2014 legjobb sorozatai

Bele sem merek gondolni, hány órát töltöttem sorozatokkal 2014-ben, bár biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebbet, mint tavaly. Mondjuk így elég nehéz összeszedni tízet, amit nagyon szerettem. Igazából csalok, nincs is ennyi.

Az idei szezonban nem sok újonc ragadta meg az érdeklődésem, és szépen lassan minden olyan széria sorra került már, ami tényleg, igazán érdekelt. Emiatt is néztem jóval kevesebbet, mint az előző években. A lista nem csak idei sorozatokat tartalmaz, hanem azokat, amiket én néztem idén.

10. The Originals

Ez csak azért kerül fel, mert valaminek fel kell. :D Persze a TO sem rossz, de számomra már nem hozza azt a szintet, amit az első évad első felében, holott a második évad jobbnak érződik, mint az első évad második fele. Akadtak ütős wtf momentumok, de nekem azt hiszem az alappal vannak problémáim: mindenki meghal, feltámad, egyik testből a másikba vándorol, komolyan erre kell építeni egy sorozatot? Klaus árnyalása viszont nagyon tetszik, Elijah-é már kevésbé.  

9. Arrow

A második évadot imádtam, főleg az Olicity pillanatokért. Miután csúcsra járatták a fináléban, a lehető legrémesebb módon tették semmissé egy tollvonással, és ezzel be is tettek a sorozatnak. Főleg, hogy idén itt sincs semmi irány, nem tudom, hova tartunk, csak Ray Palmer karaktere és Felicity beszólásai színesítik a sorozatot. (Ja meg Stephen Amell még mindig jól néz ki.)

 

8. Supernatural
Még mindig szeretem, bár az évad első négy része elég semmilyenre sikeredett, hiányzott belőle a tűz. Főleg annak tükrében, hogy nyáron ledaráltam az első öt évadot, és mintha nem is ugyanaz lenne a két sorozat. Valahogy lelassult, nincs meg az az izgalmas feszültség, ami évekkel ezelőtt jellemezte. Ha nem azok lennének a karakterek, akik, szerintem már halálra untam volna magam. De a 200. résztől valami megváltozott, és azóta jobb epizódok készültek, noha még mindig nem látom az irányt, ahová tartunk. (Amúgy csak nekem tűnik úgy, vagy mostanában tényleg ez a jellemző a The CW-s sorozatoknál? Régebben volt egy évadon áthúzódó probléma, most meg mintha több kisebb lenne.)

7. Chasing Life
Erről valahogy mindig a Csillagainkban a hibára asszociálok.Néha túl optimistának és butának érzem a főszereplőt, Aprilt (vagy a készítők a nézőket), ám jó látni, hogy nem adja fel, és küzd. A sorozatot egyértelműen a karakterek adják el. April egy kedvelhető főhős, a szerelmi háromszögben baromi jó kémia van, imádom a barátnőjét és a családját. Pedig igyekeznek a készítők mindent beleszuszakolni a cselekménybe, amit csak lehet: biszexuális húg, eltitkolt féltestvér, anya-nagybácsi szerelmi viszony. Ezt mégis el tudják adni a karakterek, és nem érzem idegesítőnek. Jó kis feelgood dráma ez. A karácsony májusban például tök aranyos ötlet volt.


6. Invasion
Ebből anno még tévében láttam pár epizódot, és már akkor is tetszett, elvégre ufók vannak benne. Nem mellesleg Eddie Cibrian a főszereplő, aki durván 15 éve nagy szerelmem volt. Azt nyújtotta a sorozat, amit elvártam tőle, szépen adagolta a rejtély faktort részről részre. Annak ellenére, hogy elkaszálták, és a sztori végül nem futott ki sehová, abszolút kellemes kikapcsolódást nyújtott. Még anyu is cseszegetett, hogy mikor nézzük már a következő részt, pedig ritka, hogy ráfüggjön valamire.

5. In The Flesh
Jaj, hát ez a sorozat abszolút szívem csücske. Ha csak első blikkre nézzük, szimpla zombis sorozatnak néz ki. De egyrészt fogja a már rég lerágott csontként létező témát, és teljesen új megközelítésben tárgyalja azt: a zombiság betegség, amiből meg lehet gyógyulni. De ez mind a felszín, és a rétegekben rejlik a lényeg. Az In The Flesh olyan társadalomkritika, amit bármilyen közegbe interpretálhatunk, csak kicseréljük a zombi szót egy másik embercsoportra. Erről lesz majd egy hosszas kivesézés… egyszer. Nézzétek meg, mert lenyűgöző a fényképezése, az atmoszférája (nem feledni, ez egy brit sorozat), és hihetetlen élményt nyújt. Ez a második évad jobban bejött, mint az első.


4. The Carrie Diaries
Ez az a sorozat, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy megnézem, de már nagyon nem volt mit, és azt hallottam, jó kis feelgood cucc. És tényleg az. Csak az első évadot daráltam le, a másodikat ínségesebb időkre tartogatom. Majd valamikor kritika is kerül ki róla, ha eljutok a posztolásig. A TCD annyira cuki és aranyos, hogy imádtam minden percét. A szerelmi szálon olvadoztam, a drámai témák nem estek át a ló túloldalára, mindemellett viszont jópofa és vicces is. AnnaSophia Robb bűbájos Carrie, és köze nincs az egésznek a Szex és New Yorkhoz (hálistennek).

3. Person of Interest
Ez a sorozat eleinte abszolút nem érdekelt, amíg meg nem hallottam azt a szót, hogy sci-fi. Persze igazából nem volt az, mert ez is tulajdonképpen egy nyomozós sorozat, ahol a mesterséges intelligencia adja a pluszt, ám mégis bejött, pedig darálva nézem minden évben. Aztán nyáron, mikor letoltam a harmadik évadot, oda meg vissza voltam a gyönyörtől. A PoI akkora szintet lépett, hogy minden részt ámulattal néztem. A heti ügyek elsorvadtak, a HR szálat lerendezték és a surveillance mélységei kerültek előtérbe. Még az új szereplőket is megszerettem idővel, pedig az elején a frász kerülgetett tőlük. Aztán a 4. évadban visszakerültünk a nyomozáshoz és az átívelő szál mérsékléséhez, ám még így is imádtam minden egyes eddigi részt. Azt szeretem a legjobban ebben a sorozatban, hogy elgondolkodtató: azt tükrözi, hogy egyre inkább e jövő felé tartunk, és ez valahogy senkit sem zavar igazán.


2. The Flash
Ezen a blogon már számtalanszor elcsöpögtem, hogy mennyire imádom Barry Allent és a megformálóját, Grant Gustint. Maradjunk annyiban, hogy ez mit sem változott. Az év egyik szórakoztató sorozata hétről hétre, és nem mellesleg szuperhősös. Mondtam már, hogy imádom a szuperhősöket? Engem az sem zavar, ha ilyen marad, csak így tovább. A sorozatról itt és itt írtam.

1. Jane The Virgin
Emlékszem, mikor olvastam a berendelt sorozatok premisszáját, megütköztem a The CW csatorna merészségén. Szűz lányt véletlenül mesterségesen megtermékenyítenek? És mindez egy telenovellán alapszik? Atyaég, gondoltam, mi sülhet ki ebből. Messze nem hittem akkor, hogy az év legnagyobb meglepetése lesz. Olyannyira meglepetés, hogy a csatorna sorozatai közül az első, mely Golden Globe-jelölést kapott. A mostani repertoárban a Jane The Virgin annyira különc, hogy már ezzel levett a lábamról. A humora furcsa és túlzó, arra a műfajra reflektál egyfajta öniróniával, amiből építkezik, és hát mondanom sem kell, zseniális. Minden egyes részen folynak a könnyeim a nevetéstől. Jane apja, Rogelio De La Vega pedig az év karaktere.

