TOP 10: 2016 legjobb sorozatai

Döbbenten konstatáltam, hogy idén nem daráltam nem friss sorozatokat, csak az Everwoodot, az meg pont nem került fel a listára. (Pedig az első évad olyan kis feelgood volt. De utána!) Úgyhogy az eddigiektől eltérően csak idei szériák közül válogattam.

Mint láthatjátok, olyan eddig betonbiztos sorozatok pottyantak ki a Top 10-ből, mint a Supernatural vagy a Flash. Előbbi csak szimplán unalmas, utóbbi pedig katasztrófa.

10. Timeless

Amikor elkezdtem nézni a Timeless-t, olyan meh érzésem volt. Nem éreztem benne semmit, pedig sok pozitív véleményt olvastam a pilot kapcsán, és zavart, hogy a szereplők között semmi kémia nincs. Folytattam. Egyik rész jött a másik után. Klikk. Valahogy úgy lettem vele, hogy nem mondanám, hogy tetszik, de elszórakoztat. A koncepció (IDŐUTAZÁS, IMÁDLAK!) messze jobb, mint a kivitelezés, mégis valamilyen általam sem ismert okból elnézegetem hétről hétre.

9. Outlander

Az első évad sokkal jobb volt. A folytatás is jól kezdett, és valójában a keret az, ami telitalálat volt, az évadnyitó és –záró egy szempillantás alatt eltelt. A köztes epizódok akkor kezdtek el működni, mikor Jamie-ék visszatértek hű közegükbe, Skóciába, a francia udvarban játszódó részek néha untattak. De az atmoszféra továbbra is működik, a karakterek nagyon jók.

8. Supergirl

A CW-re költözés olyan változásokat hozott, amik keserű ízt hagytak a számban. Egyrészt kinyilatkoztatták a csatornaváltás után, hogy Calista Flockhart nem száll ki a sorozatból. Dehogynem! Az, hogy alig szerepel (eddig az első két részben tűnt fel, amikor is szépen kivezették a karakterét), az szinte olyan, mintha kiszállt volna. És Cat alapköve volt ennek a sorozatnak, az ő és Kara interakciói számítottak a legjobb jeleneteknek. És ez baromira hiányzik. Az sem tetszik, hogy Winn átköltözött a szerkesztőségből, és most már a DEO IT-se, aka Felicity Smoak férfi kiadása. A Kara-James szerelmi szálat egyik részről a másikra elég bénán rendezték le, de emiatt nem panaszkodom, mert zéró volt közöttük a kémia. De James-t továbbra is erőltetik. Minek? Mindenki utálja, írják ki, és okozzanak örömet a nézőknek! Nem, szuperhőst kellett belőle csinálni, csak hogy kezdjenek vele valamit, de atyaég, olyan röhejes szerencsétlen! Aztán a leszbikus szerelmi dráma, amitől a hajamat téptem. Adott egy eddig full hetero karakter, és most kitalálták, hogy leszbikus, és ezen ment a hiszti hat részen át. Ez most minek kellett így eljátszani egy képregényes sorozatban? 1, Ez nem a One Tree Hill/Parenthood/Melrose Place, amibe simán beleillik. 2, Ha eleve így építették volna fel a karaktert, és az első évadban kezdik ezt a magánéleti szálat, úgy még valamennyire oké.

Na jó, lényegében semmi sem tetszik, haha.

De hogy egy pozitívumot is mondjak: Chris Wood. Végre behoztak egy jópofa karaktert, aki harmonizál Karával. És olyan jó ránézni, nem? *sóhajtozik* Kara pedig továbbra is annyira cuki, hogy igen, még mindig miatta nézem. A következő bűvös számú 3. évadban Berlantiék úgyis picsogó rinyagéppé változtatják a tendenciát tekintve.

7. Person of Interest

Az utolsó évad nem tudott felnőni az elődjéhez, olyan nagyot markoltak, hogy azt lehetetlen volt úgy megvalósítani, hogy kielégítő legyen, de ez így is tetszett.

6. Daredevil

Továbbra is az egyik legminőségibb Marvel sorozatról beszélünk. Az egyetlen baja az volt, hogy nem kellett volna a Punisher szálat vegyíteni az Elektra szállal, a kettő túl sok volt egyszerre. Így hát szerintem erősen kezdett, de a végére esett valamennyit a minősége.

5. Jane The Virgin

A Jane The Virgin abból a szempontból unalmassá vált, hogy megragadt egy szinten, ami nem baj, sőt! Igazán figyelemreméltó, hogy továbbra is képesek ugyanazt hozni, amit az elmúlt két évben. Még mindig vannak olyan epizódok, amiket sírva röhögök végig. Szeretem!

4. Lethal Weapon

Ha valaki azt mondja nekem tavaly, hogy ez lesz az egyik kedvenc sorozatom, jól körberöhögöm. A filmeket imádom, ezerszer láttam őket, lévén egy évjárat vagyunk, azokon nőttem fel. Úgy gondoltam, újabb bőrlehúzás a jól bejáratott címről. Tévedtem. Persze nem lehet ugyanolyan, mint a filmek, de hozza azt a hangulatot, és a dinamika remekül működik a főszereplő páros között. Damon Wayanst szoknom kellett (főleg, amilyen nyávogós hangja van), de Clayne Crawford valami hihetetlen jól hozza Riggst. Nem melgibsonosan, hanem máshogy, de ez pont így máshogy jó. (Csak az a rettenetes bajusz!) A családi pillanatok is erősek, és az egész úgy kompletten szórakoztatón van összerakva. A Forever készítője tud valamit?

3. Lucifer

Tavaly is szerettem a Lucifert, de idén egyenesen imádom. Ez a heti szitkomom, olyan jól röhögcsélek minden epizód közben. Az is tetszik, ahogy a romantikus szálat építik, bár azt sajnálom, hogy ilyen hamar elkezdték, nagyon átjön a kémia a szereplők között, azok a félpillantások és önkéntelen megnyilvánulások – szeretem az ilyesmit.

2. Limitless

Erről már áradoztam párszor, mennyire imádtam, így hát csak röviden: imádom! Miért kaszálták el, MIÉÉÉRT?

1. Stranger Things

Ez nálam nem csak a nyár, hanem az év sorozata is. Hihetetlen atmoszférikusan hozza a 80-as éveket, és a zene! Még most is beleborzongok. Igaz, hogy totál Super 8 koppintás, de ez sem érdekelt, mert azt utáltam a kreatívnak titulált aka trehány operatőri munka miatt. Az egyetlen negatívum Winona Ryder ripacskodása volt.

