mi köze a szélnek mindehhez?

Legelőször a regény fantasztikus atmoszféráját kell kiemelnem. Hihetetlen ügyességgel ragadja meg a népmese effektust, Schwab teremt egy vészjósló, kellemesen borzongató atmoszférát, ami a boszorkányság sajátja. A sztori egy láp melletti kis faluban játszódik, ahol teljesen begyöpösödött az emberek gondolkodása, az elszigetelt környezet olyan, mintha más település nem is létezne a világon, egy misztikus-mágikus burok. Különösen tetszett, ahogy beleszőtte a helyi meséket, amik szájról szájra örökítődnek generációkon át, és végül jelentőségük lesz.

Már ennél a regénynél érződik, hogy Schwab milyen jól válogatja meg a szavakat, és rakja egymás után a mondatokat, hogy azok összeállva erős érzelmi tónust adjanak a történetnek. Ebből kifolyólag lassú lefolyású cselekményről beszélünk, ahol nem történnek állóvizet felkavaró események, sőt, igazából alig történik valami, de ez így, ebben a formában tökéletes annak, aki szereti az ilyesmit. Én le vagyok nyűgözve − már megint.

A főszereplő, Lexi igazából eléggé semleges, hiába ő a narrátor, egyedül a kishúgával való kapcsolata írható a figyelemfelkeltő jellemzők számlájára. A regény legérdekesebb karaktere az idegen, Cole, akinek a végtelen szomorúsága és a rejtélyessége tartja fenn az izgalomfaktort, majd a különleges képessége, hogy kapcsolatban áll a széllel (ezeket a részeket egyszerűen imádtam olvasni), legvégül pedig a felkavaró múltja, ami tőrként hatol az olvasó szívébe. Ingyen  letölthető pdf-ben egy kiegészítő előzménynovella Cole szemszögéből, amit természetesen rohantam olvasni, amint a végére értem a The Near Witchnek, hogy még jobban megismerhessem ezt a szegény fiút. A novella is szuper természetesen, bár az E/3-as elbeszélő mód miatt a karakter távolinak érződik, ami nem feltétlen baj, így kevésbé élhetjük bele magunkat abba a szörnyű bánásmódba, amin keresztülment, és ami kirobbantotta a szörnyű következményeket. Az a helyzet, hogy igazából még ez sem elég, annyira szívesen olvasnék ennek a srácnak a szemszögéből! Bármit, de tényleg.

A történet pár napos mivolta miatt instalove-ról beszélünk, de a regény egyéb kiváló aspektusai miatt erről most nem vettem tudomást, plusz a mese jelleg révén is megbocsátható "bűn". Persze vannak dolgok, amikbe bele lehetne kötni, de én itt valahogy nem éreztem, hogy szőrszálhasogatnom kéne, annyira elvarázsolt a könyv.

Nem is tudok mit írni róla: a Schwab hangulat megvett kilóra, megint, szóval kissé csőlátással szemlélem ezt a könyvet, mert minden megvan benne, ami miatt ennyire szeretem az írónőt, és követem a munkásságát. Ajánlom!

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Kiadó: Hyperion Books
Megjelenés éve: 2011
Oldalszám: 284

2017. november 4.

2017. novemberi megjelenések

A kiadók egyre több könyvet adnak ki, hiszen közeleg a karácsonyi időszak, én meg egyre kevesebb engem érdeklőt találok. Hogy van ez?

Jasmine Warga: Here We Are Now
Megjelenés:  november 7.
Kiadó: Balzer + Bray
Annak ellenére, hogy 13 éves kora óta leveleket küldözget neki, Taliah Abdallat sosem hitte, hogy valaha is találkozik Julian Oliverrel. De egy nap, amikor az anyja nincs az országban, a Staring Into the Abyss rocksztárja felbukkan a lány küszöbén. Ennek van is értelme mondhatni, mert Julian Oliver Taliah apja, bár ezt az anyja sose vallaná be a lánynak.

Julian rákérdez, hogy Taliah hátrahagy-e mindent, és vele jön-e a szülővárosába, az indianai Oak Fallsba, hogy találkozzon a férfi édesapjával − a lány nagyapjával −, aki az élete végét járja. Taliah vergődik, hogy elárulja-e az anyja bizalmát, és találkozzon a családdal, amit sosem ismert − végül elmegy.

