Csillagainkban a hiba

Tavaly ódákat zengtem John Green Csillagainkban a hiba című könyvéről, aminek minden egyes szavát ittam magamba. Amikor megtudtam, hogy film lesz belőle, elszörnyedtem – ebből mégis hogy fognak egy élvezhető filmet összerakni, mikor a dialógusok nyújtják az egész könyv ízét? Ott volt elrettentő példaként az Amíg élek, aminek az adaptációja – és most finoman fogalmazok – nem a legjobbra sikeredett. 

Most, hogy végre sikerült megnéznem a filmváltozatot, kiengedhetem a mélyről a levegőt, akkora megkönnyebbülés öntött el. Mert ez a film egyszerűen fantasztikus lett. Az hagyján, hogy ültem a vászon előtt bambán úgy, mint akire valaki ráragasztott pillanatragasztóval egy vigyort (a végét leszámítva persze), de a film után azt éreztem, hogy legszívesebben most azonnal megnézném még egyszer. Ez a reakció nálam olyan ritka, mint a fehér holló, szóval csak ennyire bűvölt el.

Amikor a könyvről próbáltam valami véleményfélét kicsiholni magamból – nem volt olyan könnyű, nehéz volt szavakba önteni a megfoghatatlant – akkor azt állapítottam meg, hogy a történet esszenciáját a párbeszédek adják. Főként a Hazel és Gus közti beszélgetések, ami a lényeg, és ebbe társulnak be időnként a többi karakterek. Az számít, hogy a főhősök, akiket távolról megérint a halál szele, nem agonizálnak a sorsukon, hanem igyekeznek kihozni a helyzetükből a lehető legtöbbet. Tehát viccelődnek a saját nyomorukon, mert csak így lehet elviselni az életet, és elraktározni mélyre a rettegést. 

A könyvben Hazel és Gus beszélgetéseit, eszmefuttatásait egyszerűen imádtam. Már nem egyszer láttuk, hogy az átültetni való szöveg, aminek alapanyagnak kéne lennie, elveszik a forgatókönyvben. Példaként most hirtelen a Csontváros jut eszembe, ahol Jace személyiségét a vicces beszólásai határozták meg, de a filmből az jött le, hogy az írók elfelejtették olvasni a könyvet. Biztosan túl vastag volt. Szerencsére a Csillagainkban a hibára mindez nem vonatkozik, mert átemelték a könyv lényegét, a mosolyra fakasztó dialógusokat, amik olyan élővé tették a könyvet, és olyan aranyossá a filmet.

A Csillagainkban a hiba simán az év romantikus filmje. Ami kifejezetten bizarr, hiszen a rák a központi téma, abból adódnak az élethelyzetek és a párbeszédek, de valahogy az egész a háttérben lebeg csak, és mi, nézők is olyanok vagyunk, mint Gus, az élet napos oldalával foglalkozunk, amíg csak lehet. Így hiába tudjuk jól, hogy a kaszás ott várakozik a háttérben, egyszerűen csak nem törődünk vele, és vigyorogva nézzük ennek a két fiatalnak a történetét, és szurkolunk nekik, hogy jöjjenek össze.

Bizonyos szempontból talán jobb is a film, mint a könyv. Egyrészt levetkőzte azokat a tulajdonságokat, amik egy picit zavartak, mint például az idő rövidsége, és a szerelem instant jellege. Nincs okom rá, de hosszabbnak érzékeltem az időt, nem csak hirtelen egyik napról a másikra bekövetkező események sorozatának, ami olyan gyorsan pörgött le, mint egy filmtekercs. Azok a rövid snittek, mikor az operatőr érzékeltette, hogyan nyilvánul meg Hazel és Gus egymás iránti vonzalma, amikor még semmi sem történt közöttük, igazi pillangók a gyomorban érzés volt. Másrészt a forgatókönyv elhagyta a felesleges részeket, mint például Gus előző barátnőjét vagy Hazel barátnőjét, akiknek hiánya annyira nem tűnt fel, hogy el is gondolkoztam azon, hogy a könyvben minek vannak. 

Az egész film hihetetlenül vicces és annyira aranyos, hogy azt el nem tudom mondani. Nem hittem volna, hogy a terem ilyen gyakran zeng majd a nevetéstől, pedig emlékszem még, hogy a könyvön is telibe vigyorogtam magam. És tényleg, ahogy Hazel és Gus összejönnek, az annyira nagyon imádnivaló. A casting kifejezetten jól sikeredett, Shailene Wooley és Ansel Elgort között megvan az a bizonyos szikra, remekül kiegészítik egymást. 