Kihagyott ziccer:
Extant: Az első 2-3 részt imádtam, aztán teljes lejtmenetbe kezdett. Halle Berry pedig borzalmas színésznő, korábban csak szinkronnal láttam filmekben, és nem tudtam, hogy eredetiben ilyen idegesítő.

Legnagyobb csalódás:
Hart of Dixie: Az első két évadban a kedvenc sorozatom volt. A harmadik évadra viszont olyan szinten átesett a ló túloldalára, hogy amit jópofának és viccesnek tartottam, tök gagyi lett, és el is kaszáltam. Ráadásul az arcomat kapartam, ahányszor Joel megjelent a képernyőn. Azért még gondolkodom rajta, hogy visszaszállok valamikor, főleg, ha a 4. az utolsó évad.

Olvass tovább!

2014 legjobb filmjei

Jó volt filmes szempontból ez az év. Több tetszetős alkotás is készült, várt adaptációk és remake-k, amiktől féltem, hogy rosszul sülnek el, ám nem így lett. Ezekből tízet összeszedtem egy listára. Egy-két szemrevaló film hiányozhat, azokig még sajnos nem jutottam el, majd jövőre.

10. 22 Jump Street
Agyatlan Channing Tatum-Jonah Hill film, ami annyira szar, hogy szar, de valamiért mégis jó. De lehet csak azért, mert CHANNING TATUM, emberek! Szóval ne vegyétek komolyan ezt a 10. helyet, valamit ide kellett raknom.

9.  Sráckor
A film, ami semmiről sem szól, és mégis mindenről. Az a vicc, hogy annak ellenére, hogy nagy hatással volt rám ez a semmi, az életben meg nem nézném még egyszer. De ti azért nézzétek, legalább egyszer!

8. A könyvtolvaj
Nem szeretem a háború idején játszódó filmeket, de néha kivételt teszek, és megnézek egyet-egyet. Ezt mindenképpen érdemes. 

7. Transformers: A kihalás kora 

Tudom, hogy divat savazni a Transformers-filmeket, de őszintén szólva nem érdekel. Én a negyedik részt is imádtam, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ugyanazt a sztorit nyomták le a torkomon, csak kicserélték a neveket. Az új szereplőgárda sokkal jobban bejött, mint a régi, a vicces egysorosokon jót nevettem, imádom az effekteket, a hangokat, a CGI-t, a látványt, a zúzást, amit egy ilyen guilty pleasure filmtől elvárok. A zene pedig csúcs, az Imagine Dragons Battlecry c. számára felhúzott téma fantasztikus. És a dínóbotok, hajaj!

6. Mr. Banks megmentése
Nem gondoltam volna, hogy ez tetszeni fog, mégis így lett. A film tud valamit, mert Emma Thompsont speciel ki nem állhatom. 

5. A beavatott
YA adaptáció a jobb fajtából. Teljesen könyvhű lett, vizuálisan rendben volt, kellően pörgött. Mondjuk Négyes castingját még mindig nem emésztettem meg, de ez legyen a legkisebb bajom.

4. Godzilla
Jaj, imádom Godzillát, és a remake-je nagyon faja lett. Erről is lesz majd poszt egyszer. 

3. Így neveld a sárkányod 2
A mese, amin bőgtem egy jót. Szerintem simán überelte az első részt annak ellenére, hogy az egyik fordulattal nagyon nem vagyok kibékülve (utálom már azt a klisét, de nagyon). Fogatlan még mindig annyira cukicukicuki, hogy elolvadok rajta.

 2. Csillagainkban a hiba
A film, ami egyszerre volt vicces és szomorú, romantikus és drámai. Ansel Elgort fantasztikusan hozta az imádott Augustus Waterst.

1. A holnap határa

Az év sci-fije Tom Cruise-zal, akit szeretek, olyan témára épülve, ami a kedvencem. Sülhetett ki ebből a párosításból rossz? Persze, hogy nem. A végét mondjuk azóta sem értem, de nem baj.

Legnagyobb csalódás: 
Vámpírakadémia: Aki a könyvet adaptálta, szerintem nem értette, hogy a könyv miről szólt. Feláll a hátamon a szőr, ha rágondolok. Szerencse, hogy nem gyalázzák tovább. 
A galaxis őrzői: Huh, nagyon vártam, nagy pofáraesés volt. Se nem vicces, se nem jó. Ellenben Chris Pratt tetszett, szóval kíváncsian várom, mit alakít a Jurassic Park 4-ben. 

Legrosszabb film:

A vihar magja: Hogy miért? Tessék elolvasni itt.

Legelborultabb film:

Időhurok: Azóta is emésztem, hogy lehetett ilyen elborult sztorit kiagyalni. Ez már nem kreativitás, ez egyszerűen beteg, és kész. Ráadásul leesett a csavar a grandiózus finálé előtt, és végig fogtam a fejem, hogy wtf, ez meg mi a szent isten. 

Olvass tovább!

Boldog karácsonyt!

Kellemes karácsonyi ünnepeket minden látogatónak, nemcsak Samnek. :) Olvassatok sokat, és pihenjetek egy jót!

Olvass tovább!

Anna Sheehan: Hosszú álom

Immáron jó pár éve fenn "porosodik” ez a könyv a fejemben létező listán, csak aztán valamiért nem került rá sor. Mikor megtudtam, hogy a könyv megjelenik a Könyvmolyképző kiadó gondozásában, nagyon megörültem, és aztán mikor a könyvtár megszerezte, le is csaptam rá.

Rose-t egyik nap felkeltik a sztázisból, ami számára megszokott eljárás, az már viszont kevésbé, hogy a legutolsó alkalom óta eltelt hatvankét év. Erre mondják azt, hogy nehéz ügy, hiszen az ő emlékei hatvankét évvel ezelőttről olyan élesek, mintha tegnap történtek volna, azonban a szülei, a szerelme már mind régesrég meghaltak. Amíg aludt, beköszöntött a Sötét Kor, járványok tizedelték a népességet, de mindez már a múlté. Rose-nak nem maradt senkije, egy szál maga van a világban, neki pedig meg kell tanulnia ezzel együtt élni, és a sok változással megbirkózni. Még az a szerencséje, hogy gazdag örökös, így legalább van mit ennie, és hol laknia. Sikerül-e újrakezdeznie mindent elölről?

Ha valaki ódzkodik a klasszikus mesei feldolgozástól, és Csipkerózsika történetének modern környezetbe való bemutatására számít, annak mindenképpen tudnia kell, hogy a Hosszú álom nem az a könyv, nem úgy használja a mesealapot, mint mondjuk a Cinder. Tágabb megközelítésben viszont ténylegesen egy Csipkerózsika-parafrázissal van dolgunk, ami felhasználja az eredeti történet elemeit, meg is említi azokat, de saját törvényszerűségek szerint működik. Főhősünket Rose-nak hívják (Csipkerózsika=Briar Rose), aki hatvankét év után ébred álmából egy szőke herceg, Bren csókja által. Bren ugye herceg, mert befolyásos házaspár gyermeke, és a suliban a vezetők kasztján „uralkodik”.  Ez a fizikai aspektus, viszont a történet tartalmaz egy metaforikus megközelítést is, és ezáltal mindjárt három potenciális hercegünk is akad. Xavier is herceg, mert számtalan alkalommal felébresztette Rose-t az altatásból, amivel a szülei sújtották. Otto is herceg, mert neki köszönhetően képes Rose száz év után felnyitni a helyzetével kapcsolatban a szemét: felébred abból az éber álomból, amibe saját magát ringatta a szüleivel, az életével, a képességeivel kapcsolatban. A tövis és az átok okozójának szerepe is kiosztásra kerül, egy másfajta elgondolásban, mint amihez hozzászoktunk.