Az oldalán a legjobb barátjával, Harlow-val, Taliah egy háromnapos útra kél, hogy mindent megtudjon az "apjáról" és a családjáról. De Julian nem az az apa, akire Taliah mindig vágyott, és az anyja múltjával kapcsolatos felfedezések alapjaiban rengetik meg. Az új tapasztalatok által Taliahnak új módot kell találnia arra, hogy hű legyen önmagához, tisztelettel adózva a múltjának és a jövőjének.

Jasmine Warga debütáló könyvét nagyon szerettem. Bár történetileg ez teljesen másmilyennek néz ki − a másikban a depresszió volt a téma −, de az írói stílusa is olyan szép, hogy nagyon várom a vele való újbóli találkozást.

Andy Weir: Artemis
Megjelenés:  november 14.
Kiadó: Fumax
Jazz ​Bashara bűnöző.
Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem egetverő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.
A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.
Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

Új Andy Weir könyv, yay! Mondanom sem kell, gondolom, hogy mennyire bírtam A marsit. Már érik a gondolat, hogy újra kéne olvasni, pedig filmben is láttam már háromszor.

Karen Dionne: A lápkirály lánya
Megjelenés:  november 21.
Kiadó: Agave
Helena Pelletier végre olyan életet él, amilyet megérdemel. Egy szerető férj és két csodálatos kislány veszi körül, vállalkozása kitölti a napjait. Aztán a rádióadást megszakító rendkívüli hírek után rádöbben arra, hogy ostoba dolog volt azt hinni, hogy valaha is maga mögött hagyhatja élete legborzalmasabb időszakát.

Helena ugyanis súlyos titkot rejteget: egy emberrablás eredményeként született meg. Anyját serdülőkorában rabolta el az apja, majd a michigani Felső-félsziget lápvidékén, egy isten háta mögötti kunyhóban tartotta fogságban, ahol nem volt áram, fűtés, folyó víz, sőt hármukon kívül egy teremtett lélek sem. Helena az elrablás utáni második évben született meg, és szeretett a természetben élni, ahol halakat fogott, vadászott, és tudta olvasni az állatok nyomait. Noha apját kiszámíthatatlan vérmérséklet és olykor kegyetlen viselkedés jellemezte, Helena még őt is szerette… amíg meg nem tanulta, pontosan meddig terjed az apja brutalitása.

Több mint húsz évvel később Helena már olyan mélyre temette a múltját, hogy még a férje sem tudja az igazságot. Azonban az apja most megölt két őrt, megszökött a börtönből, és eltűnt a lápvidéken, amelyet mindenki másnál jobban ismer. A rendőrség hajtóvadászatot indít ellene, de Helena tudja, hogy esélyük sincs az apjával szemben. Tudja, hogy mindössze egyetlen ember van az egész világon, aki képes megtalálni a Lápkirálynak nevezett túlélőt, mert ő csak egy emberrel osztotta meg a tudását: a saját lányával.

Az Agave mostani megjelenései közül ez az egy keltette fel a figyelmem. Nem mondom, hogy megveszek érte, de azért érdekel.

W. Bruce Cameron:  Egy kutya hazatér
Megjelenés:  november
Kiadó: Könyvmolyképző
Lucas Ray teljesen megdöbben, amikor az út túloldalán álló, elhagyatott épületből egy imádnivaló kiskutyus is előkerül, akivel azonnal egymásra találnak. Bár a házban, ahol depressziótól szenvedő, veterán édesanyjával él, tilos kutyát tartani, Lucas nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy hazavigye Bellát.

Bella megmagyarázhatatlan módon vonzódik Lucashoz, még akkor is, ha nem érti, mi szükség bizonyos játékokra, például a Nincs Ugatásra. Mivel a kutyát egyre nehezebb rejtegetnie a szomszédok elől, Lucas a munkahelyére, a Veterán Kórházba csempészi be. Bella itt azoknak tud örömet és megnyugvást okozni, akiknek a leginkább szükségük van rá.

Mivel Denverben tilos pitbullt tartani, az állatvédelmi felügyelet magával viszi Bellát, és Lucasnak nem marad más választása, mint hogy nevelőcsaládhoz küldje a kutyáját, amíg rá nem jön, mit tegyen. Azonban Bella, akit megvisel az elválás, nem hajlandó addig várni. Hiába áll közé és az embere közé a hatszázötven kilométernyi, veszélyes coloradói vadon, egy lehetetlennek tűnő és feledhetetlen kalandra indul hazáig.