Azt tudni kell, hogy Augustus Waters a Nr.1 könyves pasi számomra a YA irodalomban. Hadd idézzek önmagamtól: „Augustus Waters egy isten. De tényleg. Külsőleg és belsőleg is. Azonnal megnyert magának, olyan aranyos és egoista és kedves és az egyik legjobb realista YA karakter, akivel valaha találkoztam. Miért nem találkozom ilyen emberekkel az utcán, mint Ő?” És én ezt még mindig így gondolom, sőt! Megláttam pár hónappal ezelőtt a trailert Ansel Elgorttal, és arra gondoltam: jesszusom, ő itt tényleg Gus! Pedig én aztán nagyon finnyás vagyok a castinggal kapcsolatban, konkrétan mindig elégedetlenkedek. Általában egy idő után elfogadom a választott színészt a szerepre, mint történt ez például Az éhezők viadala esetében, ahol először kiakasztó volt Josh Hutcherson Peeta szerepére. De ma már számomra is ő Peeta. Szélsőséges esetben a rosszul választott színész miatt utálom meg a karaktert, akit korábban szerettem, így jártam a Twilight esetében, ahol a film előtt még kedveltem Edwardot, azóta meg már rosszul vagyok tőle (mondjuk az egész sorozatra is igaz ez az állítás). Ez persze elég ritka. És ami szintén ritka, hogy úgy érzem a filmben látható alak az én képzeletem képi síkra való kivetítése. És Ansel Elgort bizony nekem ízig-vérig Augustus.

Fantasztikusan hozta a srácot. De igazából nem is eljátszotta, hanem ő maga volt az. Vagy most értelmetlenségeket fecsegek? Nem azért gondolok rá így, mert helyes vagy ilyen külsőt képzeltem el, mert igazából nem. Hanem annak a karakternek a lényét adta vissza, akit én a könyvben annyira nagyon megszerettem. Egyszerre volt az a flegma és aranyos, kedves srác a könyvből. Tudjátok, melyik volt az egyik kedvenc jelenetem a filmből? Amikor elolvasta Hazel kedvenc könyvét, és azt lereagálta, miközben a háttérben Isaac tört-zúzott. Mert, hogy ezt én is pontosan így szoktam, amikor imádok egy könyvet, és lelkendezem rajta. Jó, nem ragozom ezt tovább, a lényeg: imádtam Ansel Elgortot Augustus Watersként és csak ismételni tudom önmagam. Miért nem létezik egy Augustus Waters a világban? MIÉRT?

A zeneválasztás kifejezetten bejött, a zenék nagyon passzoltak a jelenethez. Pedig nem az én stílusom, mégis annyira megfogtak a dalok, hogy még az albumot is letöltöttem, és időnként előveszem, hogy visszacsöppenjek a film által teremtett hangulatba. Mind a romantikusabb, mind a tinipopos, mind a líraibb dalok bejöttek, a kedvenceimet be is linkelem. Oké, a svéd rap az nem igazán! Külön meg kell említenem, hogy az is tetszett, mikor Hazel és Gus sms-ezett, és a szöveg megjelent abban a szép kanyargós betűtípusban a képen. A hangulatteremtés is csillagos ötös, főleg az Amszterdamban játszódó részek produkáltak egy különleges atmoszférát. Tényleg, az egész olyan, mint egy jópofa romantikus, nem nyálban tocsogó, hanem aranyos tinifilm szerethető szereplőkkel, addig, míg nem jön a fordulat.

Igazából arra számítottam, hogy sírni fogok, mert a könyvet is megkönnyeztem, bár voltaképpen csak a végét, a levél részt. Itt is akkor repedt meg a mécses – csak repedt, nem törött végül – és éreztem, hogy szaporábban kell pislognom. Talán pont azért, mert Gus mondta el a kis flegma hangján, és úgy kissé bohókás lett a szívettépő helyett, máskülönben lehet itattam volna az egereket. Az az utolsó mondat egyszerűen zseniális, Gus szájából meg főleg, hónapokig ez az idézet volt a háttérképem. 

"Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét."