Ez megint az a könyv, amitől azt vártam, hogy instant szerelem lesz, de a csalódottság győzedelmeskedett. Az első felét kifejezetten nem szerettem. Ennek a legfőbb oka, hogy Rose-t egyáltalán nem tudtam megkedvelni. Ez azért különösen érdekes, mert a jelleme, a passzivitás az elég ismerős számomra, és pont emiatt kellett volna a leginkább azonosulnom vele. Viszont a személyiségének másik fele, az önáltatás és a bemagyarázás kifejezetten taszító és felfoghatatlan. A passzivitásnak is vannak határai,és én Rose-t egyáltalán nem tudtam sajnálni. Meg akarják ölni, és ő inkább elhiteti önmagával, hogy az egészet képzelte, ez annyira fájdalmas volt olvasva, hogy az hihetetlen. Mégis, valamilyen szinten érthető az egész, tudom jól. Folyamatosan azt hallhattuk tőle, hogy ő alapjáraton buta, de a könyv végére kikerekedik, hogy azért ez nem ilyen egyszerű.

Nem tudtam, milyen történetet kapok egy ilyen alapra építkezvén, úgyhogy csak hagytam, hogy kibontakozzon, és bár nem volt egy nagy cselekmény, a könyv gyorsan olvastatta magát, és kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. A karakterek kerültek az előtérbe, ami nem lett volna baj, de a kivitelezés nekem egyszerűen nem állt össze.

Mivel Rose számára az emlékek nem koptak meg, a fájdalom folyamatosan mardossa a szívét, és visszaemlékezések révén ismerjük meg a közös történetét Xavierrel, a fiújával. Kicsit Az időutazó felesége beütése volt, ami nagyon tetszett, és szerettem olvasni ezeket az emlékeket. Rose-nak rövid ideig volt valamije, amit önhibáján kívül elveszített, és most fel kell dolgoznia, hogy már nincs többé, csak a mélységes gyász, amit nem könnyít meg a lezárás hiánya. Szívbemarkolóak voltak ezek a jelenetek annak tudatában, hogy Xavier nincs többé. Viszont volt egy pont, ahol a bimbózó románc kialakulása miatt ültem tűkön, de ez olyan szinten össze lett csapva, hogy semmilyen érzelmi hatást nem váltott ki. Nem volt meg Rose részéről az az egyszer csak többet érez, mint ami megközelítés, hanem Xavier egyik alkalommal csak rávetette magát, és akkor ők együtt vannak, nesze nektek olvasó. Nem, ez nekem így nem tetszett.

A jelenben persze Rose mindjárt összekeveredik egy másik fiúval, Brennel, és gondoltam, hogy jaj, ne, Xavierre emlékezik, de Brennel pikk-pakk összemelegednek, annyira szánalmas. Bevallom, nekem az elején elképesztően furcsa és illúzióromboló volt, hogy a Xavierről szóló gondolatokkal a fejében mindjárt vonzódik Brenhez, és randizni akar vele. Nagyon örültem, mikor erre racionális magyarázatot kaptunk. Ami a leginkább tetszett a könyvben, hogy nincsen szerelmi szál, ami átíveli a történetet, csak a régmúltból visszamaradt szeretet, ifjúsági könyvben ilyen megoldással még nem találkoztam, és ez mindenképpen dicséretreméltó. Ebben a történetben azon volt a hangsúly, hogy Rose e négyágú (Rose-Xavier-Bren-Otto) szociális háló révén hogyan találta meg önmagát, és hogyan zárta le a múltat.

Az Ottóval való kapcsolat belebegtetése eleinte egy bizarr szerelmi háromszögnek tűnt, de mint feljebb írtam, Otto inkább az a karakter volt, aki segített Rose-nak az önreflexiójában. A viszonyuk leginkább a mai netes társadalomra emlékeztetett – attól függetlenül, hogy itt ennek fizikai gátló oka volt –, hogy chaten minden lelki problémát megbeszélnek egymással, szemtől szemben meg alig váltanak pár szót. Ezekkel a beszélgetésekkel csak annyi bajom volt, hogy nagyon sterilnek tűnt a szöveg, ahogy több oldalon át tartott, ezért már egy idő után eléggé untam, rövidebb és gyakoribb alkalmak talán jobban működtek volna.

A karakterek mellett a történetet az adja, hogy egy robot meg akarja ölni Rose-t, nem tudjuk, hogy miért, és ki programozta erre. Hogy ki hogy van ezzel, nem tudhatom, de számomra ezek a jelenetek végtelenül nevetségesek voltak, ahelyett, hogy ijesztően vagy izgalmasan hatottak volna. Az ehhez kötődő megoldás meglepő volt, bár így utólag már az elején rá lehetett volna jönni egy teljesen nyilvánvaló utalásból.

A második felére hihetetlenül sokat javult a könyv, ahogy megkaptuk a magyarázatot, és jöttek a fordulatok, és rendesen fel is húzta az egészet. Az egyik fordulat nekem nem ütött akkorát, mert szerintem lehetett ilyesmire számítani, és nem volt eléggé kidolgozva ez a része annyira, hogy tényleg wtf érzés legyen, mégpedig a hiány miatt. Csakhogy egy analógiával éljek: elolvasol egy krimit, megtudod ki a gyilkos, és utána megkérdezed magadtól, hogy az meg ki, és mikor szerepelt a könyvben. Na, valahogy itt is így történt.

Rose szüleinek megismerése viszont egy olyan problémára hívja fel a figyelmet, amivel tényleg érdemes foglalkozni, mert általános jelenség a világban. Egyrészt rávilágított a konfliktuskezelés problémájára. Milyen könnyű lenne, ha valami bajunk van, inkább homokba dugjuk a fejünket, és nem foglalkozunk a problémával, mert úgy egyszerűbb. Nem mintha most nem ezt csinálnánk, csak más eszközöket alkalmaznak az emberek, például erre való a trendi alkoholizálás. Másrészt bemutatja azokat a szülőket, akik önzőek, sosem a gyerek érdekeit nézik, hanem a saját magukét, és belenevelik a gyerekbe, hogy ő soha semmihez sem elég jó, és ne legyen soha önálló akarata, csak az lehet, amit a szülei akarnak, az élő-lélegző bábjuk. Belegondolni is szörnyű, hogy tényleg léteznek ilyen szülők, és hiába biztosítanak a gyereknek kényelmet, halmozzák el ajándékokkal, ha a szabad akaratot korlátozzák.

A végére hadd essen egy-két szó a fordításról. Vannak könyvek, amiknél erősen érzi az olvasó, hogy a fordítás teljesen félrement, ami a könyvélmény rombolásához vezet. Sajnos ennél a könyvnél ez a helyzet áll fenn, számomra annyira irritáló a fordító stílusa és nemtörődömsége, hogy keserű szájízzel forgattam a lapokat. Egyrészt rengeteg a szóismétlés, ami mondjuk csak általános iskolai tananyag, hogy hanyagoljuk. Előfordult, hogy egy két-háromsoros szövegben négyszer-ötször ismétlődött a volt szó. Rengeteg passzív szerkezet jellemzi a szöveget, hogy csak egy példát mondjak: ”Bólintottam, próbálva megérteni, amit mond.” Nem lett volna sokkal szebb a próbáltam? Félrefordítás ki tudja mennyi lehetett benne, de a szleng rémes, a kékezéstől megőrültem, nem hiszem el, hogy nem lehetett volna kreatívabban megoldani. Félrefordításra egy nagyon szép velős példám van, amit szerintem szintén általános iskolában elsajátít az ember:

– Ne haragudj. (…)
– Én is.

Nos, angolban lehet, hogy az I’m sorry-ra Me, too-val reagálunk, de akkor vagy fordítsuk  „te se” verzióra, vagy maradjon meg az eredeti sajnálom.
Én még mindig nem értem, ilyen munkát hogy adhat ki akárki a kezéből, és miért nem zavar senkit, hogy papíralapú formát ölthet. Szerintem sokkal jobban tetszett volna a regény eredeti nyelven.

