Clare Mackintosh: Az igazság pillanata

A Maxim kiadó felnőtteket megcélzó sorozata, a Mount Blanc válogatás talán kevésbé közismert, mint a népszerű Dream válogatás, pedig érdemes a kötetek között szemezgetni. Amikor átfutottam Clare Mackintosh debütáló könyvének fülszövegét, azonnal elfogott a vágy, hogy olvashassam – jók voltak a megérzéseim.

A recenziós példányt köszönöm a Maxim kiadónak! 
 Megrendelem!

Egy kisfiú és az anyukája hazafelé tart, amikor szörnyű tragédia történik: az ötéves Jacobot halálra gázolják. A rendőrség mindent megtesz, hogy fényt derítsenek az elkövető személyére, de hónapok elteltével sincs új nyom.

A nyitójelenet erős hangulatképeket tár elénk, úgy vezeti fel, és mutatja meg a balesetet, hogy azonnal bevonja a történetbe az olvasót. Lehetetlen nem azonosulni az anyával, átélni a fájdalmát; eléri, hogy mi is követeljük, hogy sikerüljön igazságot szolgáltatni: megtalálni a felelőst, és rács mögé dugni. A szerző rövid idő alatt nagyon ügyesen teremtette meg azt az alapot, ami köré az egész történet szerveződik.

Kezdetben az események két szálon, eltérő elbeszélő módban (E/1-ben és E/3-ban) futnak: Jennáén és a nyomozást vezető felügyelőén, Rayén; később E/2-ben egy harmadik nézőpont is becsatlakozik. Jenna képtelen megbirkózni a balesettel, rémálmok gyötrik, ezért összeszedi a cókmókját, és megy, amerre a busz viszi. Új életet kezd, próbálja feldolgozni Jacob halálát, és ahogy telik-múlik az idő, kezd beilleszkedni, és a múlt szorítása is enyhül. Ray felügyelő szemszögén keresztül körvonalazódik ki, hogy nyomok hiányában az idő előrehaladtával egyre kevesebb esélye van annak, hogy megtalálják a gázolót.

A problémám a könyvvel elsősorban az volt, ami az összes többi pszichothrillerrel általánosságban. Mintha lenne egy sztenderd recept, amit az írók követnek, én meg nem értem, miért így építkezik mindegyik. Nálam az a szó, hogy thriller együtt jár az izgalmas, feszültségteli jelzőkkel. Ehhez képest mindegyik, amit eddig olvastam, lassan vezeti fel a gigafordulatot. Persze egyfelől a kontraszt miatt még nagyobbnak érződik a csattanó, de sosem jó ómen, ha úgy kell átvergődnöm a könyv első felén, mert benne van az esélye, hogy leteszem, és a lényegi részig sosem jutok el.

Apró kifakadásom nem azt jelenti, hogy rettenetes a könyv eleje, hanem csak azt, hogy csigalassan vánszorog a cselekmény, és annyira nem kötött le. Hiába szépek a helyszínleírások, és jelent meg bennem az érzés, hogy de jó lenne ott élni, Jenna élete nem éppen eseménydús; annyiból áll, hogy a parton sétálgat meg fotózgat, és szenved. A nyomozós vonalon sem sok minden történik: sikertelenséget sikertelenség követ. Betekintést kapunk, hogyan végzik munkájukat a nyomozók, de ez kissé száraz, nem olyan, mint egy krimisorozat epizódjában. Azt sem értettem, mi létjogosultsága van Ray magánéletének. Gondok vannak a fiával, a feleségével már nem jönnek ki olyan jól, mint régen, aminek a fő oka, hogy Jack munkamániás, és elhanyagolja a családját, no meg bejön neki az új kolléga, Kate, és ez nem összeegyeztethető a házasságával. Ám ez engem egy cseppet sem érdekelt, felesleges mellékszálnak tartottam az egészet, és inkább idegesített az egész karakter, hogy mennyire semmibe veszi a feleségét és a gyerekeit.

Szóval így olvasgattam lagymatag lelkesedéssel, és találgattam, hogy akkor mégis mi fog történni, amitől feljavul a történet, mert a leghalványabb fogalmam sem volt. Annyi átjött, hogy valami sötét dolog van Jenna múltjában, a családjában történt valami, azért olyan, amilyen, és erre most még rátett egy lapáttal Jacob halála, de ezenkívül nem sok izgalmat tartogatott a könyv. Elvoltunk, de semmi különös.

Aztán jött a fordulat. Az az igazi agyeldobós fordulat.