Szeretnék egyszer ilyeneket mondani őszinte szívvel, meg úgy az egész életszemléletet kisajátítani magamnak. Mások érzékenyebbek voltak nálam, és valakinek a szaggatott zokogása feltört Hazel beszéde közben, amit mindenki síri csendben hallgatott. Szerintem a drámai rész is jóra sikeredett attól független, hogy a tinis, romantikus fele elnyomta. Pontosan ezért furcsa ez a kettősség, illetve az, hogy a rák ebben a történetben csak a statiszta szerepét tölti be. 

Én azt mondom, nézzétek meg. Ha szerettétek a könyvet, a filmet is imádni fogjátok! Ha nem szerettétek a könyvet, hát nem tudom. De hiszem, hogy aki kicsit is fogékony az ilyen aranyos, romantikus kapcsolatokra, annak tetszeni fog, már persze, ha félre tudja tenni a betegséggel szembeni ellenszenvét, és nem köt bele abba, hogy ez nem elsősorban a rákról szól. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Párizs a szerelem városa. Ha egy iszonyatosan aranyos, bimbózó románcról szeretnétek olvasni, ami Párizsban játszódik, akkor most azonnal dobjatok félre mindent, és álljatok neki az Anna és a francia csóknak!

Közhelyes vagyok. Imádom Párizst, a hangulatát, a szűk kis utcácskákat, a croissant-t, a sarki kávézókat, a fellengzős nyelvet és igen, az Eiffel tornyot is. Egyik nagy vágyam eljutni oda, és magamba szippantani a párizsi atmoszférát, még ha csak egy rövid időre is. Többek között ez volt az egyik oka, amiért ez a könyv magához vonzott, másrészt pedig annyi pozitív értékelést kapott magyar és külföldi oldalakon is, hogy meg kellett győződnöm róla a saját szememmel.

A történet ott kezdődik, hogy Anna sírva fakad az új lakhelyén, a párizsi kollégiumi szobájában, ugyanis apukája, a csúnya, gonosz, pénzéhes bestseller író (Vajon a szerző ennyire ki nem állhatja Nicholas Sparksot? Mert nekem elsőre rögtön ő ugrott be) csak úgy heccből elküldte az ő kicsi lányát tanulni külföldre az akarata ellenére. Anna teljesen kiszakad a környezetéből, megfosztják a barátaitól és még franciául sem tud, bár legalább a sulijában angolul beszélnek. Hirtelen zúdul rá a vállára az egész új szituáció súlya, hogy tulajdonképpen teljesen egyedül van egy idegen országban, és csak magára hagyatkozhat.

 

Nem sokáig kell egyedül boldogulnia, mert a jó barátságok alapja a forró csoki, és másnap rögtön egy új társaságban találja magát, akik azonnal befogadják. Ennek a társaságnak a tagja Étienne St. Clair, a potenciális pasijelölt, aki gyönyörűszép, a hajába állandóan beletúrna az ember, és brit akcentusú amerikai, aki tökéletesen beszél franciául. Hát nem ilyen mindannyiunk álompasija? Nem, mert Étienne alacsony, maga a tökéletlen tökély.

A bibi csak az, hogy Annának hiába jön be első látásra Étienne, a helyes srácnak barátnője van, aki a Parsonsra jár egyetemre, és a korábbi barátait Étienne kivételével le se tojja. Ezzel rögtön ki is vívta az ellenszenvemet, főleg, hogy mostanában sokat gondolkozom a barátság fogalmán, hogy mit jelent, és egyesek mennyire más perspektívából látják, mint mások. Lehet, kéne olvasnom száz különféle definíciót egy lexikonban, nem mintha abból valami hasznom lenne. Szóval ott van Étienne-nek Ellie (bár minek), így Anna le is húzza a pasijelölt listáról, csak barátkozik a sráccal, de ez inkább úgy megy végbe, hogy elmélyül a kapcsolatuk, jól érzik magukat egymás társaságában, és a barátság végül lassacskán szerelemmé alakul, mindkét fél részéről.

Csakhogy még mindig ott van a barátnő. Akitől valamiért nem olyan egyszerű megszabadulni.