Legnagyobb csalódás:

The Flash

Tavaly ilyenkor a 2. kedvenc sorozatom volt. Aztán hanyatlani kezdett, és a folyamat azóta is tart. Mindig felemlegettem, hogy az Arrow a 3. évadban romlott el, és remélem, nem ugyanez lesz. Hát az lett. Én nem értem Berlantiék miért nem látják a problémát. Először is, miért duzzasztják fel a csapatot? Miért kell mindenkinek szuperhősnek lenni? Miért kell ennyi szereplőt mozgatni? Másodszor, miért hiszik, hogy az emberek vevők erre a sok sírás-rívásra? Értem, hogy a CW női csatorna, de bakker, én is nő vagyok, és követelem vissza azt a szórakoztató geek sorozatot, ami a Flash volt! Nem rinyáló Barryt akarok, aki rosszabb, mint egy menstruáló nő! A kémia Barry és Iris között továbbra is mínusz tartományban cammog, abszolút nem látszik a sorozatban, hogy ők egy pár. Én úgy szeretem, mikor mutatják, ahogy alakul a dolog a két főszereplő között (ha már képregényes, akkor remek példa Lois és Clark a Smallville 8-9. évadában), de ez valami katasztrófa. Szerintem a sorozattörténelemben ennél rosszabb szerelmi páros összejövését és fennállását életemben nem láttam. Az új főellenség gagyi, Draco Malfoy remek karakter, de hát „meglepő módon” az, aki, és az Irismegfog halni dráma, utána vagy előtte meg majd anemlehetünkegyüttdráma… nem bírom én ezt idegekkel. A négyes hármas crossover? Á, hagyjuk, borzasztó volt, egy sorozatban is sokan vannak, szimpla logika, hogy az összeterelt nyáj még borzasztóbb lesz, egyedül a Kara-Barry, Kara-Oliver, Oliver-Barry pillanatok voltak értékelhetőek, a történetszál pedig fillerekkel volt teli. Ja és sírva röhögtem azon, hogy az Arrow-ban annak idején a realisztikusságát szerettem, most meg lazán sétafikáltak egy űrhajó közepén.
Érik bennem a kasza gondolata. Egyébként akkor a Supergirl is élvezhetetlen szar lesz a 3. évadban?

Kihagyott ziccer:

Gilmore Girls: A Year in the Life

Nagyon megörültem, hogy visszahozzák a Gilmore lányokat, pedig az utolsó 1,5 évadot azóta sem láttam. Engem ott veszített el a sorozat, mikor behozták Aprilt (ezt miért kellett, de tényleg?), aztán Lorelai és Christopher (hogy fluimucilos Ábelt idézzem: miééééért?). Szóval eredeti készítő, négy egészestés film évszakos tematikával, jól hangzik, gondoltam én. És erősen startolt. A netflixes stílus miatt elveszítette a megszokott Gilmore stílust, furcsán hatott a filmszerű fényképezés, a kitartott snittek, és hiányoltam a zenét, de tetszett. Folyamatosan szállingóztak az ismerős arcok, és hatalmába kerített a nosztalgia. Aztán eljött a pillanat, ahol túltolták a dolgot, és már úgy éreztem, hogy őt is előcibálják meg őt is, hogy képernyőn legyen, pedig semmi sem indokolja, de hahó, nosztalgiát akarunk teremteni, akkor kell! Nagy csalódás volt Rory, akire rá sem ismertem, mi volt ez a visszatérő poén a pasijával, hogy mindig elfeledkezik róla, meg arról is, hogy szakítani akar vele két éven át? Közben meg Logannel csalja? Reméltem, hogy lesz párja ennek a négy résznek a végére, sőt, titkon abban bíztam, hogy végre összejön Jess-szel (az a két évad a kedvencem, amikor egymást kerülgették/együtt jártak), de nem. Kaptunk egy banális lezárást, aminek annyira, de annyira semmi értelme nem volt. Lorelai szálán is voltak érdekes dolgok, de az ő története kapott egy szép ívet, és Emily útja is tetszett.

Olvass tovább!

TOP 3: 2016 legjobb animéi

Úgy látszik, hogy a nyár lesz az az időszak, amikor jut némi időm arra, hogy animéket nézzek, a sorozatos szezonba eddig még nem sikerült beillesztenem. Legnagyobb bánatomra idén nem sokat láttam, pedig itt gyülekeznek a gépemen, és még a tavalyi Nr. 1. Noragami folytatásáig sem jutottam el, a Death Note-ról már nem is beszélve, már évek óta nyavalygok, hogy újranézem…

Hogy mik tetszettek a legjobban? Lássuk. Nem lesz egy nagy lista. Megvolt tavalyi két kedvenc második szezonja is, de egyik sem teljesített túl jól, ezért nem kerültek fel.

3. Seraph of the End

Őszinte leszek, ezt azért raktam ide, hogy meglegyen a Top3, mert a Seraph of the End nem egy jó anime. Borzasztó klisés, és a végére már agyamra ment, hogy a főszereplő csávó, Yuui minden részben 5 percen át hajtogatta, mennyire fontos a család (komolyan, minden nyamvadt részben). De ez nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam jól közben, mert mégis van ebben az animében valami, ami megfogott, és még ott vannak az olyan apróságok, mint Yuui csodaszép zöld szeme, és angol szinkronhangja, aki zene füleimnek.

2. Terror in Resonance

Tetszett, ahogy kibontakozott a történet. Kezdetben két terrorista srácot látunk, akik ok nélkül robbantgatnak, aztán kiderül, hogy valójában senki életére nem akarnak törni, és az okuk is megvan. Részről részre tárultak fel a rétegek, és a vége döbbenet. Nagyon erős élmény!

1. Psycho Pass

Az abszolút kedvencem az összes anime közül, amit valaha láttam. Maga az alapötlet hihetetlen izgalmas: az emberekről előre meghatározható, mennyire hajlamosak az erőszakra, és már azelőtt eliminálják őket, hogy cselekedhetnének. Először azt hittem, hogy olyan lesz, mint a Különvélemény, de egészen más, és ahogy feltárul, valójában milyen is a rendszer, mely meghatározza, ki deviáns és ki nem, az megrendítő. A férfi főszereplő karakteres, és nagyon élveztem a gondolatmenetét, ahogy a különböző ügyeket levezette. A második évad már nem tudta megütni a mércét, bár a maga módján az sem rossz, viszont nagy szívfájdalmam volt, hogy az említett szereplőt egyszerűen parkolópályára tették, pedig ő volt az esszenciája az egésznek. Van egy mozifilm is, amit beterveztem, de persze azóta se jutottam el odáig.

Olvass tovább!

Fanborítóm #1

Új rovatféleség indul a blogon. Az olvasás mellett másik nagy szenvedélyem a Photoshop, így jött az ötlet, hogy ötvözzem a kettőt. A jövőben kedvtől, ihlettől, időtől függően különböző regényekhez tervezgetek borítókat, és veszem a bátorságot, hogy a nyilvánosság elé tárjam őket.

Hogyan működik ez?

Nincsenek szabályok. Simán meglehet, hogy egy létező koncepció újragondolása lesz a végtermék, de az is lehet, hogy ha olvastam a könyvet, teljesen másból indulok ki. Csak a képzelet szabhat határt. Abban a szellemiségben teszem egymás mellé az eredeti és a fanborítót, hogy nem hasonlítgatom őket, nem jelenti azt, hogy az eredetit rondának tartom, és egoista volnék, aki úgy képzeli, jobbat is tud. Mióta grafikával foglalkozom, elég sok mindent megtanultam, de leginkább azt, hogy a szépség szubjektív: hiába dolgozom valamin órákon át, míg valamennyire elégedett leszek, ha a másiknak az amatőr, ötperces Paintban készített alkotás tetszik. 

A címek magyarosítására egyelőre nem vállalkozom, sosem tudtam semminek értelmes címet adni (de tényleg!). Random guglizott, ki tudja, milyen forrásból származó képek helyett stock fotókat használtam, ebből kifolyólag fityeg a vízjel mindenhol.