Ami után teljesen összezavarodsz, és visszalapozol, hogy most megzakkantál-e, vagy jó könyvet olvasol-e, vagy ennyire félreolvastál mindent. Sőt, még az is megfordul a fejedben, hogy rosszul adták ki a könyvet, és ez senkinek sem tűnt fel.  Ütött, de rendesen, és ez nagyon-nagyon jó érzés volt, manapság már ritkán tapasztalok ilyet, mindig előrelátom a dolgokat. Lehet, ha lelkesebben falom a sorokat, feltűntek volna a jelek, de itt nem éreztem őket nyilvánvalónak, sőt. Külön dicséret illeti az összeszedett szöveget, hogy így képes megvezetni az embert. Jó pár olyan könyvet olvastam, ahol a főhős végig azt hajtogatta, hogy van valami a múltjában, csak nem mondta meg, mi az (hiszen akkor nem lett volna könyv), itt viszont nincs ilyen, úgy vannak összefűzve a gondolatok, hogy ne lehessen gyanakodni, ezért elismerésem a szerzőnek. Talán van benne egy kellemes kis véletlen, egy kis írói sumákolás, hogy összepasszoljon, aminek össze kell passzolnia. De kit érdekel? Akkor is abban a pillanatban a reakcióm egy aztakutyafáját volt, amit már senki sem vehet el tőlem.

Ezután hamar összeáll a kép, hogy mi történt, és a gyilkos személye is simán kikövetkeztethető. Kivesézhetném ezt még bővebben, de nem akarom elrontani az olvasási élményt, a legjobb annyit tudni a történetről, amennyit az elején összefoglaltam. Annyit megjegyeznék, hogy tudom, hogy ez egy általános jelenség a világban, és egyszerűen képtelen vagyok megérteni azokat az embereket, akik hagyják, hogy ilyesmi megtörténjen. Nem megy.

A végére összesűrűsödnek az események, és fokozódik a tempó, örültem volna, ha a regény első fele is hasonló ritmusban telik. Újabb meglepetések kerülnek napvilágra, és egy olyan epilógussal záródik a könyv, ami kételyeket támaszt. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor az Eredet c. film sejtelmesen megingó pörgettyűjéhez hasonlítanám. Nem derül ki, hogy Jennára milyen élet vár a trauma után, hogy boldog lehet-e még valaha, hogy képes lesz-e túllépni mindenen.

Összességében tetszett a regény, csak az ízlésemnek picit lassú volt. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a pszichothrillereket, a nagy fordulatokat (már ezért érdemes elolvasni, komolyan!), és azoknak, akik meg akarnak ismerni a Mount Blanc válogatással – Az igazság pillanata kezdésnek kiváló.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Let You Go

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 368

Fordította: Stier Ágnes

Olvass tovább!

Rainbow Rowell: Fangirl

Az Eleanor és Park történetileg nem ragadott meg, de Rainbow Rowell írói hangja olyan meggyőző volt, hogy mindenképpen esélyt akartam adni még egy könyvének. A választásom a Fangirlre esett, hiszen nagy fangirl vagyok magam is, és ezzel nem lehetett mellélőni. Nem is sikerült.

Cath elsőéves az egyetemen. A kezdet nem éppen olyan, mint várta; azt hitte, az ikertestvérével fogja megosztani a kollégiumi szobáját, de Wren külön utakon akar járni. Cath erősen szorong az új, ismeretlen helyzetekben, így az egyetemi élet számára hihetetlen kihívás. Csak olyan helyekre jár, ahová muszáj, amúgy meg idejének nagy részében a koleszszobájában kuksol, és fanficet ír. Cath egy híres könyvsorozat főhősének, Simon Snownak a fanatikus rajongója, és mielőtt kijönne a lezáró kötet, a Carry On c. fanficében éli ki a rajongását, ami a fandom körében irtó népszerű. Nem ismerkedik, de mégis szert tesz új kapcsolatokra: a szobatársa fiúja, Levi állandóan a szobájukban lóg, a kreatív írás kurzuson pedig Nick lesz a partnere, akivel együtt kezdenek el írni, ami tök jó érzés.