Nem kell egy egetrengető történetre számítani, a szerelmi szál a sava-borsa az egésznek. És ez valami hihetetlenül aranyos, ahogy kerülgetik egymást, ahogy próbálják értelmezni egymás jeleit, hogy ez tényleg több-e vagy mégsem, vagy csak képzelik. Szerettem Étienne és Anna beszélgetéseit és közös jeleneteit. Mármint ez nem jó szó, hogy szerettem, hanem konkrétan olvadoztam rajta, mint egy csokifagyi, és mindezt úgy, hogy nem ment át nyálba egy percre sem, hanem megmaradt azon a cuki tinédzserek szinten, amit én az ilyen könyvektől elvárok. Ez az a jelenség, mikor az olvasó a könyv idejére rózsaszín ködben lebegő vinnyogó fangirlé változik, akinek a pocijában repkednek a pillangók, és mintha ő is kicsit szerelmes lenne. Bár nem ugyanaz a kategória, de kicsit a Szent Johanna Gimi Cortez-Reni párosára emlékeztet az Anna és a francia csók két főhőse, akik állandóan félreértelmezték egymást, és ahelyett, hogy bevallanák az érzelmeiket, csak nyújtják-nyújtják a dolgot. Itt szerencsére a Cortez jellegű bunkózás elmaradt, helyette Ellie személye az a gátló tényező, ami megakadályozza, hogy összejöjjenek, illetve Étienne félelmei, a családjában lezajló problémák, és az önmagáért való küzdelem hiánya. 

Anna egyébként egy szimpatikus karakter, és bár ő sem az a szürke kisegér, hiába van rés a két foga között, észreveszik az emberek, és mindenkiben pozitív benyomást hagy maga után, úgy, hogy nem kell megerőltetnie magát. Ezért is könnyű az egész beilleszkedése, hiszen seperc alatt lesznek új barátai mindenhol, és a nyelvi nehézségek sem tántoríthatják el például attól, hogy a szenvedélyének, a filmeknek éljen. Ez különösen kedves eleme a regénynek, a főhős filmimádata, ugyanis én is imádom a filmeket, imádok róluk értekezni és olvasni. Másrészt viszont Annában van egyfajta romantikus lúzerség, mikor mindig bénáz, és emiatt sok a vicces jelenet, amin az ember tényleg teli szájjal vigyorog. Ráadásul mit össze nem szenved Étienne miatt, aztán mennyi lehetőséget szalaszt el, mennyi jelet nem vesz észre!

„– Csirke és haricots verts, oui – mondja. – Tüdod, nyügodtan beszélhetsz angolül. Én nagyon jól értem.
Még jobban elpirulok. Hát persze, hogy beszél angolul egy amerikai iskolában. Én hülye meg körtéken és bagetteken élek öt napja.”

A regény egyetlen hibája az, hogy a végére kicsit túl lett nyújtva, mikor Anna és Étienne között végbement valami, és mindketten tudják is ezt, ennek ellenére nem emelik magasabb szintre a kapcsolatot, hanem továbbra is stagnálnak, és még utána is teljesen feleslegesen jön egy újabb fordulópont, ami megnehezíti a dolgot. Ezt kicsit erőltetettnek éreztem, de hát a nyújtás hiányában meg jóval rövidebb lett volna a könyv, és azért így sem éppenséggel olyan hosszú.

Ha már írásom elején Párizst említettem, akkor mondanom sem kell, hogy mennyit dobott a sztorin, hogy a szerző ebbe a környezetbe ültette a cselekményt, annyira jó volt Annáékkal ezeken a helyszíneken megfordulni, még ha lehetett volna benne ennél több leírás is.

Mindenkinek ajánlom ezt a regényt, aki szereti az aranyos, romantikus YA könyveket, és közben el akar kalandozni Párizsba. 

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Anna and the French Kiss
Sorozat: Anna és a francia csók #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 384

Fordította: Pásztor Judit

Olvass tovább!

Witches of East End: véget ért a 2. évad

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A boszorkányos Witches of East End első szezonja kellemes meglepetés volt. A második évadban komolyabb, sötétebb hangvételt öltött a sorozat – mind történetileg, mind képileg –, és olyan új szálakat fektetett le, amikből lett volna hova kiindulni – az más kérdés, hogy ez mennyire sikerült.

Ami engem leginkább zavart az évad folyamán, hogy az ígéretesnek érkező szálakat olyan kurtán-furcsán vitték tovább vagy zárták le. A titokzatos gyilkos és annak Ingriddel való kapcsolata sokáig borzolta az idegeinket. Kaptunk egy új állandó szereplőt, a lányok testvérének, Fredericnek a személyében, akinek a jelenlétét mindenképpen pozitívumnak könyveltem el, a lojalitásbeli ingadozását már kevésbé. Amikor azt hihettük, hogy a jó oldalon áll, akkor megint visszabillent a másikra, és már-már bosszantóan ide-oda ingadozott.
A cselekményt időnként az erőltetett konfliktusgenerálás és az időhúzás jellemezte, néha kifejezetten banális megoldásokkal és jelenetekkel megspékelve. Hadd emeljem ki az egyik kedvencem: mikor Freya, Ingrid és Wendy ugyanabban a pillanatban bújt ágyba a pasijával, ez annyira félelmetesen reális volt, hogy az valami hihetetlen.

