Hamarosan megjelenik a Maxim kiadó
gondozásában John Corey Whaley legújabb regénye Nagyon logikátlan barátság címmel. A könyvet még a nyáron olvastam, a témája
azonnal felkeltette az érdeklődésem.
A 16 éves
Solomon szorongásos zavarban szenved, pánikbeteg és agorafóbiás, három éve ki
sem tette a lábát az otthonából. Lisa mindenáron be akar jutni a választott
egyetemére, hogy pszichológiát tanulhasson. Kitalálja, hogy meggyógyítja
Solomont, és az erről készült dokumentációval pályázik. A fiúját, Clarkot is
belerángatja a hadműveletbe, és végül mindhárman jó barátok lesznek. De ahogy
az idő múlásával Sol és Clark egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Lisa elkezdi
megkérdőjelezni a saját kapcsolatát Clarkkal, és az erkölcs kérdése is
fenyegetően merül fel.
A Highly Illogical Behavior kellemes
kikapcsolódást nyújt, jó a hangulata, az olvasót beszippantják a lapok,
rövidsége miatt gyorsan olvasható. Az írónak van egyfajta kellemes stílusa, amitől
a karakterek megelevenednek, a beszélgetéseiket élvezet olvasni. E/3-ban két
nézőpontból követhetjük végig a történéseket: Lisáéból és Solomonéból.
Lisát
egyáltalán nem kedveltem. Az a fajta ambiciózus embertípus, aki a céljai
elérése érdekében mindenen és mindenkin átgázol, és egy pillanatra sem fordul
meg a fejében, mennyire helytelen, amit tesz. Solt az orránál fogva vezeti, a
barátjának tetteti magát, és az nem mentség, hogy a színjáték egy idő után valódi
barátsággá alakul. Mondhatjuk úgy is, hogy Lisa az egész társadalmat testesíti
meg egy személyben, azokat, akik nem tudják, és igazából nem is akarják
megérteni az agorafóbiát és a vele járó szorongást. Szerintük minden csak az
akaraton múlik, és aki nem tud az elvárásoknak megfelelően viselkedni, az
gyenge.
Sol egy aranyos, kedvelhető srác. Ami a
legjobb, hogy kocka, imádja a Star Treket, és bár nem hagyja el a házat, nem
érzi úgy, hogy valami mélységesen hiányzik az életéből.
Ezt
furcsának találtam. Persze nem minden ember egyforma, de azért lássuk be, ha
valaki három éve képtelen elhagyni a házat, akkor óhatatlanul is felmerülnek
bizonyos gondolatok. Hogy mások milyen életet élnek, és ezzel szemben Sol
milyen életet él. Hogy lemarad olyan dolgokról, amik a tinédzserlét elengedhetetlen,
örömteli velejárói. Az otthon menedéke biztonságérzetet nyújt, a kinti világban
csak rossz érné. Így ha elkerüli a negatív tapasztalatokat, akkor minden
rendben lesz – egyfajta önjutalmazás ez, ami állandósítja a problémát. Mégis hihetetlennek
tartom, hogy az agorafóbiája, a szorongása és a pánikrohamai összessége nem
vezetett depresszióhoz, hanem Sol egy életvidám srác maradt. Ugyanezen okból
furcsa, hogy nulla szociális élettel ilyen könnyen beengedi Lisát és Clarkot az
életébe. Egyáltalán nem is gátlásos ilyen téren. Akkor meg mégis miért nem meri
elhagyni a házat?
Whaley
annyira a jelenre koncentrált, hogy nem is törődött a magyarázattal. Sosem
derül ki, hogy mi a betegség katalizátora. Talán lehetne az, hogy Solomon meleg,
és emiatt nem bír megmaradni emberek között, mert fél, mit gondolnak róla. De
ha ez így lenne, nem vállalná fel nyíltan a családja és az újdonsült barátai
előtt. Hiányoltam a kiváltó okokat.
Jó pont,
hogy Whaley nem próbálta meg nevetségesen idealizálni az agorafóbia és a
pánikbetegség problémáját. Általában a hasonló könyvekben, ha jön az első
szerelem vagy a főszereplő találkozik valakivel, aki óriási benyomást gyakorol
rá, a mentális betegsége egy szempillantás alatt felszívódik. De ez a
valóságban nincs így. És ebben a történetben sem. Sol nem gyógyul meg csak
azért, mert barátai lettek. Whaley valóságosan ábrázolja a pánikrohamok
nyomasztó eluralkodását, és a házból kilépés miatti félelmet. Kívülről
nevetségesnek tűnhet ez a viselkedés, de a történet Sol karaktere révén segít
jobban megérteni, hogy milyen érzés lehet azoknak, akik ebben a betegségben
szenvednek. Gondolhatnánk, hogy a könyv végére előrelépés történik Sol
„ügyében”, de mivel ebbe évek munkáját kell feccölni, ez nem történik meg, és
emiatt elveszik a könyv üzenete.
De ez
valószínűleg tudatosan van így, specifikus céllal, hogy se előzmény, se
végkimenetel, és ez egyediséget kölcsönöz a regénynek. Akit ez nem zavar
különösebben, annak nem lesz hiányérzete.
A szülők
miatt méltatlankodva csóváltam a fejem. Struccpolitikát folytatnak, Sol betegségét
kezeletlenül hagyják. A fiú nem szed gyógyszert, nem jár pszichoterápiára, nem
sportol, nem csinál semmit annak érdekében, hogy gyógyuljon. Élik a saját kis
életüket, randizni járnak, amikor a gyerekük három éve a négy fal között
rekedt, mindennap meg kell küzdenie a rohamaival, és ignorálják, hogy a
pánikrohamok milyen egészségügyi károsodást okozhatnak Solban. (Bár a tünetei valódi
szervi kárral nem járnak, csak borzasztó érzésként éli meg, ám hosszútávon a
testre gyakorolt folyamatos stressz már igen.) A történetben viszont jófejnek
vannak feltüntetve, akik lazán fogadják, ahogy a fiúk coming outol nekik.
Olvastam egy interjút Whaley-vel, amiben azt mesélte, hogy direkt írt normális
szülőket Solnak, mert a legtöbb YA regényben a szülők defektesek vagy csak kellékek. Bevallom,
ezen megdöbbentem, mert mondhatjuk azt, hogy milyen jó, hogy tiszteletben
tartják Sol arra vonatkozó igényét, hogy ne kelljen szenvednie a kinti
világban, de az előbb említett okok miatt bátran kijelenthetjük, hogy ez felelősségteljes
szülőnél nem így működik.
Kapunk még
egy furcsa szerelmi háromszöget is. Ez igazából nem definiálható klasszikus
idegőrlős háromszögnek, szerencsére a könyv inkább a barátságra helyezi a
hangsúlyt, semmint a romantikára, úgyhogy ez senkit se ijesszen meg. A Sol és
Clarke közötti interakciók jópofák és szórakoztatóak, Lisa vergődése pedig
már-már komikumba hajlik.
Összességében
ez egy korrekt regény, ami betekintést enged bizonyos mentális betegségekbe, és
mindezt jó stílusban teszi. A néhol hiteltelen ábrázolások, mint Sol
személyisége vagy a szülők viselkedése viszont annyira zavart, hogy nem lett
kedvenc.
Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Dial Books
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
256