Első körben Richelle Mead könyvéhez ps-eltem saját borítót. A véleményemet a történetről itt olvashatjátok.

Ilyen az eredeti borító:

Ilyet terveztem én:

Olvass tovább!

Supernatural – 12×08: Ünnepi pihenő

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Kezd körvonalazódni egyfajta sorminta, amiben az eredeti öt évad nem játszik: két gyengébb szezon után érkezik egy jó, tehát most léptünk be a harmadik ilyen ciklusba. Ugye nem ezt a színvonalat kell nézni újabb két évig?

Nem látom, hogy merre halad ez a sztori. Komolyan, az évad eddig olyan, mintha maguk az írók se lennének képben, mit is akarnak kihozni ebből, és menet közben várják, hogy megjöjjön az ihlet. Lenne itt két szál – az Egyetemesek és Lucifer –, de egyiket sem használják, csak lógnak a levegőben.
Az Egyetemesekről annyit tudunk, hogy az egyik tag a tesók nyomában koslat, befejezi a piszkos munkát, ha ők nem, Lucifer meg egyik testből ugrál a másikba. Az újonnan formálódott Castiel-Crowley duó igyekszik felkutatni a bukott angyalt, és ha úgy adódik, Sam és Dean is beszáll a buliba, amikor éppen foglalkozni kéne a főszállal, hogy emlékezzünk, olyan is van.

A legérthetetlenebb viszont, hogy Mary-t is parkolópályára tették – akkor mi értelme volt őt visszahozni? Azt hittem, felrázza az eddigi dinamikát a jelenléte, hoz egy kis vérfrissítést, erre semmi. Ne már, hogy tényleg csak azért kell, hogy évad végén megöljék, ezzel új táptalajt szolgáltatva a srácok motivációjának.

Lucifer szó szerint alkotott a téli szünet előtt, erről bővebben a tovább mögött.

Olvass tovább!

Lucifer – 2×10: Chloe titka

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Amikor őszi műsorrendbe került a Lucifer, aggódni kezdtem. Midseasonben remekül megállta a helyét, de kibővített epizódszámmal félő volt, hogy hullámzani kezd a minőség. Jelentem, ez nem történt meg – igaz, a félévad-záróig még hátra van 3 rész.

Az első évadban is ennyire sziporkázott a sorozat? Mert most annyi benne a muníció poénfronton, hogy el is felejtem, hogy nem komédiát, hanem nyomozós sorozatot nézek. Sőt, nem is érdekelnek az ügyek, szinte nem is figyelek a megoldásukra, a karakterek viszik a pálmát, és okozzák az örömteli perceket.
Mindig sikerül megtalálni azt a határt, amikor még nem száll el teljesen a humor, és még az olyan dolgok is mosolyfakasztóak, mint amikor Lucifer kitalálta, hogy olyan lesz, mint Detective Douche.

Tom Ellis kisajátítja magának a képernyőt, és minden megszólalása derültséget okoz, de a kiválóan megválasztott főszereplőn kívül a mellékszereplők is nagyban hozzájárulnak, hogy hétről hétre várjam a részeket. Ella színt hozott a csapatba, az öreg motorosok közül pedig a démon Maze-t és a pszichológus Lindát emelném ki, és persze azért is jár a pacsi, hogy a gyerekszereplő irtó aranyos – sajnálom, hogy Trixie mostanában kevés játékidőt kap.

Spoileresen a tovább mögött folytatom.

Olvass tovább!

Christmas Book Tag

Ha nem tudtátok, akkor most jól felvilágosítalak titeket: karácsony van! Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy kellemes ünnepeket, sok könyvet és finom kaját kívánjak! A Curiouser and Curiouser blogon találtam ezt a book taget, ha van kedvetek, töltsétek ki ti is! (Huh, mennyi felkiáltójel!)

 

Merry Christmas Everyone

Egy könyv, ami karácsonykor játszódik

Idén rákattantam Rowellre, és ezt a könyvét is olvasni akartam. Mikor kiderült, hogy karácsonykor játszódik, úgy döntöttem, izgalmasabb lesz, ha karácsonykor veszem elő, értelemszerűen most van folyamatban.

O Christmas Tree

Egy könyv, aminek piros és zöld a borítója

Jingle Bells

Egy dal, ami bárcsak könyv lenne

Ez egy furcsa pont, szóval idebiggyesztek egy baromi jó számot, ami sci-fis.

Saviour’s Day

Egy könyv vallásos főhőssel

Csak ez jut eszembe:  

Rudolph The Red-Nosed Reindeer

Egy állat, ami segítőtárs

Naná, hogy Oberon, hiszen Atticus vele való kapcsolata a legjobb része a könyvnek.

Baby, It’s Cold Outside

Egy könyv télies helyszínnel

Ebben annyira szerettem, mikor éjjel hóembert építettek.

We Three Kings

Egy királyi karakter/Egy könyv, ami királyi udvarban játszódik

Amikor olvastam, tetszett a könyv, azóta rájöttem, hogy totál Vörös lázadás copy az egész, ami meg Az Éhezők viadalát koppintja…

Mary’s Boy Child

Egy könyv gyerek főszereplővel

Igen, ez egy csodálatos, könnyfakasztó könyv, kicsiknek, nagyoknak egyaránt.

Last Christmas

Egy könyv, ami összetörte a szíved

Hm, nem gyakran esik meg ilyesmi. Legutóbb érzelmileg ez viselt meg nagyon:

Silent Night

Egy könyv, amit nagyon untál

Friss élmény, olyan vontatott és jellegtelen volt.

Have Yourself a Merry Little Christmas

Egy könyv, ami szuper karácsonyi film lenne

Lain Taylor novellája ebből a gyűjteményből:

All I Want For Christmas is You

Egy könyv, amit karácsonyra szeretnél

Úgysem kapok karácsonyra könyvet, úgyhogy mindegy mit szeretnék, de mostanában ezt a könyvet szeretném nagyon a polcomra:

Olvass tovább!

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nemrég jelentette meg az Agave Ania Ahlborn művét. Szép a borító, így kezdődött sekélyes kapcsolatom a könyvvel. Aztán beleolvastam, és innentől már történelem.  

Fülszöveg: Az ​​Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.

A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.

A Vértestvérek nyitánya tényleg olyan, ami megragad, és nem ereszt. Kikerekedett szemmel olvastam a megdöbbentő első fejezeteket, amit aztán makacs grimaszolás követett végig. Még azt is megkérdezték itthon, miért vágok ilyen képet. Valahogy így nézhettem ki olvasás közben:

Brutális ez a könyv. Végig döbbentem olvastam az eseményeket, és próbáltam megérteni a szereplőket. Miért gyilkolják meg a lányokat? Miért kell ebben a vállalkozásban mindenkinek részt venni? Elborzadva olvastam a leírásokat és a metódust, ahogy egymás között felosztják a munkát. Amikor kiderült, hogy nem pusztán a szórakozás öröméért teszik, amit tesznek, na ott felfordult a gyomrom, és később, a leleplezésnél még egyszer. Vannak kiakasztó, beteg részek. Kiderül, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, és az elszenvedett sérelmeket így vezetik le, de akkor is, hogy lehet ilyen elfajzott egy család, és benne mindenki?