No de lássuk, hogyan alakult összességében az évad és a finálé spoileresen a tovább mögött. 

Olvass tovább!

Allez Jules

Ez egy teljesen off bejegyzés lesz, de valahol muszáj kiírnom magamból, mert ez elviselhetetlen. Tudni kell rólam, hogy gyerekkorom óta imádom a Forma-1-et, szívvel-lélekkel követem a futamokat, és nincs is jobb annál, mikor a kedvencednek szurkolsz a sikerért. El lehet képzelni, milyen érzés az, mikor a kedvenced olyan súlyos balesetet szenved, hogy az életéért küzd. Ez történt Jules Bianchival vasárnap késő délután. 

Lehet keresni az okokat, a felelőst, lehet dobálózni a mi lett volna ha kérdésekkel, de egy ilyen balesetre semmilyen magyarázat nincs. Nem azért történt, mert nem hozták előrébb a futamot, vagy mert azonnal be kellett volna küldeni a Safety Cart. Nem lehet minden pitiáner ügyért SC-zni, mert akkor nem lenne verseny. Esős körülmények között mindig fennáll az esélye, hogy a versenyző megcsúszik egy olyan helyen, ahol nem számít rá, és nem tud mit tenni ellene, mint ahogy száraz pályán is akármikor tönkremehet egy alkatrész, ami miatt tehetetlenül várja az autóban ülve, hol és hogyan fog megállni. Egyszerűen vannak olyan helyzetek, amiket nem lehet elkerülni.

Ez az incidens véletlenek egész sorozatán múlott: a Marussia véletlen pont oda csapódott, ahol Sutil autóját mentették, véletlen pont akkor tolatott oda a traktor, mikor a kicsúszás megtörtént. Csak pár másodperc kellett volna ahhoz, hogy elkerülhető legyen az ütközet, és sokkal kisebb károkkal végződjön (legalábbis azt gondolom, megúszhatta volna teljesen, ha beesik a "lyukba"). Pár másodperccel később viszont teljesen telibe trafálta volna a traktort. Bármennyire is biztonságosnak hisszük az F1-et, sosem lesz az, mint ahogy az élet sem az, csak illúzióba ringatjuk magunkat. Az ilyen esetek pontosan megmutatják, hogy az illúzióba kapaszkodunk, amiről egyszercsak lehull a lepel, hogy feltáruljon előttünk a kegyetlen valóság. Balesetek mindig is voltak, és mindig is lesznek, csak nem olyan gyakori időközönként, mint egykoron.

Egyetlen versenyzőnek sem kívánom, hogy ilyesmi történjen, de az én nézőpontomból az a legiszonyatosabb az egészben, hogy Jules Bianchi az egyik kedvencem. Az embernek akarva-akaratlanul mindig lesz egy vagy több olyan kedvence, akinek őszinte szívvel szurkol, magára ölti a csapatruházatát, és bármi történik, a pilótája mellett áll, és nekem Jules Bianchi ilyen. Persze mindig vannak az embernek kedveltjei a mezőnyben, de azok nem egyenértékűek az abszolút kedvenccel, és nekem Felipe Massa mellett ő a másik nagy favoritom. Igen, a „legnevetségesebb” az egész történetben, hogy egyszer ugyanez már megtörtént velem Massával kapcsolatban 2009-ben. Még mindig fáj, ha visszagondolok arra, amin keresztülment Ő, és miatta én is akkoriban (ráadásul fanoldalt is működtettem), azokra a kínkeserves órákra, napokra, mikor attól rettegtem, hogy meghal, aztán a hónapokra, mikor azt hittem, sosem épül fel teljesen. De átvészeltük azt az időszakot, és minden jóra fordult.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt még egyszer át kell élnem. Rosszul vagyok az egésztől, gyomorgörcsben töltöm az azóta eltelt napokat, a sírás kerülget. Az egész különösen azért fájó pont nekem, mert Jules-t 21 éves kora óta támogatom rajongóként. Végigkísértem a karrierje különböző állomásait, a különböző sorozatokban elért eredményeit, és ahogy feljebb és feljebb küzdötte magát a ranglétrán, és sikereket ért el, azokat a sikereket kicsit én is magaménak éreztem, és örültem, hogy egyre inkább azon van, hogy megvalósítsa az álmait. Ő volt az, aki megszerettette velem a régóta gyűlölt francia nyelvet, és motivált arra, hogy franciául tanuljak. 2011-ben kinn ültem a Hungaroringen és szorítottam neki a GP2-s versenyén. Ez egészen újszerű élmény volt számomra, mert korábban még sosem követtem így egy versenyzőt fiatal korától kezdve, mindig az F1-ben ismertem meg őket. Biztos voltam benne, hogy egy szép napon a Ferrarinál köt ki, és most ennek úgy néz ki örökre vége, és én nem hiszem el, hogy ezzel a 25 éves, kedves, mosolygós sráccal ezt műveli az élet.