A történet önálló, ugyanakkor a mai világban közel sem meglepő, hogy kapott folytatást, ami nemrégiben jelent meg. Erről bővebben Abstractelfnél olvashattok. Én a magam részéről úgy teszek, mintha nem létezne.

Értékelés: 4/5
Borító: 3/5

Eredeti cím: A Long, Long Sleep
Sorozat: UniCorp #1
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 368
Fordította: Cziczelszky Judit

Olvass tovább!

Sráckor

A Sráckorral a filmművészet újabb mérföldkövéhez érkezett. Amikor azt hinnénk, már mindent láttunk, jön egy rendező, aki ráébreszt minket arra, hogy ez koránt sincs így. Ezt a monumentális alkotást mindenkinek látnia kell!

Richard Linklater nagy fába vágta a fejszéjét 2002-ben. Elhatározta, hogy készít egy olyan filmet, ami valós időben mutatja be ahogy a karaktereken nyomot hagy az idő. Semmi nem garantálta, hogy nem fuccsol be végül az elképzelés. De eltelt 12 év, és megcsinálta.

A filmben Mason felcseperedését követhetjük. Amikor először találkozunk vele, mindössze hat éves, és amikor elbúcsúzunk tőle, a főiskolát kezdi. Megdöbbentő élmény a saját szemünkkel látni, ahogy kisfiúból fiatal férfivá érik. Meghatározó pillanatképek színesítik az idő múlását, például amikor megjelenik az új Harry Potter könyv, vagy arról beszélgetnek, mennyire nem szeretik a Twilightot.  A színészek valós idejű öregedése hitelességet kölcsönöz a filmnek, ami tulajdonképpen nem is film.

A Sráckor egyfajta tükörkép, maga az élet. Semmiről sem szól, és mégis mindenről. A mindennapos, szürke életünket eleveníti fel előttünk egy kissrác szemszögén keresztül, ami távol áll a forgatókönyvekbe írt megkonstruált valóságtól. Mert az életben nincs dramaturgia, nincsenek éles fordulópontok és irányvonalak. Az életben csak telnek a végtelen hosszúságú, egyforma napok, nincs kezdet és nincs cél, csak haladunk előre apró léptékkel. És ez fel sem tűnik. Csak néha ráeszmélünk, hogy idősebbek lettünk.

A forgatás részben improvizáción alapult. Nem volt kész szövegkönyv, amit a szereplők szájába adtak, hanem a felvételek elkészülése előtt ötletbörzéztek. A beszélgetések olyanok, mint a hétköznapokban: természetesek, jellegtelenek, semmiségekről szólnak.

Fantasztikus látni, ahogy a szereplők nőnek, és változnak, ahogy előrehaladunk a történetben. Máshogy néznek ki, átalakul a frizurájuk, híznak-fogynak. Olyan, mintha egy rég nem látott családot látogatnánk meg. Nem vagyunk tisztában az életük egészével, mert nem vettünk részt a mindennapjaikban, csak bizonyos szegmenseit látjuk. Mason anyja férjeket fogyaszt, továbbképzi magát, tanár lesz, és a végén mégis úgy érzi, hogy kiüresedett az élete. Mason apja egy megbízhatatlan alak, akinek az évek folyamán benő a feje lágya, és megkomolyodik. Ahogy változunk és tanulunk, mások lesznek a prioritások az életben.

És mi a tanulság a végén? Az, hogy nem mi ragadjuk meg a percet, hanem az ragad meg minket. Bármi is adatik nekünk, az életünket éljük tovább napról napra.   

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: Boyhood

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 165 perc

Olvass tovább!

The Flash - Arrow crossover

Képzeljük el, milyen lenne, ha a favorizált sorozatainkból összeeresztenék a kedvenc karaktereinket, és együtt bandáznának. Szép álom, nem? Néha ilyen-olyan formában valóra is válik, és merem kijelenteni, hogy a crossoverek a sorozatok kánaánját képezik.

Mi is az a crossover? Lényegében, amikor az egyik sorozat szereplői felbukkannak egy másikban. Ez leginkább a spin-offoknál jellemző, ahol az új sorozatot az anyasorozat szereplőivel promotálják, ilyenkor egy vagy több karakter látogatást tesz az új szériába. Az egyik ilyen hírhedt crossover mindenképpen a CSI érdeme: három részen át húzódott, Las Vegasban, New Yorkban és Miamiban. A különlegesebbek közé tartozik az a típus, mikor nem testvérsorozatok crossovereznek. Eddig egyszer volt ilyenhez szerencsém, és ahhoz sem valós időben. Anno még tévében láttam, hogy a Vészhelyzet szereplői átruccannak a Harmadik műszakba és fordítva.

A The CW még a pilot elkészülte előtt bemutatta Barry Allent az Arrowban, így annyira nem meglepő, hogy a The Flash szoros kapcsolatot ápol az ugyanabban az univerzumban játszódó íjászos sorozattal. Hét rész alatt kétszer bukkant fel egy-egy szereplő Starling Cityből. Így hát csak idő kérdése volt, mikor fognak össze a hősök, és alkotnak csapatot egy-egy ügy erejéig.

Mielőtt rátérnék a The Flash 1×08-ra és az Arrow 3×08-ra, ejtenék pár szót külön-külön a két sorozat eddigi epizódjairól. A The Flash megmaradt ugyanazon a szinten, mint a pilotban. Egy jópofa, könnyed geek műsor, ami még mindig heti ügyes, ennek ellenére hétről hétre kellemes kikapcsolódást nyújt. Egy dolog van, ami eléggé bosszant: a Barry-Iris szál, ami egy az egyben Lois és Clark kapcsolatának replikája a Smallville-ből, csak ott maszat volt, itt meg csík. Tudom, hogy eltelt már pár év az ugyanezen a csatornán futó Smallville óta, de akkor is. Az Arrow viszont elég lagymatag ebben a szezonban. Bár tavaly sem voltam érte oda meg vissza, mint mindenki más, és leginkább az Olicity ship tartotta fenn a figyelmem, ám most, hogy ezt lezúzták, már semmi sem maradt. Úgy érzem, nem haladunk semerre, hiába lenne benne potenciál. (Ennek ellenére szeretem ám, meg várom, hogy nézhessem, de mégsem az igazi.)

És, hogy mi sült ki az Íjász és Villám összeeresztéséből? Tömör gyönyör. A The Flashben sokkal jobban működött a duó, mert a készítők még ezt is az eltérő stílusjegyek alapján oldották meg. Oliver meg is fogalmazta ezt: Central Cityben minden napfény, móka és kacagás, Starling City viszont koránt sem ilyen. És pontosan emiatt tetszett jobban a crossover Central Cityben játszódó fele – a komorság hiányában egy rendkívül vicces epizódot kaptunk, aminek minden pillanatában vigyorogtam. Még a karaktereket is kicserélték: Oliver rengeteget mosolygott, és jóval oldottabbnak tűnt, az Olicity kémia is újfent jelen volt, és Diggle egysorosai vitték a pálmát.

 Barry és Oliver annyira eltérő személyiségek, mégis együtt remek párost alkotnak, jót derültem rajtuk. A heti ügy az nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint máskor, és a Flash vs Arrow csatával próbáltak egy kis ínyencséget csempészni a crossoverbe. Az Íjász kilétének felfedése mondjuk elég béna volt, és őszintén szólva eléggé zavar, hogy egy tucat ember tudja már a titkot, régen volt már, mikor Diggle volt az egyetlen. Mondjuk nem kell sok sütnivaló kitalálni: megjelenik az Íjász és Felicity a városban, aztán Oliver mindenhol Felicityvel császkál. Ennyi erővel a fejére is tetováltathatná: hahó mindenki, én vagyok Arrow!