Még a főhős, Michael is az, hiába képvisel egyfajta ártatlanságot azzal, hogy az áldozati bárány képében tetszeleg. Zokszó nélkül teszi azt, amit a szülei és a testvére, Reb mondanak, sosem kérdőjelezi meg a gyilkosságokat, és azt, hogy neki kell eltakarítania a holttesteket. Már beletörődött abba, hogy az élete erről szól. Annyira eltorzult a családképe, hogy Reb vele szembeni rettenetes viselkedését normálisnak, barátinak és testvérinek tartja. Ó, ha tudná! És a regény első felében még mi sem tudjuk…

Az erős felütés után egy picit leült a regény, amikor Alice és Lucy bejött a képbe. De nem zavart a lassabb tempó, kellett az idő, hogy feldolgozzam az érzelmeimet, melyek végig magas lángon égtek. Szerettem és gyűlöltem a könyv atmoszféráját, ezt az undorkeltő, nyomasztó, kilátástalan közeget, amit a szerző aprólékosan felfestett, és a kettősséget, amit Michael karaktere képviselt. Egyszerre vetettem és szántam a fiút. Tudja, hogy rossz, amit tesznek, de nem mer, nem tud és nem is akar tenni ellene, hiszen egész életében ez vette körül, és a családján kívül nincs semmije és senkije – ez jutott neki, ezzel elégszik meg, különben csak a magány maradna.

Amikor Alice megjelenik, felvillan a remény, hogy talán Michael elmehetne. De ott van a nővére, Misty Dawn; Michael kötelessége, hogy vigyázzon a lányra, nehogy Mama áldozatául essék. És ha el is menne, hogyan törölhetné el a múltját? Hogyan élhetne normális életet? Hiszen nem is ismeri a világot, számára a ház és az erdő a világ. A kapcsolata Alice-szel talán kissé instant vonzódás szagú, de nincs kimondott romantika, az nem illene ebbe a véres, baljós történetbe, viszont az összképhez szükségeltetik.

Reb egy szociopata állat, akiről nem is sejtjük, milyen grandiózus tervet visz véghez, és bár bizonyos része kitalálható volt, a végső megoldást nem sejtettem, és totál kiakasztott. Úgy tátogtam, mint egy hal. A vége gyomorszájon vágott, még most sem akarom elhinni, hogy így kellett ezt befejezni, hogy így kell vezekelni.

És tudjátok, mi nyűgöz le a legjobban? Hogy ezt a sokkoló regényt egy nő írta. Abszolút nem látszik rajta, és ezért elismerésem a szerzőnek. Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, aki el akar szörnyedni, és minden vágya, hogy végig grimaszolhassa a könyvet, mint én – garantált, hogy a Vértestvérek nem hagy majd hidegen. 

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Brother

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256

Fordította: Beke Zsolt

Olvass tovább!

Stephanie Kuehn: The Smaller Evil

Most már hivatalos: Stephanie Kuehn is csatlakozott a kedvenc íróim táborába. Annyira egyedi a stílusa, a hangja, és annyira zavarosak a könyvei, hogy azt csak imádni lehet. De ezzel együtt jár az, hogy sokaknak nem fog bejönni.

Arman szorongással küzd, és utálja önmagát. Találkozik Beau-val, aki szerint a fiú különleges, így köt ki egy létesítményben, ahol az emberek a boldogságot keresik. Az első napján rögtön letámadja a szakács, és szexuális kapcsolatba bonyolódnak; az egész hely, az emberek furák. Arman úgy érzi, hogy itt is kilóg a sorból, ezért elhatározza, hogy lelép, és a drogos apjától lenyúlt pénzzel új életet kezd valahol. De olyan eseménynek lesz szemtanúja, ami miatt visszatér a létesítménybe, és eluralkodik rajta a zavarodottság. Igaz volt, amit látott vagy csak képzelte? Teljesen őrült vagy egy összeesküvés részese?

A The Smaller Evil a harmadik könyvem a szerzőtől, és ezzel bezárólag mindegyiket imádtam. Azért nem ragadtam eddig klaviatúrát, mert nehéz szavakba önteni a Kuehn-élményt, annyira megfoghatatlan és visszaadhatatlan, de most úgy éreztem, megvédem ezt az alulértékelt könyvet. Sokan nem osztják az elragadtatásomat: a goodreadsen a könyvei a megjelenés sorrendjében egyre kevesebb pontot kapnak, a The Smaller Evil jelen pillanatban 2,9-en áll. Hogyhogy csak ennyi? Mert annyira elvont a történet és zavaros a kivitelezés, hogy sokan nem értették meg, miről szólt, az olvasott vélemények alapján konkrétan homály volt nekik a lezárás.

Nem értem miért.  Hiszen a cím maga az alaptézis: a nagyobb jó érdekében bármilyen rossz tett, a cél szentesíti az eszközt. Nem a végbe lehet belekötni, hanem a hogyanok és miértek fukarkodásába. Mert az nem derül ki, hogy miért történt, ami történt, mint ahogy az is zavaros, hogy a bevágott E/2-es narráció mégis kié, és mi célt szolgál. Mindenképpen újraolvasós, hogy ezt átlássam, de a főszál attól még teljesen rendben volt. Az viszont tény, hogy ez egy YA regény, mégsem vagyok biztos benne, hogy tinédzsereknek való, a fiatalabb korosztálynak semmiképpen.

A cselekmény érdekesen startol, aztán belassul addig a pontig, míg meg nem történik a mindent új perspektívába helyező fordulat. Imádom az olyan történeteket, ahol megbízhatatlan a narrátorunk, ahol nem lehet kideríteni, hogy mi is a valóság, hogy az események igaziak-e. A szekta jelleg kellemes aláfestése Arman zavarodottságának és zaklatottságának. A regény második része nagyon erős, ahogy a válaszokat keressük, és ebben az egyszerű, de kifejező stílusban nagyszerű élmény.

Nem érdemes hallgatni az átlag olvasóra, Kuehn megérdemel egy esélyt. Aki szereti a mentális betegségekkel kapcsolatos elvont dolgokat, szereti a mást, szeret találgatni, szereti a mégis mi folyik itt mondatot, annak Stephanie Kuehn az embere. Egy jótanács: semmiképpen se a The Smaller Evillel kezdjetek, hanem a debütáló regényével, a Charm & Strange-dzsel.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256

Olvass tovább!

Jay Asher: What Light

Jay Asher nem sieti el az írást. 2007-es sikerkönyve, a Tizenhárom okom volt után mindössze egyetlen társszerzőként jegyzett regényt mondhat magáénak. Kilenc év után elég sok elvárás gyülemlett fel, aminek meg kellett felelnie.

Sierra és a családja fenyőfákat termeszt Oregonban. Minden évben egy hónapra Kaliforniába helyezik át a székhelyüket, hogy az ottaniaknak a legszebb karácsonyfájuk lehessen. Sierra decembere ilyen mióta az eszét tudja, magára kell hagynia a barátait, de cserébe az ottani legjobb barátnőjével, Heatherrel töltheti az időt, miközben besegít az üzletbe. Idén találkozik Calebbel, akit a múltja miatt megbélyegeznek az emberek, ám a lány nem foglalkozik az előítéletekkel. Barátkozni kezd a fiúval tudván, hogy a kapcsolatuk úgyis fix időtartamra szól. Amikor komolyodni kezdenek a lány érzelmei, nehezebbé válik a helyzet, hiszen szakítania kell Calebbel. Vajon a szerelem kiállja a próbát?