Sejtettem én, hogy a Fangirl lesz az én könyvem. Durván emlékeztetett a koleszos egyetemi éveimre, konkrétan tükröt mutatott a könyv. Bármennyire is szánalmas, elég sok hasonlóságot véltem felfedezni köztem és Cath között. Egy introvertált embernek, aki szereti a csendet, szeret egyedül lenni, a kollégium pokoli kínszenvedés. Minden percét gyűlöltem. Gyomorgörccsel utaztam minden hétfőn, és eufóriában távoztam a hét végén. Az én élményeimhez képest Cathé kifejezetten túlélhető, mert a valóságban a tapintatlan szobatárs is egy külön állatfaj, a szinten lakó partiarcokról nem is beszélve. Brrrr. A hideg is kiráz, ha rágondolok. És mivel senkit sem érdekelnek a hányattatásaim, be is fejeztem, csak jelezni akartam, mennyire át tudtam élni Cath mindennapjait és viselkedését.

Cathnek a fanfiction írás a menekülési színtere. Ez volt a másik téma, amivel kapcsolatban mintha saját magamról olvastam volna. Egyetemi éveimben nekem a weboldalszerkesztés volt ez. Később a sorozatok. Most vegyesen több minden. És amikor valami olyasmit kéne megtenni, amivel a valós fejlődésemet segíthetném, elakadok, hogy nekem nem megy. Ugyanez a probléma jelenik meg a könyvben, Cath úgy érzi, hogy csak Simon Snow világában tud alkotni, és mindenáron pontot kell tennie a Carry On végére. A képzelet és a valóság ütközik egymással, ezek fontossági sorrendje felborul. Cathnek nehezére esik feldolgozni, hogy a Carry On csak a virtuális tér része, és ha az eredeti regény megjelenése előtt befejezi, akkor az égvilágon semmi sem fog történni. De ha nem adja le az esszéjét, nem teljesedhet ki az írásban szakmailag.

Én ezt annyira nagyon megértettem, mert velem ugyanez van. És hiába tudom sok mindennel kapcsolatban józan ésszel, hogy az egész baromság, semmivel sem leszek több, ha elmondhatom magamról, hogy elolvastam ennyi könyvet vagy megnéztem ennyi sorozatot. Vagy itt a blog. Mi van akkor, ha elmarad egy blogposzt? Ha nem írok meg egy kritikát, amit szerettem volna? Összedől a világ? Nem. Akkor miért van ez a fura érzésem? Hiszen még csak nem is egy népszerű platformról beszélünk, nincs napi több százas látogatottságom, akiknek meg kéne felelnem. Nem is azért csinálom, hogy olvassák. És mégis fontos, és képes vagyok elhanyagolni miatta a valódi életemet, mert a valóság dögunalom, és ez izgalmas, és igenis számít. (És ezt a többi hobbimra is rá tudom húzni).

Szerintem a földhözragadt emberek szemében mi, fangirlök nem vagyunk százasok. De ha egyszer a monoton hétköznapok végtelenül unalmasak, akkor csak a képzelet marad, a történetek és más világok, a fiktív karakterek. Lehet, hogy rosszul vagyunk bekötve. Vagy lehet, hogy ők vannak rosszul bekötve. Lehet, hogy velem van a baj. De lehet, hogy velük. Azért az elismerem, ennyire publikusan fanatikus nem szoktam lenni, most már a négy fal között sem, öreg vagyok én már ehhez. Vagy talán annyi a különbség, hogy nem egy témára összpontosítok, hanem megoszlik az imádatom több között, és nem annyira töményen koncentrálódik. Szóval azon csak mosolyogtam, ahogy Cath kipakolta a Simon Snow relikviáit a koleszszobájába.

A Fangirl sem éppen egy fordulatos, lerágjuk a körmünket típusú könyv. Nincsenek benne nagy történések, és amik vannak, sincsenek dramaturgiailag eléggé megalapozva, a vége meg egyenesen lezáratlan, számos elvarratlan szállal, de mindezek megbocsáthatóak, mert süt belőle a feelgoodság. Nekem ez fontos, hogy végigderüljem a könyvet (Cath bénázásain mást nem lehetett csinálni), és ha utólag visszagondolok rá, akkor is kellemes érzések kerítsenek hatalmukba – és ez a regény ennek az elvárásnak tökéletes iskolapéldája.

 Cath-nek sok mindennel kell megbirkóznia. Egyrészt ott van az ikertestvére, aki látványosan koloncként kezeli, és nem akarja az új életébe bevonni. Emiatt utáltam Wrent, mert az rendben, hogy nem akar összenőve lenni Cath-tel, de azért ennyire el sem kéne taszítania magától, hiába különbözőek. Aztán még az édesapjuk miatt is aggódhat, aki bipoláris, és a betegsége rányomja a bélyegét a családra. A ráadás pedig a visszatérő anya, aki évekkel ezelőtt magukra hagyta őket, és Cath képtelen megbocsátani neki.