Bár a crossover másik fele nem ért fel a The Flashben látottakhoz, Barry, Caitlin és Cisco jelenléte még így is sokat dobott az epizódon az átlaghoz képest. A flashback ezúttal is felesleges volt. Tulajdonképpen jó ideje az, utoljára az első évadban éreztem létjogosultságát, most már legszívesebben áttekerném mind. Annyira erőltetetten kapcsolják a jelenben húzódó történtekhez, hogy a szándék visszafelé sül el. Egyébként azt hittem, hogy a két részben ugyanazon az ügyön dolgoznak majd a srácok. Ám az is rendben volt, hogy a The Flashben feldobták a bumerángos rosszfiút, aki ott csak marginálisan volt jelen, és végül az Arrowban intézték el. Az meg tök jó, ahogy a zenei témák felbukkantak mindkét sorozatban, és spéci intrók is készültek.

A csatornának sikerült elérnie a célját: a crossover meghúzta az Arrow nézettségét. Úgyhogy remélem, hogy a közeljövőben még számíthatunk ilyen találkozóra.

Olvass tovább!

Revenge – 4×10: a félévadfinálé

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

David Clarke-nak lenni nem könnyű, valamilyen formában mindig bosszúkhoz kötődik a sorsa. Emily letudta a maga kis hadjáratát az elmúlt évben, hát Victoria gondolt egyet, és kitalálta, hogy őt használva vesz revansot a sok rosszért, amit a Grayson család elszenvedett.

Még így 10 rész elteltével is némileg felfoghatatlan számomra, hogy az írók hogyan gondolhatták ezt komolyan. Mint ahogy azt sem értem, miért kezelik úgy a karaktereket, mintha a velük történtek nem 20 éve, hanem tegnap zajlottak volna. Az évad első részeiben az izzadtságszagú családi találkozó halogatásán volt a hangsúly, majd lehullt a lepel az Aput övező titokról.

A félévadfináléban pedig egy meglepő (?) esemény is történt, amiről spoileresen a tovább mögött ejtenék pár szót.

Olvass tovább!

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

Szeretem az újszerűen hangzó történeteket. Ifjúsági könyvben nem találkoztam még olyan főhőssel, aki a sorozatgyilkosok fanatikus rajongója, és egyben szociopata. Mondjuk még másik könyvben se nagyon, itt meg főleg abszurdnak hangzik, hogy egy tini ezzel foglalkozzon. Az unokahúgom oda meg vissza volt a könyvtől, úgyhogy gondoltam, nosza, vágjunk bele!

Főszereplőnk a 15 éves John Wayne Cleaver, akit egy színészről neveztek el, de ő szereti bemagyarázni magának, hogy valójában egy sorozatgyilkos nevét örökölte. Egy unalmas kisvárosban él, ahol soha semmi nem történik, de egy nap az egyik lakos brutális gyilkosság áldozatául esik. John rögtön rájön – még a rendőrség előtt –, hogy egy sorozatgyilkos lehet a ludas, mert a téma megszállottja. Ismeri a leghíresebb eseteket, de nemcsak lexikális tudást halmozott fel, hanem a pszichológiába is beásta magát, így tisztában van a sorozatgyilkosok viselkedési mintáival és pszichés mozgatórugóival. John egészen fellelkesül a városi gyilkosság hírére, és szépen neki is áll nyomozni, hogy ki a tettes.

Én azt hittem, hogy ez ilyen tinikrimi lesz, ahol a főszereplő természetesen sokkal okosabb, mint a rendőrök, és egy szál magában oldja meg az ügyet, és ez éppenséggel nem tűnt kecsegtetőnek. Ez így is történik, de ebben a sztoriban nem a nyomozáson van a hangsúly, és ettől válik a könyv igazán nagyszerű olvasmánnyá. Dan Wells pszichológiai megközelítésben tárgyalja a dolgokat, és ezt a szándékot nem is titkolja, hiszen elég hamar lelepleződik előttünk, hogy ki a gyilkos, amivel egyébként így nincs is gond. Én csak azt sajnáltam, hogy a természetfeletti szálra idejekorán előreutalt, már a gyilkos kilétének felfedése előtt, pedig jó lett volna meglepődni, hogy hoppá, itt még ennél is többről van szó, ez de jó!

Úgy érzem, hogy ellenkező esetben, fordított megközelítéssel, a krimi szálra helyezve a hangsúlyt nem jött be volna ennyire a könyv. De itt nem a nyomozás mikéntje volt az érdekes, hanem a karakterek szembenállása.

John E/1 szemszöge egyszerűen zseniálisan van megírva. A fiú terapeutához jár a fura viselkedése és a sorozatgyilkos mániája miatt, konkrétan csak ezzel foglalkozik, még a házi dolgozatait is gyilkosokról írja, ami persze mindenkit kiakaszt. A terapeuta ki is mondja, hogy szociopata, közel sem úgy látja a világot, mint a hétköznapi emberek, mert nincsen meg benne az empátia képessége. 

„Azt mondta, szociopata vagyok? – ez valahogy királyul hangzott. Mindig is gyanítottam, de jó hallani egy rendes szakvéleményt.”

És ez látszik a nézőpontján, olyan tárgyilagos, racionálisan elemez mindent, egy cseppnyi érzelem sincs sehol. Arról nem beszélve, hogy gyilkolásra való hajlammal bír, és ezt tudja is magáról, ennek megelőzésére szabályokat állít fel. Ezeket a szabályokat megismerjük a terapeutával folytatott beszélgetések közben, és nagyon tetszett, ahogy aprólékosan elemezte magában, hogy például nem szabad felfigyelnie az emberekre. Ahogy ezek a szabályok semmivé lesznek, úgy uralkodik el Johnon egyre inkább az ölés vágya, és ezt a folyamatot nagyon jól mutatja be Wells, tényleg érezzük, hogy már csak egy pillanat kell hozzá, hogy John átlendüljön a túloldalra, és azzá váljon, amivé nem akar. Vannak emberek, akik úgy szörnyetegek, hogy észre sem veszik, de vannak olyanok, akik tisztában vannak, mi lakozik bennük, és csak rajtuk múlik, hogy megállítják-e a szörnyeteget vagy sem.   

„Apró mélyedéseket karcoltam a falba, amelyeket nem mertem tovább repeszteni. Ugyanis egy szörnyeteget rejtegettem a fal mögött, erősre építettem, hogy féken tartsam; most mozgolódni kezdett, és nyújtózott egyet álmában.”

A hűvös elbeszélésmód a halottasházban folyó balzsamozás leírásakor is megjelenik, konkrétan tiszta bizarr, ahogy John fejében ülve véreztetjük ki, és rendezgetjük a holttesteket. Ez egyébként elgondolkodtatott – és halványan a könyvben is előkerül –, hogy mennyiben befolyásolta John személyiségét az, hogy egy halottasházban járva-kelve nőtt fel. Hiszen ha már lényegében fiatalon immúnissá válik a halálra, akkor nem csoda, ha érzéketlen lesz, és mondjuk érdekelni kezdi, hogy mi okozza azt.