W. Bruce Cameron kutyás koncepciója továbbra is bármikor, bármilyen formában jöhet − pedig az előző nem is tetszett, de az elbeszélő mód továbbra is telitalálat.

2017. október 22.

William Golding: A Legyek Ura

Sokat hallottam erről a klasszikusról, és mivel bizonyos vonatkozásban hasonlóságot mutat a Battle Royale-lal és Az Éhezők Viadalával, kíváncsi voltam, mit tud felmutatni.

A történet dióhéjban annyi, hogy egy csoport gyerek lezuhan egy lakatlan szigeten. Magukra maradnak kicsik és nagyobbak, és felnőttek nélkül kell boldogulniuk. Az idő múlásával bebizonyítják, hogy a gyermeki természet sem olyan ártatlan, mint hittük, és ugyanazokat a hibákat követik el, mint a felnőttek.

Szeretem a lakatlan szigeten játszódó történeteket; végigkísérni a főhősöket, ahogy küzdenek a túlélésért, hogy próbálják nem feladni a reményt. De nekem ez valahol kimaradt ebből a regényből, és nem csak ez, hanem sok minden más is.

Alapvetően Golding azt akarja bemutatni, hogy a gyerekek semmivel sem különbek a felnőtteknél, és ha összezárják őket egy szigetre, és nincs, aki irányítsa őket, megvadulnak. Itt elvileg értelmes, tanult angol gyerekekről van szó, őket süllyeszti vissza egyfajta törzsi létezés primitív szintjére. Kegyetlenül megfosztja őket a gyermeki ártatlanságuktól, a tisztaságuktól. Ez egy tökéletes pszichológiai kísérlet lehetne. Vajon tényleg ez történne, ha fognánk egy csoportot, és izolálnánk őket a társadalomtól? Naiv vagyok, és szeretném hinni, hogy nem.

A történet elején tüstént megtörténik a társadalom alapjának lefektetése, hiszen hatalom nélkül nincs rend. A hatalom a józan vezéregyéniség Ralph kezébe kerül, és szimbóluma a kagyló lesz. Amíg a kagyló ép és használatban van, a hatalom létező fogalom, de amint a társadalmi berendezkedés megdől, a kagyló is összetörik.  Kezdetben még minden rendben van, a gyerekek optimisták, és jól érzik magukat. Naivitásuk abban nyilvánul meg, hogy a repülőszerencsétlenséget klassz dolognak fogják fel, a sziget pedig a saját játszóterük, a szabadság színtere, ahol felnőttek irányítása nélkül bármit megtehetnek.

Ebben az önfeledt mókában Ralph társa Jack, akivel azonnal jóbarátok lesznek. Jack később teljesen kifordul magából, és totális antihőssé válik. Ez az átváltozás hirtelen, egyik pillanatról a másikra megy végbe. Érződik, hogy Jacknek nem tetszik, hogy Ralph az a személy, akire mindenki felnéz, és, hogy ő osztogatja a parancsokat, hiába testesül meg a demokrácia azzal, hogy a szócső, a kagyló kézről kézre járhat. Ezt tartom a regény gyengeségének. Egy olyan feladatra vállalkozik, amit nem tud teljesíteni; nem adja át ezeket a lelki folyamatokat, amiken a szereplők átesnek, és ami a végkifejlethez vezet.

Ralph és Jack között Röfi áll. Röfi tipikusan az a személyiség, aki intelligenciája miatt kitűnik a tömegből, de testi defektusai olyan mértékben hátráltatják, hogy az összes szereplő számára antipatikus. Ő az, aki tudja, mit kell tenni, de sosem volt, és sosem lesz vezéregyéniség, inkább olyan, aki a háttérben osztja az észt, biztonságos távolságból, de mikor kereszttűzbe kerül, azonnal meghátrál.

Ez a kapcsolati háromszög formálódik a cselekmény előrehaladtával. Először Ralph és Jack kötődnek egymáshoz, és Röfi rekesztődik ki, majd a háromszög átgördül, és a Ralph-Röfi páros lesz a talapzaton, a csúcsra pedig Jack kerül, így állnak szemben egymással. Megindul a hatalmi játszma, ami végül Jack malmára hajtja a vizet, dühödt tébolyultságában saját népet toboroz magának, aminek az ura lehet.