Mindezt ellensúlyozza a szerelmi szál, ami hihetetlenül édes. Persze eleinte egy kis figyelemelterelésként ott van Nick, de elég hamar egyértelművé válik, hogy Levi lesz a befutó. Az ismeretségük lassacskán bontakozik ki, először barátok lesznek, majd szerelmesek, aztán felüti a fejét Cath-ben a bizonytalanság, ahogy megtapasztalja egy párkapcsolat első lépéseit. Nagyon szerettem, ahogy Rowell tégláról téglára építgette a kapcsolatot, a közös pillanatokat, a beszélgetéseket. Levi minden megnyilvánulásán csak olvadozni lehet, pedig nem kifejezetten álompasi. A legaranyosabb részek azok, amikor Cath a fanficeiből olvas fel részleteket Levinak, imádtam ezeket a meghitt jeleneteket, és hogy a srácot tényleg őszintén érdekli Cath hobbija.

Negatívumként annyit hoznék fel, hogy itt is inkább a többi karakter közelít Cath felé, semmint fordítva, és hát a valóságban, ha visszahúzódó személyiség vagy, akkor nem fognak körülugrálni. Az viszont tetszett, hogy a lány igyekezett, hogy összeszedje magát, kilépjen az álomvilágából, és elkezdjen tenni a valódi álmaiért, amik a jövőjét jelentik.

Ami a fanfic kérdést illeti, a könyv metajelleget mutat, ugyanis a Carry On megjelenik a lapokon. Egy olyan sztoriról beszélünk, ami nem igyekszik titkolni, hogy a Harry Potteren alapul (lényegében egy Harry-Draco slash fic interpretáció). Ötletnek jó, hogy mivel szervesen Cath életének része, magában a könyvben is megjelenik, de lehetett volna belőle kevesebb. Abszolút nem csatlakozik bele a fősodorba, és a kivágott részek nem alkotnak koherens egészet. Tehát az úgy jó lett volna, ha a történeten belüli történet valamilyen ponton aktuálisan illeszkedik a Cath-tel történtekhez, és annak cselekményét is izgatottan akarjuk olvasni, de a különálló jelenetek ezt nem tették lehetővé, így inkább csak helykitöltőként szolgálnak.

Az mondjuk nem semmi, hogy Rowell képes volt igazából is megírni a Carry ont. Érdekes döntés.

Tovább nem ragozom, hogy mennyire telitalálat volt a Fangirl, biztosan újra fogom olvasni még, hogy átélhessem ezt az életérzést, amit Rowell a szavaival megteremt. Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnek rajongani, álomvilágban élni, írni, és fontos nekik, hogy a felhők felett ragadjanak.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: St Martin’s

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 448

Olvass tovább!

Louise Gornall: Under Rose-Tainted Skies

Amikor szembejött velem ez az agorafóbia témájú könyv, azonnal landolt a várólistámon. A téma nagyon érdekes: vajon milyen érzés lehet, ha az ember nem mer elmenni otthonról?

Norah agorafóbiában és kényszerbetegségben szenved, szorong és pánikrohamokkal küzd. Az elmúlt négy évben csak akkor hagyta el az otthonát, amikor a terapeutájához ment. A szomszédba új srác költözik, Luke, aki felkelti Norah figyelmét.

Ennél hosszabban le sem lehet írni a cselekményt, a történet összvissz ennyi. Na de akkor mi tölti ki a lapokat?

Norah mindent elárasztó gondolatcunamija.

Újra és újra megemlítem, hogy nagyon érdekelnek a mentális betegségek, és ezt a könyvet is azért választottam, hogy az agorafóbiáról olvashassak. Bevallom, én is eléggé otthonülő típus vagyok, és csak akkor lépek ki az utcára, ha bemegyek busszal a városba, vagy muszáj. Faluban lakom, és hülyét kapok attól, hogy minden jöttmentnek, akit nem ismerek, köszönni kell. Lehet, hogy ez másoknak nem nagy dolog, de engem feszélyez, ilyen vagyok, ez van. Nemrég volt szerencsém John Corey Whaley könyvéhez, ami jól körbejárta a betegséget, de elmulasztotta felvázolni az előzményeket és a következményeket. Előtte pedig Marisa Reichardt Underwater c. könyvét olvastam a témában, ami szintén döcögött bizonyos pontokon, de összességében e három történet közül az volt a legjobban kidolgozott. Az Under Rose-Tainted Sky-jal viszont nem tudok mit kezdeni.