A Nem vagyok sorozatgyilkos érdekessége az is, ahogy szembeállítja a szociopatát és a gyilkost a szerző. A gyilkos valamikor egész életeket kobzott el, de egyszerre csak egyetlen emberét. Most viszont azért öl rövid időközönként, mert muszáj neki a jelenlegi életformája fenntartása érdekében. És mindezt azért teszi, mert annyira szeret valakit, akit nem akar elveszíteni. Egyfajta dilemmával néz szembe a gyilkos – valószínűleg életében először –, amiben az a kérdés, hogy hajlandó-e egy csomó ártatlant ölni, ha azért teszi, hogy a szerettével maradhasson. Igen, nyilván hajlandó, nem is biztos, hogy valaha is érdekelte az egész helyessége, de most főleg nyomós oka van rá. És ez az, amit John empátia hiányában egyszerűen képtelen megérteni, és nagyon érdekes volt nyomon követni, ahogy John kutatja a miértekre a válaszokat, és amikor megkapja azokat, még akkor is értetlenül áll az egész előtt. És maga az ambivalencia is érdekes: adott John, aki gyilkolásra szomjazik, de uralkodik önmagán, viszont szeretetre nem igazán képes, és adott a gyilkos, aki nem a gyilkolás élvezetéért öl, hanem a túlélésért, és ezúttal a szeretet vezérli. Kettejük közül mégis Johnnak van egyfajta bűntudata, hogy a benne lakozó szörnyet alig tudja kordában tartani. Látszik, hogy Wells elmerült a pszichológiában, és tanulmányozta a szociopaták érzelmi reakcióit és szocializációs hiányosságait. Az írásmódot is meg kell említenem, a hangulatábrázolása kitűnő, és Wells nagyon szépen, olvasmányosan ír. 

A könyv közepén kezdtem megijedni, hogy lesz benne szerelmi szál, de ez szerencsére elmaradt, inkább John pszichopata énjének kidomborodását segítette, elég hátborzongató volt, ahogy a csajra gondolt néha. A természetfeletti szál engem nagyon meglepett, mert tényleg egyszerű nyomozós könyvre számítottam, és bevallom, nagyon tetszett az, amit Wells alkotott, az ok, amiért a gyilkosnak ölnie kellett. 

Imádtam a könyvet – több pszichológiai témájút kéne olvasnom –, és nagyon várom a folytatást! Ajánlom mindenkinek, aki egy olyan főhős fejébe szeretne belelátni, akit megértenünk magunktól elég nehéz. 

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer

Sorozat: John Cleaver #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 240

Fordította: Szebegyinszki Szilvia

Olvass tovább!

2014-es őszi leltár

Rémes, hogy milyen gyorsan telnek a hónapok. Én még lemaradtam ott, hogy vége a nyárnak. Hogy lehet már tél? No de lássuk milyen olvasmányokhoz volt szerencsém az ősszel.

A szeptember olvasás szempontból igencsak termékeny volt. Visszaszorítottam a nézett sorozatok számát, és leginkább csak olvastam, így 11 könyvet nyomtam le a hónapban. Érdekesség, hogy zömében csak angol nyelvű könyveket olvastam, szám szerint 8-at. Négy sorozatot fejeztem be, ami jónak mondható.

Augusztus végén kezdtem bele az Oppositionbe. A Luxen sorozat minden részét ötpontosra értékeltem, és bár ez is tetszett, a felállított alaphelyzethez képest elég komolytalannak és egyszerűnek találtam, így végül nem eufóriában búcsúztattam a szériát. A következő olvasmányom a Graduation Day volt, a The Testing fináléja. Nem használok nagy szavakat, rémes volt, és kész. Ezután az After the End következett, amit nagyon vártam azóta, hogy hallottam róla. Szerencsére nem csalódtam, mert kellemesnek könyveltem el. A Kiss of Deceptiont már kevésbé, viszont egy csodálatos interjú elkészítésére sarkallt a főhőssel, amin a mai napig röhögök, ha elolvasom (tudom, elég egoista dolog, de hát vicces, na). A Fractured már évek óta kinézett darab volt, ami most végül sorra került, mert el akartam kicsit szakadni a YA irodalomtól. Nos, nem ez a könyv fog meggyőzni a felnőtteknek szóló regények szépségeiről, leginkább ilyen Nora Robert-Danielle Steele stílusban mozgott, amit utálok. Egyébként azóta kiderült számomra, hogy ez a könyv megjelenik Összetörve címmel a Gabo kiadó gondozásában. Mindig kicsit furcsán érzem magam, amikor elolvasom x című könyvet, és utána nem sokkal megtudom, hogy amúgy 1-2 hónapon belül jön magyarul.

Ebben a hónapban bővelkedtem mazochista könyvekben. Az említettekhez még hozzácsapódott az Uninvited, amire sok szót nem érdemes vesztegetni, olvassátok el, amit írtam róla. Folytattam és egyben befejeztem Az emlékek őre sorozatot, ami hullámzó minőséget mutatott fel, de a végére szép, kerek lezárást produkált az írónő. Ezután kedvet kaptam ahhoz, hogy visszatérjek kicsit Cora Carmack jó humorú világába, így az egyik novellájába kezdtem bele, a Seeking Herbe, ami pont nem volt vicces. Így jártam.  Befejeztem a The Hybrid Chronicles-trilógiát is: az Echoes of Us kellemes lezárás volt, noha korántsem tökéletes. 

Októberben visszatértek a heti sorozataim, így az olvasások száma is jelentősen megcsappant, mindössze öt könyvön rágtam át magam. Nem is tudom, hogy lehet megfelelően lavírozni, ha az embernek két olyan időigényes (ám kissé haszontalan) hobbija van, mint a film/sorozatnézés és az olvasás. Nem könnyű. A Hosszú álom is jó ideje várós könyv volt már, és egy furcsán tetszetős történetet kaptam, amiben értékeltem a szerelmi szál hiányát. Az Expedíció következett ezután, aminek leginkább az atmoszférája és a misztikussága jött be. Rájöttem, hogy hamarosan jön Az Éhezők Viadala harmadik része a mozikba, és emiatt érik az újraolvasás, úgyhogy ismét elmerültem A kiválasztottban, ami egyébként szerintem a legrosszabb része a trilógiának. Gondolkoztam azon, hogy mivel ketté van szedve a film, félig olvassam-e, de aztán persze nem tudtam, meg nem is akartam abbahagyni. Az Akkor szakítsunkról sok rosszat hallottam, és mivel Leiner Laura előző könyvétől, a Bábeltől sem voltam elragadtatva, meg sem lepődtem attól, amit kaptam. Az októbert A Skorpió Vágtával zártam, ami megdöbbentő volt. Méghozzá azért, mert nem nagyon tetszett, pedig Maggie Stiefvater könyveit imádom. 

November első olvasmánya egy Julie James könyv volt. Nagyon sok pozitív véleményt olvastam az írónőről, hogy milyen jópofa, vicces, könnyed sztorikat tálal a regényeiben. Nos, a Gyakorlat teszi a mesterkedőt című könyvében én ezt nem fedeztem fel. Az ezután következő Hová tűntél, Bernadette? már egy sokkal kellemesebb kikapcsolódás volt, egyszerre fura és érdekes. A Hervadás is már nagyon-nagyon régóta listára tett könyv volt, és bevallom, bár tetszett, de sokkal többet vártam tőle. Ebben a hónapban ismét csurrant egy angol könyv: a Beware the Wild egy átlagos olvasmány volt, aminek creepy hangulata kellemesen borzongatta az idegeimet. Hó végén kedvem támadt derülni egyet, ezért az Anna és a francia csók folytatására vetettem magam. Mindenkinek igaza van abban, hogy a Lola és a szomszéd srác nem ér fel elődjéhez, ugyanakkor voltak bohókás, szórakoztató pillanatai. 

Befejezett sorozatok: Luxen, The Hybrid Chronicles, The Testing, Az emlékek őre

Elkezdett sorozatok: After the End, Expedíció, Hervadás 
Legjobb könyvek: After the End, Echoes of Us, Hosszú álom, Expedíció, A kiválasztott, Hová tűntél, Bernadette?, Hervadás
Legrosszabb könyvek: Graduation Day, Kiss of Deception, Uninvited, Akkor szakítsunk
Legnagyobb csalódás: Opposition, A Skorpió Vágta, Valahol, messze, Seeking Her

Összesen 21 könyvet olvastam az ősszel, ebből 4 sorozatzáró volt, és 3 új sorozat nyitókötete. A 21 könyvből 11-et szeptemberben olvastam, októberben és novemberben csupán 10-et. A 21 könyvből 9 angol nyelvű, ami nagyon jó arány.