De nem ez most az elsődleges, hanem az, hogy túlélje. Már az szerencse a vérfagyasztó felvételt látva, hogy egyáltalán egyben maradt, és nem halt szörnyet ott helyben, de hogy ebből mi lesz, azt el nem tudom képzelni. Állandóan párhuzamot vonok Michael Schumacherrel (aki meg a gyerekkori kedvencem, mi ez, ha nem átok?), aki egy kő miatt volt fél évig kómában, és még mindig kérdéses, hogy egyáltalán ép ember lesz. És az csak egy kő volt, nem pedig egy többtonnás fémszörny, ami megemelkedett a becsapódástól, és olyan erővisszahatást váltott ki, amit az emberi szervezet elviselni nem képes.

Félek, rettegek, reszketek, hogy mi lesz Jules-lel. A várakozáson kívül nem tehetek semmit, csak reménykedem, és imádkozom egy magasabb erőhöz, hogy kegyelmezzen meg ennek a fiatal francia srácnak. Már a karrierje sem számít, csak legyen egészséges, mert nem ezt érdemli. Kezdetnek nagyon örülnék már, ha annyi biztató jelet kapnánk, hogy az állapota nem kritikus. Csak ennyit kérek egyelőre, nem többet.

Olvass tovább!

Suzanne Young: The Treatment

Suzanne Young The Program című könyvét tavaly egyszerűen imádtam, így izgatottan várakoztam és várakoztam, míg megérkezett a folytatás. Sajnos a megjelenés idején meg úgy az év első felében teljesen el voltam havazva olvasásilag, így várnia kellett a Treatmentnek. Talán jobb is így, mert annyira fel voltam spanolva miatta akkoriban, hogy biztosan még jobban lesújtott volna a csalódás.

Azzal kezdeném, hogy én azt hittem, ez a sorozat trilógia, úgyhogy jól meglepődtem, mikor az utolsó oldalakat olvastam, azok eléggé egyértelműsítették, hogy a történet véget ér. Nagy dilemma elé állított: fél óráig töprengtem azon, kiben vagy miben tegyek kárt, hogy levezessem a feszültséget, de mire eldöntöttem volna, már csitult a dühöm némelyest. Végül is nem mondhatom, hogy ez a rész nem váltott ki belőlem érzelmeket, még ha teljesen másként is éltem meg emocionálisan, mint az előzőt.

Itt és most felavatom a VILÁG LEGROSSZABB SOROZATZÁRÓ KÖTET DÍJ NYERTESÉT! Pedig volt már szerencsém egy-két rettenetes műhöz életemben, amik mondjuk egy addig imádott sorozatot tettek tönkre, de hogy egy fantasztikus, szomorkás, érzelemdús, ÖTCSILLAGOS könyv után hogy lehet egy ilyen izét írni? Ezt tényleg díjazni kell. Pedig én annyira, de annyira imádtam az első részt! Az a depresszív, szívszorító hangulata, ami körbelengte, olyan jól esett tavaly a lelkemnek, és az ötlet is mekkora volt már! Azt hiszem így járunk, ha túl nagy fába vágjuk a fejszénket. Vagyis ezt kéne mondanom, de itt nem a kerettörténettel voltak problémák. Hanem mondjuk alapból azzal, hogy ebben nem létezett történet.