Norah sok(k) volt. Túlságosan. Általában lenyűgöz, mennyire máshogy járnak egy mentális betegséggel küszködő karakter gondolatai, de még soha, egyszer sem éreztem azt, hogy az illető halálba idegesít a furcsa gondolkozásmódjával. Most megtörtént. Norah szorong, ez rendben van, de nem kellett volna ezt ilyen mértékben, aprólékosan, szó szerint visszaadni. Még a legkisebb akármin is parázik, a gondolatai csak úgy áramlanak, és az egész regény nem más, mint a belső nyavalygása. Nem az a gond, hogy parázik, hanem hogy ez annyira tömény, hogy rátelepszik az emberre, megüli a gyomrát, keserű ízt okoz a szájában – félre kellett tennem napokra a könyvet, annyira zavart. Ráadásul Nora úgy viseli a betegségét, mint valami jelvényt. Végig úgy éreztem, mintha menet közben megállna, elővenné a pompomjait és nekiállna őket lengetni, miközben azt skandálja: „mentális beteg, mentális beteg”. Csinál valamit, és közben kinyilatkoztatja, hogy ő mentális beteg, mert azt csinálja, amit nem kéne, de ha valamit csinálsz, akkor az esetek nagy részében nem vagy tudatában annak, hogy csinálod.

Annyira hihetetlen és irreális a betegség ábrázolása, ami azért érdekes, mert állítólag maga a szerző is ezektől a tünetektől szenved.  Norah-t azért sem tudtam sajnálni, mert a bajainak kiváltó oka az, hogy nem akart fizika dolgozatot írni. Ezért lett pánikbeteg, és ezért nem jár el otthonról. Hogy is van az az angol kifejezés? Ja, white people’s problem. Úgy jön le a könyvből, hogy Norah egyik nap még jól volt, a következő nap pedig úgy kapta el a mentális betegséget, mint más az influenzát. Nem évek során alakult ki. Nem volt valami traumatikus esemény az életében. Amúgy meg szép is, meg vékony is, nem bántották a suliban, voltak barátai. Én meg nem kapok magyarázatot arra, honnan jönnek Norah-nak az olyan abszolút elborult gondolatai, hogy ha iszol a pohárból, akkor széttörik a szádban, és lenyeled az üvegdarabokat. Mert az ilyesmi krónikus eset, és biztos nem hétfőről keddre alakul ki.

De persze azon kívül, hogy terapeutához jár, Norah és az anyja nem tesz ellene semmit. Nem szed gyógyszert, nem sportol, jógázik, meditál, akármi, hanem otthon ücsörög. Ez mindenkinek oké, és közben a pánikrohamok és a folyamatos stressz lassan emészti a testét. Mert igen, hosszútávon még mindig szervi károsodást okoz ám, de nem baj. Meg se próbáljunk tenni ellene. Sőt, anyu simán otthon hagyja a lányát egyedül, mikor az ilyen gondolatokkal 0-24-es felügyeletet érdemel. Norah úgy vezeti le a feszültséget, hogy vagdossa magát és addig kaparja a bőrét, míg vért nem fakaszt. Elhiszitek, hogy a terapeutája az öncsonkítás témáját négy év után hozza csak szóba, addig hagyják hogy csinálja? (És észrevették ám.)

Aztán megjön Luke. Persze nem szalad ki Norah virágszirmokat hullatva egyből az utcára, de miatta bizony mindjárt fogékony a változásra. Mondanom sem kell, hogy olyan srác, mint Luke, nem létezik. Elhiszi valaki, hogy a helyes fiú, aki után a suli legklisésebb, legmenőbb csaja ácsingózik, majd pont az otthonülő penészvirágot akarja, akihez hozzá sem érhet, mert a lány halálosan retteg a baktériumoktól? Jó, ez nem a valóság, de sajnos a romantika inkább kínos, semmint édesaranyosbájos. Semmi kémiát nem éreztem Norah és Luke között.

A végén a fordulat, ami cselekvésre sarkallja Norah-t, valami hihetetlen béna, és a megoldás? Jaj. Norah beszedi a Xanaxot, és akkor minden hűdeszupijó lesz. Na most az a testi tüneteket blokkolja maximum, az abszurd gondolatokat nem, ergo nem értem, honnan jön a megváltás? És tényleg, eddig miért is nem szedte a gyógyszert? (Van ám rá egymondatos magyarázat.) Mert azt nem láttam egyébként a könyvben, hogy a terapeutájával való munka bármilyen eredményt is fel tudott mutatni eddig. A lényeg, hogy nincs konkrét lezárás, csak kapunk egy bepillantást abba, hogy Norah elindul a gyógyulás útján, és ki tudja, egyszer majd jobban lehet. Visszatérve a gyógyszerre: az nem gyógyít semmit, csak elfedi a tüneteket. Tehát Norah helyzete mennyiben változik ezáltal?