Szerettem volna némi karácsonyi várakozást csempészni a hangulatomba, ezért választottam ezt a könyvet. Ez minimálisan sikerült, hiába próbálkoztam. 

Ha hasonlítanom kéne valamihez a What Lightot, A fiúknak, akiket szerettem ugrik be, de ugyanakkor mégis nagy köztük a különbség. Ebben a regényben hiánycikk mindaz a báj, a valódiság, ami Jenny Han művét vastagon átitatja. Asher egy hétköznapi, romantikus, egyszerű történetet akart átadni, de az egész olyan semmitmondó lett, lélektelen, és ami nagyobb probléma, hogy képtelen volt megmaradni a realitás talaján. Olyan, mintha egy teljesen más dimenzióban játszódna, ahol vattacukor mezőn legelésző unikornisok feje felett szivárvány görbül a bárányfelhők között. Ez sok regényre igaz, de az lenne a lényeg, hogy én ezt olvasóként természetesnek vegyem, és élvezzem – itt nem sikerült.

Eleve nem érdemes azon elmélkedni, mennyire hihetetlennek hat az egész karácsonyfa business, így nem is teszem. Azon is inkább csak vállat lehet vonni, hogy abszolút instalove-val van dolgunk, és sosem derül ki, hogy Sierra és Caleb mégis mit esznek egymáson, amitől ez a szerelem  örök életre szól. De a szülők is ilyen Disney karakterek, épp ugyanúgy szerettek egymásba, mint Sierra és Caleb, és folyamatosan azon lamentálnak, hogy Sierra nehogy beleszeressen a srácba, mert össze fog törni a szíve, és jaj, akkor mi lesz.

A központi konfliktust Caleb helyzete adja. Nyolcadikos korában késsel ment a húga után, és bár sosem bántotta volna a lányt, hirtelen dühkitörése örökre megbélyegezte. Szerintem Asher baromi rosszul nyúlt a témához (nem mintha a Tizenhárom okom voltban nem ezt csinálta volna). A regény a megbocsátás üzenetét akarja közvetíteni. Caleb elkövetett egy hibát, és a szent főhősnő nem törődik ezzel, mert hisz a változásban, és ő térít meg mindenkit, mert „olyan jól ismeri” Calebet. Igen, két hét alatt mindenképp. Nem a szándékkal van a gond, hanem konkrétan ezzel a késes háttértörténettel. Azt hittem, hogy ez csak egy felfújt pletyka lesz, de nem, ami viszont engem is a Caleb ellenesek mellé állított. Mármint az nincs rendben, ahogy az emberek kiközösítik, és úgy kezelik, mintha megölt volna valakit. Meg hogy évekkel később is csak ezzel foglalkoznak. De Asher ne akarja már bemagyarázni nekem, hogy normális, amit Caleb csinált! Mert nagyon nem az! Aki így bekattan, az, ha nem foglalkoznak a problémával, bármikor bekattanhat még egyszer. Nem számít, ha szégyelli a dolgot, az érzelmek hevében nem az ész fogja vezérelni a tetteit. Pszichológus a minimum ebben az esetben. Igazából csak azt nem értem, miért kellett belekeverni egy kést ebbe a szituációba? Lehetett volna annyi, hogy Caleb öklével verte a falat, amivel csak magának okozott fájdalmat, és az egész mindjárt sokkal hihetőbbnek tűnik. De így? Meg Sierrának ez a hozzáállása, hogy nem baj, csak egy botlás volt, nem nagy ügy? Mindezt kompenzálandó, Caleb a jelenben egy szentnek van feltüntetve, aki a pincérkedésből származó borravalóján fenyőfákat vesz a rászorulóknak. Ez is annyira reális, hogy csak na.

Egyébként rengeteg apró, bosszantó részlet volt a könyvben. Általában nem szőrszálhasogatok, de itt jojóztak a szemem előtt ezek a részletek, a teljesség igénye nélkül összeszedtem párat, ami így utólag eszemben van.

– A gimnazista srácok láncfűrésszel rohangálnak. 18 év alatt, komolyan? Egyébként egy csomó gimis srác dolgozik a favásáron, de hogy mégis mit csinálnak egész nap, és mekkora ez a vásár, hogy ennyi ember kell oda, az jó kérdés. Vagy Sierráék látják el az egész államot?

– Sierra sms-t kap, ami olyan borzasztó dolog, hogy anyukát kiűzte az ágyból, nem tudott egy pittyegéstől aludni. Ezután a szülők megjegyzik, hogy de hát ez nem is baj, mert megengedték a lányuknak, hogy tarthatja a kapcsolatot az otthoni barátaival. Ezt csak én nem értem? Mert ha még egész nap a telefonon lógna, de itt két, egyszeri sms-ről van szó. Meg mi az, hogy engedélyt kell kérnie egy 16 éves lánynak, hogy üzenhessen az otthoni barátainak, akikkel nem tud találkozni?

– Amikor Sierra elmeséli Heathernek, hogy találkozott egy korukbeli sráccal, akinek gödröcskéi vannak, Heather rögtön vágja, kiről van szó. Hát jó.

– Veszteséges az üzlet, fennáll annak a veszélye, hogy jövőre nem térnek vissza, erre Sierra mit csinál? Először kedvezményt ad Calebnek, hogy imponáljon neki, majd Caleb volt legjobb barátjával ugyanígy jár el.

– Apuka jó ideje tiltja a dolgozóknak, hogy a lányával kavarjanak, mert fél, hogy a lánya örök szerelemre gyúl, és össze fog törni a kicsi szíve. Még mindig egy 16 éves lányról beszélünk, vajon hány éves korában kezdődött a tiltás? 5?

– Családnak nem telik karácsonyfára, de sütik készítésére és osztogatására igen. Asher sem tudja, milyen a nélkülözés, amikor nem futja karácsonyfára. Én már tapasztaltam, és nagyon nem ilyen.

Sierra jelleme is megér egy misét:
– Nem akar romantikus viszonyba kezdeni senkivel, de amint meglátja Calebet, azonnal megváltozik a véleménye.

– Amikor Andrew, a srác, akit Sierra kikosarazott, azt akarja mondani Sierrára, hogy buta, amiért Calebbel kezd a késes sztori miatt, Sierra megfenyegeti, hogy azonnal kirúgatja az apjával. Ez aztán az érett viselkedés. És még Andrew a gonosz a könyvben…

– Nem megy el a legjobb barátnője fontos előadására, hogy a pasival lehessen, akit alig ismer.

A vége annyiban nyitott, hogy sosem tudjuk meg, Sierra és Caleb kapcsolata kiállja-e a próbát, csak belebegteti a reményt, hogy biza a 16 évesen két hét alatt köttetett szerelmek örökre szólnak.

Összességében csalódás volt ez a regény, nem működött úgy, ahogy kellett volna, és semmiképpen sem válhat YA irodalmi mérföldkővé, mint a Tizenhárom okom volt. Inkább a fiatalabb korosztály tudja megtalálni benne a lehetőséget, max. 14 éves korig tartom alkalmasnak arra, hogy elássa a funkcióját.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 251

Olvass tovább!

Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

Jennifer Niven olyan könyvet írt, ami összezúzta a szívemet-lelkemet. A Veled minden hely ragyogó mindenképpen olyan utazás, amire érdemes jegyet váltani. Higgyétek el, megéri. 

A recenziós példányt köszönöm a Maxim kiadónak! 
 Megrendelem!

A történet kezdetén Theodore Finch a suli tornyának párkányán ácsorog, és a halálról tűnődik. Itt fut össze Violet Markey-val, aki nemrég elveszítette a nővérét egy balesetben, és azóta nem találja az élet értelmét. Finch a maga bohókás stílusában lebeszéli a lányt az öngyilkosságról. A suliban mindenki azt hiszi, hogy Finch akart leugrani, és Violet mentette meg. Finch érdeklődni kezd a lány iránt, és egy közös suliprojekt keretében bejárják Indiana nevezetességeit. Mindeközben összebarátkoznak, és Finch megmutatja Violetnek, hogy a nővére halála után sem áll meg az élet.

Vajon mit lehet elvárni egy olyan könyvtől, ami így kezdődik: „A mai nap jó a halálra?” Akkor még a leghalványabb elképzelésem nem volt. De eltelt pár oldal, és következett egy olyan rész, amiből azonnal tudtam, hogy kizárt, hogy én ezt a könyvet nem fogom szeretni. 

„– Utálom a matekot, de nem ezért vagyok itt. És ezt ne vedd magadra, ha te viszont éppen amiatt jöttél volna föl... Biztos jobb matekos vagy, mint én, de nálam nagyjából mindenki jobb matekból. Nem baj, nem zavar, van sok fontosabb, amiben jó vagyok – a gitár, a szex, az apám következetes gyötrése, hogy sorozatosan kiábránduljon belőlem, hogy csak egy párat említsek. És az is nagyon igaz, hogy az égvilágon sohasem fogod használni. Mármint a matekot.”

A regény két nézőpontot mutat be, Finchét és Violetét. Ez a matekos rész Finch fejében volt; annyira, de annyira szerettem az ő fejében lenni. Olyanok a gondolatai, mint az egész lénye: dinamikusak, hektikusak, csapongóak és legfőképpen különcök. Ő egy fura alak, aki egyfolytában hülyét csinál magából, de ez nem rengeti meg a világát, mint ahogy az sem, hogy mit mondanak a háta mögött. Csak megvonja a vállát, őt a konvenciók nem korlátozzák. Mondjuk nem csoda, hogy flúgosnak bélyegzik, mert Finch pluszban az öngyilkosság megszállottja. Mindenféle statisztikai adattal tisztában van a különböző halálnemeket illetően, és ez végigkíséri az egész könyvet. Ez elég ambivalens érzéseket kelt, hiszen ez a habókos srác egy szélvész, aki olyan lelkesedéssel vág bele mindenbe, hogy Violetet is magával rántja. Ám ez csak a felszín, egy álarc, amely mögött ki tudja, ki a valódi Theodore. Hiába pattannak le róla a sértések és a gúnyolódások, ő mégis csak egy fiú, aki keresi az identitását, azt a verzióját, ami megfelelő ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba, de a nagy kutakodásban már ő sem tudja, hogy kicsoda. 

Violet épp az ellenkezője. Népszerű lány volt, akinek megvolt mindene: pasi, életcél, egy imádott testvér. De amikor a nővére meghalt egy autóbalesetben, Violet élete felborult, és azóta sem találja a helyét. Nem érti, hogy a barátai miért voltak a barátai, és a pasijától sem akar már semmit. Az életcélja is a semmibe veszett, képtelen arra, hogy egyetlen sort is monitorra vessen, pedig korábban imádott írni.

Elég nyilvánvaló, hogy mi sül ki abból, ha ők ketten összekerülnek. Finch addig-addig jár Violet nyakára, míg szép lassan újra ráveszi a lányt olyan dolgokra, amikre már nem hitte, hogy képes. Megmutatja neki, hogy igenis van értelme az életnek, csak meg kell találni benne a szépséget, mert mindenben van valami szép, csak a perspektívától függ, hogy annak lássuk. A kapcsolatuk kibontakozásához a keretet egy iskolai projekt adja, aminek a lényege, hogy Indiana nevezetességeiről kell beszámolót készíteniük. Így mindenféle fura helyre ellátogatnak: van itt házi készítésű hullámvasút, lakókocsi könyvesbolt, és így tovább. 

Imádtam ebben a könyvben az apró részleteket. A sima elbeszélés kiegészül Facebook üzenetekkel, sms-ekkel és post-itekkel. Imádtam a post-ites ötletfalat, hogy a főszereplők Virginia Woolfe idézetekkel dobálóznak, ezzel meghozva a kedvet az olvasásához. Imádtam, hogy elmennek különböző helyekre, és otthagynak magukból egy darabot. Imádtam, hogy Finch a tél közepén elhozza a tavaszt annak a lánynak, akit szeret.

És aztán mikor a barátságuk elmélyül, felmerül a kérdés: mi jön ezután? Mi jöhet még? A feketeleves, mi más. Mert ez a könyv felültet egy érzelmi hullámvasútra, ahol mosolyogsz és nevetsz, olvadozol és álmodozol, aztán bedob a mélyvízbe, és lenn tartja a fejed.  Nem hiszed el, hogy összefacsarodik a szíved, és csak zokognál. Mert ez nem történhet, azok után, amiben eddig részesültél, nem. 

A középpontban a mentális betegségek, a depresszió, öngyilkosság és társai állnak. Helyeslően bólogattam arra, hogy a szerző elítéli a megbélyegzést, a címkék használatát. Ez sokkal összetettebb annál. Tényleg tudjuk, hogy valaki miért instabil mentálisan? Magától lesz az? Nem esetleg azért, mert az abuzív apja megkeseríti az életét? Vagy az úgynevezett barátai nem is törődnek vele igazából? Vagy, mert úgy érzi, hogy senki sem szereti? Persze vannak esetek, mikor ez nem jogos, csak bemagyarázás, de mi van akkor, ha tényleg így van? Mindannyian sérültek vagyunk így vagy úgy, miért felfoghatatlan, miért gyengeség, ha vannak, akik egyedül nem tudnak megbirkózni vele? Miért gyávaság, ha egyszer nincs már semmi sem, ami elég?

Finch és Violet egyfajta párhuzamba kerülnek a családjuk révén, ám egyúttal teljesen ellentétes végletet képviselnek. Finch nem tudja túltenni magát egy gyerekkori emlékén, a madár halálán, és talán fel sem fogja, hogy a madár sorsában önmagát látja. Tudja ő is, hogy a családja elfogadható, és hálás lehet azért, amilyen élete van, de ez ugyanakkor mégsem az igazi. És ott van Violet, a tökéletes családdal, amiben csak ő nem tökéletes, mióta elveszítette a nővérét. 

 A második felére a könyv olyan szinten játszik az érzelmekkel, hogy azt nem lehet elviselni. Azt érzed, hogy téglát dobnak az arcodba, és nem kapsz levegőt. Teljes érzelmi megrázkódtatást kellett átélnem, mert valahol gondoltam, hogy ez lesz, nem ért váratlanul, de nem akartam elhinni. És utána rosszul voltam, annyira rosszul, és még most is sírhatnékom támad, ha visszagondolok rá.