Olvass tovább!

Új design

Új designt kapott az oldal, gondolom ez eddig fel sem tűnt senkinek. Még nem tökéletes, ha levetkőzöm a lustaságom, csiszolgatok rajta. Nekem jobban tetszik, mint az előző, letisztultabb és a színei is jobban bejönnek, remélem ezzel nem vagyok egyedül. :) Hamarosan jövök az őszi leltárral.

Olvass tovább!

Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta

Hűvös novemberbe fordult az ősz, lustán süt már a nap, kabátba bújtatom a testem, leheletem meglátszik a levegőben. Eljött a november, a Skorpió Vágta időszaka, egy olyan könyvélmény, amire évek óta várok, hogy belevesszek a világába, és ekkor valami furcsaság történik.

Azt tapasztalom, hogy nem tetszik. Az isten szerelmére, Maggie Stiefvater könyv, és nem tetszik! Eljött a világvége!

Pont jókor került a kezembe A Skorpió Vágta, többé-kevésbé az évnek abban a szakaszában, amikor is a történet játszódik, ez pedig általában egy impulzív kis plusz, ami segít belezuttyanni a könyv atmoszférájába. De ez itt nem történt meg. És nem értem, miért. Vajon rosszkor olvastam? Nem voltam megfelelő hangulatban? Vagy a könyv hibája lenne?

Imádom, ahogy Maggie Stiefvater ír, a kedvenc szerzőim közé sorolom. És az eddig olvasottak alapján nem vártam mást, mint amit korábban felmutatott. Amit a korábban olvasott könyveiben olvastam, az bőven elég volt, hogy szeressem a könyveit. Nem számítottam akciódús, fordulatokban gazdag történetre, csak egy újabb hangulatgazdag regényre, aminek a világában minden érzés, szín, illat megelevenedik, és a bőröm alá mászik. És ez most elmaradt.

Minden évben megrendezik Thisbyn a Skorpió Vágtát, aminek érdekessége, hogy nem hagyományos lovak méretik meg gyorsaságukat egymással, hanem capall uiscék, olyan lovak, amiket a tenger vet ki magából. Húsevő, embergyilkos szörnyetegek ezek, amiket az emberek befognak, mert azt képzelik, uralhatják őket, de a vágtán a halottak számából mindig kiderül, hogy nem olyan egyszerű ez. Ebben az évben Puck mint első női zsoké indul a versenyen a saját lován, amit mindenki póninak néz, és semmi esélye a sokkal nagyobb iramot diktáló tengeri lovakkal szemben. Az ügy már csak azért sem egyszerű, mert Sean Kendrick, a négyszeres győztes is újra vágtázni indul vörös kancájával.

A Skorpió Vágta is tehát egy lassú folyású regény, olyannyira, hogy alig történik benne valami. Ennél még a Shiver és A hollófiúk is sokkal izgalmasabb volt, és szépen dobálta be a hangulati elemeket, amelyek egy olyan légkört teremtettek, amiben öröm volt elmerülni. Itt a tengeri lovak, és maga a lótartás szépségei szerették volna hozni ezt a hatást. Éreztem rajta, nagyon aprólékosan mutatta be a lovakat, a lovakkal kapcsolatos teendőket, és ez valamilyen szinten érdekes volt, de nekem mégis hiányzott az a végtelen kötődés, ami a korábbi könyveket jellemzi. Emiatt viszont történet hiányában nagyon nyögvenyelősen haladtam az olvasással, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képtelen vagyok megszeretni ezt a könyvet, amit tényleg elképesztően vártam már, annyira izgatott a téma. És ez most annyira rossz érzés.

Úgy vélem a hiba a karakterekben rejlik, ők nem tudták átadni nekem az elvártakat. A váltott szemszöget imádom, és a Shiverben remekül működött, de itt körülbelül csak annyi szerepe volt, hogy egy szemszögben még ennél is ásításra fakasztóbb lett volna a történet. Puck Grace-hez és Blue-hoz képest elég jellegtelen karakter volt, hiába olvastam a jellemvonásairól, nekem nem teljesen jött át az, amit az írónő el akart adni. Puck egyszerűen nem volt olyan karakán, sem izgalmas, mint be lett állítva, és innentől kezdve abszolút nem is értem, miért akadt meg rajta Sean Kendrick szeme. Sean viszont már sokkal összetettebb és érdekesebb főhős. Őt kedveltem a csendes, visszahúzódó, magának való természetével, és a gyilkos capall uiscéje iránti szeretete meglágyította a szívemet. Sean gyerekként végignézte, ahogy a tengeri lova megöli az apját. Elárvultként önmagán kívül senkire és semmire nem számíthat, és csak Corr van neki. Ez volt az a pontja a könyvnek, amit jobban ki kellett volna hegyezni, mert átjött egy idő után az érzés, és valahogy sokkal intenzívebben kellett volna belecsempészni a könyvbe. Ellenben Puck helyzete és a lovával való kapcsolata teljesen semleges maradt számomra, a kisöccsét bírtam, és ennyiben ki is merül az érdeklődésem tárgya. Persze teljesen sajnálatos az ő történetük, hogy elveszítették a szüleiket, és teljesen elszegényedve tengődnek, de valahogy mégis olyan távoli volt az egész. 

Azt hiszem, ebben a könyvben a szerelmi szál teljesen mellékes, hiszen egyfelől arról szól, hogy Sean kiáll a lováért, akit szeret. Puck akaratlanul is arra ösztönzi, hogy küzdjön meg az egyetlen olyan dologért a világon, ami sokat jelent számára, és ne adja be a derekát senkinek. Mégis, onnantól kezdtem el élvezni a sztorit, mikor Puck és Sean között tényleg elkezdődött valami, és akkor már nem úgy voltam vele, hogy mikor lesz már vége, hanem még több Suck/Pean pillanatot követeltem. De nem kaptam meg, és ez a hiány sem tett jót a megítélés tekintetében. Sokkal jobb lehetett volna, ha jobban dominál a romantika, mert így tényleg semmi mást nem tudok mondani, csak azt, hogy majdnem elaludtam az első felében a könyvnek.

A témaválasztás az valami hihetetlen jó és egyedi – legalábbis számomra –, én szerintem még nem is hallottam a capall uiscékről, és erre építeni egy sztorit kifejezetten felfrissítő, de lehetett volna izgalmasabb is. A fordulópontok is elég jellegtelenek voltak, a halálesetek nem hatottak meg, nem éreztem azt, hogy most mekkora megdöbbentő változás történt, amitől minden új perspektívába kerül.

Ahhoz képest, hogy a könyv címe A Skorpió Vágta, maga a verseny nem kapott hangsúlyos szerepet a pillanatban, mikor ténylegesen lezajlott. Valahol sejthető volt, hogy a felállított patthelyzetet sikerül egy olyan megoldással lerendezni, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Ugyanakkor mégsem éreztem magamat átverve, ez pont így volt jó. A lezárás megmelengette a szívemet-lelkemet, szavakba nem tudom foglalni, mennyire csodálatos volt. A könyv becsukása után hosszan velem maradt még ez az érzés, és még most is hatalmába kerít, ha visszagondolok rá. Kár, hogy csak a vége csikarta ki belőlem mindezt – az egész könyvnek kellett volna.

A könyv Maggie Stiefvater rajongóknak és lószeretőknek kötelező, az utolsó oldalakért mindenképpen érdemes elolvasni, és ki tudja, akár a többi része is tetszeni fog. Lehet, csak én nem voltam abban a hangulatban, hogy magával ragadjon a történet. 

Értékelés: 3,5/5
Borító: 4/5 

Eredeti cím: The Scorpio Races
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 448
Fordította: Vallató Péter  

Olvass tovább!