Egyébként a könyv a nehéz téma ellenére próbál szellemes lenni Norah „humoros” személyiségével és túlzó hasonlataival, de nekem ez az egyveleg ebben a formában nem jött be, idegesített.

Összességében nagy csalódást okozott a könyv, sokkal többet vártam. Ha olvasni akartok a témában, ajánlom az Underwatert, amiben szintén ott a fiú, és emiatt meseszerű, de sokkal hitelesebben adja vissza a betegséget, és értelmes kiváltó okot is szolgáltat.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Clarion Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

2017. januári megjelenések

Mi mással is nyithatnánk az új évet, mint könyvekkel?

Robin Roe: A List of Cages

Megjelenés: január 10.

Kiadó: Katherine Disney-Hyperion

Adam Blake a legjobb fakultációt veszi fel a végzős évében, az iskolapszichológus segédje lesz, és biztos a sikerben. Persze sokat kell ücsörögni, ami nem egyszerű egy hiperaktivitás-zavarral küzdő srcának, de nem panaszkodhat, az órát azzal töltheti, hogy üzeneteket küld a barátinak. Aztán a pszichológus megkéri, hogy nézzen utána a zűrös gólyának, aki mindig lerázza, és Adam rájön, hogy a fiú Julian, a fogadott fivére, akit öt éve nem látott.

Adam el van ragadtatva attól, hogy ismét összefutottak. Először Julian annak a fiúnak tűnik, akit régen ismert. Még mindig melegszívű. Még mindig történeteket írogat és szereti a kisgyerekeknek szóló képeskönyveket. De ahogy minél több időt töltenek együtt, Adam rájön, hogy Julian titkokat rejteget: arról, hogy hol rejtőzik napközben. és valójában mi folyik a házában. Adam elhatározza, hogy segít neki, de a beavatkozása mindkét fiú életébe kerülhet.

A két fiú kapcsolata érdekesnek tűnik, remélem nem LMBT sztori lesz (nem láttam annak címkézve), jó lenne egy fiúbarátságról olvasni.

Veronica Roth: Árnyak és Jelek

Megjelenés:  január 17.

Kiadó: Ciceró

Egy rejtélyes áram által átjárt galaxisban mindenki különleges adománnyal születik.

CYRA a shotet nép fölött uralkodó kegyetlen zsarnok húga, akit áramadománya fájdalommal és hatalommal ruház fel. A bátyja a képességeit kihasználva az ellenségei kínzására kényszeríti a lányt, ám Cyra nem csupán fegyver a testvére kezében: szívós, fürge és eszesebb, mint ahogy azt a zsarnok sejtené.

AKOS egy földműves és egy orákulum nagylelkű fia Thuvhe fagyott bolygójáról, akinek hűsége a családja iránt nem ismer határokat, és akit különleges áramadománya védelmez. Miután Akost és fivérét ellenséges shotet katonák ejtik foglyul, kétségbeesetten küzd azért, hogy a testvérét kimenekítse – kerüljön bármibe.

Akos Cyra világába kerül, és az országaik és családjaik közti viszály leküzdhetetlennek tűnik. Vajon segítenek-e egymásnak túlélni, vagy elpusztítják egymást?

Az Árnyak és jelek Veronica Roth lenyűgöző története a barátság – és szerelem – erejéről egy váratlan adományokkal teli galaxisban.

Kíváncsi vagyok, Veronica Roth mire képes  A beavatott-trilógia után, amit egy kellemes, lájtos disztópiának tartok. (Olyan gyönyörű ez a borító!)

Karen Marie Moning: Feversong (Fever #9)

Megjelenés: január 17.

Kiadó: Delacorte Press

Fülszöveg nincs, mert nagyon, de nagyon le vagyok maradva ezzel a sorozattal. És még újra akarom olvasni az első ötöt is… Úristen, az 9 könyv. Egyáltalán jó ez még? Vagy már nem érdemes piszkálni? Egyáltalán hány kötet lesz még? Amúgy de szép már ez a borító, szerintem ez a legszebb, ami valaha napvilágot látott ehhez a sorozathoz.

Olvass tovább!

TOP 10: 2016 legjobb könyvei

Minden évben megfogadom, hogy kevesebbet olvasok, és a saját életemet helyezem előtérbe a fiktív életekhez képest, és minden évben csúfondárosan megbukom. Nem tudom egyébként hova rohant el 2016. Mindegyik év gyorsan eltelt mostanában, de ez tényleg egyenesen elszáguldott, az egyik pillanatban január volt, és most már megint az van, pedig semmi sem történt, ami miatt így kéne éreznem.