Végső soron éppen ez volt a célja ennek a könyvnek, ez az érzelmi katarzis, aminek utórezgései még mindig bennem élnek. Köszönöm ezt az élményt Jennifer Niven, csodálatos volt!

Extra: Olvasd el a Jennifer Nivennel készült interjút, amiben a könyv keletkezési körülményeiről mesél.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: All The Bright Places

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 430
Fordította: Kocsis Anikó

Olvass tovább!

Matthew Quick: Every Exquisite Thing

A Bocsáss meg, Leonard Peacock! után alig vártam, hogy ismét Matthew Quicktől olvashassak.

Nanette mindig is a tökéletes gyerek volt: jó tanuló, élsportoló, a szülők álma. De nem érzi jól magát a bőrében, belefáradt abba, hogy másoknak kell megfelelnie. Amikor a tanára neki ajándékozza a The Bubblegum Reaper c. könyvet, a történet egyenesen megszólítja a lányt. A főhős éppen olyan, mint ő, és innentől kezdve Nanette már nem akarja fenntartani a tökéletes gyerek látszatát. Megismerkedik a könyv írójával, akivel barátok lesznek, és rajta keresztül találkozik Alex-szel, aki éppen olyan kívülállónak érzi magát, mint a lány.

Ezt a könyvet sokáig fogom emészteni. Sokrétű, és többféle témát feszeget, de leginkább arról szól, hogy milyen az, amikor nem találjuk a helyünket a világban, és milyen módszerekkel próbálunk tenni ellene.

A The Bubblegum Reaper a történet motorja. Nanette, Alex és a 14 éves Oliver fanatikus megszállottjai lesznek a könyvek, rengetegszer elolvassák, a benne található gondolatokat kisajátítják, és életfilozófiájukká teszik – persze nem egyenlő mértékben. Egy könyvmolynak olvasni arról, hogy mennyire szeretik a karakterek a könyvbeli könyvet, maga a mennyország. Nagyon sok mindenben együtt bólogattam a szereplőkkel, azonosulni tudtam velük, sőt, még a The Bubblegum Reaper főszereplőjével, Wrigley-vel is.

Quick némileg túlzásba vitte az introvertált szereplők, és a normalitást megtestesítő extrovertált szereplők szembeállítását. Van is egy igencsak velős mondat: „Köszi, hogy megmentetted Nanette-et attól, hogy egyedi legyen.”

A könyv szerint akkor vagy normális, ha szexelsz és bulizol agyba-főbe, és ha ezt nem érzed szórakozásnak, veled van a baj. Nem mondom, hogy ebben nincs igazság, elég csak a saját egyetemi éveimre gondolni, ahol mindennap azt hallgattam, ki, mikor, kivel milyen kocsmában itta le a sárga földig magát, és absztinensként én voltam mindenkinek a csodabogár. (Nem vicc, még tanár is pislogott, miért nem iszom.) De azért túlzás ez így, hiszen nemcsak a két véglet létezik, van köztes út is, amit mintha a regény elfelejtett volna.

„És aztán egy nap magadat keresed a tükörben, és többé már képtelen vagy felismerni önmagad, csak másokat látsz majd. Tudni fogod, hogy azt tetted, amit ők akartak. Olyanokká váltál, mint ők. És gyűlölni fogod magad érte, mert túl késő lesz.”

A „másság” azt eredményezi, hogy a kívülállóknak nincsenek igazi barátai, csak kirakatkapcsolatai, és mindent, amit tesznek, a társadalom elvárásai alapján teszik. Magyarán nem lehetnek önmaguk. Ez Nanette változásán kitűnően van szemléltetve, és a hozzá használt narrációs eszköz zseniális. A lánynak betelik a pohár: abbahagyja a focit, lekoptatja a kamubarátokat, és megpróbál önmaga lenni, de valójában nem tudja, hogy ki is ő, nem tudja, hogy mit akar az életben, és válaszokat akar. De aztán Alex bemocskolja az új életfilozófia tisztaságát, és Nanette visszasüllyed a régi, kényszeresen mindenki másnak meg akar felelni állapotba. Ekkor az E/1-es nézőpontban írt regény hirtelen E/3-ba vált, érzékeltetve azt, amit a pszichológus tanácsolt Nanette-nek, hogy szemlélje kívülről önmagát. Így hát mi is úgy szemléljük, és azt a lányt látjuk, akit a szülők, a barátok, a világ lát, azt a normálisnak címkézett emberpéldányt, amit a társadalom elvár.

Ám a regény ezen pontján annyira kiérződött az amerikai sznobság, hogy elveszítettem a Nanette iránti együttérzésemet. Érthető volt a pszichológus, de végig úgy jött le, hogy nem az a bizonyos dolog miatt volt rá szükség, és Nanette depressziója sem amiatt alakult ki, hanem a kiváltó ok, hogy a könyv iránt táplált vágyai nem teljesültek be.

Alex egy olyan többrétegű karakter, aki eredendően jó, de az élet igazságtalansága miatt elveszítette a fókuszt, és már nem tudja eldönteni, hogy mi a helyes. Gyerekkorában az iskolában bántalmazták, az élményeit versekben önti ki magából, és próbálja megvédeni Olivert, mert a fiúban önmagát látja. Quick az ő személyében azt az embertípust jeleníti meg, akinek az őt ért traumák miatt elhomályosul az ítélete, azt hiszi, hogy jót cselekszik, és nem látja, hogy közben kárt okoz. És mindehhez a The Bubblegum Reapert és az élményeit használja fel önigazolásként. Amikor megismerkedtünk vele, nem gondoltam, hogy ez fog vele történni, és teljesen megdöbbentem.

„– Miért nem kapok egyenes választ?

– Azért, mert olyan nem létezik. Megtanulod, amikor felnősz. Senki sem tudja a válaszokat. Senki.”

Ez a könyv arról szól, hogy tesszük a dolgunkat annak megfelelően, ahogy a szüleink irányítanak, hiszen ezt szoktuk meg gyerekkorunktól kezdve. Majd egyszer csak a felnőtt lét küszöbén elkezdünk válaszokat keresni: kik vagyunk, hol a helyünk az életben, mi a célunk? És ezek a válaszok nem akarnak maguktól jönni, mert az élet ilyen. Lutri.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 265

Olvass tovább!

2016. decemberi megjelenések

Az év utolsó hónapja elég csekély termést hoz, egyik kinézett regény sem olyan, ami nélkül mostanában nem tudnék ellenni, de én ezt egyáltalán nem bánom. Azért gyűjtögetek, mint egy mókus.

E. Lockhart: Frankie Landau-Banks dicső tetteinek krónikája

Megjelenés: december 5.

Kiadó: Ciceró

Frankie Landau-Banks 14 évesen:

Vitaklub.

Apukájának Nyuszifül.

Egy mérsékelten kocka-hajlamú lány egy nagyon elit bentlakásos iskolában.

Frankie Landau-Banks 15 évesen:

Az alakja észbontó.

A nyelve felvágva.

A harci kedve feltüzelve.