De azért lássuk csak, mi lett összehányva történet címszó alatt. Ebben a világban a tinédzserek öngyilkosságot követnek el. A Program úgy próbálja megelőzni mindezt, hogy a veszélyeztetett embereknél, akik érzelmileg labilisak, kitörlik azokat a negatív emlékeket, amik depresszióba taszíthatnák őket. Szóval Sloane és James az előző részben úgy döntöttek, együtt lesznek, és elmenekülnek a Program elől. Az emlékeik még mindig hiányoznak, de a lényeg, hogy ők ott vannak egymásnak. De vajon elég mindez? Elszakadhatnak-e a múlttól örökre vagy az a háttérben leselkedik, hogy ismét lecsapjon? Az öngyilkosság gondolata vajon ismét megfordul a fejükben? Karnyújtásnyira van a lehetőség, hogy visszaszerezzék a hiányzó memóriadarabkákat, hiszen Sloane-nál van az egyetlen bogyó, ami ezt lehetővé teszi. A folytatás ott veszi fel a vonalat, hogy a főszereplő páros egy kocsiban ücsörög, és hoppá, csak úgy, rátalál az ellenállás két tagja, és rögtön el is szállásolják őket egy menedékhelyen. Majd elmennek bulizni!

A könyv olvasása közben rájöttem, hogy teljesen másként értelmez a szerző egy élethalál szituációt, mint én. Mivel olyannyira ellentétes ez az én, és szerintem minden épeszű ember álláspontjával, ezért a Treatmentre vonatkozó szabályokat pontokba szedtem, hogy könnyen érthető legyen a könyv úgynevezett története.

Szabályok:
1, Ha üldöz a Program, és ki akarja törölni azokat az emlékeid, amik meghatároznak, akkor semmi mással ne foglalkozz, csak smárolj és szexelj! Ugyan már, nem kell azon aggódni, hogy bármikor megtalálnak, és visszavisznek, vagy, hogy menekülni kell, azt minek is. Elsődlegesek a testi élvezetek!

2, Ha üldöz a Program, és minden médiumban ott virít a fejed, akkor menj el bulizni, és ott piálj meg drogozz! Attól biztos nem akarsz öngyilkos lenni!

3, Ha üldöz a Program, és megfogadod, hogy megdöntöd a szervezetet, akkor ülj reggeltől napestig egy házban és a szerelmi életedről agonizálj! Hiszen ha James fájljában az olvasható, hogy azelőtt nem szeretett, az biztos úgy van! Gondolom a korábbi életét még viccből dobta el érted, és szökött el otthonról!

4, Ha üldöz a Program, és egész eddig Jamesszel smároltál, és állítólag nagyon szereted, akkor kerülj mindig intim helyzetbe a szerelmi háromszög másik tagjával, lehetőleg úgy, hogy James mindig lássa!

5, Ha üldöz a Program, és random felbukkannak emberek a menedékhelyeken, akkor ne akadj ki, az teljesen normális!

6, Ha üldöz a Program, az jó móka lesz, mert a pénz random terem, amiből lehet kaját, telefont, benzint venni!

Komolyan, az egész nem létező történet arról szól, hogy egyik menedékhelyről vándorolnak a másikra, közben Sloane és James állandóan smárol vagy majdnem szexel, csak úgy, a semmiből feltünedeznek emberek (mert van egy nagyon alattomos áruló, olyan izgi!), de ez senkit nem zavar. A főhős a szerelmi élete miatt rinyál meg üres fogadkozásokat tesz, azaz azon agyal, hogy ő majd jól megdönti a Program ártalmas ténykedését, és majd jól véget vet az egésznek, és majd jól elintézi, hogy mindenki happy lesz.  Ezután a felettébb tempós semmi után Sloane és a Program útjai megint találkoznak egy időre. Nagy vonalakban, ha úgy vesszük, az első könyvet ismétli – annak kifordított verziója.

Vajon a szerző nem látott egy ilyen témájú filmet sem? Az az érzésem, hogy kitalálta ezt a tök jó alapötletet, amit egy pontig le is vezetett magában, aztán mikor az akció részre került a sor, csúfondáros kudarcba fulladt. Egyáltalán nem kezeli jól azt az indulóbázist, amit felállított magának. A karakterek viselkedése irreális, és persze minden regénybe bele lehet kötni a valósághűség tekintetében, de itt az egész több mint puszta szőrszálhasogatás. Jelen körülmények között olyan dolgokra nem figyel, mint, hogy a pénz nem terem magától, a szereplők mégis mindig gyorskaját esznek, vagy kocsikáznak, amihez ugye benzin kell, ami pénzbe kerül. És ezek ugyebár tinédzserek, akik nem kapnak zsebpénzt a szüleiktől, mert a szüleik visszazsuppolnák őket a Programba. Aztán az ellenállás kérdése is elbagatellizált valami, csupán annyiból áll, hogy az egyik karakter állandóan a telefonon lóg (pénzkérdés megint), és vannak ilyen informátorai meg olyan informátorai, de sose derül ki, hogy ezek kik és hol vannak, vagy miért segítenek. Ha kell valami a történet szempontjából, akkor ezek a rejtélyes idegenek mindig lökik az infót. Végül is így kell egyszerűen előrelendíteni a cselekményt, nemdebár?