Idén három év után ismét megugrottam a bűvös százast, egész pontosan 105 könyvet olvastam el, ez több mint 33 ezer oldalt jelent.

Aminek nagyon örültem, hogy bekerültem egy olyan körforgásba, ahol azt éreztem, hogy számít valamit, hogy ez a blog létezik, hogy megjelennek rajta a gondolataim. Hiszen az enyém egy megannyi közül, különösebben nem választékos a kínálat, gyakori tartalom sincs rajta, közösségi platformokon sem futok, és jól el is idegenítem az embereket azzal, hogy nem a menő, közszájon forgó magyar könyvekről, hanem zömében az angol olvasmányaimról posztolgatok – ezek olvasóközönsége elég csekély, a mai napig vannak olyanok, amiket egyedül én értékeltem a molyon.

Mégis, mindezek ellenére két kiadó is felvette velem a kapcsolatot, amiért végtelenül hálás vagyok, és valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy milyen örömet okoz hozzájárulni a munkájukhoz. Köszönöm Twister Media kiadó és Maxim kiadó!

(Ennél már csak egy olyan e-mail lenne nagyobb öröm, amiben ez áll: hé, teljes állásban akarlak, téged, csakis téged, mert a kiadó nélküled nem tud élni!) Na jó, elragadtattam magam. (De azért várom az e-mailt.)

Nem vagyok egy nyomulós típus – ezért nem viszem semmire az életben –, főleg, hogy én helyettük is hülyét kapok a sok idióta embertől, akik százszor is megkérdezik, mikor jelenik meg xy könyv:

1, úgy, hogy egy nappal korábban jelent meg az előző rész

2, ami jobb esetben világpremier

3, a folytatás külföldön is csak 1 év múlva jön.

Vagy amikor egyesével írogatják az e-maileket nekik, mert az nem jut el az agyukig, ha csak naponta 100 ember megkérdezi ugyanezt, akkor az  100 e-mail, amire valakinek válaszolni kéne egyesével, de a molyon is már legalább 100-szor válaszoltak rá, és ja amúgy ott van 2 karccal/hozzászólással feljebb az infó, csak el kéne olvasni. Arról nem beszélve, ha nyilvános infó lesz, úgyis bejelentik, de miután bejelentették is még megkérdezik 100-szor.

És még sorolhatnám az ilyen eseteket. Fárasztóak.

Na jó, kissé elkanyarodtam a témától, és talán jobb lett volna egy külön évértékelős poszt, de eddig ilyen formában könyveltem el a dolgokat, idén lehet új szisztéma szerint járok el.

Szóval 105 könyv a 2016-os termés.

Ismét az angol könyvek kerültek többségbe, szám szerint 56-ot olvastam angolul. Most már vannak olyan időszakaim, hogy annyira rááll az agyam az angolra, hogy nem bírok az anyanyelvemen olvasni – tudom, ez elég furán hangzik, de valahogy más hangulata van, és beleragadok. De én ennek csak örülök, mert tényleg folyamatosan tanulom a nyelvet, úgy, hogy fel sem fogom.

56 könyv volt YA, általában ezeket olvasom angolul, nagyrészt friss megjelenésként. Ez a szám szerintem csökkent a korábbi évekhez képest, idén tudatosan vettem felnőtt irodalmat a kezembe, álltam neki olyan regényeknek, amiknek a fülszövege nem vonzott be. Szerintem ez egy jó arány. Mindig kicsit furcsán érzem magam, mikor huszonegy-két éves emberek közlik „én már kinőttem ebből”, miközben plusz évekkel megspékelve engem ezek a regények továbbra is elszórakoztatnak. Sose növök fel, ez van, és én ezt jó dolognak tartom. (Ha tudnátok, milyen értelmes dolgokról el tudok beszélgetni a kölykökkel.)

4 könyvet olvastam újra. A jövőre nézve is van pár újrázós tervem, csak ez olyan nehéz.

36 könyvet írt férfi. Rájöttem, hogy jobban szeretek férfi szerzőtől olvasni, főleg kortárs YA-t.

25 sorozatot kezdtem el, 7-et még az évben folytattam, és mindössze 3-at fejeztem be. Inkább a standalone regények kerültek terítékre.