A vihar magja

Kár, hogy nem készülnek gyakrabban katasztrófafilmek. Van valami perverz öröm abban, hogy végignézzük, ahogy egy város, egy ország, egy bolygó kipusztul, és hullanak az emberek, mint a legyek. És mégis, ha olyan lebilincselő alkotásokat láthatunk a témában, mint A vihar magja, inkább ne piszkálgassuk a döglött zsánert.

Először is tegyük tisztába a jelzőt. Úgy tűnik, nem egyértelmű. A katasztrófa nem azt jelenti, hogy a film annyira rossz, hogy már katasztrofális. Hanem egy katasztrófa körül összpontosul. És most felgyulladt a fejem felett lebegő képregénybuborékban a lámpa: katasztrofális katasztrófafilm, ez volt a cél? A néző ahelyett, hogy a szereplők sorsával azonosulna, inkább megtapasztalhatja a szenvedést egyazon időben. Ha effajta nézőre való kivetítés volt a cél, akkor csillagos ötös jár a kivitelezésre, mert sikerült létrehozni ezt a tömör gyönyört.

Egészen elgondolkodtató kérdés, hogy mitől függően kapcsol be filmnézés közben a mentális szűrőnk, és mikor nem. Vannak rém buta filmek, amiknél valahogy mégis überelni tudja a látvány, a feszültség, az izgalom a sok hülyeséget, máskor viszont csak a fejemet csapkodom, és a bénábbnál bénább jeleneteket és karaktereket analizálom és szidom, jobb esetben röhögök, mert csak így vagyok képes végignézni.

Hol is kezdjem? Ja, megvan. Tehát főszereplő városkánkban vihar készülődik: szupertornádó van kialakulóban, de viharvadászainkat leszámítva egyetlen meteorológus sem képes mindezt előrejelezni. Mármint értitek, egy bazinagy tornádóról van szó, mégis a ciklonok áramlását a filmben szereplő zsenin kívül senki sem tudja meghatározni. Bár lehet nem kéne meglepődnöm ezen, mert mifelénk úgy működik az időjárás, hogy ha azt állítják, esik az eső, akkor süt a nap és fordítva. Adják vissza a diplomájukat!

De ami még ennél is rosszabb, hogy ez a tornádó egy olyan városban csap le, ahol szellemi fogyatékosok laknak. Már nem emlékszem, mi volt a település neve, de simán átnevezhetnék Retardáltvárosnak. Vannak itten nékünk ostoba Youtube celebjeink, akik szerint a tornádó király, és mindenáron olyan videót akarnak készíteni, amiben látszik a tornádó velük egy képen. Mert a sokmilliós eléréstől híresek lesznek, és csak ezen kattog az agyuk, olyan apróság eszükbe nem jut, hogy felkapja őket a tornádó, és meghalnak. Normális emberek sírva-nyüszítve menekülnek, de ők végigröhögik a filmet, hogy ez mekkora poén. Csak úgy mondom, hogy a velük kapcsolatos poén sem poén, mert annyira idegesítik az embert már a film elején előrevetítve az ostobaságukat, hogy azért imádkozik, pusztuljanak minél előbb.

Aztán a tornádónk az itten egy nesztelenül lopakodó kísértettornádó, mert senki sem veszi észre, ha elkezd szakadni az eső, vagy megrebbennek a fák levelei a széltől, mindenkinek csak akkor tűnik fel a tornádó, mikor kettő méterre van előttük. Én a helyükben már rég kirúgattam volna a város orvosát, hogy elfelejtett mindenkinek szemüveget felírni a távollátására. A végzős ballagáson elkezd esni az eső, erre a reakció: akkor gyorsan zavarjuk le az ünnepséget. Kit érdekel, hogy vihar van! Akkor kezdenek el bevonulni az iskolaépületbe, mikor már úgy szakad, mintha dézsából öntenék, és az orkán erejű szél kitépi a kezükből az érettségi bizonyítványt (ezért érdemes volt gürizni négy éven át). Ezt persze nem mutatják, csak én mondom, de ha repültek a sapkák, repültek a papírok is. Aztán mikor leesik nekik, hogy hoppá, tornádó szemelte ki az iskolát, akkor nem ám lemennének az alagsorba vagy valami, megállnak a folyosón, és a szekrényeknek támaszkodnak, legalább jól fejbe tudja őket vágni a leszakadó ajtó. Persze a tornádó pont azon a folyosón csap le, ahol álldogálnak, és amikor elpályázik, az igazgatóhelyettes naivan megkérdi: van sérült? Végül is csak kirepültek onnan a diákok meg leszakadt a fél tető, de biztosan mindenki sértetlenül átvészelte. Aztán a film folyamán valaki egyszer csak kitalálja, hogy a már félig letarolt iskola, aminek alagsora még mindig nincs (de ki tudja, lehet ám, hogy van, csak hülyék oda lemenni), a legbiztonságosabb, tereljenek oda mindenkit. Csodálkoztam, hogy nem a szabadtéri piacra gondoltak, majdnem ugyanannyi érv szól biztonsági szempontból amellett.

Az ügyeletes idegesítő tinifiú elmegy a neki tetsző csajszival egy gyárba forgatni, és a csaj halál komolyan nem érti milyen zajt hall két másodperccel azelőtt, hogy lecsap a tornádó. Ha lett volna a karaktereknek eszük (úristen, mit beszélek itt hülyeségeket, eszük?!), hívták volna a Winchester fivéreket, hogy rendezzék le a szellemtornádót, és akkor legalább lett volna valami jó is ebben a filmben. Térerő az persze akkor nincs, mikor figyelmeztetni kell apuka lázadó szeme fényét, hogy tűzzön el biztonságos helyre. Később viszont, mikor a tornádó lakónegyedeket döngölt a földbe, a térerő valami varázslatos módon visszatér, biztosan feltámadtak hamvaikból a telefontornyok.

Okos dokumentaristánk úgy gondolja, hogy egy földbe akasztott autót nem tud felkapni a szél, mikor egész épületeket ragad magával. Ők biztosan ismerik e különleges fizika törvényeit, mert a tornádó ellebegteti a több tonnás repülőket az égbe (legalább spórolnak egy csomó kerozint, örülhetnek a zöldek!), ellenben a kereszthuzatban megbújó embereket nem passzírozza a betonhoz, és nem is röpteti ki sok G erővel. Lehet, ez egy kedves kísértettornádó? Casper tesója?

A film legfontosabb tanítása: mindig a felvétel az első. Jól példázza ezt a roggyant Youtube sztárok esete, de itt van még pluszban a készülő dokumentumfilm egyik operatőre. Hiszen nyilvánvaló, hogy a kamera fontosabb, mint az életünk, ezért amikor beszippantja a felgyulladt tornádó (nem túlzás ez egy kicsit?) a kamerát, vessük utána magunkat, hátha beszippant minket is. De legalább hősi halált haltunk a felvételért, amit nem mentettünk meg!

Maga a történetmesélés szubjektíven történik, a karakterek kameráinak lencséjén keresztül. Ezt az operatőri megoldást én személy szerint utálom, olyan élvezhetetlen házimozivá teszi az egészet, bár ebben szerencsére nincsenek idegtépő rángatások, mint mondjuk a Cloverfieldben.

A sztori minőségéhez képest a látvány egészen rendben van. Nyilván nem csúcsminőségű a CGI, de nem is az a nézhetetlen gagyi ZS-kategóriás filmekre jellemző fajta. Konkrétan a pusztítás volt az egyetlen értékelhető ebben a kreációban.

Én ezt a gyöngyszemet nem ajánlom senkinek, maximum a vihar szerelmeseinek, akik vannak olyan erősek lelkileg, hogy nem hajszolja öngyilkosságba őket ez a rettenet.

Értékelés: 1/5

Eredeti cím: Into the Storm

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 89 perc

Olvass tovább!