És az új fiúja a végzős, lenyűgözően lökött, szavakért bolonduló Matthew Livingston.

Frankie Landau-Banks 16 évesen:

Már nem olyan lány, akinek nemet lehet mondani.

Különösen nem akkor, ha ez a nem azt jelenti, hogy kizárják a barátja szigorúan fiúknak fenntartott titkos társaságából.

Nem akkor, ha a volt pasija itt is, ott is váratlanul felbukkan.

Nem akkor, ha tudja, mindegyiküknél okosabb.

Nem akkor, ha tudja, hogy Matthew hazudik neki.

És nem akkor, amikor annyi akciót végre lehet hajtani.

Frankie Landau-Banks valószínűleg egy bűnöző lángelme.

Ez a történet azt meséli el, hogyan vált azzá.

Imádtam A hazudósokat (legfőképpen a stílusát), így nem kérdés, hogy ezt is olvasni akarom, még ha a fülszöveg nem is annyira meggyőző. És ezt is Rudolf Anna ültette át magyarra, akit nagyon tehetséges és igényes fordítónak tartok.

Sabaa Tahir: Szunnyadó parázs (Szunnyadó parázs #1)

Megjelenés: december 5.

Kiadó: Cartaphilus

Laia ​​rabszolgalány az írástudók népéből. Elias katonanövendék a harcosok közül. Egyikük sem szabad: mindketten a birodalom könyörtelen rendjének rabjai.
A harcosok birodalmában az ellenszegülést halállal büntetik. Akik nem kínálják fel életüket és vérüket a császárnak, azok azt kockáztatják, hogy szeretteiket kivégzik, a birodalom elpusztít mindent és mindenkit, ami és aki kedves számukra.
Ebben a kíméletlen világban él Laia, akit a bátyjával együtt nagyszüleik nevelnek. A kis család szegényesen tengődik napról napra. Igyekeznek kerülni a birodalom figyelmét, hiszen sokszor tanúi lehettek annak, mi történik az olyanokkal, akik szembeszegülnek a hatalommal.
Ám amikor Laia bátyját lázadás vádjával lefogják, a lány nehéz döntésre kényszerül. Az Ellenállás titkos csoportjának tagjai segítséget ígérnek neki testvére kiszabadításához, de cserébe azt kérik, hogy legyen a kémjük a harcosokat kiképző Sötétszirt katonai akadémián, ahová a kegyetlen parancsnoknő szolgájaként kerül be.
Munkája során Laia megismerkedik Eliasszal, aki évfolyamelső az akadémián, az avatás küszöbén áll. Mégis szökésre készül, pedig pontosan tudja, hogy ezért kínzás és halál jár. Ám Elias már nem hisz abban, hogy a harcosok kegyetlensége a birodalom érdekén kívül egyéb ügyet is szolgálna, és meg akar szabadulni a zsarnokságtól, melynek fenntartására kiképezték.
Laiával hamar ráébrednek, hogy a sorsuk szálai összefonódtak, és hogy a döntéseik akár a birodalom jövőjét is megváltoztathatják. Vajon összeütközik és harcban szétrobban, vagy éppen eggyé olvad a két fiatal világa?

Sokat találkoztam vele a Goodreadsen. Angolul annyira nem érdekelt, de anyanyelvünkön szívesen olvasnám.

Tabitha Suzuma: Forbidden – Kimondhatatlan

Megjelenés: december 9.

Kiadó: Könyvmolyképző

A szerelem nem ismer határokat…

Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.

Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.

Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…

Egy pár éve már a gépemen csücsül ez a regény angol nyelven, csak valahogy sosem jutottam el az olvasásig. Na igen, vérfertőzés… ilyenről nem olvastam még.

Stacey Lee: The Secret of a Heart Note

Megjelenés: december 27.

Kiadó: Katherine Tegen Books

Néha a szerelem ott van az orrod előtt. Két aromateur maradt a bolygón, az egyikük a 16 éves Mimosa, aki tudja, mit tartogat számára a jövő: életre szóló gyomlálást, szerelmi bájitalok kotyvasztását és összepárosítást – mindeközben gyógyíthatatlanul egyedül marad. Mim számára tiszták a szabályok: ha szerelembe esne, az orra haszontalanná válna, és elveszne a tehetsége. Mégis, Mimosa nem akarja az életét a könyöke mélyéig földben és begóniák között tölteni. Normális gimis, barátokkal töltött élményekről álmodik, edzésekről, vitaklubokról és arról, hogy fiúja legyen. Amikor véletlenül rossz nőnek ad bájitalt, és csak az epekedő nő fia, a suli focisztárja segíthet helyrehozni a bajt, Mim hamar rájön, hogy nem mindig dönthetsz arról, hogy szerelmes leszel-e.

Ismét egy tipikus romantikus YA, ami persze lehet jó, ha jól van tálalva. Valójában Mimóza különleges képessége az az egyedi vonás, ami miatt bekerült ez a könyv az érdekel kalapba.

Amy Poeppel: Small Admissions

Megjelenés: december 27.

Kiadó: Atria/Emily Bestler Books

A veleszületett ambíciója és a Summa Cum Laude minősítése ellenére Kate Pearson naplopó lett. Miután a jóképű, francia majdnem vőlegénye teketória nélkül dobja, felfüggeszti másoddiplomás képzési terveit, és azzal tölti a napjait, hogy a kanapén lustálkodik, Szex és New York ismétléseket néz, és csak akkor hagyja el a lakását, amikor a kutyasétáltatás megköveteli. A barátainak fogalmuk sincs. mit tegyenek azon kívül, hogy zsepikkel látják el, és bíznak a visszatérésben; míg gyakorlatias nővére, Angela mindenfélével próbálja orvosolni a helyzetet, ami az eszébe jut: trapézórától kezdve terápián át egészen az állásinterjúkig.

Csodák csodájára, és olyan okból kifolyólag, amit senki (legfőképpen Kate) nem ért, sikerül állást kapnia a Hudson Day Iskola ügyintéző irodájában. Az új pozíciójában Kate megtanulja, hogy nincs idő az önsajnálatra vagy értelmetlen dolgokra az ügyintézési szezon csúcsán, vagy, ahogy a kollégái nevezik: a sötét időszakban. Ahogy felpörögnek az események, Kate nem kedvelhető okos gyerekekkel, kedvelhető nem okos gyerekekkel és Park Avenue-i szülőkkel találkozik, akik a nemet nem fogadják el válasznak.

Mindeközben Kate nővére és a legjobb barátai titkolóznak, pasikat rejtegetnek, „ledobják a bombát”, és egymással vetekednek, hogyan tartsák Kate-et a talpán. Pluszban a házsártos, furcsán sármos és irritálóan jóképű lenti szomszédja több, mint aminek látszik. Az oldalankénti fordulatokból az jön le, hogy egy ember boldogsága egy másik szerencsétlenségéhez vezet, és hirtelen mindenki, Kate-et is beleértve, a módját keresi, hogy a visszautasítást teljesen megváltoztassa, és ehhez bármilyen eszközt felhasznál, beleértve a teljesen váratlant is.

Nem mondom, hogy a fülszövegtől hű, de nagy hátast dobtam, de egy chick-lit mindig jól jön, ha az ember agykikapcsolós szórakozásra vágyik.

Olvass tovább!