A karakterek viselkedésének mozgatórugója a félelem − a félelem, ami a képzeletük szüleménye, és a fantázia szülöttét kiterjesztik a valóságba is. Jack ez használja ki, a félelmének áldoz a Legyek Ura megteremtésével. Megadja magát a félelemnek, és megfosztja magát a józan észtől. Egyfajta ösztönállati szintre süllyed vissza, ahol csak a vaddisznók megölése számít, semmi más.

Ralph a félelem ellenére is folyamatosan a megmenekülésen dolgozik – ebben Röfinek is nagy szerepe van –, bár idővel kezdi elfelejteni, hogy miért is kell megrakni a tüzet, aminek a füstjével jelet adhatnak. De mégsem társul be a többiekhez, pedig lehet, úgy egyszerűbb lenne.

A könyv metaforaként is felfogható: a sziget az emberi elme, és a kitalált szörny a sok aggodalom és rémkép, amikkel nap mint nap mérgezzük magunkat. Ha megadjuk magunkat neki, mi is kifordulunk magunkból, és a legrosszabb formánkat nyújtjuk.

A Legyek Urának nagyobb volt a füstje, mint a lángja – ez most pont ideillő –, mert mindenhol olyan véleményekkel szembesültem, hogy mekkora brutalitást mutat be. Fogalmam sincs, kik rukkoltak elő ilyen elrugaszkodott állítással, mert ez a könyv minden, csak nem brutális. Azt hittem, hogy a fél csoport gyereket legyilkolják, csak úgy mókából, de ez közel sem így történik. Az első szándékos gyilkosság malacjáték, de a felvezetése miatt abszolút nem üt, számítani lehet rá. A hatása sokkal jobban hatott rám: ahogy mindenki elhiteti magával, hogy semmi sem történt, ott sem voltak, az a tipikus elfojtás, ami szükséges ahhoz, hogy az ember képes legyen tovább élni.

Az biztos, hogy nagyobb fajsúlyossággal kellett volna ábrázolni a lelki folyamatokat, például a néha túlírt leírások és az ismétlések helyett. A szerző nagyon a szánkba akarta rágni, hogy a megmenekülés kulcsa a füst, ezt csak ezerszer mondják el az egész könyvben, ami elég unalmas. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész cselekmény Ralph és Jack céljait kántálja: legyen tűz, öljünk disznót, legyen tűz, öljünk disznót.

A vég is elég kiszámítható: az ösztönszintre csupaszodott gyerekekkel való szembesülés ideje. A konkrét befejezés elég fura, mintha csak úgy a jelenet közepén vége és kész.

Értékelés: 3,5/5
Borító: 1/5

Eredeti cím:  Lord of The Flies
Kiadó: Európa
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 244
Fordította:  Déry Tibor

2017. október 16.

Stephanie Perkins: There's Someone Inside Your House

Én nagyon szeretem Stephanie Perkinst, tényleg. De az utóbbi két könyve után kezdem levonni a konzekvenciát, hogy egy olyan irányba halad, ami nekem nem fekszik, és ennek a hírnek nem örülök.

Az Osborne Gimi diákjait valaki sorra gyilkolássza. Makami a nyáron összejött Ollie-val, bár beszélni nem beszéltek, csak smároltak meg még szexre is sor került, ám a suli kezdetével valahogy úgy alakult a szitu, hogy egyikük sem vesz tudomást a másikról. Pedig Makaminak még mindig bejön a magának való Ollie, aki körül rengeteg pletyka kering. Míg hullanak a tinik, Makami és Ollie újra közel kerülnek egymáshoz, viszont Makaminak van egy szörnyű titka, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna.

A There's Someone Inside Your House-ról azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre, döbbenet.

A történet ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne (mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még mindeközben pasizásra is van idő.

Már az elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd, de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.

Mellékesen embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm, hogy ez a könyv nem lesz túl jó.

A karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben akkor is nevetséges az egész.)

Nem egészen értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad, blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent, röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.

Az írás szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll, hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a férfi főszereplőre terelje a gyanút.

De hogy jót is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.

Összességében azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek, Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.  Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak kidobott idő.

Értékelés: 2/5
Borító: 5/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 289