11 könyvet hagytam félbe. Hú, most meglepődtem ezen a számon. Úgy látszik, hatékony volt az a döntésem, hogy semmit sem fogok erőltetni egy olyan könyvben, amit egy pillanatig sem élvezek olvasni. Ebben a 11-ben két hype-olt kötet fordult meg: a Méreghercegnő és a Leányrablás Budapesten.

Idén csalni fogok a Top 10-es listán: 10-nél több könyv lesz. Egyrészt komplett sorozatot fogok belegyömöszölni, és vannak olyan szerzők, akiknek több könyvét is imádtam, és lehetetlenség választani, melyik tetszett jobban. Így is nehéz volt a döntés, mert sok jó könyvet olvastam 2016-ban, próbáltam aszerint választani, hogy melyek hatottak rám a leginkább érzelmileg. Sorrend ezúttal sincs.

Stephanie Kuehn: Complicit

Stephanie Kuehn már tavaly is bejutott a legjobb tízbe debütáló regényével. Idén két könyvet olvastam tőle, és a Complicit volt az, ami jobban sikerült, teljesen lesokkolódtam a végére, és még most is feláll tőle a hátamon a szőr.

Rainbow Rowell: Attachments, Fangirl

Az Eleanor és Park tavaly nem győzött meg, idén viszont teljesen beleszerelmesedtem Rainbow Rowellbe. Elsősorban a nagyon egyedi stílusa fogott meg, és hogy milyen szerethető karaktereket hoz a világra, mindegy, hogy YA-t vagy chick litet ír. A Fangirl és az Attachments is mindenképpen újraolvasós olvasmány, és a Kindred Spirits c. Star Wars témájú novelláját is imádtam. A Landline csak annyiban marad el, hogy egy borongósabb hangulatú regény. Szilveszterkor a Midnights c. novelláját is újráztam. Tulajdonképpen majdnem letudtam az életművét, már csak a Carry On hiányzik.


Victoria Schwab: This Savage Song, Vicious

Mióta Schwab E/3-as nézőpontban ír, megváltozott a regényeinek az íze, de ugyanolyan jó maradt, csak kissé más. Az idén olvasott Vicious és a This Savage Song közül az előbbi volt erősebb, de mindkettő egyedi volt, és imádtam a történetet. És akkor még azt mondják, hogy a Darker Shade of Magic ezeknél sokkal jobb, ha ezekért oda meg vissza vagyok, az iránt hogy fogok érezni?

Patrick Ness: More Than This

Ez az a könyv, amitől elszállt az agyam. Annyira izgalmasan van megírva – úgy, hogy jó ideig egyetlen szereplő van benne –, és olyan jó értelemben semmit nem értesz stílusban bomlik ki a cselekmény, és olyan jó az üzenete, és hogy lehet így vége?

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás-trilógia

Ritka az olyan sorozat, ami elejétől a végéig képes fenntartani ugyanazt a magas színvonalat: a Ragyogásnak sikerült. Komplex karakterek, korrekt szerelmi háromszög, kiváló történet, amiben a politikai-vallási szál fogyaszthatóan van tálalva. Nem értem, miért ilyen alulértékelt, nem egy szokványos YA sci-fi disztópia.

Michael J. Sullivan: Trónbitorlók

Régóta szerettem volna olvasni egy lebilincselő kalandregényt, aminek egyetlen célja, hogy elszórakoztasson, és a Ryria-krónikákban mindezt az élményt megtaláltam. A szereplők között szikrázik a buddy chemistry, a kalandok pedig csak úgy záporoznak! Ide csak az első részt hozom, mert az sikerült a legjobban.

 

Kevin Brooks: The Bunker Diary

Jeges víz a nyakba volt ez a regény. A mai napig rossz érzés fog el, ha rágondolok, még mindig nem hiszem el, hogy az lett a vége, ami.

Sarah Addison Allen: Sugary Queen – Édes élet

Ebben a regényben elsősorban a hangulata varázsolt el, az érzékletes leírások, amitől összefut az ember szájában a nyál, a mindent átható báj. Különleges és színes könyv az olvasmányaim között, így megérdemli, hogy helyet kapjon itt.

Hugh Howey: A siló

Csak úgy faltam egymás után a novellákat. A legelső volt az, ami igazán ütött, az a befejezés, húúúúú. Aztán sebtében bedaráltam a többit, és imádtam.

Matthew Quick: Every Exquisite Thing

Matthew Quick is visszatérő vendég a top 10-ben. Bár ez a regény nem volt olyan erős, mint a Bocsáss meg, Leonard Peacock, de annyira különleges a maga nemében, hogy ezzel zárom a sort.

Olvass tovább!