A legszebb az egészben, hogy az író se tudja, hogy mit akart közölni ebben a részben, vagy hova akart kilyukadni. Mert itt a könyv elején közli, hogy már a felnőtteket is érinti a járvány, viszont van egy csodabogyó (a könyv címe), ami megakadályozza, hogy a Program kitörölje a káros emlékeket. De akkor meg ugyanoda lyukadunk ki, ahova az elején, van egy csomó ember, aki öngyilkos lesz, és hiába van terápia, az sem segít. Saját magát kényszerítette ördögi csapdába, és hiába magyarázza ki a végén az egészet, hogy ez miért jobb, igazából semmi értelme. Azt kellett volna kideríteni, hogy mi okozza a járványt példának okáért. Én úgy gondoltam, hogy mondjuk a Program is benne van az egészben, hozzájárul a járvány terjedéséhez, ilyesmi, hogy piacot teremtsen magának és a kifogástalan módszerének, tehát mocskos anyagi érdekek vezérlik.  A Program itt viszont már teljesen ördögi szerepkörben tűnik fel, teljesen értelmetlen motivációval, hiszen az lenne a lényeg, hogy 100%-os a gyógyulási rátájuk, de máskülönben meg lobotomizálják azokat, akik visszaesnek. Igen, azok biztosan senkinek se fognak hiányozni, ha zombik lesznek. Akkor hogy lesznek 100%-osak? Á, hagyjuk.

Az előző rész depressziós hangulatát az égig magasztaltam, annyira rám telepedett, annyi érzést kiváltott belőlem, a folytatásban viszont ennek nyoma sem maradt. Olyan kérdésekkel szembesített minket az első rész, mint, hogy mi értelme az életünknek, ha nincs célja, és szépen közvetítette, hogy a tapasztalataink, az egyediségünk tesz minket azzá, akik vagyunk. Hol maradtak el ezek a gondolatok?

A főhőssel a könyv utolsó harmadában lezajló konfliktus teljesen felesleges, mivel az első könyv ismétlése lényegében, ráadásul a feljebb említettek miatt értelmetlen. Bár nem tudom, miért beszélek zöldségeket, hiszen az egész könyv felesleges. A lezárás meg a hangosan röhögök rajta kínomban, hogy ez meg mi a fészkes franc kategória. Hogy lehet így megoldani a Program hatalmának a kérdését? *NÉMISPOILER* Elmennek nyilatkozni a sajtónak, és mindenki happy, hurrá! *NÉMISPOILERVÉGE* Ez tényleg ilyen egyszerű lenne? Itt is csak az érződik, hogy a szerzőnek fogalma sem volt arról, hogy mit akart kihozni a sztoriból, és hát éppenséggel le kellett zárni. Vagy mégis trilógiát akart, de aztán rájött, hogy innen már nem tud mit kifacsarni magából. Szerencsére *szarkazmus* a végén kapunk egy iszonyatosan izgalmas epilógust is, ami amúgy nem érdekelt egyáltalán, mivel ki nem állhattam a karaktert, akiről szólt.

Szóval gratulálok Suzanne Youngnak, hogy egy ötcsillagos könyv után írt egy egycsillagosat, ez tényleg nem semmi teljesítmény. Ezúttal is szereztem egy új tapasztalatot. És azt is megtudtam, hogy lesz a világban játszódó kiegészítő regény – ez is csak azt az elképzelésemet támasztja alá, hogy ezt a történetet már nem tudta hová folytatni –, ami nem, nem novella, hanem egy rendes regény. Nos, én azt már biztosan nem fogom elolvasni, ezt a rettenetet pedig igyekszem elfelejteni, és majd úgy teszek, mintha csak az első rész létezne.

Értékelés: 1/5

Borító: 3/5

Sorozat: The Program #2

Kiadó: Simon Pulse

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám:352

Olvass tovább!